Köszöntő

szonokKöszöntünk mindenkit a Pulpitus kezdőlapján. A frissen megújult szószéknél. Kérem, jöjjenek bátran, álljanak ki a pulpitushoz és mondják el őszinte véleményüket mindarról, amivel a lapon találkoznak. Arról is, amit itt éppen nem találnak, de fontosnak, mások számára is érdekesnek éreznek. Beszéljenek mindennapi tapasztalataikról, kedvenc könyveikről, melyeket az önöknek legkedvesebb muzsika közben olvastak. Meséljék el, mi fogta meg önöket a legutóbb látott filmben, tévéműsorban, de ne rejtsék véka alá azt sem, ami nem nyerte el szimpátiájukat. Nyissák ki lakásuk ajtaját, hadd lássuk, miért került egy bútordarab éppen oda, ahová, és mit szeretnének másképp elhelyezni otthonukban. Miért  éppen abban a ruhában érzik jól magukat, amit önökön láthatunk  és milyen öltözéktől iszonyodnak.

Közben persze ne feledjék, a legfontosabb mindig a MIÉRT!  Véleményünk csak akkor fogadható el igazi magánvéleménynek, ha indokolni is tudjuk. Mindnyájan tisztában lehetünk azzal, hogy a véleményalkotás általában felér egy ítélethirdetéssel. És, akár a bíróság, mi is tartozunk ítéletünk áldozatának egy kiadós indoklással.

Természetesen véleményéért mindenki felelősséggel tartozik, közhellyel élve, a lapon megjelenő íráso nem a szerkesztők világlátását közvetítik. Igyekszünk a névtelen hozzászólásokat mellőzni, hiszen értelmes eszmecseréhez „látnunk” kell egymást.

A Pulpitus rovatai megpróbálnak olyan  témákat érinteni, melyek bárkivel bármikor szembe jöhetnek az utcán. Közösen talán könnyebben kikerülhetjük őket, esetleg könnyebben szabadulhatunk az általuk okozott fejfájástól. Még az is lehet, hogy boldogan keblünkre öleljük majd őket.

Tehát, kedves olvasó, szóra fel!

 

Reméljük, új környezetünk meghódítja tetszésüket.

A 2008-2013 között a Pulpituson megjelent cikkeket a Cikkek 2008-2013 menüpont alatt találják, a Mögöttünk főmenüből indulva, vagy ide kattintva.

 

Archív cikkek 2008-2013

 

Decemberi mese
1989 decemberében izgalommal átitatott kíváncsisággal mentem végig hosszú utcákon, hogy Gyergyószentmiklós főterén megállhassak egy percre a piros borítójú könyvekből rakott máglya lángjainál. Különös élmény és érzés volt, a csoda, hogy élhetem és testközelből, bőrömön tapasztalhatom a történelmet, feledtette földhözragadt gondjaim, a holnap teljes bizonytalanságát, a ma hihetetlenségét. Talán fel sem tudtam fogni, s talán nem voltam egyedül ezzel, hogy az a világ, amiben születésem óta létezem, ami utolsó sejtemig átjárt s meghatározta minden addigi lélegzetvételem, előttem enyészik hamuvá.

Gyenge szél sodorta a pernyét, eddig magukba rejtőző emberek fürödtek a büntetlenül kimondható szó melegében. Látni a csodát! Milyen más, mint sötét estéken, sercegő, távoli rádiók hangjánál álmodni róla. Sejthettem, hogy egyszer talán mesélnem kell minderről, gyermekemnek, olyannak, ki talán tényleg csupán mesének fogja hallani az akkor véresen valóságos történetet. Miként mondhatnám el nemcsak azt, ami tényszerűnek tűnt azokon a decemberi napokon, de azt is, ami bennem, bennünk parázslott akkor.

Hogyan érthetné a mai suhanc azt, amikor emberek százai nem egy amerikai film bemutatójánál állnak napokig sorban, hanem azért, hogy, kis számozott papírdarabka ellenében, fél lapos kenyerüket kezükbe vehessék, vagy kopott szatyrába csúsztathassák a tejesüveget. Hogy dermedt éjjelen a sötét tömeg nem forradalomra készül, hanem immár három napja hetek óta üres gázpalackját próbálja kicserélni olyanra, mellyel sovány krumplilevesét megfőzheti.

Egyáltalán, el kell mindezt regélni neki? Tudnia kell, hogy akkoriban, mielőtt szólásra nyílt volna a száj, előbb félösen körülnéztünk? Hogy a halk kattanás a telefonban nem vonalhiba volt? Hogy senkiben nem bízhattunk, s az őszinteség zárt ajtók mögé kényszerült kis családok körébe láncolódott? Részemmé nemesedett az a december, makacsul tart tükröt az azóta elsorjázott esztendők elé. Bármennyi kétségem és kifogásom lenne jelen mindennapjaimban, mindig viszonyítási alap marad, a tökéletessé talán soha nem szelídülő világban.Néha ellenállhatatlan kényszer hajt, hogy megértessem fiammal, miért jobb, kényelmesebb ma a lét, miért kellene értéknek tartani azt, ami neki teljesen természetes már. Hogy miért nagyobb a súlya a szabadon elhangzó szónak, mint az ezerszínű áruházi polcnak.Igaz, ’89 decembere előtt én sem hittem, hogy más világok is létezhetnek, más utcákon is járhatok. Nem hittem, hogy a kép, mi addig uralta az eget, puszta korommá foszlik egyszer. És teljesen mellékes, egyéni sorsom szempontjából, hogy a gyufát pátosszal fűszerezett lázadás vagy sötét politikai machináció gyújtotta meg.

A tanult és a megélt történelem olyan akár a szívtelen és a tanításért élő tanár. Szeretnék az utóbbihoz hasonlítani, mikor továbbadom a tizennyolc éves mesét, a ma is hátborzongató hol volt, hol nem voltot… A fiam nemsokára nagykorú lesz, akár az a december. Lehetnének pajtások… Állhatnának együtt sorban neonfényes mozik pénztáránál… Ingathatnák együtt fejüket fülrepesztő ritmusokra, szakadt farmerben szürcsölhetnének furcsa lötttyöket…Tudom, hogy nem fognak.

A felnőtté érés mindkettőnek mást jelent. Az én ’89-es tükröm még sokáig fájó emlékezete arad annak, mi előtte, mögötte volt, s örök reménye a változtatásnak, az emberibb élet elérhetőségének. A fiamnak viszont ő csak egy mese, érdekesnek tűnő történet, ami, mint oly sok hasonló, virtuális valóság csupán, így nem is ülhet mellé a nézőtéren. Hagyjuk meg fiainkat ezen hitükben? Tisztább lesz jövőjük, ha nem kell folyton a sárra emlékezniük, amit akkor lemoshattunk elnyűtt cipőnkről? A mesélés a szülők dolga, kötelessége. Mutassunk nekik, akkor is, ha időnként meddő vállalkozás, jó példát. Meséljünk.

Beküldés ideje: 2006-01-18 16:34:08

 


 

Hitelpoén
Történt pedig, hogy, szakmájából adódóan a pénzügyek, hitelek világában viszonylag otthonosan mozgó házaspár lakásvásárlásra adta a fejét. Élve modern korunk remek lehetőségeivel, napokig böngészték a világhálón a különböző bankok lassan már-már megszámlálhatatlan ajánlatait, ide-oda kapkodva fejüket a sűrűn záporozó reklámok elől. Átolvastak százoldalnyi kacskaringós szöveget, különös tekintettel a kissé talán halványabb, apróbetűs részekre, aztán alapos megfontolás és hosszas számolgatás után bekopogtak az ország, mit ország, Közép-Európa egyik legnagyobb bankjának súlyos ajtaján. Ott roppant kedvesen elmondták nekik, micsoda megtiszteltetés, hogy a mélyen tisztelt ügyfél őket választotta, és mekkora szerencséje van a leendő hiteligénylőnek, mert, a bank hivatalos honlapján közzétetteknek megfelelően, ha most kéri a hitelt, a jószívű pénzintézet elengedi a szerződéskötési díjat, a megvásárolni kívánt ingatlan értékbecslésének díját, a közjegyző díját és még számtalan, átlagember számára alig érthető és felfogható díjat.

A házaspár, természetesen büntetőjogi felelőssége teljes tudatában, kitöltötte a szekérderéknyi nyomtatványt, becsatolta a szatyornyi igazolást. Miután a bank lekáderezte őket feketelistáján s megállapította, hogy eddigi életükben nem maradtak adósai hasonló intézményeknek, a kérelmet továbbították fővárosi központjukba, ahol majd megszülik a döntést.

Egy hónapnyi várakozás után a kissé türelmetlen ügyféljelöltek érdeklődni próbáltak, de kiderült, hogy az illetékes fórum, ahol eldől igénylésük sorsa, semmilyen, a XXI. Század elején amúgy teljesen szokványos kommunikációs úton nem érhető el. A férjben egy pillanatra felötlött az emlék, mikor az ország egyik legnagyobb telefónia cége közölte vele, hogy őket nem lehet felhívni, ha az ügyfélnek gondja-baja adódik, szíveskedjen személyesen befáradni az ügyfélszolgálatra, ahol, sorszám húzása és némi várakozás után, méltóztatnak foglalkozni vele. Akkor sem értette a dolgot, milyen telefonszolgáltató az, aki telefonon nem elérhető?

Az persze kimaradt a banki tájékoztatásból, hogy az igénylőnek csak akkor lehet esélye érdeklődni ügye folyamatáról, amennyiben rendelkezik drótpostával és mögöttes technikával, ugyanis néhány soros elektronikus levelet küldve egy kitartó nyomozás után megszerzett címre, esetleg onnan, fentről, visszahívják.

És lőn! Látszólag szakszerűen egyeztették a részleteket, számokat, összegeket…

Aztán kissé hadaró férfihang boldogan értesítette őket, hogy a szerződés elkészült, a bankban aláírhatják.

Az ablak elé a szomszéd ablaktól átcipelt székeken ültek, amikor a fiatal s láthatóan hasonló ügyekben meglehetősen tapasztalatlan előadó, szerény kérésükre, kinyújtotta a frissen nyomtatott szerződés egy példányát.

Egy havi számolgatás, tervezgetés dőlt össze akkor bennük. A sűrűn teleírt oldalakon személyes adataikon kívül, bár egyikük születési hónapját nem sikerült a szerződést szerkesztőnek pontosan lemásolni, semmi nem egyezett azzal, amit az addigi tájékoztatók tartalmaztak, amiről telefonon egyeztettek. Először azt hitték, nyilván valami adminisztratív tévedés történhetett, hiszen ez teljesen kézenfekvő ott, ahol már az egyszerű másolásnak is komoly szellemi akadályai vannak. Az előzetesen megállapított összegek jelentősen megnőttek a bank javára, a nagyharang kondulásának hangjára bejelentett kedvezmények, díjelengedések köddé váltak, a már-már elmebaj határát súroló jogcímeken kitalált fizetendő tételek szépen sorjáztak a silány minőségű papíron. Kreatív módon megváltozott a hitel tárgyát képező lakás értéke, az igényelt hitel összege…

Az ügyintéző kissé bambán tárta szét karjait, ő nem tud semmit, hebegte, neki csak az a dolga, hogy ezer helyen aláírassa a paksamétát velük, aztán menjenek isten hírével.A fej, a központnem hívható, a király nem áll szóba halandókkal.

Írjuk most alá, súgja az asszony, aztán kitalálunk valamit, megpróbáljuk idő előtt kifizetni az egészet és felejtsük el egymást.

A pult szűkös deszkáján próbálnak eligazodni, nevüket odabiggyeszteni a kipontozott részekre. Az építtető már várja a pénzét, naponta sürgeti őket. Visszalépni, sajnos, már késő, hiszen a burkolatok már az ő választásuk szerint lettek kiépítve. Egy pillanatra megfordul a férj fejében, mi lenne, ha végigolvasná a majdnem száz oldalas üzletszabályzatot ahelyett, hogy engedelmesen szignálja azt minden oldalon. Kíváncs lenne az üggyel kapcsolatban semmit nem tudó, semmihez nem értő kisbankár arcára.

Elkészült a nagy mű! Holnap közjegyzőhöz kell menni, mert, bár a lakás gyakorlatilag a banké lesz, az ő kockázata atomnyira zsugorodott, a folyúsító intézmény az esetleges peres eljárással kapcsolatos költségeit is szeretné megspórolni.

Indulnának, fojtogató a légkör, fojtogató az érzés, a biztos tudata annak, hogy itt minden szempontbó átverték őket, hogy a szemükbe és fülükbe hazudtak, kihasználták kényszerű helyzetüket, naivitásukat, amikor azt feltételezték, hogy a „legnagyobb”, aki nem szorul rá apróbb-nagyobb csúsztatásokra extraprofitjának további növelésére, tisztességesen, de legalábbis a saját maga által megalkotott szabályok szerint fog eljárni.

Indulnának, még egy igazítás a félrecsúszott kabáton, de az ügyintéző utánuk szól: egy pillanatra még, Egy papírt elfelejtettem aláíratni, és már ki is teszi a pultra a lapot. Ott kell aláírni, ahol az „elfogadom” van.

Felül a cím: Hitelajánlat!.

Micsoda időutazás! A sorrendiség teljes figyelmen kívül hagyása! Először mondjuk ki az igent, utána megkérjük a hölgy kezét…

Talán már mindegy is. Kérdés viszont, hány és hány emberrel teszik ugyanezt, hány és hány emberrel éreztetik, hogy hatalmas szívességet tesznek itt neki, etehát illetlenség, sőt pofátlanság lenne kétségbe vonni a bank korrektségét, számainak, melyek mind-mind kemény, az ügyfél által fizetendő forintokat takarnak, megbízhatóságát.

Igaz, senki nem kényszerítette őket, sem az igénylésre, sem mindenféle szerződések aláírására. Igaz, hogy az ilyen ügyfelekből építi a bank egyre újabb palotáit, teszi közzé egyre magasabb hasznáról szóló győzelmi jelentéseit. Igaz, az ő hírnevét talán nem veszélyezteti minősíthetetlen eljárásának közzététele.

Vígasztalja hőseinket a gesztus: az utólag átadott ajánlat mégsem volt olyan rossz poén!

Beküldés ideje: 2008-01-01 22:28:20

 


 

Tévhitek???
Bizonyos időközönként újabb és újabb tézisek jelennek meg és kínálnak biztos módszereket egészségünk megőrzésére. Egy friss brit kutatás, mit az egyik legnevesebb orvosi szaklapban, a British Medical Journal-ban közöltek, emberközeli és kissé karácsonyi hangulatban, orvosi tévhiteket próbál bemutatni és cáfolni, természetesen a teljesség igénye nélkül. Sőt, azt sem várják el a kiadvány szerkesztői, hogy higgyünk nekik avagy mindennapi életünkben vegyük figyelembe megállapításaikat.

A végső tanulságot talán abban összegezhetnénk: tegyük és fogyasszuk azt, ami érezhetően jólesik és kerüljük azt, mi ellen szervezetünk tiltakozik vagy nem igényel.

Néhány példa a cáfolt, de mindeddig kőbe vésett igazságként kezelt s most megdőlni látszó szabályból. Ne olvassunk félhomályban. A szem erőltetése a rossz fényviszonyok közötti olvasás során bizonyíthatóan, vizsgálati eredmények által igazoltan, semmiféle látáskárosodást nem okoz.

Igyunk naponta legalább 1,5 liter folyadékot. A szervezet folyadék igénye rendkívül változo. Függ a klímától, melyben az illető él, teste felépítésétől, esetleges betegségeitől, életmódjától, de függhet akár civilizációs hátterétől és ezer más tényezőtől is. Átlagos vagy másként szólva normális ember napi folyadékigénye kb. 1 liter, aminek jelentős részéhez a kiegyensúlyozott táplálkozás során már az ételből hozzájut. A tudomány mai állása szerint a kutatás javaslata: igyunk, ha szomjasak vagyunk és ne igyunk, ha nem vagyunk azok.

Bizonyára emlékezik még az olvasó azokra a nem is túl távoli évekre, amikor minden létező fórumon a szója fogyasztását propagálták. Helyettesíthette a húst, adaléknak és főfogásnak egyaránt tökéletesnek minősült, csökkentette, de legalábbis nem emelte az érrendszer első számú ellenségének kikiáltott koleszterin szintjét a szervezetben. Aztán egy szép napon vastag tudományos értekezés jelentette, hogy a szója tartós fogyasztása akár agykárosodást is okozhat, egy benne található, az idegsejtekre igen kedvezőtlen hatású, anyag által.

Valaha, látásunkért kezüket tördelő szakemberek, azt tanácsolták, nézzük a tévét teljesen sötét szobában. Aztán, a megvilágosodás folyamatában lépkedve előre, a szem számára legkevésbé irritatívnak egy kis fényforrásnak a tévé mögötti elhelyezését vélték.

Erősödik a szőrzet borotválkozás után. Állítólag borotválkozáskor a szőrzet vékonyabbik részét vágjuk le, ami marad tehát az a vastagabb, erősebb rész, de nem bizonyítható összefüggés a borotválkozás és a szőrzet vagy akár a köröm erősödése között. Ami a szőrt illeti… Az sem igaz, mondják, hogy az a halál után tovább nő, a szerkesztők szerint csupán arról van szó, hogy a bőr esik össze.

A vélemények érdekes fejlődést mutattak és mutatnak ma is az alkohol fogyasztása, a kávézás és némiképpen a dohányzás kérdéskörében is. Ma már, az alkoholnak a májra és idegrendszerre gyakorolt gyilkos hatása a „pohárnyi vörösbor naponta segít a vérszegényeknek, karbantartja a rakoncátlan vérnyomást”-ra szelídült. Persze, a mértékletesség kihangsúlyozása mellett. Vagy tudták például azt, hogy a nikotin nem is elhanyagolható mértékben serkenti az agyműködést? Természetesen, zseniális elme sem zárja ki a tüdőrákot. A cigarettás dobozokra nyomtatott, gyászkeretes és szörnyen eukonform, elijesztőnek szánt felíratok ellenére nem mutatható ki egyértelműen a dohányosok létszámbeli csökkenése. Ugyanakkor a dohánytermékeket egész Európában jelentős mértékű jövedéki adó terheli, tetemes bevételt hozva az államnak, mely bevétel akár a polgárok egészségügyi ellátásának jobbítására is fordíthatná, s nem feltétlenül a füstölés által okozott nyavalyák kezelésére.

A sör, mint az egyik legrégebbi alkoholtartalmú italunk, bizonyítottan rendkívül gazdag vitaminokban és ásványi anyagokban. Ráadásul kiváló üdítő, szomjoltó. A kávé, hacsak valamely roppant tudományosnak ható ellenjavallat nem tiltja, hatékony frissítő és élénkítő. Ugyanígy a tea, persze csak akkor, ha teacserje levelének párlata, s nem csupán jóízű gyümölcspárlat, enyhén természetellenesnek ható színekkel és aromákkal. A ma oly vehemenciával ellenreklámozott E számos számos esetben olyan természetes anyagokat vagy ezek elegyét jelölik, melyeket különböző élelmiszerekhez adnak, hogy színük, állaguk és eltarthatóságuk olyan legyen, ahogy egyáltalán hajlandók vagyunk őket a bevásárlókocsiba tenni.

Nagyapáink reggel, éhgyomorra behútztak egy pohár tiszta házipálinkát, reggelire csupazsír szalonnát falatozta, esetleg gyomorborzoló hagymával. Igaz, a kenyeret gabonalisztből s nem isten tudja milyen pótporokból sütötték. Fűrészporral füstölt sonkából szeltek húsvétkor, s ha rájuk esteledett az erdőn-mezőn, hát lefeküdtek az édes anyaföldre. Néha a barázdában gyereket szültek, orvos, mentő, tűzoltó nélkül. Gyalog jártak hetven, nyolcvan évig, gyógycipők és papucsok nélkül. Születtek, éltek annyit, amennyi megadatott nekik, vegyszerek, üdvötítő teóriák nélkül.

Gondolom, senki nem szeretne visszamenni az időben, patakparton inget súlykolni… Mégis kérdés, hogy emberi létünk időnként borzasztó elbonyolítása valóban életünk minőségét javította, vagy egyelőre csak statisztikai adatbázisokat és néha teljesen használhatatlan következtetések levonását szolgálja.

Beküldés ideje: 2008-01-01 22:32:08

 


 

A szégyenlős ország
Hatalmas, füves, de amúgy teljesen üres téren állunk a végeláthatatlan sor végén. Ismerős és teljesen idegenül hangzó szavak keringenek, kisgyerek nyöszörög nyűgösen, anyja valami csokifélét bontogat ki zörgő papírból, mellette komoly tekintetű, enyhén kopaszodó úr böngész egy szórólapot. Néha-néha lépünk egy aprót előre. Velünk szemben komor, sötét, tekintélyt árasztó épület, hatalmas oszlopok, a szürke felhők között ritkán előbukkanó napban meg-megcsillanó üvegkupola. A Reichstag.

Az ácsorgás unalmas és térdgyötrő perceiben felrémlenek régi filmek kockái, kopott fényképek, ronggyá olvasott könyvek lapjai, harsány szónok lendületes mozdulatai, üteemesen skandáló tömeg, aztán láng és füst, robbanások lassan elenyésző robaja. Azok, akiket hosszú vonatok cipeltek ki meghalni világvégi frontokra, akik hitték vagy nem a feléjük áradó szólamokat, talán ugyanitt álltak nem is olyan régen. Ami biztos, hogy úgy az oszlopok mögött, mint előttük, a téren, élő emberek voltak. Akkor még fiúk, lányok, katonák és civilek, ma anyák, apák, nagyapák, nagyanyák, rokkant öregek, vagy régen halottak.Végre a bejárathoz érünk, néhány percre kitárul a modern üvegajtó, kutató szemek firtatják zsebeinket, gyakorlott kezek terelnek szabott útvonalon.

Bemt vagyunk. Körkörös járdaszerű „sétányon” sétálhatunk egyre feljebb az üvegkupola csúcsa felé. Keresünk valamit, emléket, nyomot, de csak a kilátást találjuk ott fent, a várost, tetőket, tornyokat, hatalmas daruk homályba enyésző erdejét. Nincs tovább, nincs más. Lent, a kijárat felé, néhány fakó fénykép, pár sor magyarázattal, a ház történetének stációi. Próbálunk a tömegben közelebb osonni hozzájuk, magukat büszkén kihúzó, kackiás bajusszal álló kalapos régi emberekhez… A téren mintha nem fogyna a sor.

Apró boldogság, hogy mi már kifelé megyünk el mellette. És nagy csalódás. Azokra, akik valaha az oszlopok mögött voltak, akik a lépcsőről szónokoltak, akik a térről dübörögték a kötelező kiáltást, atomnyi utalást nem leltünk. Akik itt a világ legpusztítóbb máglyáját gyújtották élő emberek millióiból, mintha soha nem is léteztek volna.Pedig tudjuk, léteztek. S hiába a szorgalmas nagytakarítás, a tudat mindig ott marad. A történelem kódexéből kitépett lap nem törölheti ki emlékezetünkből azt, amit arra írtak. Akár jó, akár bűnös szenny volt is. A valóságot át lehet színezni, de eltüntetni pusztán butácska illúzió.Ajánlom mindenkinek, aki Berlinben jár, álljon be a sorba a Reichstag előtt. Belépődíj nincs. Igaz, miért is lenne???

Beküldés ideje: 2008-01-01 22:39:40

 


 

Egy hatalmas korsó sör
Van a bajor hegyekben, Salzburg és München között nagyjából félúton, egy kis falu, Oberwössen. Tulajdonképpen három falu egyike, melyeknek neve mind-mind wössenbe, azaz völgybe végződik. Hamisítatlan alpesi táj, a már régen leradírozott osztrák-német határ környékén, legendásan rendezett, patyolattiszta településekkel, képeslapra retusmentesen illeszthető zöld fűvel, és persze a már-már nyomasztó muskátli-rengeteggel.

Oberwössen arról híres, hogy nem híres semmiről. A 70 kilóméterre magasló Kufstein várbörtön árnyéka nem takarja el ott a napot, hihetetlen csend és nyugalom minden utcán, mintha az autók is némán gördülnének, mögötttük a por is csak apró felhő, ami engedelmesen tűnik el ugyanott, ahonnan vétetett. Kisimult arcok, sétáló emberek. Mintha Németország leggazdagabb tartományának eme szegletében mindenki mindenre ráérne, mintha a majdnem hetente előforduló helyi ünnepek hangulata átitatná az átlagos hétköznapokat is.

A Hotel Sonnenbichl magyar tulajdonú, magyar személyzettel üzemelő szálloda, megjelenése, szobái, étterme minden ízben illeszkedik a hegyvidékhez, számos belsőépítészeti részlete múltidéző, vidéki hangulatot áraszt. Természetesen, a rusztikus külső mögött minden megtalálható, amit modern korunk turistája, szállóvendége igényel és, az itt egyébként teljesen reális, az általa fizetett árakért talán joggal el is vár.

A kis szálloda igazi otthonos légkörben engedi ellazulni vendégeit. Nem feszélyez a viselkedés állandó kényszere, a második napon már ismerősként üdvözöl a pincér s ajánlja az étlapon fellelhető szzámos magyar fogást, magyar bort. Aki inkább bajor sört szürcsölne literes korsóból, hamisítatlan bajor étel mellett, után vagy helyett megteheti.

Ha csak ücsörögni vágyunk, reggel szobánk hatalmas hegyekre néző erkélyén kavargatni forró kávénkat és élvezni a vidék nyugalmát, remek helyet választottunk. Ha estére holtfáradtra igyekszünk túrázni magunkat, vagy körbehajózni szeretnénk a bajor tenger (Chiemsee) mesébe illő szigeteit, sorbanállni a bechtegadeni sóbánya mélybe induló kisvonatánál, esetleg végigpróbálni Kufstein méltón szomorú emlékű várbörtönének celláit, bőrgatyát és tollas kalapot viselő helybeliek között ülni a sörpadon…akkor nyugodtan félretehetjük a térképet, tovább nem kell keresgélnünk, révbe értünk.

A szálloda honlapja elérhető a www.hotelsonnen.com címen.

Én már kipróbáltam. Szívből ajánlom mindenkinek.

Beküldés ideje: 2008-01-01 22:43:01

 


 

Bőrünkre írt gazdaság
Bőrünkre írt gazdaság I.

A HVG 2008 január 2-ki száma közli, 2006 évi mutatóik alapján, a magyarországi cégek 500-as toplistáját. Anélkül, hogy mélyenszántó gazdasági fejtegetésekbe merülnénk, tendenciákat keresnénk és következtetéseket vonnánk le a hosszú névsorból, íme néhány laikus észrevétel.

A sorrend alapvetően a cégek árbevétele alapján állt össze, de találunk más érdekes adatokat is, elsősorban a nyereség vonatkozásában. Az első helyeken majdnem kizárólag energetikai, telekommunikációs és gyógyszeripari vállalatok pózolnak, mind olyan területen működve, mely területeken az állami ráhatás Magyarországon jelentősnek mondható. A telefóniában vagy egyáltalán a távközlésben érdekelt cégek prosperálása érthető is lehetne, sőt természetes, hiszen már mindennapi életünkben, az üzleti környeztetben még hangsúlyosabban felértékelődött és folyamatosan egyre nagyobb súllyal szerepel az információ, annak áramláésa, a gyors és jó minőségű kapcsolattartás. Az is nyilvánvaló, hogy ezen vállalatok rendkívül széles ügyfélkörnek szolgáltatnak, gyakorlatilag mindannyian „érintettek” vagyunk az Internet, a telefon vagy a kábeltévé által. Ugyanakkor a szolgáltatások színvonala, elérhetősége ténylegesen javul, ráadásul, vitathatatlan szükségességük ellenére, igénybevételük nem kötelező, tehát szabadon és bármikor mellőzhetjük őket, megtakarítva ezzel önmagunk számára azok díját, megfosztva a szolgáltatót a tőlünk beszedhető árbevételtől. A Matáv privatizációja és a mobilhálózatok magyarországi kiépításe nyomán piacvezetővé avanzsált Magyar Telekom ma már a telekommunikáció valamennyi részterületét lefedi. Számos helyen versenytársa, alternatívája is van, kizárólagossága tehát korlátlanul nem garantált. Az MT a második a sorban. Az elsők között láthatunk két mobilszolgáltatót még. Azt már talán említeni sem kell, hogy ezen cégek külföldi tulajdonban vannak, az operatív menedzsmentet is jórész külföldiek alkotják.

Ha felugrunk az 1-es sorszámhoz, régi ismerősünk, a szintén jelentős részben privatizált MOL-lal találkozhatunk. Az első 100 helyezés között van több leányvállalata is, szépen megférve számos regionális gázszolgáltatóval, akik nem a MOL csoport tagjai, erőművekkel, energiatermelő, forgalmazó és elosztó cégekkel. Kimondhatjuk tehát, hogy az energetikai szektor toronymagasan uralja a mezőnyt, s talán nemcsak a területen bekövetkezett nemzetközi tendenciák miatt.

Néhány évvel ezelőtt naponta nyilatkoztak a Mol korifeusai a vállalat gáz-üzletágának tarthatatlan veszteségeiről. Az akkori kormány, élve a cégben meglévő tulajdona és az aranyrészvény biztosította jogaival, korlátozta a gáz árának határtalan vagy a gazdaság és végső soron a kisfogyasztók zsebét aránytalanul meghaladó áremelést. Sőt, felmerült a gáz-üzletág visszaállamosításának gondolata is, természetesen visszavásárlás útján. Hogy, hogy nem, arra mégsem került sor. Lehet, hogy az akkori Mol-vezetők és nagyobb tulajdonosok akkor sem szerettek volna megválni a gáztól, ha, legalábbis kimutatásaik szerint, hatalmas mínuszokat kellett elkönyvelniük. Összességében a vállalatcsoport nyereséges volt, hatalmas akvizíciókat hajtott végre, gőzerővel terjeszkedett külföldön is. Az is lehet, hogy valakik már akkor sejtették a magyar gazdasági környezet várható változásait, olyan idők eljövetelét, melyen bedobják a gyeplőt a lovak közé.

Érdekes lenne a 2002-es parlamenti választási kampányok valós finanszírozását megismerni, esetleg azon háttérmegállapodásokat átböngészni, melyek alapján komolyabb összegek vándoroltak vállalati számlákról pártpénztárakba, természetesen a vonatkozó jogszabályok figyelembe vételével, hatalmas vargabetűkkel, követhetetlen útvonalakon.

És felsütött a nap, ma már a híres-hírhedt gáz-üzletág jókora hasznot hajt, persze már nem elsősorban a tulajdonos államnak, mindnyájunk gyarapodására (legyünk jóhiszeműek!), hanem a MOL tulajdonosainak. Az aranyrészvényt is ki kellett dobni, mert Brüsszel, ki tudja miért, allergiás volt rá, s folyton rátüsszögött Budapestre. A megmaradó álllami befolyásról, ahogy az mostanában lenni szokott, önként és dalolva mondtunk le. Mindezt természetesen a nagy európai piacgazdaság égisze alatt, hiszen ma már tudjuk, hogy a verseny és a magántulajdon hatékonysága emeli a színvonalat és az ellátás biztonságát. És persze azt is tudjuk és érezzük, hogy a számunkra általában láthatatlan „emelkedés” egyre több pénzünkbe kerül. Az energiaelosztó rendszer regionális részegységeit külföldi állami cégek privatizálták, akik busás profitjukat nyilván olyan hatékonysági intézkedéseknek köszönhetik, a sorozatos áremelések mellett, mint a dolgozói létszám csökkentése, a mérőórák leolvasásának áttestálása a fogyasztókra, az olcsó diákmunkával kikézbesített számlák…

A kőolaj, kőolajszármazékok, földgáz behozatalának kizárólagos joga a MOL-t illeti. Esszük, nem esszük, tőle kell megvennünk, különböző cégeken keresztül. Ha ez tiszta piaci verseny, akkor a szocializmus maga volt a vadkapitalizmus. A kizárólagosságból eredő extraprofit pedig elsősorban a részvényeseket szolgálja. Hiszen, csak a földgáz példájánál maradva, a szolgáltatott méregdrága fűtőanyag minősége évek óta gyatra, az elhasznált, és a fűtőérték hiányában igen tetemes mennyiség lassan már sárgás füstöt produkál a forralni szándékozott víz alá. Természetesen, sajnos már természetesen, a számlázás alapját képező különböző adatok, az elhasznált köbméter kivételével, a fogyasztó által ellenőrizhetetlenek, a számlázási rendszer átláthatatlansága miatt a fizetendő végösszeg bibliai fogalommá vált… Nem kell értenünk, elég hinni benne. Ja, és kőkeményen fizetni. Addig viszont, míg tévé, telefon és Internet nélkül lehet élni, itt a mérsékelt égövön fűtés nélkül kissé körülményes. Klimatikus és nem elhanyagolható állami kényszer termeli tehát az energetikai szektor döbbenetes profitját? Ha ilyen nyereséges ez a bolt, miért adtuk el? Netán állami kézben nem volt nyereséges? Vajon miért nem? Az eladással csak a tulajonos változott. És, ebből kifolyólag, a nyereség végállomása. Magyarul, eladunk valamit, amiről mi úgy gondoltuk, hogy nem tudjuk rendesen működtetni, de azóta is mi finanszírozzuk nemcsak semmivel nem magasabb minőséget, de valakik felé nyilván nem hálátlan új tulajdonosi kört is.

Beküldés ideje: 2008-01-06 19:05:58

 


 

Köszöntő
 

Köszöntő

 

 

Köszöntök mindenkit a Pulpitus kezdőlapján. Kérem, jöjjenek bátran, álljanak ki a pulpitushoz és mondják el őszinte véleményüket mindarról, amivel a lapon találkoznak. Arról is, amit itt éppen nem találnak, de fontosnak, mások számára is érdekesnek éreznek. Beszéljenek mindennapi tapasztalataikról, kedvenc könyveikről, melyeket az önöknek legkedvesebb muzsika közben olvastak. Meséljék el, mi fogta meg önöket a legutóbb látott filmben, tévéműsorban, de ne rejtsék véka alá azt sem, ami nem nyerte el szimpátiájukat. Nyissák ki lakásuk ajtaját, hadd lássuk, miért került egy bútordarab éppen oda, ahová, és mit szeretnének másképp elhelyezni otthonukban. Miért  éppen abban a ruhában érzik jól magukat, amit önökön láthatunk  és milyen öltözéktől iszonyodnak.

Közben persze ne feledjék, a legfontosabb mindig a MIÉRT!  Véleményünk csak akkor fogadható el igazi magánvéleménynek, ha indokolni is tudjuk. Mindnyájan tisztában lehetünk azzal, hogy a véleményalkotás általában felér egy ítélethirdetéssel. És, akár a bíróság, mi is tartozunk ítéletünk áldozatának egy kiadós indoklással.

Természetesen véleményéért mindenki felelősséggel tartozik, közhellyel élve, a lapon megjelenő íráso nem a szerkesztők világlátását közvetítik. Igyekszünk a névtelen hozzászólásokat mellőzni, hiszen értelmes eszmecseréhez „látnunk” kell egymást.

A Pulpitus rovatai megpróbálnak olyan  témákat érinteni, melyek bárkivel bármikor szembe jöhetnek az utcán. Közösen talán könnyebben kikerülhetjük őket, esetleg könnyebben szabadulhatunk az általuk okozott fejfájástól. Még az is lehet, hogy boldogan keblünkre öleljük majd őket.

Tehát, kedves olvasó, szóra fel!

Kercsó Alpár

 

 

 

Beküldés ideje: 2008-01-10 09:09:00

 


 

Hogyan keletkeznek a járványok?
 

Hogyan keletkeznek a járványok ?

 

Az emberiség történetét árnyékként kísérte a járványok története. A szörnyű pusztításokat a legrégibb időktől származó emlékek idézik. Országrészek néptelenedtek el, háborúk sorsát döntötte el egy pestis vagy kolera járvány. A kiütéses tífusz, hastífusz vagy vérhas kíséri a hadba vonulókat és tízszerezi az áldozatok számát. Az ember, a kor ismereteinek szintjén, magyarázatot keres. Sokáig a bűnök büntetésének tartják majd  a csillagok kedvezőtlen állásában vélik felfedezni a járványok okát. A miazmák (méreganyagok) szintén szerepelnek az okkereső ember képzeletében. A megmagyarázhatatlant a túlvilági hatalmak szférájába helyezik. A fejlődés egy adott szakaszában a tudomány megoldja a rejtélyt.

A XIX. Század vége és a XX. Század eleje a mikróbák felfedezésének korszaka. Pasteur és Koch valamint lelkes tanítványaik bevezettek a szabad szemmel nem látható élőlények, a baktériumok világába. A járványok körüli misztikus köd szétfoszlik  és helyette a tudományos alapokra helyezett járványtan vívja ki létjogosultságát.

Ismeretessé válik, hogy a beteg ember vagy az egészséges bacilus-ürítő nagy számban szórja szét környezetében a baktériumokat. Az ilyen egyénekkel a közvetlen érintkezés, fertőzött használati tárgyaik, a víz, élelmiszerek stb. a betegség átvitelének megannyi lehetősége. Staféta szerűen terjed a betegség emberről emberre, ahol a stafétabot maga a kórokozó baktérium vagy vírus.

A járványok bizonyos szabályszerűséggel követik egymást. Egyesek a hideg évszakokat „kedvelik”, mások inkább a nyári hónapokban jelentkeznek.  Ennek oka a baktérium terjedési lehetőségeiben és a szervezet fogékonyságának időszakos fogékonyságának időszakos változásaiban rejlik.  A természeti csapások (árvíz, földrengés stb.)  a járványos betegségek megjelenését elősegítik, az ivóvíz és élelmiszerek befertőződése, a társadalom rendjének felbomlása folytán. A nagy tömegek által fogyasztott víz vagy élelmiszer befertőzése robbanásszerű járványokat okoz (pl. ételmérgezések, vérhas, hastífusz stb.). Egyes járványok futótűzként terjednek s rövid idő alatt egész földrészeket bejárnak (influenza) A járványos betegségek terjedésében ma igen nagy jelentősége van a gyors és korszerű közlekedésnek.

Minél több a fogékony egyén egy közösségben, a járvány annál nagyobb méreteket ölthet. A többéves időközönként jelentkező járványok egy előző járvány óta felnőtt, fogékony nemzedéket érintik.

 

Mi szükséges, hogy létrejöjjön a járvány?  

 

A felelet ma egyértelmű:

- A fertőzés forrása (beteg vagy bacilus hordozó)

- A kórokozó átvitelének lehetősége a betegről az egészséges emberre,

- A betegségre fogékony egyének.

Ezen alapvetően fontos láncszemek mellett elősegítő tényezők is működnek melyek hozzájárulhatnak a járvány térbeli kiterjedéséhez (földrajzi, meteorológiai stb. tényezők).

A járványfolyamat ismeretében megkezdődött az egyes láncszemek alapos tanulmányozása, hogy kellő tudományossággal védekezhessünk a járványok ellenA kérdések felvetése után megszületett a felelet: milyen lenne, ha fertőző beteget vagy bacilusgazdát elszigetelnénk a fogékony emberek közösségétől? Létrehozzuk a fertőző betegek kórházait, otthoni elkülönítést, karantén intézményeket.

Milyen lenne, ha a kórokozók terjedésének útjait torlaszolnánk el?  Megtaláltuk a sterilizálás és a fertőtlenítés számos módját, kidolgoztuk a közegészségügyi szabályok rendszerét.

Milyen lenne, ha a fogékony emberi szervezetet védetté tehetnénk a kórokozó baktériumokkal szemben? Felfedeztük a védőoltásokat, szérumokat, gammaglobulint stb.

A fáradozások nem bizonyultak hiábavalóknak. Emlékké vált a feketehimlő (variola), a pestis, a kolera, a gyermekbénulás (diftéria).

A fertőzés láncának elszakítása a megelőző orvostudomány egyik legszebb feladata. Jogosan állapíthatjuk meg: könnyebb egy betegséget megelőzni mint meggyógyítani. Ez a tétel fokozottan érvényes a fertőző betegségekre. Tömegméretben jelentkező betegségeket csak a tömegek támogatásával lehet leküzdeni. Az egészségügyi kultúra magas színvonalán álló ember saját egészségének és ezen keresztül az egész társadalom egészségének őre.

 

Dr. Kercsó Attila

(részlet a szerző „Segíthetek?” c. könyvéből)                              folytatjuk…

 

Beküldés ideje: 2008-01-14 14:28:46

 


 

Doboljunk!
Két évvel ezelőtt lehetőségem volt megnézni egy világhírű török táncegyüttes fergeteges és roppant látványos műsorát. A több mint száz táncos hihetetlen összhangban, tökéletes együttmozgásban varázsolta elém Anatólia tüzét, utánozhatatlan hangulatát. A zene, a ritmus igazi keleti meseként hömpölygött, hol andalító patakként, hol dübörgő folyó megállíthatatlan áradataként, de mindig pontosan engedelmeskedve a dobok diktálta ütemnek.

A lényeg, a vezérlő elv, a kotta, miből a csodás dallam és lépések fakadtak, a dobokat ütlegelő kezekből fakadt. Egy emberré, egy táncossá, egy akarattá csak e kezek feltétlen tisztelete által válhattak az előadók.Az összefogás szép példája lehetne mindez, még akkor is, ha igen élénk fantázia szükségeltetik mindennapi életünkre való vonatkoztatásához. Mindnyájan tudjuk, érezzük, hogy együtt többre és szebbre vagyunk képesek, valamennyiünk boldogulására. De ma már azt is tudjuk, hogy vannak a tánckarban olyanok, akik fülét bántja a dal, akik más tempóban látják a siker ígéretét. Lehet, természetesen, nemkívánatos hangsorokra hajlongani, de az már nem hordozza, nem hordozhatja magában a művészetet tápláló harmóniát.Mióta azt mondták nekünk, hogy lehet saját véleményünk s azt szabadon ki is fejezhetjük, mióta azzal áltatnak, hogy valamelyest beleszólhatunk annak a dallamnak komponálásába, melyre majd ringatnunk kell csípőnket, azóta talán nem számít ördögi kívánságnak, ha legalább a dobost szeretnénk mi kiválasztani.

Gyakran hallható vád, Erdélyben és Magyarországon is, az egységet „züllesztők” elmarasztalása. Hol nemzeti érdekeink érvényesítése előtt, hol a sárgödörből való kievickélés útjában magasló gát a már-már közhelyszerű magyar széthúzás. Azok viszont, kik összefogást hímeznek zászlajukra, elvárják, hogy a dobverő kizárólag az ő kezükben legyen. Amióta lehet véleményünk, egyre visszásabb, ha azt csak adott ritmusképletre énekelhetjük. Amióta ezernyi tehetséges zeneszerzőnk van, azóta az egyik nóta nem jobb és nem rosszabb a többinél, csak más. Miért nem verhetjük ketten a kifeszített bőrt, miért nem döngethetünk akár százan is egyszerre, ha meg tudunk állapodni egy közös ütemben? A diktált tempó nem belőlünk ered, ahhoz, hogy részünknek érezzük, nekünk is teljes szívünkkel akarnunk kell azt, nem csak azért, mert bárki arra bíztat bennünket.

Remélhetjük-e sorsunk jobbítását azoktól, kik saját koreográfiájukat egyedül üdvözítőnek kiáltják ki, akkor is, ha a mindennapok időnként keményen rájuk cáfolnak, akkor is, ha előadásról előadásra egyre halkabb a taps, egyre foghíjasabb a nézőtér?

Állítólag a demokráciát tanulnunk kell. Nemcsak nekünk, de a dobosoknak is. Talán látványosabban gyarapodna tudásunk, ha a legutóbbi romániai választások magyar vonatkozásaiból próbálunk okulni és kevésbé hagyatkozunk az ütősök néha fülsértő zajára. Miért ne táncolhatnánk a magunk lábain anélkül, hogy folyton rájuk lépne valaki, ha neki nem kedves lépésünk? Nagyszerű óra volt, Élet tanár úr! Önbizalmat s hitet meríthetünk belőle, annak biztos tudatát, hogy dübörgő taps a jutalmunk, ha mindenki, akár dirigálás hiányában, egyszerre lendíti a dobverőt.

Kercsó Alpár.

Beküldés ideje: 2008-01-18 14:02:07

 


 

Kell-e nekünk több biztosító?

**Varga Domokos György levele**
/Egy Amerikában tanuló küldte:/

Sziasztok!
Tegnapelőtt kisebb problémák miatt el kellett mennem orvoshoz itt az
USA-ban. Itt már régóta több biztosítós rendszer van. Erről szólnékmost
néhány szót.

A biztosítónál van a pénz, ő az úr. ő dönti el kifizeti-e azellátását
valakinek vagy sem. Nekem is ez volt. Elmentem egy kórházba, és átmentünk a
kórház pénzügyi tanácsadójával a tárgyalóba, ahol ő felhívta abiztosítót,
hogy fedezik-e a költségeket, vagy el kell-e küldjön. Azaz hívta volna,mert
az első telszám 7 perc zene után üzenetrögzítő lett. A másik szám hasonlóan
7 percig mondogatta, hogy hívása nagyon fontos (very important)számunkra
majd kiment üzenetrögzítőre.

A biztosítási dokumentumon volt még egy telefonszám, ami nem ilyen esetekre
van, de azt hívtuk ezután. Megjegyzem, hogy biztosításom nem gagyi, a
egyik
legjobb amerikai, az egyetememen ezt kötelező megkötni.

Szóval a harmadik telefonszámon találtuk valakit, de választ nem kaptunk,
csak át meg átkapcsoltak minket. Összesen 5-ször kapcsolták át hívásunkat és
már 57 perce lógtunk a telefonon, amikor azt a választ kaptuk, hogy várnunk
kell holnapig. (Ez a biztosítás nekem egy évre több mint 2OO ezer Ft.
Amerikai állampolgár osztálytársaimnak csurog a nyála, mert ők ennek a
többszörösét fizetik.)

Másnap persze dehogy hívták fel a kollégát, hanem megint neki kellett
telefonálnia. A legnagyobb csodálkozásomra nem adta fel a kórház pénzügyi
tanácsadója, hanem félvállról közölte, hogy mindig ez van, és hogy ez
normális. És örül, ha nem Indiában, vagy Bangladesben veszik fel a telefont,
mert akkor olyan rossz angolsággal beszélnek, hogy alig érti.

Miközben várakoztunk és hallgatta a zenét, volt időnk beszélni.
Megkérdezte, hogy Magyarországon több biztosítós rendszer van-e.
Mondtam, hogy meg állami az egészségügy, erre legnagyobb megdöbbenésemre
azt mondta: “Ez azért van, mert Magyarország egy civilizált ország.” Szó szerint
ezt mondta, az, aki itt Amerikában 23 éve dolgozik ebben a pozícióban.

Beszéltetni kezdtem, hogy fejtse már ki mit is ért ezalatt. Példákat és
konkrétumokat kezdett mesélni:
- Ha nekem most azt mondja a biztosító, hogy nem fizet, akkor csak úgy
vizsgál meg doki, ha leperkálok 2 millió Ft-nak megfelelő dollárt.
Micsoda?
Igen, mondta, mert külföldi vagyok, senki se garantálja hogy ha kiküldik a
számlát, akkor nem lépek meg azelőtt hogy kifizessem. Ja és az orvos főnöke
a biztosító, tehát ha ennek ellenére megvizsgál, akkor kockáztatja az állását.
- Két helyről is hallottam már ilyesmit, és most ez a hölgy is mondott
egyhasonlót: műtét, a pácienssel komplikációk merülnek fel, és jön a
biztosító embere, hogy azonnal be kell fejezni a műtétet, mert lejárt a
munkaidő.
De beszéltem személyesen is egy ilyen nővel, aki rákos volt, és a műtét
során találtak még nála dolgokat, amiket mégsem szedhettek ki, mert a
biztosító nem engedte, mert bejött és mondta, hogy be kell fejezni a műtétet,
nem fizet tovább. Így hát összevarrták. ő maga mondta el.

- Mesél tovább a hölgy fülén a telefonnal, hogy volt egy másik embere, aki
35 évig folyamatosan biztosítva volt, aztán munkahelyet váltott, de nem
tudott azonnal, ezért volt 3 hónap amíg nem volt biztosítva, és a biztosító
ezért őt egy új ügyfélnek tekintette, és mivel általában a már fennálló
problémákra nem fizetnek, ezért ennek az embernek sem fizettek.
Döbbenet.

- Azt is hozzáteszi, hogy a 23 év alatt amíg itt dolgozott, még sose volt olyan hónap, hogy valami szabályozás ne változott volna. Azt mondja , hogy sokszor ezek a biztosítók 2 havonta megváltoztatják a szabályzatukat.
És ha nem látod a kisbetüs részeket, nem figyelsz, hirtelen fizetheted magad a számlát.

- Azt is mondja, hogy volt olyan, hogy azt mondta a biztosító előre, hogy
fedezi egy beteg ellátását, aztán amíg lement a dolog, addig talált valami
indokot, hogy miért nem fizet, és végül nem fizetett.
Belegondolok, hogy de jó volt eddig otthon, hogy CSAK a betegség
miatt
kellett szoronganom, most itt azért is szorongok, hogy a biztosító fedezi-e
költségeimet, vagy nem tudom mi lesz… És hogy ha azt mondja fedezi, akkor
utólag nem mondja-e mégis azt, hogy mégse. Gondoljatok ebbe bele.

A profitérdekelt biztosítók célja, hogy minél több profitot termeljenek.
Ezt leginkább úgy lehet, ha mindenféle indokot találnak arra, hogy ne
kelljen fizetniük. Ezt pedig úgy lehet, ha mint gép működnek, és mindenféle
empatikus emberi hajlamot kiirtanak. Ez valami jó?
Úgy látom, hogy otthon azért pukkasztják le amennyire csak lehet az
egészségügyet, hogy egyhangúlag mindenki azt mondja, hogy ez így tovább nem maradhat. És ekkor hozzák elő ezt az új rendszert amit senki sem ismer, ami
az eddigi 5oo millió Ft közpénz propagandája szerint előrelépés.
Én azt mondom, hogy legyen magánbiztosító, de az lépjen be a piacra, és
küzdje ki amit tud a piacon, szerezzen embereket, ne kelljen mindenkinek
magánbiztosítóba belépni. Miért adjuk oda nekik ingyen az egész piacot?
Ja és még valami: Nem tudom hogy az USA szegény országnak mondható-e de itt
minden második embernek nincs biztosítása, mert olyan drága, tehát orvosi
szolgáltatást nem tudnak igénybe venni. Ez tényleg előrelépés lenne nekünk is?

 

 

(A levelet változtatások, szerkesztés nélkül tesszük közzé, az esetleges hibákért elnézést kérünk. A szerk.)

 

 

Beküldés ideje: 2008-01-21 11:39:54

 


 

Hurrá, vevő vagyok !
Karácsonyi árudömping, reklámok szőnyegbombázása… Nincs menekvés!
Megveszem, amit kinéztem, aztán hazaviszem, összetákolom, keservesen próbálom megfejteni a koreai magyar fordítást a használati útmutatóból, szenvedek néhány órát, de legalább lelkem megkönnyebbül a számolatlanul belőlem áradó szitkoktól. Végre kész! És, minő meglepetés, nem működik.

Szerencsém van, követtem pártunk és kormányunk bölcs tanácsát, törvényesen, számla ellenében történt a beszerzés, biztosítva az állam feneketlen zsebének többszörös bevételét. Majd miután sokadik alkalommal próbálom jobb belátásra bírni a boltot, a garanciális szervízt, s órákig bizonygatom a vásárolt termék selejt mivoltát, feladom. Végül is önként és dalolva mentem abba az áruházba, választottam silány vacakot, fizettem… Magamnak köszönhetem.

A vevő a mi urunk, harsog az üres szlogen. Nemsokára, az egy és pótolhatatlan próféta örök érvényű útmutatásainak megfelelően a kórházakban is vevő leszek. Ott majd a beteg az úr! Igaz, meglehetősen szokatlan gyakorlat, ha bárki önként, ha dalolva nem is megy oda, valamilyen kezelést választ magának vélt vagy valós bajára, aztán törvénytisztelő vásárlóként szépen odaáll a pénztárhoz. Sajnos, azt a jókora előleget, mit havonta egészségbiztosítás jogcímen már befizetett, ott nem veszik figyelembe. Az másra kellett, nem része a terápia árának. A vevő nem kérdezhet, nem firtathatja, mire költötték azt a rengeteg pénzt, ki és miért gazdagodott általa.

Otthon aztán észre veszi, hogy a „termék” bizony hibás. Több „tartozék” hiányzik, azokat drága forintokért más boltokban szerezheti be csupán, de szavatosságot senki nem vállal a tökéletes összeszerelhetőségre.

Még szerencse, hogy itt már reklamálni sem lehet. Nincs hol, nincs kinél. Vessek magamra? Miért akartam én beteg lenni?! És miért akartam meggyógyulni, a márványlépcsős TB székházak fogyatkozó vagyonának kárán?! Micsoda parazita magatartás!

Szégyellem is magam, amiért úri hóbort a gyógyítás, amiért élősködöm azon a testen, mit apáink, nagyapáink és mi építettünk fel, talán nem is olyan rosszul, ha ennyi éhes fog fáj rá.

Vevő vagyok! Lassan, üres pénztárcával, nagyon nem szeretnék azzá válni. De, ha már ezt is rám aggatják, s ezt is balgán tűröm, legalább egy nyamvadt panaszkönyvet lökjön valaki elém!

Kercsó Alpár

Beküldés ideje: 2008-01-21 12:25:25

 


 

Mi is az a fertőzés?
   … folytatás:

 

A fertőzéses eredetű betegségek jellemzője az hogy az emberi vagy állati szervezetbe kórokozók hatolnak be (baktériumok, vírusok, gombák) ott  megtelepednek, szaporodnak és helyi vagy általános károsodást okoznak.

A fertőzés és a betegség megjelenése között eltelt időt lappangási időszaknak nevezzük. Ezt kkövetően általános tünetek hívják fel a figyelmet arra, hogy valami nincs rendben. Majd megjelennek az illető betegségre jellemző tünetek is.

A kórokozók valamilyen fertőző forrásból kerülhetnek szervezetünkbe és a következő kapukon surranhatnak be:  bőrünkön keresztül (legtöbbször sérülésein), a nyálkahártyákon (ez lehet a légutak nyálkahártyája), a belélegzett levegővel együtt, vagy a fertőzött vízzel, élelmiszerrel a gyomor vagy a bélrendszer nyálkahártyájára jutnak.

Az élelmiszer eredeténél fogva vagy  feldolgozása, szállítása során „gazdagodhat” kórokozókkal, de magunk is rávihetjük azokat kezünkkel (ha szennyezett). Máskor a legyek hullatják lábaikról az ott sokszor milliós  nagyságrendben található baktériumokat.  A vérszívó rovarok (szúnyog, kullancs, bolha, tetű) egyenesen a vérbe juttathatják a bizonyos betegségeket (malária, agyhártya gyulladás, pestis, kiütéses tífusz stb.) kórokozóját.

Ahhoz, hogy a fertőző betegség kialakulhasson, szükséges, hogy a baktériumok szervezetünkben megtelepedhessenek, ott elszaporodhassanak és mérgeikkel károsíthassák azt. Amennyiben az ember vagy az állat szervezetében kedvező feltételeket találnak, betegséget okoznak.

A fertőzést elősegíti ha az ember gyengéntáplált, kimerült, cukorbeteg, védekező képessége csökkent, alkoholista, hormonkezelésbe részesült vagy bizonyos védőoltásokat nem kapott meg.

Környezetünk tele van kórokozó baktériumokkal és mégis viszonylag ritkán betegszünk meg fertőző betegségekben. Ez testünk védekező képességének köszönhető. Az, hogy kinek a javára dől el a küzdelem, szervezetünk és a kórokozók között, az életmódunktól, jó vagy rossz szokásainktól függ.

 

Dr. Kercsó Attila

folytatjuk…

Beküldés ideje: 2008-01-22 11:31:36

 


 

Gyermeteg kérdések?
 

 

 

 

Budapesten, garázdálkodott egy 12 esztendős fiú. Lopott, rabolt, s hiába fogták el a rend éber őrei, menetrend szerint mindig megszökött. Zsenge életkorából kifolyólag nem volt büntethető, sem fogva tartható, s azok az ún. nevelő intézetek, melyeket az ilyen koraérett renitensekre rendszeresítettek, nem jelentettek gondot már-már Monte Cristo grófját, vagy a Pillangóként elhíresült Henri Charriere-t megszégyenítő leleményességének. Az utóbbi napokban ezerszer láthattuk, hallhattuk a történetet, tudós jogászok rágódtak a kiskorúak büntethetőségének gumicsontján, pedagógusok kutaták kamerák előtt a „jelenség” okait, pszichológusok elemezték a gyerek vélelmezett lelki világát… Nagyszerű hírré lett utolsó „gesztusa”, midőn késsel támadt kiszemelt áldozatára. Nagyszerű csámcsognivaló, kitöltve az átlagembert valóban testközelből érintő tudósítások idejét komolynak számító és silány málnaszörppel átitatott médiákban egyaránt.

Aztán különös irányt vettek a beszámolók, legalábbis az új szelekre érzékeny fülek számára. Eltörpültek a tények, felszívódtak a logikus kérdések és egyre gyakrabban a gyerek származási helye kapott hangot. Először csak romániainak becézgették, aztán kiderült, hogy erdélyi, majd, ahogy egyre kisebbé váltak a koncentrikus körök, megérkezhettünk Gyergyószentmiklósra. A gonosz fészke, ahonnan a szelidíthetetlen vadmadár kirepült.

Innen kezdve főleg az események ezen vonala domborodott ki az ép elmével ilyen fiatal gyerektől szinte elképzelhetetlen „produkció” kapcsán. Elsikkadt úgy a magyar, mint a román hatóságok teljes tehetetlensége, a törvénykezés várkapunyi rései és maradt a születési hely.

Minden csoda három napig tart, s akár legyinthetnénk is erre az ízléstelenül felfújt, jelentőségéhez viszonyítva méltatlanul nagy teret betöltő apró balhéra, de… A fejlett és felnőtt közvélemény, a botrányokra való fogékonysága folytán, messzemenő következtetéseket vont le mindebből. Egy magyarországi, erősen konzervatív irányultságú (esetleg jobboldali, ahogy tetszik) televízió betelefonáls műsorába özönlenek a rövid szöveges üzenetek, s hála a modern technikának, azonnal olvashatjuk is őket a képernyő alján. A fentebb vázolt eset ihlette a bepötyögőt, amikor azt írta :” „A 12 éves román fiút és pereputtyát Orbán hozta a nyakunkra a kettős állampolgársággal. Köszönet Gyurcsánynak!”  Itt kérem a szerző bocsánatát, amennyiben arany szavait nem sikerült volna, klasszikusokhoz méltón” idéznem.

Anélkül, hogy az üzenetet kiemelnénk a „futottak még” kategóriából, vagy bármilyen jelentőséget tulajdonítanánk neki, érdemes megállnunk egy pillanatra. Kísért a szomorú emlékű december 5-i népszavazás? Kísért a kádári évek hagyatéka, amikor szegény alultáplált szocialista népünk el sem tudta képzelni, hogy az országhatár túloldalán is magyarok vannak? Magyarország az egyetlen európai ország, melyet saját maga vesz körül, mondták, de a gondolat megragadt a tréfa szintjén.

Vajon hányan élnek e hazán, kik hálával említik azt, aki félrekökte a testvéri kezet? Vajon, hányan járkálnak őseik domboruló sírjai között, akiknek még mindig román az erdélyi magyar s szlovák a felvidéki? Vajon meddig dagonyázunk még a határtalan tudatlanság langyos, ámde bűzös pocsolyájában?

Néhány választ éppen az említett népszavazás szolgáltatott. És az azóta elsorjázott évek.

Európa lebontani igyekszik határait. Mi egymás közé újakat emelünk, a megerősített régiek mellé.

Lehet, hogy én is túl messzire mentem a tanulságot keresve? Lehet, hogy meg sem érdemeljük a határtalan együttlétet?

 

Kercsó Alpár

 

Beküldés ideje: 2008-01-23 09:21:39

 


 

Rigómező
Rigómező (másnéven Rigóföld, szerbül Косово Поље / Kosovo Polje, albánul Fushë Kosova), nagy köves síkság Koszovó területén Mitrovicától délre, Priątinától nyugatra. A síkságról kapta a nevét Kosovo Polje város.

A nagy kiterjedésű, köves  síkságon, stratégiai elhelyezkedése folytán, több csata is zajlott a történelemben. A magyarok „érintettsége” közismert. Majdnem 700 évvel a rigómezei csata után ismét a Rigómezőnek otthont adó Koszovóra figyelhetünk, ha nem is kardcsörtetve, habzó szájú lovakon száguldozva. A jelenkor ütközeteinek egy részét tárgyalóasztalok mellett, de főképpen kis rejtett ajtón át megközelíthető hátsó szobákban vívják meg. Amit mindebből a mi, mezítlábas emberkék, orrára kötnek, természetesen kevés az objektív véleményalkotáshoz, de miután ez a felület szubjektív magánvéleményeknek ad helyet, talán mégis megkockáztathatunk néhány gondolatot.

A Tito utáni Jugoszláviában, a vaskéz letűnte felszínre hozta a nemzetiségi ellentéteket s ezzel egyidőben a nemzetállamok önállósodásának igényét is. Annak ellenére, hogy jugoszláv szövetségi állam a szocialista táboron belül a jólét és a viszonylagos szabadság szigetének számított, a központi hatalom meggyengülése nyomán ezek a „hagyományok” kevésnek bizonyultak a föderáció szétesésének megakadályozására. A történelmi fejlődésből adódó és az etnikai különbözőségekből táplálkozó szétválási  törekvéseket nyilvánvalóan erősítették kortárs gazdasági és politikai megfontolások is. Az egybentartást katonai erővel is kikényszeríteni igyekvő szerb hatalom ellenére létrejött független államok ma tapasztalható eltérő fejlettségi szintje gazdasági szempontból igazolja a szétszakadás létjogosultságát. Az élet több ilyen ország esetében igazolta azt az előzetes vélelmet, miszerint a központi elvonások, egy erős, már-már diktatorikus hatalom fenntartása, a relatíve liberális viszonyok között is, csökkentette a fejlődési potenciálokat, melyek, ezen hatalom megszűnése után, erőre kaphattak. A  megtermelt javak helyben maradása és az etnikai ellentétek enyhülése az új határok meghúzásával és ezek nemzetközi elismerésével látványos haladást eredményezett több volt jugoszláv tagállam esetében.

A nemzetiségi ellentétek, jórészt mély történelmi gyökerekből táplálkozva, de látva a függetlenné vált államok példáját is, makacsul megmaradtak Szerbia Koszovó nevű tartományában. A többségében albánok lakta tartomány tanult a második világháborúban meglehetősen eredményesen folytatott Tito-féle partizán-mozgalom és hadviselés tapasztalataiból, s bár konkrét eredményt a fegyveres küzdelem nem hozott, arra kiválóan alkalmas volt, hogy az ún. fejlett világ figyelmét tartósan magára vonja és a harcok megszűnése után (nemzetközi békefenntartó erők állomásoznak Koszovóban) is magán tartsa. Akik eddig test-test harcot folytattak, választások nyomán, ma Koszovó politikai vezetői, akik a kikiáltani szándékozott függetlenség nemzetközi elfogadtatásán dolgoznak. Nem söpörhető szőnyeg alá viszont a tény, miszerint, a hosszú jugoszláv majd szerb fennhatóság alatt a tartomány etnikai összetétele is változott, ma már jelentős számú szerb népességgel is számolni kell. Arra sincs garancia, hogy egy esetleges független állam létrejötte kiküszöbölheti a további nemzetiségi villongásokat. Ráadásul, míg a koszovói szerbek mögött és mellett kőkeményen ott áll Szerbia, ezen a téren jelentős orosz támogatást élvezve, az albán lakosság Albánia általi támogatottsága messze nem ilyen egyértelmű.

A helyzet sok áthallást tartalmaz. A nagyhatalmak elismerése megoszlik. Amerika gond nélkül jóváhagyja a független Koszovó létrejöttét. Messze van, gazdasági és geopolitikai érdekei közvetlenül nem fűződnek a világ ezen pontjához, tehát nyugodtan eljátszhatja a demokrata szerepét, aki feltétlen tisztelettel övezi a népakaratot. Oroszország kizárólag Szerbia hozzájárulása esetén hajlandó áldását adni a függetlenségre. Nemzetközi, nemcsak energetikai, hanem politikai súlyát növelni igyekszik, eszközökben nem túl sokat válogatva. A hűvös viszony, mely Tito alatt a szovjet-jugoszláv kapcsolat jellemzője volt, a szláv nacionalizmus megerősödésével Szerbiában, lényegesen felmelegedett. Talán némi nemzeti együvé tartozás-érzés is szerepet játszik ebben.

Az Európai Únió aggodalmai vélhetően nem önmagában a születendő önálló állammal kapcsolatosak, sokkal inkább egy olyan precedens megjelenését és hivatkozási alappá növekedését célozzák, mely táptalaja lehet más európai etnikai közösségek hasonló törekvéseinek. A jólét, akárcsak Kanadában, Európában is törékeny donga az együttélés hordóján. Amiképpen az óceán túlpartján jelentős francia mozgalom sarjadt és gyarapszik az angoloktól való különválás érdekében, úgy vetődött fel az öreg kontinensen, Belgiumban, a flamandok és vallonok közötti érdekellentét is.

A precedens mégis leginkább nekünk, magyaroknak lenne fontos. Nemzetrészeink, helyenként nagy létszámú tömbben, idegen országokban, idegen nemzeten belül élnek. Annak ellenére, hogy a trianoni döntés óta egyetlen esetben sem volt példa olyan mértékű és jellegű ellenállásra részükről a többség irányában, mint Koszovóban, az autonómia, mint cél, az utóbbi években jelentős hangsúlyt kapott. Tény, egyelőre kulturális, esetleg területi autonómiát emlegetnek, mely nem sértené és nem is kérdőjelezné meg az illető ország alkotmányos rendjét vagy területi integritását. Mindezen, talán néha túlzottan is komformista elképzelésekkel szemben a többség és a politikai elit minden esetben fölöttébb vehemensen és elutasítón lép fel. Számos esetben az 1920-as párizsi békeszerződésre hivatkoznak, annak megváltoztathatatlanságát hangsúlyozva annak dacára, hogy az említett szerződés kisebbségi jogokra és kisebbségi autonómiára vonatkozó passzusait előzékenyen figyelmen kívül hagyják. A békeszerződés anno óriási gazdasági erőforrásokat és poteciált juttatott ezeknek az országoknak, mely gazdaság talán a kapott területeknél is nagyobb fontossággal bírt akkor és bír ma is. A presztízskérdésen túlmenően, ami nem elhanyagolható tényező, ezen szempontok legyőzik azt a, nem egyszer központilag is gerjesztett, ellenérzést, mellyel a szerbek, szlovákok, románok vagy ukránok viseltetnek a mára területeiken kisebbséggé zsugorodott magyarsággal szemben. Az autonómia, akár csupán kulturális értelemben is, gyakorlati megvalósíthatósága amúgy sem lenne zökkenőmentes, hiszen a szóban forgó területeken az elmúlt 80 évben jelentősen megváltozott a lakossság nemzetiség szerinti összetétele, a valaha tömbben élő magyarság mellett jócskán megnőtt a többségi nemzethez tartozók száma, a vegyes házasságok sem ritkák, s mivel az állam hivatalos nyelvén könnyebb a boldogulás, csökkent nemcsak a magyar iskolák látogatottsága, de az ilyen iskolák száma is.

A hasonlóság a Magyarországot övező országok magyarlakta területei és Rigómező között evidens, a kisebbség reakciója a többség beolvasztó politikájával szemben viszont különböző. Koszovó függetlensége s annak elismerése mégis jogalapot szolgáltathatna az autonómia-törekvések hangosabbá válásához.Lenne, mire mutatni, ammikor mindenféle szerződésekre vagy akár az ország egységét megbontó veszélyekre hivatkoznak azok, akik valamiért ördögtől valónak vélik az ott élő magyarok vágyát az autonómia iránt. Ehhez járul hozzá az, hogy a nemzet érdekeit, a nemzetállamot hangoztató politikai tényezők a többség körében jelentős tőkét kovácsolhatnak maguknak nacionalista szólamaikkal.

Koszovó függetlensége, annak világpolitikai vonatkozásaitól eltekintve, számunkra mindenképpen hasznos példa lehetne. Megmutathatja, hogy többszörös túlerővel szemben, akár külső támogatás nélkül is elérhetők azok a célok, melyeket egy nemzet, népcsoport egységesen és igazán el akar érni.

 

Megjegyzés.  2008 február 17-én, délután 15,50-kor, a koszovói parlament egyhangú döntése alapján, kikiáltották Koszovó függetlenségét.(szerk.)

 

 

 

Beküldés ideje: 2008-01-25 15:04:27

 


 

Ki is volt Mátyás király?
 

550 éve koronázták Mátyás királyt

 

Milyen volt az ifjú, a férfi, aki a hatalomnak és fenségnek időtlen jelképévé vált? Egyéniségét könnyebb megragadni, mint külsejét, de a különböző leírások alapján mégis elibénk tűnik arca, alakja.Termete középmagas volt, felsőteste viszonylag erőteljes, lába kissé hajlott: mind a kettő a magyar lovas emberre jellemző. Pirospozsgás, élénk arcán erős áll, s a híres, szellemes Mátyás-orr uralkodott. Fején elomlott dús, gesztenyerőt haja. Mindehhez öntudatos járás, éles tekintet, élénk mozdulatok, szenvedélyes arcjáték járult. Mozdulatokban és gondolatokban villámsebes, sziporkázó kedvű, szenvedélyes, beszédes és írása erőteljes, magvas, világos, képekben nem szegény. Sokszor fenyegetőző, néha hetyke, nagyotmondó, mintha csak „fiatal székely legényt” hallanál. Vakmerően elől harcoló, de azért fortélyos is, és óvatos, büszke és makacs. A helyzetet villámgyorsan felismeri, hirtelen cselekszik, s mindig célba talál. Gazdag temperamentumán azonban még erősebb értelem uralkodik. Nemcsak az embereket ismeri, de önmagát is. A maga természetes énjét akárhányszor megjátssza célja érdekében. Dúl-fúl, ellágyul, panaszkodik, ígérget, barátkozik és fenyegetőzik, ha így akarja a király, a nemzet érdekeinek megtestesítője.(…)

Gyors fogékonysággal olvasott és figyelt, éles ítélete azonnal átlátta minden gondolat értékét vagy hasznát, és a szerint is hangoztatta. Mátyás király ismeretei talán nem terjedtek ki olyan széles körre, mint az udvari tudósoké, de lényegében ugyanaz a műveltség volt. (…) Sokat tartózkodott a könyvtár helyiségeiben. Ott állott aranyos kerevete, és délutáni pihenőjét akárhányszor könyvei és tudósai körében töltötte. Az egyik teremben a latin, a másikban a görög kéziratok voltak elhelyezve. Az ajtók s a színes üvegablakok folyosóra nyíltak a Duna felé. A könyvek művészi állványokon, lapjukon feküdtek. A portól függönyök védték a drága mívű kódexeket. A szekrények alsó fiókos felében ugyancsak kéziratokat helyeztek el. Nem lehetett nagyon sok könyv, mintegy háromszázötven kötetnél aligha több. A legnagyobb itáliai könyvtárak sem voltak még ekkortájt sokkal nagyobbak, mert nem annyira számra, mint inkább a könyvek értékére néztek. Hiszen minden egyes kódex remekbe készült: gyöngybetűkkel, ragyogó iniciálékkal, finom hártyára írták, minden egyes lapot körülfogott a művészien megszerkesztett, színözönben pompázó, gazdag díszítőkeret. Minden egyes lap műalkotás. Mindez selyembe, bársonyba, bőrbe kötve, ezüsttel és drágakövekkel tetézve… A könyvtárteremben felolvasásokat tartottak, s a felolvasó mindjárt magyarázattal kísérte szavait. Itt dolgozott egy ideig Bonfini, mikor Magyar Történetét írta. Itt javították a nagy írók szövegét, ha sok másoló kézen hibák csúsztak a szövegbe.

De a király szeretett borozgatás közben is beszélgetni. A beszélgetésnek ezt a fajtáját nevezték szimpozionnak, és Mátyás király korában szívesen éltek e szokással. Különösen a firenzei platonisták akadémiája, melynek szokásait Mátyás átültette Budára. Itt vitatkoztak hát a jó magyar borok mellett. A Firenzéből frissiben érkezett könyveket vitatták meg, szerettek beszélni a test és lélek viszonyáról, fölvetettek államelméleti kérdéseket, beszélgettek a világmindenségről, szónoklatokat tartottak, szavaltak.(…)

Mátyás zegzugos palotájának minden ablaka a Dunára tekintett. Külön épület volt a királyné, külön Mátyás számára, külön szárny állott az udvarhölgyek rendelkezésére. Volt a nyaraló mellett gőzfürdő, melegfürdő, úszómedence, mindenféle épületek, közöttük márványjászolos istálló a királyi paripáknak.(…)

Mátyás király valóban művész volt a maga nemében, cselekvő művész, akinek műalkotása az állam, anyaga az ember. Uralkodása a rendező értelem remeke.

(1940)

Kardos Tibor

(megjelent: Hargita Népe,2008 január 25)

 

Beküldés ideje: 2008-01-25 15:25:39

 


 

A Frei dosszié margójára I.
      Egy igazán nemes gondolat, a sztárriportertől megszokott érdekes, tanulságos, és vitathatatlanul jobbító szándékú köntösbe öltöztetve. Szép  példák az összefogás erejének és hatékonyságának szemléltetésére, néhány percenként visszatérő motívum, enyhe hatásvadász ízzel, mely szerint Magyarország nagy bajban van, s ami ma nálunk van és történik, az  így nem mehet tovább. Elsősorban az ország gazdasági helyzete ad okot aggodalomra, mely helyzet okaként a műsor a politikai konszenzus hiányát jelöli meg. Ellenpéldái, Írország és Észtország.
Kis kirándultatásunk percei alatt belepillanthatunk ezen országok szédítő fejlődésébe, véleményeket hallhatunk átlagos emberektől és jól ismert, a magyar társadalom különböző területein és szintjein működő személyiségektől is. Mindenki a mai két magyar politikai oldal egymásra találását hiányolja, a két „vezért” szeretné egy asztalhoz ültetni, ez az egyetlen megoldás annak a szakadéknak a betömésére, melynek mélye felé sodródunk, egyre szédítőbb iramban.
A néző helyeslően bólogat, mit tehet mást, fülének kedvesen kulturált mondatok áramlanak felé…
Aztán mégis elbizonytalanodom…
Ha ennyire beteg az az ország, melyről néhány évvel ezelőtt még irigylésre méltó képeket és jelzőket harsogtak ma bársonyszékben pöffeszkedő arcok, akkor talán gyógyítani kellene. Talán a kórt illene diagnosztizálni, persze szigorúan csak a vizitdíj megfizetése után. Mindnyájan tudjuk, talán szakértők nélkül is, hogy eredményes gyógyulást csak a betegség okának felszámolása hozhat, természetesen ezen ok meghatározása után. A hamis kórokozó-azonosítás félrekezeléshez vezethet. Tehát először mondjuk ki világosan, mi vagy ki kényszerítette betegágyba az országot. Utána dermesztő badarság lenne arra az orvosra bízni a kezelést, aki magát a betegséget okozta, hiszen „szakértelméről” már meggyőződhettünk.
Röpködnek a jólétet illusztráló adatok Írországról? Gratulálunk és örülünk nekik, de tudjuk, hogy náluk egyetlen napig nem volt ún. szocializmus, mely az emberek lelkét és szellemét is nyomorba döntötte, mely, a maga hangoztatott „felsőbbrendűségével” kártételben messze felülmúlta mindazon történelmi viharokat, melyek valaha végigsöpörtek a zöld szigeten.
Aztán végigsétálhatunk Tallinn utcáin. Dícséretre méltó teljesítményekről hallhatunk, de azt is elmondják észt barátaink, hogy náluk a rendszerváltáskor egyszer s mindenkorra kitakarították a kommunistákat pozícióikból, szavaik szerint „felmosták velük a padlót”.
Két szép és követendő recept, mely a mi esetünkben jobban sántít, mint a háromlábú kutya. Kár! Pedig mennyire szeretnénk, frissen „felmosott” padlójú kórházból, hozzáértő elmék és kezek munkája nyomán, gyógyult, egészséges országként, büszkén és életerősen kisétálni!

 

Beküldés ideje: 2008-01-26 18:47:14

 


 

A Frei dosszié margójára II
 

 

Buenos Airesnek az az utcája, ahol az Evita című film néhány kulcsjelenete játszódik, Frei Tamás műsorából megtudhattunk érdekes adatokat a neves út magyar vonatkozásairól. Azt is hallhattuk, természetesen archív felvételekkel illusztrálva, hogyan tüntettek  ott 2002-ben százezrek, akik az emlékezetes argentin pénzügyi válságnak „hála”, egyik napról a másikra elvessznagyon hasonlít a budapesti Andrássy útra.  Frei Tamás műsorából érekes részleteket tudhattunk meg a neves út magyar vonatkozásairól. Azt is hallhattuk, archív felvételekkel illusztrálva, szemtanúkat megszólaltatva, miként tüntettek ott százezrek, erőszaktól sem riadva vissza, 2002-ben, amikor, az emlékezetes argentin pénzügyi válságnak „hála”, egyik napról a másikra veszítették el pénzüket vagy az teljesen  értéktelenné foszlott.

A válság okait a riporter az akkori belpolitikai helyzet tarthatatlanságában véli felfedezni, korrupció a kormány- és az ellenzéki oldalon, a kiegyezés képességének teljes hiánya a politikai erők között, instabilitás. Mindez párosul egy hatalmas költségvetési hiánnyal és növekvő inflációval. A külföldi befektetők kivonták pénzeiket, a bankok fizetésképtelenné váltak. És az emberek dühe az utcára vonult.

Konklúzió: ez vár ránk is. Sok tényező, ami az argentin válságot okozta, nálunk us boldogan virágzik. Csak az Andrássy út csendes…

Talán érdemes lenne megvizsgálnunk az argentin válság valódi, kevésbé teátrális indukáló részleteit is. Ha tényleg a külföldi tőke gyors kivonása is jelenős mértékben közrejátszot, akkor gondolhatnánk arra is, hogy azt a tőkét mindenféle garanciák nélkül engedték be Argentínába, azaz, amint felmerült a profit mértékének csökkenése, esetleg megingott a befektetés biztonsága, ami nyilván nem néhány nap alatt következett be, gyakorlatilag minden kötöttség és korlát nélkül menekülhetett az országból, sorsára hagyva azokat a gazdasági vállalkozásokat, bankokat és emberek millióit, kik addig a hasznot termelték. Megtehette. Talán önmagában az instabil politikai helyzet kevés lett volna a nagy kirohanáshoz, hiszen az államosító és bányajáradékot emelgető Chavez Venezuelájából sem jött ki a dollár. Igaz, ott rengeteg olaj lapul.

Anélkül, hogy a válság valódi okainak ismeretét vindikálnám magamnak, feltételezhetem, hogy az analógia a magyar helyzettel itt-ott amott  hibázik egy kicsit. Mindenek előtt a pénzek ily mértékű kivonása igen valószínütlen, hiszen ennél joval zavarosabbb viszonyok közé navigáló országokban a tőke, köszönöm szépen, jól érzi magát, annak biztos tudatában, hogy akkora profitot, amit ott realizál, az ún. fejlett világban, ahonnan oda érkezett, soha nem érhetne el. A nagy haszon pedig feltételez némi kockázatot. Adott esetben a veszteségeket is enyhítheti a csőd előtt már kilapátolt eredmény.

A politikai elit ráhatása kétségtelen. Az argentinai stabilizáció után, amint azt a riportban is láthattuk, ugyanazok maradtak hatalmon, gazdagodtak meg még jobban, akiknek „áldásos” tevékenysége mindezt előidézte. Tehát azt is gondolhatnánk, hogy tudatosság is keveredhetett a kiváltó tényezők közé, hiszen a válság alatt és után igen jelentős anyagi előnyökhöz jutottak. A politikai, erkölcsi, ne adj’ isten büntetőjogi felelősségre vonás, amint azt lassan itthon is megszokjuk, természetesen elmaradt.

Nem tudom, mekkora pofonra lenne szükség ahhoz, hogy százezrek vonuljanak utcára, akár a Buenos Aires főutcájának mintául szolgáló Andrássy útra, de azt hiszem, abba a pofont adó tenyere is belefájdulna. Igaz, az utóbbi esztendőkben annyira „szófogadóan” viselkedünk, hogy fenyítésre nincs ok.

Beküldés ideje: 2008-01-28 14:18:26

 


 

A ragály
 

A ragály

folytatás:

 

A középkorban őrt állítottak azon személyek ajtajába akik fertőző (ragályos) betegségben szenvedtek. Később felíratos táblával tartották távol a belépni készülőt, hogy ne veszélyeztesse egészségét. A leprás beteg csengővel, kereplővel hívta fel magára a figyelmet. El is kerülte mindenki a vele való találkozást. Ma nevetséges lenne, ha egy grippés, himlős vagy más fertőző kórban szenvedőnek kereplőt nyomnának a kezébe. Pedig a ragályos betegségek éppen úgy terjednek mint néhány száz évvel ezelőtt.

Nemhiába különítjük el a kórházban vagy otthon a beteget, hiszen egy valós veszélyt akarunk elhárítani. Ennek ellenére alig sikerül meggyőzni a kedves hozzátartozót arról, hogy a beteg látogatása veszélyes. AA megértés „bizonyságául” olykor ellenséges pillantásokban vagy megjegyzésekben van részünk. A helyzet az otthon kezelt betegeknél sem rózsásabb. Ha valaki beteg, azt meg kell látogatni még akkor is, ha eddig az úton alig vettük észre. S ha már felkerekedünk családostól, hadd vigyük a gyerekeket is, hisz olyan régen nem játszottak Pistikével. Mert, ha nem visszük, ugyan honnan szerezné be az influenza (grippe) , a himlő vagy más betegség kórokozóját? Egy betegből így lesz kettő, abból  négy, majd nyolc és így tovább! Eképpen tudjuk  követni a kórokozók útját és számot adni egészségügyi ismereteink hiányosságáról. Azért hoz a mentő sokszor egész családokat a kórházba vérhassal (dizentéria) vagy fertőző májgyulladással, ezért betegednek meg egész osztályok, bölcsődék, mert a régi rettegett RAGÁLY szavunk mára elvesztette az őt megillető súlyt.

A nyugati országokban ritkaságszámba mennek a nálunk még honos fertőző betegségek. A skandináv országokban alig fordul elő vérhas vagy hastífusz. Ez pedig nem másnak, mint a jó egészségügyi feltételeknek és a lakosság  magas egészségügyi kultúrájának a következménye.

Az egészségügyi kultúra pedig nem azt jelenti, hogy gyógyszereket ajánlgatunk a szomszédasszonynak, bonyolult latin betegségneveket sajátítunk el, esetleg már a laboratóriumi vizsgálatok eredményeit is értelmezzük stb. NEM! Az egészségügyi ismeretek legfőbb célja a betegségek megelőzésének ismerete, az elsősegélynyújtás módozatainak elsajátítása és egyes nagyon egyszerű kezelési eljárások alkalmazása (lázcsillapítás, fájdalomcsillapítás). Semmiképpen ne kezdjük el az antibiotikumpk alkalmazását a betegség okának tisztázása előtt. Tudjuk, hogy igen sok hozzáértő akad a bajbajutott körül szorgoskodók soraiban. Vessünk számot azzal, hogy meddig  terjed „szakértelmünk”, a többit hagyjuk orvosra.

 

 

Dr. Kercsó Attila

Beküldés ideje: 2008-01-28 14:22:40

 


 

Matekos keljfeljancsi
 

A gömböc az első ismert homogén test, melynek egy stabil és egy instabil, azaz összesen két egyensúlyi pontja van. Bizonyítható, hogy ennél kevesebb egyensúlyi helyzettel rendelkező test nem létezhet.

Stabil egyensúlyi pont: a gömböc, bárhogy tesszük le, mindig a stabil egyensúlyi pontjába tér vissza. Így viselkedik a keljfeljancsi. Míg a keljfeljancsi visszaállása egy nehezéknek köszönhető, a Gömböc csupán egyetlen homogén anyagból készült, ezért maga a forma biztosítja talpra állását.

Az instabil egyensúlyi pont: a Gömböc gerincének tetjén található az egyetlen instabil egyensúlyi pont. Ebben a helyzetben elvileg képes lene megállni, de a legkisebb zavarás hatására elbillen onnan, hasonlóan egy hegyére állított ceruzához.

A kérdést, hogy vajon létezik-e ilyen test, V. I. Arnold orosz matematikus vetette fel, 1995-ben, egy hamburgi konferencián, a Domokos Gáborral folytatott beszélgetés során.

A Gömböc egy konvex homogén anyagú test, melynek 1 stabil és 1 onstabil egyensúlyi helyzete van vízszintes felületen. Inhomogén anyagból könnyű Gömböc-szerű testet készíteni, ilyen például a keljfeljancsi. A konvexitás is fontos kikötés, a konkáv testek nem mindig a felületükön gördülnek, emiatt konkáv gömböcöt könnyű létrehozni.

Az egyetlen stabil helyzettel rendelkező formákat monostatikusnak nevezzük. Az egyetlen stabil és egyetlen instabil egyensúlyi helyzettel  rendelkező formákat mono-monostatikusnak. A Gömbös tudományos néven az első konvex, homogén, mono-monostatikus test.(…)

A fenti sorokat a Magyar Gömböc honlapján, a www.gomboc.eu-n olvashatjuk, ahol további részleteket, képeket és videókat is talál a kíváncsi böngésző. Megismerkedhet az alkotókkal, a szakmai, matematikai háttérrel és, mindenki saját belátása szerint eldöntheti, mennyire fontos a találmány s főleg azt, milyen területeken lenne alkalmazható.

Egy, Domokos Gáborral készített, rádióinterjú során a feltaláló elmondta, hogy a Gömböc iránt nagy érdeklődés mutatkozik, nemcsak a honlap két milliót meghaladó látogatottsága beszédes adat, de az is, hogy európai és tengerentúli nagyvállalatok érdeklődnek a test iránt. Nevek említése nélkül elárulta, hogy ez utóbbi régióból hadiipari cégek is tapogatózta.

Hm! Vajon miként hasznosítható ez a forma a haditechnikában, egyáltalán bárhol máshol? Milyen fantáziát és lehetőségeket látnak benne azok, akik dollármilliárdokból építenek, gyártanak, fejlesztenek valamit? Vajon egy újabb zseniális magyar kreáció a Gömmböc, melynek alapelvei néhány év múlva beépülnek mindennapi életünkbe, vagy megmmarad az érdekes-különös fázisban ? Fogja tudni a létrehozó páros jól hasznosítani? Fogjuk tudni mi, magyarok jól hasznosítani, vagy, mint annyi más találmányunk esetében, külföldről vásároljuk majd meg kemény pénzekért, saját szellemi tőkénk gyakorlati alkalmazhatóságát?

Engedjék szabadjára gondolataikat, nagyon kíváncsi lennék, mit gondolnak olvasóink erről.

Addig… Hajrá Gömböc!

 

Kercsó Alpár

 

 

 

Beküldés ideje: 2008-01-28 16:03:47

 


 

Így már minden világos!
A következő hozzászólás annyira ide illik, hogy, a szerző engedélyével, átemeltük ebbe a témakörbe. A teljes szövek a Fejfájás!Egészség!Hurrá, vevő vagyok! cikknél olvasható.

(…)
Ez a kellemetlenség csakis azért fordulhatott elő mert akkor még nem küldték ki azt a második Új Magyarország reklámkiadványt melynek nyomtatása és a terítése bruttó 152 millió forintba kerül. Az első (125 millióba kerülő) propagandalapot ugyanis egyenesen a MÉH-be szállították.
A címoldalon egy gyerek épp a saját orrát nyomkodja egy sztetoszkóppal,a hátoldalán az amerikai filmek vacsorajelenteiből ismert kép: sült csirkecomb,egészben főtt krumpli,répa,brokkoli,mellette szőlőgerezd,a tányér másik oldalán meg valami amiről nem lehet eldönteni,hogy erőleves üresen,vaníliapuding vagy pedig szósz,mindenesetre késsel-villával fogyasztandó!

Az első oldalon köszönti az olvasót és Magyarországot José Manuel Durao Barroso.
A második és harmadik oldalon érdekes képzavar a “Határtalan szabadság” és a “Megújuló rendőrség” címmel,nem tudom kinek mi jut eszébe erről,nekem 2006 október 23,bármi is legyen odaírva…
És ezután több oldalon magyarázzák el,hogy mi a helyzet a feketegazdasággal (Kóka János villájánál kiderült,hogy nem sok dolog változott,ez azonban sajnálatos módon nem került bele)
Ezután következik az,hogy “A diploma érték!Érdemes befektetni” .
Ezzel egyet is értenék,csakhogy a gyerekem épp most fogja abbahagyni a tanulmányait mert megjött az első értesítés a következő tanév első félévére befizetendő tandíjára ( nevezze mindenki ahogy akarja): kereken 400000 ft.
Egy évre majd’ egymillió forint.
Hát ennyi pénzünk nincs.
Azaz,pénzünk nincs,ennyi pénzünk pedig nem is lesz!
Találtak egy sikeres vállalkozót is,akit sikerült meginterjúvolni és beilleszteni a pozitív szemléletet személyével az “Üzletre hangolva” rovatba,melyet el sem olvastam mert az összes vállalkozó ismerősöm csődbement vagy vegetál.
Középen piros-fehér-zöld színösszeállításban ott a teljes 2008 évi költségvetés!!!
Hogy ne legyen túl száraz a bevételi oldalról áramló hétféle adó,alul egy költségvetési internetes játékot reklámoznak ahol pénzügyminiszterként játszadozhatsz.
A jöbb oldalon levő szövegrészt olvasgatva kiderül,hogy az államnak nincs pénze és soha nem is volt!
Szerintük pénze csak és kimondottan a hozzám hasonló adófizetőnek van!
Nem részletezem tovább,az országban találtak négy orvost is akik szerint a vizitdíjnál és a kórházi napidíjnál klasszabb dolog nincs a világon és így tovább.

És képzeld! Van benne egy kis füzetecske!
Nagyon “cuki”!
A címe:”Fogyasztóvédelmi kisokos” és a címoldalán egy üres kosár látható.
Első kérdés az első oldalról:
“Alaposan gondoljuk meg,vajon tényleg szükségünk van-e arra amit kiválasztottunk?”
Mivel a reklámanyag együtt érkezett a fűtésszámlával,nagyon gyorsan úgy gondoltam,hogy nekem az égadta-egy világon semmire nincs szükségem az elkövetkező egy hónapban.
De roppant hasznos információk is találhatók a kisokosban,például azt,hogy piacon lehetőleg ne vásárolj hálózatról üzemeltetett elektromos terméket, a márkás termékek valószínűleg hamisítványok,élelmiszerboltban nézd meg a szavatossági időt,ha esetleg lejárt,szólj az ott dolgozóknak, a szavatosság rovatban pedig mindazon információ mely egy hajszárító mellett is megtalálható.

És ez került csaknem 300 millió forintba.
Nekünk.

És amiért mindezt leírtam,az a kisokos nemtudomhányadik kérdése
(“Mit várunk a terméktől?”) után következik:”Mire szeretnénk elsősorban használni?” . Na,ezt a kérdést szerintem nem tetted fel magadnak!

Vágási Erika

Beküldés ideje: 2008-01-29 14:58:07

 


 

Egy csokor fájdalom
Nehéz kiheverni? Van még remény? (a szerk.)

 

Egy csokor fájdalom… Ugye, a virág “magától” nő a réten, az ember leszakítja és csokrot készít belőle, majd szerelmének, anyjának, testvérének, lányának adja, akár valamilyen jeles alkalomból, vagy csak úgy …

2004, december 5-én éjjel hurrikán söpört végig a Kárpátmedencében, földrengés volt, majd rövid ideig csend, dermesztő csend… Aztán, szinte “magától” kinőttek a fájdalom virágjai, ezekből szakítottam néhányat, csokrot kötöttem belőlük, és átadom nektek, magyaroknak, határon belül is és azon túl is…

A határokon belül, ahol van aki szégyenpírral arcán, van aki mások helyett bocsánatot kérve, van aki letaglózva, van aki beletörődéssel, van aki közömbösen, és kissé félve írom le, van aki megelégedéssel vette tudomásul a helyzetet… És a határokon kívül, ahol van aki csalódottan, van aki dühösen, van aki dacosan, van aki büszkén, van aki megbántva, van aki megalázva, van aki szomorúan, van aki mély, nagyon mély bánattal a szívében vette tudomásul a helyzetet…

Ezt a csokor fájdalmat mindannyiotoknak sok szeretettel nyújtom át. Fájdalom, igazi fájdalom. A kiválasztott cikkek leginkább a népszavazást követő első héten születtek. Mélyről fakadóak és épp ezért: őszinték. Az elkövetkező hetekben, hónapokan biztosan rengeteg elemzés, esszé születik majd, rengeteg vita, megbeszélés lesz, hiszen bőven van emésztenivaló… De az első hét írásai azért mélyek, hitelesek, igazak, mert csak a puszta fájdalom, a bánat érezhető, érzelmi kitörések, nyersen, úgy, ahogy vannak, minden hátsó- és mellékes szándékok, számítgatások és egyéb megfontolások nélkül…

Emberek: nézzük meg, mit csináltunk !!! Megtévesztettek minket? És hagytuk magunkat megtéveszteni? Lehet… (akik megtévesztettek minket, számoljanak el Istennel és a lelkiismeretükkel, ha képesek rá…). Azonban nem tehetünk úgy mintha ehhez nem lenne közünk, elvégre mi magunk nem mentünk el szavazni, vagy esetleg mi magunk jelöltünk több nemet a kelleténél… Annak aki nem ment el szavazni, kívánom, hogy ne legyen mindíg így, ne hagyja, hogy győzzön felette “A Mindegy Átka” (Ady Endre). Aki nemet mondott, érezze át, hogy mekkora bánatot okozott és gondolja át újra… hátha észreveszi egyszer a határontúliakban a testvért…

A mostani döntés nem lehet végleges, a jövőt nem ismerjük, jöhetnek még szebb napok… Csakhogy ez rajtunk múlik elsősorban…

Gyűjteményem célja az, hogy érezzük át, éljük át az igazi bánatot, melyet magyar okozott magyarnak…, merüljünk el benne…, mindannyian…, jó mélyen, … de azután próbáljunk újraszületni, csírázzon ki bennünk az “emberebb ember, magyarabb magyar” (Sík Sándor). Emberebb ember, mert a mai világ rideg, racionális és kegyetlen valóságában nincs ennél nagyobb érték. Magyarabb magyar, ami nem egyenlő holmi “nacionalizmussal”, hanem hazaszeretettel. Hazaszerető ember, aki igazán szereti a hazáját, népét, nemzetét…, örömmel, tisztán, másokat nem kirekesztve, nem lenézve, nem gyűlölve…

Ami december 5-én történt: gyalázat, szégyenfolt amúgy dicsőséges és megszenvedett történelmünkben. Az újjáépítés nehéz lesz a kereskedelmi “maszlag”, a valóságshow-k, a fogyasztói társadalom világában… Csakis az egyes emberek szintjén indulhat meg a csírázás… Ne intézményektől várjunk megoldást a lélek kérdéseire, sem a gazdaság, sem a politika nem erről szól… A szeretet, az összetartozás másról szól… December 4-én szembe velünk valaki gyertyát rakott ki ablakába…, nem egy szervezet, nem egy párt, nem egy vállalat, hanem: egy ember… A szeretet csak az egyes emberekből képes fakadni…

Gyűjteményem szomorú gyűjtemény, de nem azért adom közre, hogy ezután szemlesütve járjunk, hanem azért, hogy felébresszen minket, hogy felnézhessünk ismét, hogy megtalálhassuk ebben a kérdésben a megnyugtató választ, lehetőségeinket, konkrét tennivalóinkat…

“Végzem, mit az idő rám mér,
Végzem, ha kell százszorozva!
Hinni kell csak, s feljutunk mi,
Fel a fényes csillagokba!”

(Kányádi Sándor)

Emberek! A csillagok nem tűntek el, nem semmisültek meg. Ott vannak !!! Annyi viszont történt, hogy sűrű felhők takarták el őket…

Benedek László
xbenedek@freemail.hu

Budapest, 2004, december 14

 

 

 

Forrás: www.lamoszsz.hu

Latin-Amerikai Magyar Országos Szervezetek Szövetsége

Beküldés ideje: 2008-01-30 08:41:30

 


 

Versenyhelyzet Választani fog az erdélyi magyarság
AMagyar Polgári Párt (MPP) tegnapi bejegyzése révén teljesen új helyzet alakult ki a hazai magyar politikai életben: immár egy politikai alakulatba tömörülhetnek mindazok, akik eddig az RMDSZ-en kívül akartak – netán kényszerültek – politizálni. Az első nagy próbatétel, vizsga hamarosan következik: a helyhatósági választásokon mérhetik fel a felek, hogy kinek mekkora a támogatottsága.

A versengés csak látszólag fog ideológiák mentén zajlani, ugyanis a hazai magyarság zöme jobboldali nézeteket vall, ha nemzeti kérdésről van szó, viszont baloldali, ha a szociális kérdés kerül előtérbe.

Az RMDSZ az utóbbi időben egyre inkább versenypártra kezd hasonlítani, legalábbis erre utal a karcsúbb és operatívabb vezetés, a gyorsabb döntéshozatal. Erre a pályára kényszerítette többek között az immár harmadik mandátuma tartó kormányzati részvétele, illetve kormányközelisége.

Az RMDSZ-en kívüliek többnyire a Tőkés László volt tiszteletbeli elnök hívei, illetve a Szász Jenő székelyudvarhelyi polgármester köré tömörülő, a magyarországi jobboldal támogatását élvező csoportosulás tagjai. Ezek az emberek az elmúlt választások során több alkalommal is megpróbáltak egyesületek, netán más politikai alakulatok színeiben mandátumot szerezni helyi vagy megyei önkormányzati testületekben: emlékezzünk csak az Udvarhelyért Polgári Egyesület (UPE) választási szereplésére, illetve mandátumai bírósági úton való érvénytelenítésére; vagy emlékezzünk a Német Demokrata Fórum jelöltjeiként való, ugyancsak bírósági úton történt meghiúsítására; vagy ott vannak az Emil Constantinescu-féle népi akció pártja (AP) színeiben mandátumot szerzett székelyudvarhelyi vagy megyei önkormányzati képviselők.

A nyilatkozatokból az derül ki, hogy mindkét fél készül a helyhatósági választásokra, mindkét fél komoly megmérettetésnek tartja. Bizonyára az ez alkalommal elért eredmény szolgál majd a további esetleges tárgyalások alapjául.

De a nyilatkozatokból az is kiderül, hogy a felek nem zárkóznak el az együttműködéstől sem – legalábbis a kinyilatkoztatások szintjén. Többször hangsúlyozta mindkét fél, hogy szükség van a romániai magyarság képviselőinek jelenlétére a döntézhozó szervekben, így a helyi és megyei önkormányzatokban, a törvényhozásban, az Európai Parlamentben, s miért ne, a kormányzásban is.

Mostmár csak az a kérdés, hogy kiket tud jelöltként állítani egyik vagy a másik fél, ezek a jelöltek mennyire lesznek meggyőzőek a választópolgárok számára, milyen mértékben nyerik el bizalmukat – és szavazataikat –, és kérdés az is, hogy sikerül-e majd megegyezni az összefogás feltételeiben a parlamenti választások előtt. Vagy egyáltalán lesz-e hajlandóság a megegyezésre, tudván, hogy az EP-lista összeállítását megelőző tárgyalások is kudarcba fúltak.

Egy szó, mint száz: forró választási nyarunk lesz…

 

Sarány István

Hargita Népe

Beküldés ideje: 2008-01-30 11:00:18

 


 

Harcban a kórokozókkal
…folytatás:

 

Ha, akár egy pillanatra, szabad szemmel láthatóvá válnának a környezetünket benépesítő baktériumok, elámulnánk látványukon. Meglepődnénk azon, hogy tüsszentő embertársunk körül valóságos felhőként gomolyognak, esetleg undorral fognánk kezet egy rég  nem látott baráttal amikor kezén megpillantanánk a színes mikrovilágot. Talán könyökünkkel nyomnánk a kilincset, nem innánk meg egy erdei forrás vizétvagy nem fogadnánk el a kiló ordát egy piaci árus kezéből. A legyek testén is igen sok „ingyen taxizót” vehetnénk észre, amint kéjjel hullanak az összesétált vajas kenyérre. A baktériumok nagy része a beteg ember, egészséges bacilus ürítővagy beteg, esetenként egészséges  állatok váladékaival kerül a külvilág tárgyaira, élelmiszereinkre, vizünkbe.  Nem szabad azonban túlértékelni a helyzetet. Ezen parányi lények nagy százaléka hasznos az ember számára. Ők alvasztják meg a tejet, rohasztják el a szerves hulladékokat, biztosítják a belek jó működését, bort készítenek a mustból, megérlelik a sajtot stb. Egy bizonyos részük viszont betegséget okozhat s ezeket kórokozóknak nevezzük.

Nos, az egy pillanatnyi csoda után már nem állítanánk olyan határozottan, hogy a vérhast, meghűlésből, a fertőző májgyulladást meg csömörből szereztük.

A levegőben többnyire porszemeken „utazó” , lebegő baktériumok lassan leülepednek környezetünk tárgyaira, s fajtánként több-kevesebb ideig életképesek maradnak. Igen hosszú ideig kibírják a külvilág viszontagságait a tetanusz (merevgörcs) spórái (betokozódott forma) vagy az újra egyre gyakoribb tüdőbaj (tuberkulózis) kórokozói. Vannak érzékenyebbek, melyek pár perc vagy néhány óra alatt elpusztulnak a mostoha körülmények  között. Például a grippe vírusa vagy a kanyaró vírusa, de a nemi betegségek kórokozói is. A közvetlen napfény sokuknak ellensége, a kiszáradástól „irtóznak” egyesek. A fertőtlenítő anyagok több-kevesebb sikerrel pusztítják el őket, de semmi esetre sem a grippés beteg által elfogyasztott pálinka! Egyesek sokáig éldegélnek a vízben, akkor is, ha az kristálytisztának látszik, mások a jégben képesek akár évekig is megmaradni.. Egyes élelmiszerekben, megfelelő hőmérsékleten még szaporodni is képesek (főleg állati eredetű táplálékon). Mérgeiket ide „öntik” és az amúgy tetszetős táplálékkal lenyelve, ételmérgezést okoznak.

 

Mivel lehet a baktériumfelhő sűrűségét csökkenteni?

 

Gyakori szellőztetéssel, szabad levegőn tartózkodással, pormentes takarítással A mosás-vasalás egyik rejtett célja szintén a baktériumtömegek megtizedelése. Főzéssel nagy számuk elpusztul, a hűtés azonban csak szaporodásukat gátolja meg. Tehát amikor egy fertőzött élelmiszert a hűtőszekrénybe helyezünk, azt nem fogjuk baktérium-mentesíteni, csupán további számbeli szaporodásukat meggátolni. Száárítással egyes élelmiszereinket tartósíthatjuk, mert a kiszáradást nem mindegyik kórokozó bírja ki.A sózás szintén egy tartósítási módszer, bár vannak olyan baktériumok, melyek  nagy töménységű konyhasóban is tenyésznek (staphylococcus). Környezetünk tisztán tartása a legfontosabb azért, hogy kéretlen vendégeink  számát a legalacsonyabb szintre csökkentjessük, visszaszoríthassuk. A fertőtlenítő szerek a javasolt töménységben és időtartam alatt képesek segíteni nekünk az állandó harcban. Természetesen nem helyettesítik a tisztaságot.

 

Ha már baktériumfelhőben kell élnünk, lássuk hogyan lehetséges mégis túlélnünk ismétlődő támadásukat.

Az első gát, amit útjukba állított szervezetünk, az a bőr. A sértetlen bőrön nem hatolhatnak át a kórokozók. Kisebb-nagyobb sérüléseken azonban  betolakodnak és a seb gennyesedését okozzák vagy , szétáradva a vér- és nyirokpályákon, igen súlyos megbetegedés okozói lehetnek.  Az orr, szem és garat nyálkahártyája sikeresen rögzíti, szűri és pusztítja a baktériumokat. A garatbemenetben elhelyezett egészséges mandulák a kapuőrzők szerepét töltik be addig, amíg egy erősebb támadás őket is meg nem betegíti. Légútaink (orr, garat, hörgők)  nyálkahártyája, mint légyfogó a legyeket, visszatartja a porral, füsttel együtt a kórokozók jelentős részét, ezeket kifelé hajtja vagy köhögésel igyekszik  eltávolítani őket.

 

A táplálékkal lenyelt baktériumok az egészséges gyomorsav hatására jórészt semlegesítődnek. Vigyázat savhiányosok!

Ha a felsorolt őrláncot a kórokozóknak mégis sikerül kijátszani, akor egy másik, sokkal bonyolultabb védőgépezet lép életbe. Falósejtek (fagociták) tömege veszi körül a betolakodókat és bekebelezi, „megemészti” azokat. Az élet során szervezetünkben képződött ellenanyagok, ellentestek, felismerve az ellenséget, ki-ki a ráosztott adagot képes ártalmatlanná tenni. Az élő szervezetben egy bonyolult védekezési rendszer (immunrendszer) működik.   Ennek ismertetése jóval túlterjedne egy rövid cikk keretein, hisz egész tudományág, az immunológia foglalkozik aprólékos leírásával és további kutatásával.

 

Mivel fokozhatjuk szervezetünk védekező képességét?

 

Tudnunk kell, hogy védekezési módszereink lehetnek általánosak és sajátosak (specifikusak). Az általános védekezési készség minden kórokozóval szemben „bevethető” fegyver, míg a sajátos csak bizonyos kórokozókra „szakosította” magát. Az előbbi szervezetünk harmonikus működéséhez kötődik. Az egészséges életmód, sport, szabad levegőn tartózkodás, észszerű táplálkozás, élvezeti mérgek kerülése (nikotin, alkohol stb.)  fokozhatják az általános védekező képességet, ugyanakkor ismertek olyan betegségek, melyek csökkentik az egyén „harckészségét” a baktériumok ellen (pl. AIDS, cukorbaj, májzsugorodás, rákos betegségek vagy egyes hosszantartó gyógyszeres kezelések pl. kortizon származékokkal.

A sajátos védekező képesség egy bizonyos kórokozóval szemben fejlődik ki szervezetünkben. Védőoltásokkal ezt a sajátos ellenállásfajtát alakítjuk ki és erősítjük időszakonként, újraoltásokkal.

 

Dr. Kercsó Attila

Beküldés ideje: 2008-02-05 08:58:21

 


 

Nem rákkeltő a mobil, a kávé, a mellimplantátum ?
Kicsi a valószínűsége, hogy a kávéivás, a mobiltelefon vagy a mellimplantátum rákot okozna – állítja új, kockázatokat rangsoroló módszere eredményeinek alapján Bernard Stewart ausztrál rákspecialista. A rákkockázat-értékelés ugyanakkor megerősíti, hogy a dohányzás, az alkohol és a sok napozás élen jár a rákhoz vezető kockázati tényezők között. Szükségtelennek minősíti azonban az aggodalmat a kávé, a mobiltelefon mellett a dezodorok, mellimplantátumok és a fluoridos ivóvíz kapcsán. Stewart, a University of New South Wales kutatója öt kategóriát állított fel a bizonyítottól, valószínűtől, a bizonyítás alatt állón át az ismeretlenig vagy valószínűtlenig. „Eszközünk segít annak megállapításában, hogy a kockázat magas, mondjuk a dohányzásnál, vagy kicsi az esély, mint a dezodorok vagy a mesterséges édesítőszerek használatánál” – közölte Stewart.

A legnagyobb kockázatot az aktív és az egykori dohányosoknál találta a kutató, bár az utóbbiaknál némileg kisebb a veszély. Alkoholfogyasztással együtt különösen magas a dohányzók rákveszélyeztetettsége. A hosszú távú mobiltelefon-használat kockázatának megítélésére még nem áll rendelkezésre elegendő adat – tette hozzá Stewart.

 

Forrás: Hargita Népe

Beküldés ideje: 2008-02-06 14:09:40

 


 

Kanadában csökkent az ÁFA
Január 1-től 6-ról 5%-ra csökken az ÁFA (GST) Kanadában. A kanadai konzervatív kormány ezzel újabb választási ígéretének tett eleget: két év alatt két százalékkal (7-ről 5%-ra) csökkentette a szövetségi általános forgalmi adót, 12 milliárd kanadai dollárral többet hagyva az emberek zsebében. A kanadai adók mértéke 50 év óta a legalacsonyabb, az adócsökkentések nyomán összesen 200 milliárd dollárral csökkent a cégek és a magánszemélyek adóterhe.
Forrás: Kanadai Magyar Hírlap

Beküldés ideje: 2008-02-06 14:30:22

 


 

Olcsóbbak az államnak a kövérek és a dohányosok, mint az egészségesek
Többe kerül az államnak az egészséges, hosszú életű emberekről való gondoskodás – erre a megállapításra jutott az a kutatócsoport, melyet Pieter van Baal közgazdász, a holland nemzeti közegészségügyi intézet munkatársa vezetett.

Van Baal és munkatársai egy teljes élet egészségügyi költségeit modellezték három, egyenként ezerfős csoporttal: egészségesen élők (sovány nemdohányzók), elhízott emberek és dohányosok. A felhasznált adatokat a 2003-as hollandiai statisztikákra alapozták. Azt találták, hogy 20 és 56 éves kor között a kövér emberekre fordított egészségügyi kiadások voltak a legmagasabbak. Mivel azonban az elhízottak és a dohányosok is átlagosan korábban haltak meg, mint az egészséges csoport tagjai, hosszú távon az előbbiek kezelése olcsóbb.

Az egészségesek csoportjába tartozók átlagosan 84 évig éltek, a dohányzók 77 évig, az elhízottak pedig 80 évig. A szív- és érrendszeri betegségek a dohányzók és az elhízottak körében gyakoribbak voltak, a rákos esetek számában nem találtak eltérést a három csoport között, kivéve a tüdőrákot.

A kövérek között volt a legtöbb cukorbeteg, viszont az egészséges életmódúak közt fordult elő a legtöbb agyi érkatasztrófa. A sovány, egészséges életmódúak végül összesen 417 ezer dollárba (74 millió forint) kerülnek az állami egészségügynek Hollandiában 20 éves koruktól halálukig, az elhízottak 371 ezer dollárba (66 millió forint), míg a dohányosok 326 ezer dollárba (58 millió forint). A kutatás eredménye ellentmond annak a közkeletű nézetnek, miszerint az egészségtelen életmódot folytató, elhízott, dohányos emberek többe kerülnek a társadalomnak. Az elhízás és a dohányzás elleni küzdelem érvei közül a vizsgálat adatai szerint a pénzügyi megfontolásokat érdemes kivenni.

Az életminőség változása, ami egészségesebb életmóddal járna, nehezebben mérhető és számszerűsíthető. Maga van Baal is könyvelői gyakorlatként jellemezte tanulmányukat. “A tüdőrák olcsó betegség, mert rövid a túlélési ideje, – tette hozzá van Baal – ám ha valaki elég idős kort ér meg ahhoz, hogy sokáig éljen Alzheimer-kórral, az többe kerül.”

 

 

Forrás: Index

Beküldés ideje: 2008-02-07 09:07:14

 


 

Népfelség, népdöntés
 

 

„Folyton folyik a kampány

zúdul mindenfelől,

A szavakat hazugok rágják,

És várják,

Hogy majd összedőlnek

Az ezredéves bástyák…

(Kovács Ákos: Gondolni rád)

 

Vers, dalszöveg… Mindegy. Sajnos igaz volt, amikor felcsendült a sokak által ismert dallam hangjain, és igaz azóta is folyamatosan, szünet nélkül. Mintha kis hazánk egyetlen s legfontosabb gondja-baja valamely politikainak nevezett, álcázott szándék, erő hatalomban tartása vagy oda juttatása lenne. Közben szépen és csendben féltetolódnak a hosszú, szürke hétköznapok apró ügyei, mintha súlytalan és lényegtelen kellemetlenségek lennének csupán, miközben átlagos létünket, akarva-akaratlanul, mélyen meghatározzák.

Nagy ritkán érvek, tömegével szlogenek, végeláthatatlanul barokkos, demagóg szófüzérek igyekeznek valami mellé állítani, valami ellen hangolni bennünket arra az egy röpke percre, míg fakó ikszet rajzolunk a karikába.

Valójában már régen nem az érdemi kérdésről döntünk, érzelmeink pillanatnyi irányát rójuk abba a körbe, pedig előfordulhat, hogy a sokezer bejelölés óránként visszaköszön ránk minden hétköznapon.

Ma, amikor nem a tények valósága vagy talmi fénye számít, csupán azok láttatása, bemutatása, megmagyarázása, viszonylagossá silányul az igazság. Már nem az a kérdés, hogy mi van, hanem az, hogy ki tudja a maga verzióját jobban érvényesíteni. Az igazság már nem csak filozófiai értelemben relatív, lassan puszta léte kérdőjeleződik meg. Feloldódik, megszűnik fix pontnak lenni, melyhez igazodni lehet.

Az ezredéves bástyák elvesznek a szólamok és öncélú tettek ködében, s miután már nem látjuk őket, nem emlékeztethetnek sem a forrásra, ahonnan vétettünk, sem a torkolatra, ahová tartunk.

A biztos igazodási pontok eltörlése bizonytalanná teszi az embert, az értékek relativizálása támasz nélkül hagyja, a szavahihetetlenség hitünket ingatja meg. Ezáltal egyre jobban hasonlítunk ama birkanyájra, mely akkor is vakon követi a vezérkost, ha az a szakadék felé viszi őket. Hiába látják a veszélyt, az éles sziklaszirtet, már nem hisznek saját érzékeiknek, már nem bíznak önnön ítéletükben, csak a vezér bégetését hajlandók hallani.

A hagyományaitól, öntudatától megfosztott ember sorsa ez. Vakon ikszelünk majd, mint már annyiszor annak biztos tudatában, hogy szavunk amúgy sem hallgattatik meg, semmin nem változtat, bármilyen hangon is öltene testet.

Kényelmesebb nem gondolkodni, fülünket egyetlen szűk sávon nyitva hagyni, önbizalmunkat eltemetni, várni a sült galambot akkor is, ha tudjuk, hogy csak hideg és nyálkás béka érkezik?

Talán a közelgő népszavazás kapcsán, megerőltethetnénk tompuló tudatunkat, ha csak egyetlen pillanatra is…

 

Kercsó Alpár

Beküldés ideje: 2008-02-07 12:26:07

 


 

“Böjte atya árvái”
 

Bartus László
2007. november 22.

Nem készítettem naptárt Böjte Csaba programjairól, csak arra emlékszem, hogy alig van hónap, amikor ne kapnék hírt arról, hogy Böjte Csaba szerzetes, a dévai árvák atyja, itt lép fel Amerikában. Már meg is jegyeztem: Böjte Csaba talán Amerikába költözött, itt alapított menhelyet az árváknak? Hisz állandóan itt van. Hogy mennyit, azt nem tudom, de attól tartok, többet van velünk, mint az árváival.

Minden tisztelet azé, aki árvákat karol fel. Ám ez bizonyos felelősséggel is jár. Sok pénzre van szükség, tudom, azt pedig látom, hogy Böjte szerzetes gyűjti a pénzt derekasan Amerikában. Biztos vagyok abban, hogy eközben állandóan az árváira gondol, és arra, hogy a pénzgyűjtés miatt nem láthatja őket. Vagy csak ritkán, ha egyáltalán még emlékszik rájuk. Ha ugyanis nem Amerikában szedi a pénzt, akkor Magyarországon szerepel. Aradszky László fénykorában nem lépett fel annyit, mint a jólelkű, szerény szerzetes. Böjte atya árvái már kettős árvák lehetnek, mert egyszer elveszítették a szüleiket, másodszor a pártfogójukat, akit magával ragadott a szereplés és a pénzgyűjtés kényszere. Ők már Böjte Csaba árvái is.

Biztosra veszem, hogy Déván vannak olyanok, akik a gyerekeket ellátják. Speciel őket szívesebben látnám, mint Böjtét. Mert ami szép ebben a munkában, azt ők végzik. Böjte Csaba sztár, nem árvagondozó. Az árvagondozókat jobban szeretem, mint a sztárokat. Egy gyereknek nemcsak fizikai, lelki szükségei is vannak. Nem hiszek olyan gyerekvédelemben, amelyik elszakad a gyerektől. Ha gyerek lennék Déván, én nem állnék szóba a Böjte atyával, ha nagy ritkán megjelenik. Függetlenül attól, hány dollárt dugtak a zsebébe Amerikában.

Mielőtt bárki megkövezne, kijelentem: senkinek nincs joga kritizálni azt, aki árvákat ment. Legfeljebb egy árvának. Én pedig az vagyok, és akkor most megmondom a véleményemet. Egy árvának ugyanis lehet véleménye az árvamentőkről, mert jobban érzi, mi van egy árvagyerek szívében. Én is kettős árva vagyok, mert már az örökbefogadó szüleim sem élnek. Ebben a minőségemben azonban szerencsésebb voltam, mint Böjte szerzetes árvái, mert az én örökbefogadóim soha nem hagytak magamra, semmilyen nemesnek mondott cél érdekében. Nem járták a világot, hanem velem voltak. És ez fontosabb volt nekem, mint a pénz. Nemcsak Böjte ment árvákat, sokan mások is, de őket senki nem ismeri. Nekik nincs idejük tekeregni, és eszükbe sem jut a szereplés.

A baj nemcsak ez. Nem tudom, ki hallott már jobboldali és baloldali árvákról? Böjte árvái jobboldaliak. Néha szélsőjobboldaliak. Böjte legutóbb Morvai Krisztina handabandázó bandájával lépett fel, és állandóan politikai gyűléseken szerepel. Nem mint magánember szónokol, szavainak hitelét azok az árvák adják, akiket hetek óta nem is látott. Az árvák ügyét állítja politikai harcok szolgálatába, az ő fegyverei az ő árvái. Ez mérhetetlenül erkölcstelen. Ha én dévai árva lennék, és ezt hallanám, biztosan elhagynám a világhírű Böjte-rezervátumot, inkább az utcát választanám. Aki ezt nem érti, annak fogalma sincs az árvákról.

Én tudom, mit jelent az, amikor valakiről lemondanak a szülei és elhagyják. Ismerem ezt az érzést, és az egész életen át tartó küzdelmet az elvetettség és a hátrányos helyzet miatt, amit egy kisgyerek nagyon is világosan átél. Azt is tudom, mit jelent egy gyereknek, amikor valaki felkarolja, magához öleli, felneveli, otthont és szeretetet ad neki. Látom, mi lett azokból, akiket örökbefogadtak, és azokból, akiket nem.

De tudom azt is, mit jelent egy ilyen gyereknek az, ha felhasználják. Még akkor is, ha most nem tud róla, majd csak utólag tudja meg. Nem szép, ha valaki elhagyja a gyerekét, de az még erkölcstelenebb, ha valaki felhasznál elhagyott gyereket. Böjte pedig ezt teszi. És ebből a szempontból mindegy, hogy jobboldali vagy baloldali politikai szereplését hitelesíti árvákkal, és melyik párt oldalán csattog a sarujában. Ha Gyurcsány gyűlésein pózolna, az éppen olyan taszító lenne. Az árvák ügye pártokon felül áll. Az árvák mindenkiéi. Ezeket az árvákat már most utálják a nem (szélső)jobboldaliak. Fordított esetben a jobboldaliak utálnák a dévai árvákat, akik erről mit sem tudva kanalazgatják a bablevest. Az ő szerencsétlenségükkel hitelesítenek egy politikai irányzatot. Ez felháborító visszaélés. Böjtének nincs joga ehhez.

Az nem érv, hogy Amerikában azért adnak pénzt, mert Böjte jobboldali pártelkötelezett. Amerikában több a nem jobboldali és a sehova el nem kötelezett. Böjte egy kisebbséghez jut el pártossága révén, aminek az árvák látják kárát. Az amerikai magyarok akkor is adnának árváknak pénzt, ha Böjte semmiféle párt mellett nem kampányolna. Sőt, a többség akkor tisztelné, ha az árvákat nem keverné a piszkos politikába. Hogy megmentettek sok árvát, nem jogosít fel mindenre. És politikát csinálni árvagyerekekből, a világ legnagyobb arcátlansága. Egy paptól leginkább.

 

 

(Amerikai Magyar Népszava Szabadság)

 

 

És egy kis adalék:

 

 

Neki az a gyanús, ami nem gyanús. :))
Utálja a Magyarok Világszövetségét és Tőkés Lászlót is.
A “hitgyülivel” valami balul sült el mert nyolc év tagság és vezetői szerep után velük is meggyűlt a baja:)
Szélsőjobbról vízionál folyamatosan.

Bartus a magyarokról
2001. április 12. 00:00

 

Pilhál György
Tegnap mutatták be Bartus László Jobb magyarok című könyvét (alcím: A szélsőjobb útja a hatalomhoz) â013 de nem kell haragudni Bartus Lászlóra, majd alszik rá egyet.Bartus László mindjárt a Jóisten után következik a sorban, amit ő egyszer kimond, azt márványba kell vésni, ha már egyszer a Bibliából kifelejtették. Legveretesebb mondataiból most idézek keveset, de óvatosan tessék olvasni, orvos legyen a közelben: â01EAmikor Csurka azt mondja, hogy se nem jobb, se nem bal, hanem keresztény és magyar, akkor valójában azt mondja: se nem jobb, se nem bal, hanem szélsőjobb. Ugyanis a keresztény és magyar kifejezésekkel egyrészről vallási, másrészről faji alapon különbözteti meg magát â013 a nem zsidót.â01DValószínűleg fájásokkal járt a Bartus-mű megírása, hol vinnyog, hol felordít a szerző. Látnivalóan megviseli a felismerés, amiről így beszél: â01EAz elmúlt évtizedben szabadon folyhatott a náci beszéd. És ennek sem a törvényalkotás, sem a jogalkalmazás nem vetett véget, mint ahogy a politikai pártok sem minősítették ezt szalonképtelennek és megengedhetetlennek.â01DBartus László jó fél oldalt kap a Magyar Hírlapban, amely egyébként visszafogott polgári liberális újságnak aposztrofálja magát, olyannak, amelyik hóna alá nyúl a társadalom leszakadó rétegeinek, megkönnyezi az árvákat és a hajléktalanokat, a nemzet érzelmű brókereknek pedig tippet ad, merrefele van a haza és a tisztesség.Ha rajtam múlna, csak megtapogatnám Bartus László orrát, puha-e eléggé, értem ezen, füllent-e, amikor demokrácia ellenesnek állítja be a Magyar Igazság és Élet Pártját (amelyet egyébként nem volt hajlandó maga mellé ereszteni a parlamenti patkóban a másságszerető SZDSZ).A hazáért aggódó szerző legszebb mondata egyébként így hangzik: â01E…a kirekesztők egy idő után egymást is kirekesztikâ01D.Aki ráér, aggódjon.

Magyar Nemzet
Beküldte: ERA

 

Beküldés ideje: 2008-02-10 11:14:05

 


 

Az esélyegyenlőségért aggódnak román testvéreink
 

 

A hír: Ezer lej (kb. 78 ezer forint) pénzbírsággal sújtotta az Országos Diszkriminációellenes Tanács a Hargita Megyei Közpénzügyek Vezérigazgatóságának vezetőjét, Kedves Imrét. A bejelentést 2008 február 11-én, vasárnap délben, Csíkszeredában tartott sajtótájékoztatóján tette Adrian Moisoiu nagyrománia párti parlamenti képviselő (Maros megyei képviselő!).

 

Az említett Diszkriminációellenes Tanács Moisoiu képviselő tavalyi bejelentése nyomán járt el és hozta meg döntését.

 

Az indok: Kedves Imre vétett az esélyegyenlőséget garantáló előírások ellen. A vétsége az volt, hogy annak ideján úgy hírdetett meg 12 állást a vezérigazgatóság csíkszeredai, székelyudvarhelyi és székelykeresztúri kirendeltségein, hogy feltételként szabta meg a magyar nyelv ismeretét, holott a meghírdettt állások között  öt volt olyan, amelyiknek semmi köze az ügyfelekkel való kapcsolattartáshoz.

Adrian Moisoiu szerint az ilyen kikötések azt eredményezik, hogy aki nem ismeri a magyar nyelvet Hargita megyében, nem tud megélni, ugyanis nem kap munkahelyet, sőt, egyenesen rosszindulattal és a jó együttélést gátló magatartással vádolta Kedves Imrét. Hozzátette, hogy egyszer s mindenkorra véget kell vetni az ilyen jellegű diszkriminációnak, mert ez előbb-utóbb területi leváláshoz, a románok elkergetéséhez vezet.

 

Hát…

Azt hittem, a XXI. Században élünk. Azt hittem, Románia az EU teljes jogú tagja. Azt hittem, Maros megye maradt annyira magyar, hogy a Nagy Románia Párt ott labdába nem rúghat, nyílt magyarellenes demagógiájával.

Azt hittem, hogy minden erdélyi magyar politikus és minden olyan erdélyi magyar, kinek szava nyom a latba, világosan, kristálytiszta román nyelven is elmondta, hogy a székelyöldi autonómia semmképpen nem sérti Románia területi integritását. Azt  hittem, hogy a sokszoros román többség, melynek elűzésétől reszket most a Maros megyei, aggódó képviselő, márcsak számbeli abszolút fölénye miatt sem tarthat egy ilyen zavart elméjű vízió beteljesülésétől. Azt hittem, az úniós felvételnek voltak olyan  feltételei is, azon kívül, hogy Románia  szélesre tárja piacát a külföldi tőke és nyugaton már eladhatatlan áruk előtt, melyek, a szólásszabadság maradéktalan megőrzése és erősítése mellett, állami szervek részére gátat állítanak ilyesfajta megnyilvánulások előtt. Főleg akkor, amikor idejétmúlt ideológia mentén hatósági eljárások és jogkövetkezmények születnek.

Fölösleges lenne Moisoiu képviselő úr lelkét elemezgetni, számon kérni rendkívül hiányos történelmi ismereteit, levont következtetéseinek teljes megalapozatlanságát firtatni… Inkább arra kellene biztatni, hogy legalább ilyen vehemenciával őrködjön az esélyegyenlőség fölött a modern, európai Romániában akkor is, amikor magyar nemzetiségű fiatalok szeretnénel anyanyelvükön tanulni Erdélyben, akkor is, amikor Csángóföldön az emberekk szeretnék a misát anyanyelvükön hallgatni, amikor magyarnak született és az állam nyelvét esetleg nem irodalmi szinten beszélő román állampolgárok román cég román főnökénél szeretnének munkát vállalni, többek között azért is, hogy becsületes adófizetői lehessenek egy következetesen „diszkriminációellenes” államnak.

A következtetéseket mindenki levonhatja maga. Valószínüleg a képviselő úr továbbra is nyugodtan besétálhat Maros megyei választókerületébe, hivatali íróasztalához, hiszen talán ő tudja a legjobban, hogy magyarok között nincs mitől tartania. Ha mégis félelem itatná át borongós lelkét, Olténiában tárt karokkal várnának egy ilyen illusztris személyiséget, s ott végre megszabadulhatna az őt üldöző magyarok beteges víziójától.

 

Kercsó Alpár

Beküldés ideje: 2008-02-12 08:33:31

 


 

Nincs értelme dolgozni
Az alacsonyan képzettek sok esetben magasabb jövedelemre tehetnek szert munkanélküli-segélyből Németországban, mintha teljes állást vállalnának – derül ki német sajtójelentésekből. Az úgynevezett Hartz IV törvény által 2005-ben bevezetett munkanélküli-segély (ALG II) a családosoknak és gyermekekeiket egyedül nevelőknek gyakran magasabb életszínvonalat biztosít, mint egy rendes munkahely által nyújtott fizetés. Különösen igaz ez az alsó bérszegmensre, illetve a viszonylag kisebb fizetéseket nyújtó keleti szövetségi tartományokra.
„Szociális csapdának” nevezik német közgazdászok azt az esetet, amikor a rosszul képzett állástalanoknak egyszerűen nem éri meg ismét munkát vállalniuk. Sok szakember szerint ez a nagyvonalúan kiépített jóléti rendszer egyik árnyoldala.
A német sajtót bejárta annak az egygyermekes dortmundi házaspárnak az esete, amely havi 1500 euró nettó jövedelemre tesz szert a szakmunkás férj és a bébiszitterként dolgozó feleség fizetéséből, illetve a családi pótlékból. Ha munkanélküliek lennének, lakhatási támogatás is járna nekik, így a segélyek öszszesen 1501 euróra rúgnának.
A legkisebb kvalifikáltságot igénylő munkákért járó bérekért nem éri meg dolgozni az ALG II-höz képest – kommentálta a számokat kérdésünkre Karl Brenke, a témával szintén foglalkozó DIW berlini gazdaságkutató intézet munkatársa. Brenke szerint a szociális rendszer ezen anomáliáinak megszüntetéséhez olyan változtatásokra lenne szükség, amelyekhez hiányzik a tényleges politikai akarat. A szakember rámutatott arra is, hogy a Hartz IV által biztosított juttatásokat a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) elemzése is túl nagyvonalúnak minősítette a többi tagállammal összehasonlítva.
Több kutató arra is felhívja a figyelmet, hogy a magas segéllyel szemben a rosszabbul fizetett főállások azért is veszítenek sokat vonzerejükből, mert nagymértékben csökkentik a rendelkezésre álló szabadidőt, a munkával járó egyéb „kényelmetlenségekről” nem is szólva. Közgazdászok az aktív élet ezen negatív tényezőit nevezik a „munka megpróbáltatásainak” – írja a Die Welt.
A probléma megoldását illetően a szövetségi kormány gazdaságpolitikai tanácsadó-testületeként működő „bölcsek” álltak elő a legradikálisabb ötlettel. Az öttagú testület szerint 30 százalékkal kellene csökkenteni a Hartz IV keretében szabályozott összes juttatást. A politikusok érthető módon elutasítják ezt a lépést, hiszen összesen hétmillióan részesülnek a Hartz IV valamelyik támogatásából, vagyis a lefaragás súlyos károkat okozhatna az ezt felvállaló párt népszerűségének. Többen inkább azt az elképzelést támogatják, amelynek értelmében állami kiegészítést csapnának a legalacsonyabb főállású bérekhez csak azért, hogy a munkavállaló ne kényszerüljön a Hartz IV segítségével biztosítani létminimumát.
A kieli IfW gazdaságkutató intézet munkatársai pedig egyfelől megemelnék a sokgyerekes családoknak juttatott ALG II-t, másrészt viszont hatékonyabban és szigorúbban büntetnék azokat, akik indokolatlanul utasítják el a felkínált munkahelyeket. Az ilyen szankciók részben pótolhatnák az alacsony bérezésű állások vonzerejét is – vélik a szakemberek.

Forrás: Világgazdaság

Beküldés ideje: 2008-02-13 09:48:33

 


 

Boldogan hátradőlhetünk
 

 

Kis hazánk mindig híres volt szellemi tőkéjéről. Végeláthatatlanul sorjáznak írók, tudósok, művészek a világhír diadalíve előtt, hogy, időnként angolra fordítva, időnként távol az őshazától, de életművük értékének jogán, átvonuljanak alatta.

Ami eddig kevésbé bizonyult nyilvánvalónak és köztudottnak, az manapság nőtte ki magát evidenciává: tele vagyunk polihisztorokkal! Amiről azt hittük, hogy moder korunk információbősége, a tudományágak önállósodása és rendkívüli szakosodása okán már emberi szinten lehetetlenné vált, az nyer cáfolatot ma és itt. Kicsit talán büszkék is lehetünk, hiszen átgondolt szavazatainkkal az élet  s az állam minden területéhez nagyon értő és hozzájáruló embereket küldtünk Európa legszebb partlamentjébe, minket képviselendő, minket vezetendő.

Néha felmerül a gyanú, miszerint egy-egy minisztert nem azért késztetnek távozásra posztjáról, mert munkáját, ha egyáltalán van ilyen neki, rosszul látta el, hanem a neki szánt tevékenységi területtel volt, van gond. Mintha szárnyaló zsenialitásukat szeretnék újabb és újabb igába fogni, természetesen kizárólag az ország érdekében. És ha a demokratikus berendezkedés nem tartalmaz megfelelő, a már-már mennyei színvonalukhoz passzoló feladatot, akkor kitalálnak egyet. Újat, hangzatosat, lehetőleg tartalom nélkülit, mert ahol nincs az ajtó mögött semmi, ott nehéz lesz majd számon kérni az eltűnt berendezést, a takarítatlan szőnyeget.

Nekünk csak egy kis lapos ország jutott, szén, olaj, arany, gyémánt nélkül, de az Úr, egy kissé bonyolult kompenzációs program keretében, nagyszerű elmékkel pótolta természeti adottságaink hiányát.

Íme a polihisztorok serege. Kinevezett miniszter, aztán bukott miniszter, majd kinevezett államtitkár, később újra miniszter, csak az épület másik szárnyában, időnként egy kicsit bankár, kicsit adótanácsadó, néhány hónapig bizottságosdit játszik, utána koordinál, összehangol…. Leváltják, mert, bár ő éppen a bugyelláris aktuális őre, de számai fényévekre vannak a makacs valóságtól, majd rábízzák a kassza feltöltési stratégiájának megálmodását, új testületet kreálva neki, kényelmes székkel, hosszú asztallal… Otthonosan lavírozik pénzügyekben, jogban. Ebben a meccsben neki és „sorstársainak” csak szaladni kell, gólt rúgni nem. Ugyanúgy, mint az üvegzsebek átlátszó falán temérdek feljelentést kiizzadó kollégájának, aki államtitkárból képviselőjelöltté, majd, miután nyilván kissé leporolják, újra államtitkárrá avanzsál. Példa lehet számukra a nem kevésbé tehetséges kultusz-államtitkár, majd kultuszminiszter, majd pártelnök, majd… ki tudja, esetleg lehet belőle is utazó nagykövet, mint a bankárból, ki volt már államtitkár, pénzügyminiszter, megint bankár, miniszterelnök, sértett nyilatkozó, repülő nagykövet. A koedukált tím színfoltja is esélyegyenlően szalad gatyás csapattársai mellett, iigaz ő a belügyminisztrséget váltogatta önkormányzati, majd munkaügyi bársonyszékekre, megspékelve nemcsak sajátos sármmal mindezt, de néhány reklámszatyor zörgő forinttal, gyanús alakokkal koccintgató társasággal, időnként rövi iskolai agitprop előadásokkal.

Mi, itt lent, csak fejünket kapkodjuk, nem tudjuk és talán már nem is akarjuk követni az Olümposz csúcsa körüli kavargást. Néhányunknak eszébe juthat a konyhaasztlra cseppent mézet körüldongó legyek hada, miket reménytelenül próbálunk elhessegetni. Pedig  tudhatjuk: a légy fertőzést hordozhat, az előbb még a trágyadombon korzózott, most a mi ételünkben dagonyázik, megrontva azt. Olyan peckesen masírozik a kenyéren, A MI KENYERÜNKÖN, mintha ősi jussa lenne. Vagy lecsapjuk a szemtelen dögöt, vagy kenyerünket kell kidobnunk.

A kenyér szent, jelkép. Én a légyre szavazok.

 

Kercsó Alpár

Beküldés ideje: 2008-02-13 16:40:04

 


 

Emlékezzünk, a nemzet ünnepe előtt !
 

 

,

 

Magyarok! Magyarok? Van belőlünk sokféle: anyaországi, határon túli, tengerentúli, s tudja a jó Isten, hogy még hányféle. A különböző népek s nemzetek ugyan mindannyiunkat egységesen MAGYARNAK tekintenek, azonban MI, az idők folyamán „gondoskodtunk” arról, hogy saját magunkat különbözőképpen, de többé-kevésbé megkülönböztessük! A sors fintora és a különböző politikai ármánykodások eredményeként „egyes” magyarjainkat – bár szülőföldjüket sohasem hagyták el – hol ős-magyaroknak, hol csehszlovákoknak, (cseheknek,- tótoknak) szovjeteknek, oroszoknak, ukránoknak, románnak, szerbnek, sőt nem ritkán „csak” szimplán külföldinek tekintettünk s tekintjük ma is!

 

Mindezzel – természetszerűleg (?) – sok újat nem mondok, azonban szomorú és elkeserítő, hogy e folyamat tovább folytatódik, bár az immár több mint másfél évtizede „ki vagy be-tört” demokrácia kezdetén többen hittük, hogy mindez a múlt rossz emléke marad! Mindnyájan – legalábbis feltételezhetően – hittük és vallottuk, hogy a magyar nemzet oszthatatlanságából kiindulva, tudatosítanunk kell, hogy a “minden magyarnak segítenie kell minden magyart” elv alapján működő, korszerű, európai léptékű, nemzeti kultúrára és politikára van szükségünk – tiszteletben tartva más népek és nemzetek jogait – ahhoz, hogy a Herder-i jóslat ellenére nemzetünk soha ne tűnjön el a népek palettájáról.

 

Természetesnek és magától érthetőnek tartottuk, hogy az anyaország mindenkori kormánya – politikai és ideológiai beállítottságától függetlenül – lesz az az erő, amely összetartja, segíti, támogatja a különböző – kisebbségi sor(s)ban – államokban élő magyarokat, – fentiekben hivatkozott magasztos elvek figyelembevétele mellett – akaratuknak megfelelően.

 

Tévedtünk! Óriásit tévedtünk! Talán nem létezik e földön még egy olyan nemzet, amelyre teljes mértékben igaz lenne a klasszikussá vált „homo hominis lupus” szomorú megállapítás, vagyis, hogy az ember az embernek a farkasa! Maradtak ugyanis a régi beidegződések, miközben újabb és újabb formáit találjuk ki saját „fajtánk” ilyen-olyan megkülönböztetésére! Elkeserítő, hogy ’90 után, a mindenkori „anyaországi” politikai pártok és kormányok – különösen a választási időszakokban - a „határon túli” magyarság „érdekeinek” kiemelkedően fontos támogatását „tűzik” zászlajukra, – legalábbis ígéretekben és fogadkozásokban - addig magában az anyaországban viselik el, – nem változtatják meg – az ITT élő magyar állampolgárok megkülönböztetésére egykoron kitalált kommunista (Uram bocs’á: átkos) jogszabályt, – sőt még szentesítették is(!) -  melynek értelmében hivatalosan és intézményesen különböztetik meg a magyar állampolgárokat aszerint, hogy ki született a mai és ki a történelmi Magyarország területén! Trianon bélyegét – függetlenül attól, hogy abban ki milyen mértékben volt ludas – ma csak azokra sütik rá a jogszabály erejével, akik e békediktátum eredményeként „elcsatolt” területen születtek! E honfitársaink személyi igazolványába, útlevelébe – valamennyi hivatalos okmányába – a születési helyét az illető országban használatos módon, – nyelven – (járulékosan és zárójelben a magyar elnevezéssel is) kell feltüntetni! Tehát: hadd tudja meg, az anyaország minden hatósága, a környező országok hatósága, hogy ki a „betelepült”, „kitelepült” magyar, – s mint ilyen „román, tót, szerb”, stb. s ki az akinek „örülnie” kell, hogy befogadták, vagy a megaláztatást elviselnie, mert „kivándorolt”!

 

S ha valaki azt gondolná, hinné, hogy az önmegsemmisítés már tovább nem fokozható, akkor döbbenten jön rá, hogy a politika újabb és újabb lehetőségeket kínál! 2005. december elején járultunk az urnákhoz és nyilvánítottuk ki további megosztottságunkat. Az agymosás és puhítás eredményeként szították a gyűlöletet magyar és magyar között! S ha már lúd, akkor legyen kövér alapon, most már az anyaországba „települt” de már a magyar állampolgárság örömeit élvező közismert és kevésbé közismert személyeket nyilatkozatták (nyilatkoztak meg) meg, hogy miért kell távol maradni a népszavazástól, avagy miért kell NEM-mel szavazni!

 

Hogy is tartja a mondás?: bűnösök közt cinkos, aki néma!!! Aki távol tartotta magát e népszavazástól „bűnösebb” volt (és marad) mint aki – nyíltan – színt vallott.  Akik „betelepültként” a NEM-re szavaztak nem kapták meg a sejtetett vérdíjat! Nem, mert az árulót nem csak az elárult, hanem annak vérét szívó is megveti! S mi lett az eredmény? A „bozgor” (hazátlan) még bozgorabbá vált, a mahghiar, madarsko, még inkább ázsiai jött-ment csürhemaradvánnyá vált, hiszen az oly régen áhított anyanemzethez való tartozásából közösíttetett ki, a „nép nevében”! De milyen nép nevében? A MAGYAR NÉP nevében! Glória néked HAZÁM!

 

Az „anyanemzetről” leszakított területen élő magyarok erkölcsi értelemben ragaszkodtak – jobb híján – ahhoz a magyar állampolgársághoz, amelyről sohasem mondtak le! Ragaszkodtak, mert „…azért vagyunk a világon, hogy valahol benne legyünk”.  S ha nincs se anyánk, se apánk, se nemzetünk, se HAZÁNK, akkor mi végre vagyunk e világon?

 

S, hogy mind-e gondolatok miért jutnak éppen most eszembe? Egyszerű! Megindult az újabb agymosás, a postaládánk hazudozásos fertőzése, a láthatatlan féreginvázió! Megint „kellünk”, megint elvárják tőlünk, hogy mint a „befogadott haza” tölteléke hányjuk le magunkat. S teszik, akik teszik mindezt, a MI pénzünkből – az bezzeg jól jön -, miközben nem csupán minket „betelepülteket” tartanak a 23 millió román hernyóvégének, hanem a saját „ …fel, fel proletárok…” gyökereiket is.  Lássunk, ne csak szemünket tartsuk nyitva március idusát megelőzően! Ha máshol nem, legalább a szavazófülkékben legyen bátorságunk!

 

 

Dr. Pethő Attila István

 

 

Beküldés ideje: 2008-02-14 08:34:09

 


 

Valahol megint utat tévesztettünk
A magyar történelmet végigkísérik az úttévesztések és a zsákutcás megoldások. A rendszerváltás kezdete, 1989 óta egy újabb nagy történelmi úttévesztésnek vagyunk a részesei, okozói és szenvedõ alanyai egyaránt. A leginkább kínzó kérdés az utóbbi években az, hogyan veszthettük el lendületünket, kezdeményezõ és vezetõ szerepünket a közép-európai régióban, amely olyan nyilvánvaló volt a nyolcvanas évek végén, ahogy a középmezõnybe való leszakadásunk is nyilvánvaló a kétezres évek elején. Áltathatjuk magunkat azzal, hogy a regionális versenyképesség hullámzó, egy darabig rosszabbul megy, aztán megint jobban, s ezért kár hosszabb távú következtetéseket levonni a jelenlegi állapotból. Egyszerû válaszként hibáztathatjuk az egész lemaradásért az elõzõ kormányt, vagy politikailag más oldalról nézve a jelenlegi kormányt. Többféle megoldás is van, hogy elkerüljük a szembenézést a kemény tényekkel és a már több mint egy évtizede csökkenõ nemzetközi versenyképesség makacsul negatív trendvonalával.

Gigantikus méretû negatív összegû játék folyik a nyolcvanas évek vége óta Magyarországon. A Kádár-kor sunyi kapitalizmusának pozitív vonásai mind-mind az ellenkezõjükre fordultak. A maszekvilág primitív kapitalizmusa átmeneti sikert hozott a kiskapuk országos méretû keresése, a szabályok felrúgása és megkerülése révén, de az általa generált szélsõséges individualizmus a rendszerváltás után romboló erõvé vált. Késõbb már inkább gátolta, mint serkentette a fejlõdést, mert alapszabállyá tette a törvényszegést és a gátlástalanságot. Ez erodálta ugyan a korábbi rendszert, és némi életszínvonal-javulást hozott, most már látjuk azonban, hogy valójában nem annyira elõkészítette, hanem sokkal inkább negatív örökségként zsákutcába vitte a mostani rendszert. A szélsõséges, agresszív individualizmus aláásta a közérdek, a közjó, a bizalom és a nemzeti stratégia fogalmát. Fragmentált közélet jött létre kis és ellenséges feudumokkal, az érdekszigetek háborújával és a köztulajdon rendszeres, immár intézményessé vált lenyúlásával.

A rendszerváltás történetét meg lehet fogalmazni üresen kopogó optimista fogalmakkal, mint a GDP-növekedés és a formális politikai jogok, de tátongó a szakadék az emberek nagy részének életszínvonala és a gyõzelmi jelentésekben megfogalmazott makrogazdasági adatok, illetve a formális jogok és a tényleges politikai részvétel között. A piacelvûség és a “mindenki mindenki ellen való harca” aratott gyõzelmet, s ennek következtében a közéleti nihilizmus és gátlástalan önérdek az egyedüli elvek, amelyek irányítják az emberek viselkedését. A következmény az, hogy a magyar társadalomból kiveszett a kooperációs készség. Az emberek a kormányban és az utcákon egyaránt csak ütközni tudnak, együttmûködni nem, vagyis még az értelmes önzés elemi szintjéig sem jutnak el. A változó kormányok buzgón felerõsítették, de nem õk váltották ki ezt a hatást. Az MSZP és a Fidesz különbözõ módokon hordozói ennek a negatív tradíciónak, az egyik az együttmûködésre való képtelenséget, a másik a gátlástalan agresszivitást testesíti meg. Egészében véve a politikai elit látványosan alulteljesített az Európai Unióba való belépés elõkészítésében. Elindították itt is a negatív összegû játék gépezetét, az EU-felkészülést belpolitikai vitává változtatták, és nem sikerült megállapodniuk a közösen képviselt nemzeti érdek minimumában sem. A Fidesz az EU-felkészülést arra használta fel, hogy önbeteljesítõ jóslatként eleve annak sikertelenségét hirdetve elõkészítse a kormányváltást. Az MSZP pedig annyira a saját belsõ ügyeibe van belegabalyodva, hogy nem teszi kormánypártként a dolgát, azaz Magyarország számára az EU-csatlakozáshoz egy nemzeti stratégia kidolgozását és széles körû elfogadtatását.

Ez még itt nem a világ vége, de 2003 mindenesetre a bizalomvesztés éveként vonult be a történelembe, mert megingott a politikai elitbe, a kormányba és a forintba vetett hazai és nemzetközi bizalom. Innen szép nyerni, az EU-választásokra magas részvételt biztosítani, az intézményrendszer felkészítésével idejében elkészülni, EU-nemzeti stratégiát kidolgozni és visszanyerni az emberek abbéli bizalmát, hogy a 2003-as év mélypontja csak rövid kisiklás volt, és a trend megfordul. Magyarországnak meg kell találnia a sikeres EU-tagsághoz vezetõ utat, és ehhez legalábbis a nemzeti összefogás minimumának minimumára van szükség.

 

Ágh Attila

(Dél-amerikai Magyar Hírlap)

 

 

 

Beküldés ideje: 2008-02-14 11:33:40

 


 

No comment…
Kis gazdasági kitekintő – No comment!

 

A Szlovákia

 

Elképesztő tempóban, éves szinten 14,1 százalékkal (!) bővült a szlovák GDP 2007 utolsó három hónapjában – jelentette be a pozsonyi statisztikai hivatal.

 

Ez még az előző negyedévek igen gyors növekedési adataihoz hozzászokott elemzőket is meglepte. Az előző három hónapban (tehát júliustól szeptemberig) éves szinten 9,4 százalékos volt a fellendülés, s az utolsó negyedévre a piaci elemzők előzetesen átlagosan 8,9 százalékra számítottak.

A várakozásokat jócskán meghaladó tényadat magyarázata elsősorban a dohányáru-termelés felfutása – tudósít a Reuters. A cigaretta jövedéki adóját ugyanis januártól jelentősen megemelték, ezért sokan alaposan “bespájzoltak” szívnivalóból 2007 végén. Ezen hatás nélkül a GDP-növekedés 9,7 százalékos lett volna – tehát még ez az adat is meghaladta volna a várakozásokat.

2007 egészére a növekedés 10,3 százalékos lett – a független Szlovákia történetében először bővült kétszámjegyű ütemben a GDP. Az ING Bank pozsonyi elemzője, Eduard Hagara szerint a kiugróan gyors növekedés még mindig egészséges szerkezetet tükröz, nincs szó a gazdaság túlhevüléséről.

A bázishatás miatt azonban várható, hogy a 2008-as GDP-adatok már némileg lassúbb fellendülést fognak tükrözni. Maria Valachova, a Slovenska Sporitelna elemzője szerint a pozitív hír hatására tovább erősödhet a korona árfolyama. Az elemzők szerint a GDP-adat hatására a jegybanknak nem kell változtatnia monetáris politikáján.

Eközben Magyarországon az éves növekedés tizenegy éves mélypontot ért el. A KSH és az Ecostat közös gyorsbecslése alapján Magyarország bruttó hazai terméke 0,8 százalékkal, a naptári hatást figyelembe véve 0,7 százalékkal nőtt 2007 IV. negyedévében az előző év azonos időszakához viszonyítva.

 

Románia

A 2006-os 850 millió eurónak több mint kétszerese, 2 milliárd euró érkezett a román ingatlanpiacra 2007-ben. A legnagyobb befektetés a legtöbb ügyletet lebonyolító osztrák Immoeast nevéhez kötődik: ők vették meg Demjánéktól a Polus Constantát 185 millió euróért.

Tavaly több mint kétmilliárd euró értékű tranzakciót bonyolítottak le a romániai ingatlanpiacon – derül ki a Mediafax hírügynökség összesítéséből. A felek által hivatalosan bejelentett, illetve piaci értesülések alapján becsült összegek figyelembevételével készült összesítés szerint tavaly az adásvételek értéke 150 százalékkal múlta felül a 2006-os 850 millió euróra becsült forgalmat.

Számbelileg és az üzletkötések értékét tekintve is a legtöbb adásvételi szerződés bukaresti irodaházakra és nagyvárosokban lévő kereskedelmi központok ingatlanaira vonatkozott. A legaktívabb befektetőnek az osztrák Immoeast ingatlanfejlesztő bizonyult, a legjelentősebb 40 tranzakció közül 12-ben részt vett.

A legnagyobb üzletet is az Immoeast kötötte: ez a cég vásárolta meg 185 millió euróért a TriGranit Holdingtól a fekete-tenger-parti Constantában lévő Polus Constanta nevű bevásárlóközpontot. Hasonló kereskedelmi központok megépítésére szóló vállalkozásokat vásároltak az osztrákok Nagybányán, Aradon, Pitestiben és Galatiban.

Az összeállítást készítő szakértők szerint a román ingatlan-piacon az idén is pezsgés várható, ugyanis ekkorra adnak át használatra több ezer új lakást. Ez újdonság, mert Romániában eddig évente csak pár száz új ingatlant sikerült megépíteniük az ingatlanfejlesztőknek. A korábban épült lakások ára ennek ellenére továbbra is növekszik – jósolják az ingatlanszakértők, akik szerint a stagnálás 3-5 éven belül következhet be. Bukarestben a múlt rendszerben épített panellakások ára jelenleg 70–120 ezer euró között van.

 

 

Magyarország

Nem a tavalyi harmadik negyedév volt a mélypont a GDP alakulásában, az év utolsó időszakában ugyanis még tovább lassult a bővülés.

Az éves növekedés tizenegy éves mélypontot ért el. A KSH és az Ecostat közös gyorsbecslése alapján Magyarország bruttó hazai terméke 0,8 százalékkal, a naptári hatást figyelembe véve 0,7 százalékkal nőtt 2007 IV. negyedévében az előző év azonos időszakához viszonyítva. A gyorsbecslés korlátozott információs bázisra épül, így a statisztikai becslés megbízhatóságának hibahatára ± 0,2 százalékpont.

A szezonálisan kiigazított negyedéves növekedések ismét lefelé módosultak, most már a legmagasabb ilyen adat tavaly az első negyedévi 0,2 százalék volt. Az utolsó három hónapban 0,1 százalékkal emelkedett a bruttó hazai termék.

A lassulásban nagy szerepet játszhatott az ipar eddiginél gyengébb teljesítménye, de az építőiparból is igen gyenge termelési adatok jelentek meg októberről és novemberről. A részletes adatok csak március elején jelennek meg.

A teljes tavalyi évi gazdasági növekedés mértéke 1,3 százalék volt (a naptári hatás kiszűrésével és kiszűrése nélkül egyaránt). Az egy évvel korábbi várakozások még ezt jóval meghaladó növekedést jeleztek előre, de több tényező kedvezőtlen alakulására csak később derült fény. A kormányzati megszorítások nyomán a lakossági fogyasztás jobban visszaesett a vártnál, a beruházások növekedése is elmaradt.

 

Forrás: VGO

 

 

 

 

 

VGO

 

Beküldés ideje: 2008-02-14 16:07:56

 


 

Eü. alkalmassági adó
 

 

Egy 2007 áprilisi kormányrendelet minden munkaadó számára előírja üzemorvossal való szerződéskötés kötelezettségét. Az „egészségügyi alkalmassági adó” nem újdonság, több éve létezik, a fenti rendelet újítása az, hogy eltörli a minimum létszámhatárt, mely fölött az említett szolgáltatás igénybevétele kötelező. Magyarul, az önmagát foglalkoztató egyéni vállalkozó vagy egyszemélyes gazdasági társaság kivételével minden foglalkoztatónak szerződnie kell egy olyan orvossal, aki a munkába álláshoz szükséges egészségügyi alkalmasság megállapítására jogosult, megfelelő szakvizsgával rendelkezik.

A rendelet melléklete, foglalkozási ágak szerint kategorizálva a  szolgáltatás díjait is tartalmazza. Február 15-ig a létrejött szerződést jelenteni kell a területileg illetékes Munkabiztonsági Felügyeletnek. A mulasztási bírság alsó határa 30 ezer forint.

Eddig az elmélet, a pontos fogalmak igénye nélkül.

Magyarországon, nem kis mértékben a kolosszális közterhek folyományaként, a hasonló jellegű, állami ráhatásra összehozott megállapodások általában papíron maradnak. Valószínüleg ezt nemcsak a felek, de az ötletgazda állam is pontosan tudja. A kényszerű pénzmozgásból viszont jó kis adóbevétel származik, ráadásul ismét bekerül a képbe egy olyan társadalmi réteg, rétegecske, melynek bevételeit maga az állam garantálja, s facsarja ki természetesen nem a saját, hanem polgárai zsebéből.

Nem tudom, hogyan egyeztethető össze az unalomig szajkózott piacgazdasággal az a törvényi szabályozás, mely magánbiztosítóknak, magánbankoknak, jegyzőknek, orvosok egy részének, ügyvédeknek, időnként könyvvizsgálóknak garantált árbevételt eredményez, helyenként központilag megszabott minimum tarifákkal aládúcolva. Nem tudom, az adók beszedésén túlmenően, miért jó mindez a politikai vezetésnek. Csak azt láthatom, amennyire engedik látni, hogy orvosok érdekeit állítják szembe betegek érdekeivel, s az előbbiek hangja nagyon suttogósra halkult vizitdíj, kórházi napidíj ügyben. Azt is láthatom, hogy vállalkozók  kénytelenek, teljesen fölöslegesen, zsebükbe nyúlni immár ki tudja hányadik alkalommal, s abból a pénzből fizetni valakinek, valamiért, amit bizony számára semmilyen paragrafus nem biztosított. Újra drágul a munkaerő, egy újabb adó, mely rárakódik az erről egyébként egyáltalán nem tehető dolgozók költségeire. Ugyan, miért foglalkoztatna több embert bárki is ilyen körülmények között? A foglalkoztatási utatók amúgy is rendkívül kedvezőtlen alakulását tetézheti az intézkedés, amellett, hogy egy szűk csoportnak kétségtelenül  hasznot hajt. Nem valószínű, hogy további munkanélküliek „termelésével” a büdzsé akár grammokat is hízna. Valószínűbb, hogy a munkaügyi központok előtti sor dagad majd még nagyobbra. És annak, aki ottt ácsorog nap mint nap, teljesen mellékes, hogy egy lepedőnyi kartonon egészségügyi szempontból munkára alkalmasnak nyilvánították-e vagy sem.

 

Kercsó Alpár

Beküldés ideje: 2008-02-15 09:13:05

 


 

Nyugdíj VAGY egészség?
Az itt következő levelet változtatások nélkül tesszük közzé. A szöveg esetleges formázási hibáiért elnézést kérünk. Mindettől függetlenül ajánljuk mindenki figyelmébe!

 

 

Kedves Címzettek!

Most jöttem a könyvvizsgálói továbbképzésről, ahol a társadalombiztosítás 2008-as változásáról tartottak előadást.

A nyugdíjjárulék és egészségügyi járulék az alábbiak szerint változik:

munkaadók által befizetett járulék: nyugdíjkasszába a mostani 18 %-ot 24%-ra emelik, egészségügyi kasszába 11 %-ot 5%-ra csökkentik. Munkavállalók járulékai: nyugdíjjárulék 8,8 %-ról 9,5%-ra nő, egészségügyi jár. 7 %-ról 6 %-ra csökken.Mit jelent mindez????? Lerázza a kormány magáról az egészségügyet, az elvonást átterelik a szintén hiányos nyugdíjkasszába. Majd megemeli a járulékot a privatizált EÜ kassza! Ezért már őt fogják szidni! Kérdés, hogy lesz-e egy 7%-kal csökkentett bevétel mellett is jelentkező? EZ UGYEBÁR, HA JÓL SZÁMOLOM MINIMUM TOVÁBBI 120 MILLIÁRD Ft kivonást jelent az egészségügyből.

Kérdésem, hogy hol volt a parlamentből az ellenzék?

Miért nem hangos a sajtó az övön aluli ütéstől?

MI LESZ VELÜNK, VÁLASZTÓPOLGÁROKBÓL, HA BETEGEK LESZÜNK? HÁNY ORVOST

FOGNAK ELBOCSÁTANI ÉS HÁNY ÚJABB KÓRHÁZAT ZÁRNAK BE?

Kérem továbbadni, mert végső soron a mi bőrünkre megy a minden mértéket meghaladó aljasságuk!

A több-biztosítós törvénytervezet diszkrét bája:

Azt eddig is gyaníthatta mindenki, hogy az idősebb, krónikus betegség(ek)ben szenvedő ügyfelekért nem fognak kapkodni a profitorientált magánbiztosítók (a mellékelt cikk szerint Hollandiában ‘Arany Kézfogással’ – egy nagyobb összeggel – veszik őket rá, hogy feladják a biztosításukat. Ezzel az erővel akár el is altathatnák őket…), de nehogy az képzelje bárki is, hogy az aktív korosztály sorsa nem lesz ugyanígy megpecsételve.

A cikk szerint nyilvánosságra került törvénytervezet szerint a magánbiztosítók csak természetbeni betegellátást fognak finanszírozni, táppénzt nem fizetnek. Ezt lovagiasan áthárítják a munkáltatókra! Vagyis a táppénzt, amit eddig a társadalombiztosítás fizetett a szép, új szadeszes világban a munkáltatónak kell fizetnie.

(Csak halkan kérdezem: – akkor mi a fenének kellenek a magánbiztosítók?)

Gondoljátok meg, proletárok, mi következik ebből! Egy olyan országban, ahol a munkavállalók többségét a magánszektor foglalkoztatja. Meddig is? Amíg egészséges. A lehetséges következményeket mindenkinek a fantáziájára bízom.

A magánbiztosítók extraprofitját tehát a munkáltatók fogják megtermelni. Képzeljük csak el, mi történik egy kis vagy közepes vállalkozásban egy kiadósabb influenzajárvány idején? Nem elég, hogy kiesik az a bevétel, amit a lebetegedett alkalmazottak nem tudnak megtermelni, és ebből a negatív bevételből még táppénzt is fizessen nekik. Munkahelyi balesetről, tartós betegségről már ne is beszéljünk. És vajon milyen létbizonytalanságba taszítja ez a tervezet azt a rengeteg magánvállalkozót, aki önmagát foglalkoztatja? Ez a réteg eddig kapott táppénzt, ha lebetegedett, ezentúl majd magának fizet. Miből is? És egyáltalán akkor miért is fizetünk TB-t?

Ez az egyik olyan Achilles-sarka a magánbiztosítós rendszernek, ahol a legsikeresebben lehetne megtámadni. Ez a megoldás ugyanis csak maguknak a biztosítóknak lenne bomba üzlet, magánemberként még a legdoktrinérebb liberálisoknak sem lehet érdeke, az MSZP sakkban tartott képviselőiről nem is beszélve. Őket leszámítva lényegében az egész társadalom véd-és dacsztövetségbe állhatna, hiszen végre volna egy olyan kérdés, amiben a munkaadók és a munkavállalók is egy oldalra kerülnének.

A rendszer ajándéka – legtöbb, mi adható – a totális létbizonytalanság az egész társadalomnak. Ez bizony a szolidaritáson alapuló társadalombiztosítás halálos ítélete. Nem érdemli meg a homo sapiens nevet az, aki ezt az embertelen, ördögi tervet kieszelte: nem hiszem, hogy anya szülhet ilyen kreatúrát, csak a sátán klónozhatta azokat, akik az emberi kiszolgáltatottságból akarnak profitot termelni. Csináljon a Szabad Demokrata Romboló Páholy saját tagjainak olyan Magánbiztosító rendszert, amilyet akar, de nekünk nem kellenek sem ők, sem embertelen rendszerük. Ideje lenne őket véglegesen leszázalékolni!

Terjesszétek, proletárok! Már nemcsak a láncaitokat veszíthetitek! Az ÉLetetekről van szó!

Alkotmányellenes biztosítási reform:

Az SZDSZ az általa a holland rendszer mintájára megvalósítani szándékozott egészségbiztosítási reformot már részben végrehajtatta az MSZP-t képviselő pártelnök-kormányfővel és egészségügyi tanácsadóival, akik szintén inkább liberális, semmint szociális beállítottságúak. A kormányfő és a kisebbik koalíciós párt által elképzelt társadalombiztosítási reform egyik részét, a kórházi kezeléshez kötött egészségügyi szolgáltatásokat érintő kórházreformot a kórháztörvény módosításával még a nyáron a társadalom és az egészségügyi szakma, valamint érdekvédelmi szerveik megkérdezése nélkül oldották meg. Mára egyértelművé vált, hogy rosszul.

Az egészségjog sérül, Kórházakat zártak be vagy a korábbi gyógyító jellegüket elvonva elfekvő intézményekké alakították át, ahelyett hogy a gyógyító intézmények változatlan fenntartása mellett csak a felesleges ágykapacitást vonták volna el, és így a kórházbezárásokkal kialakuló új körzetbeosztás miatt a betegek túlnyomó többségét messziről kell a körzetének megfelelő kórházba szállítani. Az ezzel járó hosszabb szállítási idő a beteg állapotának rosszabbra fordulását okozhatja, sőt életét is veszélyeztetheti. Részben a kórházak és a kórházi ágyak csökkentése és az egészségügyi személyzet radikális leépítése miatt nemcsak a késedelmes kórházba kerülés veszélyeztetheti a beteg életét és egészségét, hanem a műtéti várólisták idejének jelentős meghosszabbodása is. Mindez egyértelműen sérti az alkotmány 70/D. paragrafusába foglalt, az egészséghez való

jogot.

Ugyanez a helyzet a szűkebb értelemben vett egészségbiztosítás terén is. Azzal, hogy a társadalmi szolidaritás és kockázatközösség elvén nyugvó állami egészségbiztosítási rendszert – holland és szlovák mintára – profitorientált egészségbiztosítássá akarja átalakítani a kormány az SZDSZ nyomására, ugyancsak durván sérül a szövegében már gyökeresen módosított, valamint az EU-konform magyar alkotmány előbb már hivatkozott szakasza.

Nézzük, mi történt Hollandiában!

Egy rókáról két bőrt Hollandiában azzal, hogy 2006-ban megszüntették a szolidaritás elvén alapuló

kétpilléres – államilag szervezett, de az állam, a munkáltatói és a munkavállalói, valamint a biztosítotti oldal részvételével önkormányzati alapon működő – egészségbiztosítást, átadva azt a nyereségorientált magánbiztosítóknak, a korábbi harminc euró összegű havi biztosítási járulék száz euróra emelkedett. Korábban a harminceurós járulék fizetése a munkáltató és a biztosított munkavállaló között feles arányban oszlott meg. Most a munkáltató a járulékfizetésben nem vesz részt. Ezért a munkavállaló és a vállalkozó egyaránt száz euró hozzájárulást fizet. Az új rendszerben a biztosítótársaságok betegségi és szülési segélyt, azaz táppénzt nem fizetnek. Ezt a munkáltatók kénytelenek fizetni maximum két éven át, az összeg az átlagkereset hetven százaléka. A táppénz kifizetése alól a munkáltató csak akkor mentesül, ha erre biztosítási szerződést köt. A magán biztosítótársaságok így egy rókáról két bőrt húznak le. A rendszer bevezetése után a biztosítótársaságok közölték,

hogy a felemelt járulékfizetés ellenére sem rentábilis nekik a betegbiztosítás. Ezért állami hozzájárulást is igényeltek.

Ugyanakkor a járulékösszegek több mint háromszoros emelése miatt mintegy háromszázezren maradtak ki a biztosításból. Ezért az állam rászorultság igazolása ellenében átvállalja tőlük a járulékfizetés egy részét. Az állam tehát duplán terhelődik. Hollandiában sem az állam versenyez a biztosítottakért.

A magánbiztosító csak az egészségeseket fogadja szívesen, míg az instabil egészségi állapotúakat igyekszik távol tartani magától. Sőt az öregeket és a krónikus betegeket egy nagyobb összeg kifizetésével, úgynevezett ‘arany kézfogással’ veszik rá biztosításuk megszüntetésére. Ugyanezt teszik a szlovák magánbiztosítók is. Nem véletlen, hogy az új szlovák kormány a régi, szolidaritási alapú biztosítás visszaállítására törekszik.

Titkos tárgyalások:

Az egészségbiztosítás tervezett magyar reformja csak annyiban  különbözik ettől, hogy a felállítandó biztosítótársaságokban 51 százalék lesz az állami és 49 százalék a magántulajdon aránya. Ez azonban csak porhintés, mivel a tulajdonosi arány ellenére az irányítási jogosítványok a magántulajdonosi szférába csúsznak át. A helyzet így ugyanaz, mint Hollandiában vagy Szlovákiában. Sőt a kormány titkos tárgyalásokat folytatott már a magánbiztosítókkal, amelyek a kiszivárgott hírek szerint ‘megdöbbentően’ magas követelésekkel álltak elő – a kormányváltás esetére is – a működésbiztonsági igényen felül. Ezzel a reformmal nálunk is megszűnne a szolidaritási alapú egészségbiztosítás, és a hollandhoz és a szlovákiaihoz hasonló antiszociális vonások jelennének meg. Ez szintén sérti az alkotmány 70/D. paragrafusát. Mindezt alátámasztja a közzétett  törvénytervezet, mely szerint az új pénztárak zrt.-ként működnének, és csak természetbeni betegellátást finanszíroznának, ‘táppénzt’ viszont nem. Ennek fizetését a kormány nálunk is a munkáltatókra hárítaná. Ezért, ha a tervezetből netán ebben a formában törvény lenne, azt az egészségügy átszervezésével kapcsolatos előírásokkal együtt az Alkotmánybíróság elé lell vinni.

Prugberger Tamás, egyetemi tanár”

 

Beküldés ideje: 2008-02-15 15:30:31

 


 

Kis erdélyi helyzetelemzés
Részlet egy, a szerkesztőnek érkezett, levélből:

(…) Annyira behálóz mindent a politika, hogy úgy érzem, egy régről ismert, utálatos jelenség, a félelem terpeszkedik az emberek között. Hihetetlen? Aki nem oda tartozik, mindenből kirekesztik. A magyarországi reménytelenségből, pofátlan kormányzásból kiindulva mit szóljak? A politikai állásfoglalás dönthet posztokról, érvényesülésről.  Itt minden anyaországi mintára történik a magyar közösségen belül+idejön a román belpolitika, amiből hozzánk azért nem sok jut el. Román körökben arról teljes az egyetértés, hogy a magyarlakta területek a magyar “szervezetek” vadászterülete, ahol a koncon szabadon lehet marakodni. Ez egy ellenséges enklávénak tekintett területi képződmény, amelynek a vezetői cinkos viszonyban állnak a politikai elit többi részével.

Persze, tájékoztatni kell az egyszerű választókat ezekről a tényekről (ha maguktól nem jöttek volna rá), de annyi az érdekszövetségben álló aktivista, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük.

A helyzet egyszerű: csak a választások változtathatják meg ezt az erőegyensúlyt, a román politikusok és pártok serénykednek is, hogy a magyarok közti viszályt a lehető legjobban kiélezzék.

Mindezeket nem szeretném bármilyen publikációban elmondani (akkor sem, ha “rendszerváltozás” lesz, és mások kerülnek majd koncközelbe).

 

Van még három fontos tényező. Kettő demográfiai: ha nem is özönlenek, de jövögetnek hazafelé a külfödre telepedett atyánkfiai; az elmúlt évek reménytkeltő természetes szaporulata után 2007-ben ismét megtorpant a születések száma. A harmadik a globalizáció. 2012-ig a Székelyföld közepén 1 (Vásárhely-Nyárád-mente-Szováta-Ditró-Tölgyes-Iasi), a nyugati peremén még egy autópálya fog elhaladni (Kolozsvár-Segesvár-Bukarest). Ez is elég lesz ahhoz, hogy a jelenlegi demográfiai, gazdasági, etnikai viszonyok rövidtávon gyökeresen megváltozzanak. Itt csak a helyi lakosságot pozitívan diszkrimináló területi autonómia segítene, de aki ma tehetne ennek megvalósításáért, csak hatalmi pozíciójának óvására, perverz politikai játszadozásra használja fel ezt a létfontosságú témát.

Egyébként a területi autonómia lehetőségét még a szórványban élő hazai magyarság egy része is elveti, mert attól fél, ez még kiszolgáltatottabb, kirekesztettebb helyzetbe hozza őket. Lehet, hogy igazuk van, de az is lehet, hogy a “belső anyaország” közvetlenül is segíthetné ezeket az egyre inkább elárvuló és szorványosodó közösségeket.(…)

 

Beküldés ideje: 2008-02-16 16:28:31

 


 

A prágai postaládák áldása
Annyi érdekes szépség van Európában, sőt, szomszédainknál is, kár lenne rögtön a madagaszkári állatvilág csodálatával kezdeni nyári vakációnkat, akkor is, ha ez utóbbit is nyugodtan tervbe vehetjük. Ámde, ha igyekszünk lábainkat a poros közép-európai földön tartani, ellenőrizzük az olajszintet autónkban, dobjunk a csomagtartóba legalább egy KGST piacon olcsóra lealkudott kerékkulcsot és, némi kitartással, még az indulás napján Prágába érhetünk. Aztán, ha kihevertük ezt a kis hamis stiláris bevezetőt, boldogan konstatálhatjuk, hogy a valóban meseszerűen festői és históriával alaposan átitatott város keskeny és meredek utcái mentén tökéletesen működik az internetes szállásfoglalás, azt kapjuk, amit a monitoron láthattunk néhány hete csupán. Segítőkész angol fogadás, miután cseh nyelvtudásunk kissé hiányosnak mutatkozik… Pillanatok alatt szerznek nekünk parkolóházi helyet, mert az apartman, ahol az eljövendő három napot töltjük majd, kizárólag az apostolok lován közelíthető meg, némi hegymászói produkció eredményeképpen.

A prágai várba vezető végeláthatatlan lépcsők lábánál vagyunk. Most példás turisták leszünk, sok más nyaralással ellentéttel. Döntésünk hosszú és keserves gyalogtúrákat ígér, hiszen látni, megnézni, tapasztalni igazán csak így lehet.

Szállásunk kiváló, annak ellenére, hogy „létfontosságú” csomagjaink egy részét az autóban felejtettük, az onnam mintegy másfél kilóméterre található mélygarázsban. Sebaj, reggel, persze csak a kötelező kávé után, jólesik a séta. Visszafelé cipekedve már nem mondhatom el ugyanezt. Végére jutva a prózai műveleteknek, higienizáció, reggeliféle, még egy kávé, nekilendülünk. És így lesz ez minden nap, egészen addig, míg eszünkbe nem rémlenek otthonhagyott szeretteink. Ősi szokás szerint képeslapot, bélyeget vásárolunk. Este majd megírjuk holnap postára adjuk. Alapos tervezésünk itt döccent először kátyúba. Történt ugyanis, hogy égen-földön nem leltük a cseh királyi posta kihelyezett levelesládáit. Egyet sem! Kóvályogtunk az óvárosban, sziporkázó napsütésben, sajgó talpakon, átkozva némán a kockakő feltalálóját s azt, aki ilyen gigantikus mennyiséggel jutalmazta a baráti cseh népet. Végül mi, öregek, szokatlanul gyorsan születő egyetértéssel a család ifjú sarját és épp szolgálatos titánját bíztuk meg a feladattal: keress s találj, bármi áron! Mi addig beülünk a sarki kocsmába, ott várunk rád. Regeneráló sörrel enyhítjük lankadt tagjaink fájdalmát, bármi áron.

A hely, ahová bementünk, hűs árkádok alatt átbicegve, a kihelyezett tábla szerint Prága legrégebbi kocsmája volt. Ma inkább étteremnek vagy sörözőnek illik nevezni, de bejutva az ódon falak közé, kétségkívül őrzi egy klasszikus és jó értelemben vett kocsma minden ismérvét. A kissé kopottas fapadok és asztallok, kármentő a hosszú pultnál, kellemes zegzugok, hamisítatlan sörszag (mit szag? Illat!), kékes dohányfüst, régi bokányok, cserépedények töltik be a dekoráció és a hangulatteremtők szerepét. Halk beszélgetés szűrődik át a kissé gyenge világításon. Alig van szabad asztal. Találunk egyet, a bejárattal szemben, mégsem közel hozzá. Így azt is láthatjuk, hha a küldönc postakutató megtér hosszú útjáról.

A fiatal és angolul remekül beszélő pincérhölgy hatalmas, párás korsóban lendíti elém a sört, hozzá korcsolyát, családom kevésbé önpusztító tagjainak jéghideg ásványvizet, üdítőt. Néhány perc kellemes bambulás után, amolyan unaloműzőként, belelapozunk az étlapba. Közelharc következik, tíz másodpercnyi kardcsőrtetés elég ahhoz, hogy, eredeti szándékunktól eltérve, udvariasan integetünk a pincérnek: megkóstolnánk a ház specialitását. A sült csülköt. S mivel rendületlenül bíztunk abban, hogy a képeslapfutár is nemsokára ideér, neki is rendeltünk egy adagot. A várakozás nehéz perceit enyhítendő, üres poharainkat telire cseréljük.
A csoda ezután következett.:

Hatalmas, fehér tányéron érkzett egy egész, ropogósan aranybarnára sütött, tormával körített koleszterinbomba. Kendővel takart kenyereskosár. Slussz! Sercen a kés (nem a buta éttermi) a finoman gőzölgő bőrön és leírhatatlan illatok szabadulnak fel alóla. A hús omlik, a pác, melyben talán napokig fürdőzött, egyszerűen tőkéletes. Isten elleni vétek lenne a tormán kívül bármi mássak ostobán elegyíteni az izvarázst. Csendben eszünk, átitat az utánozhatatlan érzés. Itt és most hősi halált hal a reformkonyha, a léböjt, méregtelenítő teakúra s értelmet lel az étkezés öröme, az éhség csillapításán messze-messze túlmenően. Itt most otthon vagyunk, minden mondvacsinált allűr szétporlad.

Még egy korsó telten kesernyés cseh sör, s már a szállásra való visszatérés erőfeszítésének gondolata sem olyan ijesztő.

A kocsma neve U Glaubicu, a Mala Strana téren találják, ha Prágában koptatják a kockaköveket. Bekukkanthatnak oda az interneten (persze, az csak virtuális csülök lesz) a www.restaurant-uglaubicu.cz címen.

Jó étvágyat! Vesszen a műzli!

Ja, amúgy a lapokat végül sikerült feladni. Nem mintha bárkit érdekelt volna…

 

 

Megj. A kép nem illusztráció, ez valóban az a csülök, mellyel meg kellett küzdenünk!

Beküldés ideje: 2008-02-17 16:15:56

 


 

Az antibiotikumokról
 

 

1939-et írunk. A világ háborúra készülődött. Új tömegpusztító fegyverek bevetésén gondolkodtak a nagyhatalmak. E komor időkben Alexander Fleming szerény laboratóriumában penészgombákkal termeltet hatásos anyagot a kórokozó baktériumokkal szemben, az emberiség érdekében.  1942-ben elsőként egy ausztráliai pilóta csontvelőgyulladását kezeli penicillinnel sikeresen. A penicillin addig elveszettnek hitt életeket ment, enyhíteni próbálja a háború okozta szenvedéseket. 1943-ban Selma A. Waksman elkészíti a Streptomicint. Néhány éven belül újabb antibiotikumok (anti=ellen, biosz=élet) vonulnak be a gyógyászat fegyvertárába (Cloramfenikol, Tetraciklin, Erythromicyn). Eddig gyógyíthatatlan betegségekben szenvedőknek gyúlnak ki a remény lángjai. A tudomány eredményesen harcol a fertőzés ellen.

Mint minden újat, ezeket a szereket is elkísérte azonban  a divattá válás árnyéka. A betegek, de néha az orvosok is, minden baj csodaszereként kiáltották ki. A baktériumok sem várattak magukra az ellentámadással. Olyan anyagokat kezdtek termelni amelyek lebontják, hatástalanítják az antibiotikumokat. Megjelentek olyan válfajok, melyek ellenállók az új gyógyszerekkel szemben.

Mindezeket a jelenségeket jórészt az indokolatlan, nyakló nélküli alkalmazásnak köszönhetjük, annak, hogy sok esetben lázcsillapítóként vagy olyan betegségek kezelésénél használtuk, amelyeknél eleve hatástalanok. Divatáru lett az antibiotikum.

 

De mi is az antibiotikum? Kórokozó baktériumok szaporodását gátló vagy azokat az emberi vagy állati szervezetben elpusztító anyag. Hatását a szervezet károsítása nélkül fejti ki. Minden antibiotikum megfelelő baktérium fajokra hat, tehát meggondoltan, a betegség okainak ismeretében kell adni. A baktériumok elpusztítása nem jelenti a beteg azonnali gyógyulását. A tűzoltók eloltják a tüzet, de a leégett házat nem építik újra. Minél hamarabb elalszik a tűz, annál kevesebb kár marad utána. Megfelelő időben, adagban és a kórokozó ismeretében alkalmazva az antibiotikumok valóban a modern gyógyászat hatásos eszközei. De a teljes gyógyuláshoz a szervezet saját erejére van szükség.

 

Mit kell tennünk, hogy az antibiotikumok megmaradjanak sokáig saját értéküknél, mindnyájunk hasznára?

Alkalmazzuk akkor, amikor eredményt várhatunk tőlük. Lássuk meg a célt mielőtt ráemelnénk a fegyvert. Engedjük meg, hogy az orvos döntse el mikor szükséges a szerek adása. Az előírt adagokat pedig pontosan és kellő ideig használjuk még akkor is, amikor a hatás nem mutatkozik rögtön az első injekció vagy tabletta után. Vegyük ki a házipatikából és ne ajánljuk a szomszédasszonynak. Ne feledjük el, hogy az ugyancsak divatos vírusos betegségeknél az antibiotikumok hatástalanok. Végül, mint minden gyógyszernél, itt is számolni lehet nemkívánatos mellékhatásokkal amelyek a meggondolt alkalmazást még inkább indokolják.

 

Dr. Kercsó Attila 

 

 

Beküldés ideje: 2008-02-18 12:10:45

 


 

Okosabbak leszünk az agyunkba ültetett robotokkal
Egy neves amerikai feltaláló szerint nincs már messze az idő, amikor az emberek agyába ezredmilliméteres robotok lesznek beültetve, hogy javítsák a szellemi képességeinket és az egészségünket – olvasható a BBC brit közszolgálati televízió internetes oldalán. Ray Kurzweil mérnök úgy véli: az intelligens nanorobotok már 2029-re megvalósíthatóak.

Ray Kurzweil egyike annak a 18 híres tudósnak, akit felkért az Amerikai Műszaki Tudományos Akadémia, hogy nevezze meg a 21. század 14 legnagyobb technikai kihívását.

“Nem egy idegen civilizáció intelligens gépei fognak megszállni bennünket, hogy megszabaduljanak tőlünk” – jelentette ki a feltaláló. Már most is sok olyan terület van,ahol a gépek százszámra végeznek dolgokat messze meghaladva az emberi gondolkodási képességet – tette hozzá a mérnök.

“Már most is emberi és gépi civilizáció vagyunk, már most is gépekkel növeljük a fizikai és szellemi képességeinket, a jövőben ez még tovább fog fejlődni” – tette hozzá.

“Az emberek és a gépek végül eggyé fognak olvadni az olyan parányi berendezések révén, amelyeket a testünkbe ültetünk, hogy jobb legyen az egészségünk, és fokozzuk szellemi képességeinket – jósolja Kurzweil.

“Intelligens nanorobotokat fogunk az agyba juttatni a hajszálereken keresztül, és a parányi gépek közvetlen kapcsolatba fognak lépni az idegsejtjeinkkel. A nanorobotok révén ügyesebbek leszünk, megnő az emlékezőképességünk, és közvetlenül az idegrendszerünkkel fogunk hozzákapcsolódni a virtuális valóságokhoz” – mondta az amerikai feltaláló a BBC-nek.

(HírTV)

Beküldés ideje: 2008-02-18 14:22:46

 


 

Adios, Fidel !
 

Adios, Fidel…

 

Február 19-n a világ harmadik leghosszabb ideig „uralkodó” államfője, (az angol királynő és a thaiföldi király übereli csupán), Kuba korlátlan ura összeszedte hosszú betegsége nyomán megcsappant erejét, és bejelentette. A közelgő elnökválasztáson nem akar újra az ország élére kerülni. Lemond a hadsereg főparancsnoki tisztéről is. 2006 óta gyengélkedik, emésztőrendszere fektette műtőasztalra. Kósza és bizonytalan hírek szállingóztak lassú gyógyulásáról, fényképekkel, tréningruhás kisfilmekkel győzködték a közvéleményt: Fidel él, jól van, kezében tartja a nemzet és a szocializmus sorsának fonalát. Hiába a korai amerikai öröm, hogy elporlad egyik legádázabb és legközelebbi ellenségük, hiába a szigetországi politikai ellenállók és politikai foglyok reménye, hogy megdőlhet, akár mindenhol a világon, a visszafordíthatatlan és mindenkit egyformán boldogító szocializmus, Castrotól nem oly könnyű megszabadulni.

A biológia, a különösen színvonalas orvosi ellátás dacára, kifogott rajta. Visszavoonulásának bejelentése, bár kétségkívül milliókból szakított fel megkönnyebbült sóhajt, a méltóságteljes búcsút adta meg neki. Nincs  csúfos vég, nincs ellenségeinek és ellenfeleinek diadalittas győzelmi tánca, a diktátor mára beteg, megtört öreg emberré szelídült, s számtalan véres cseledete dacára, az sem elképzelhetetlen, hogy így marad meg  sokak emlékezetében.

 

Fidel Castro 1926 vagy 1927 augusztus 13-án született Kubában, Oriente tartomány Biran nevű helységében. Apja Spanyolországból kivándorolt mezőgazdasági munkás, anyja helybéli kreol asszony volt. Nyolcan voltak testvérek.  Miután jezsuita középiskolába járt, jogot tanult a havannai egyetemen. Aktívan bekapcsolódott a diákok politikai mozgalmába. B A katonai puccsal hatalomra jutó Batista ellen beadványt szerkesztett társaival együtt a legfelsőbb bírósághoz, majd egy évvel később, 1953 júliu 26-án mintegy százan megostromolták a Moncada laktanyát. Sikertelenül. 15 évre ítélték és száműzték. Nemzetközi nyomásra két év múlva kegyelmet kapott és Mexikóba ment. ’56-ban tért vissza Kubába maroknyi társával.  A túlerő láttán a hegyekbe húzódtak és gerillaharcot kezdtek a kormányerők ellen. Sikereik erdményeként 1959-ben bevonultak Havannába.

1961-től Castro a Kubai Szocialista Forradalom Egységpártja főtitkára, 1976-tól államfő. Marxista-leninista ideológiát hírdetett.

A szocialista rendszerek 1989-es szétesése után is ugyanezen ideológia mentén, a korai időkhöz hasonló módszerekkel folytatta regnálását.Állapotáról semmi biztosat nem közölnek. Ha igaz, ami kiszüremlik a titkolózó pártkörökből, gyomra únt bele a már egyre anakronisztikusabb szocialista forradalomba.

 

Castro legek

 

Ő tartotta az ENSZ történetének leghosszabb beszédét, mely 4 óra 29 percen keresztül igényelte a hallgatóság figyelmét. Hazájában elhangzott leghosszabb besHivatalosan nyolc gyereke születettzéde 7 óra 10 percet vett igénybe, 1986-ban, a Kubai Kommunista Párt  III. kongresszusán.

 

Saját állítása szerint 34 merényletet, gyilkossági kísérletet úszott meg.

 

Kilenc amerikai elnököt élt túl.

 

A gerillaharc idején dohányt rágó, később intenzíven szivarozó Castro 1985-ben félretette a havannát.

 

Hivatalosan nyolc gyereke született

 

És, ha egyáltalán hinni lehet a szocialista statisztikáknak, az ő nevéhez fűződik a kubai mezőgazdasági kollektivizálás ’80-as évekbeli szimbóluma, Fehér Tőgy (Ubre Bianca), az ő ötlete alapján kitenyésztett fejőstehén, mely világelső lett az egy nap adott tej mennyiségében. A főtitkár tehene egytlen istenadta, pardon: leninadta napon 110 liter tejet produkált.

 

Kedves Fidel! Talán elég lett volna ezt az egyetlen ötletedet valóra váltanod…

 

Kercsó Alpár

 

 

Beküldés ideje: 2008-02-20 16:26:02

 


 

Kanada “vizsgálja Koszovó elismerését
   Nicsak, itt egy civilizált, fejlett, Kelet-Európától meglehetősem távoli ország, abszolút demokratikus berendezkedéssel, az emberi jogok egyik szószólója. Jólét és régi, tudatokba ivódott, megoldatlan problémák? Nem mind arany, ami fénylik?

A kanadai külügyminisztérium elhalasztotta Koszovó szuverenitásának elismerését, annak ellenére, hogy az Egyesült Államok már azt elfogadta. Ottawa különösen érzékeny amikor felmerül a nemzeti függetlenség témája, főleg a québeci szeparatizmus miatt. Ezen kivül elemzők azt mondják, hogy Ottawa a kelet-európai ás balkán instabilitástól tart, mivel Koszovó függetlenségének kikiáltását valóban precedensként tekinthetik máshol is, különösen Boszniában, ahol szakadár mozgalmak léteznek a szerb-többségű Republika Srpska-ban.

A kanadai Külügyminisztérium idáig annyit mondott, hogy még “vizsgálja a helyzetet.” A szeparatisa Parti Québécois már bejelentette, hogy érdeklődéssel figyeli a fejleményeket és, hogy a québeciek támogatják azt, hogy “úgy mint Koszovó, Québec is élvezzen politikai szuverenitást.”

 

Kanadai Magyar Hírlap

 

Beküldés ideje: 2008-02-22 08:16:34

 


 

Románia sem tapsol
 

A február 21-én Bukrestbe látogató szerb elnök, miközben belgrádban lángba borították az állami tüntetők az amerikai nagykövetséget, köszönetet mondott vendéglátóinak következetes magatartásukért. A román elnök szerint Koszovó nem precedens, Románia nem ismeri el a függetlenségét, de hű marad úniós szzövetségeseihez. Kis  román rejtvény. Arról nem szól a fáma, mitől tartanak Bukarestben, ha Koszovó, legalábbis szerintük, nem precedens…(szerk.)

 

A Koszovó függetlenségének kikiáltásával kapcsolatos, nemzetközileg már jól ismert román álláspont változatlan – jelentette ki vasárnap Bukarestben Adrian Cioroianu román külügyminiszter. Bukarest mindvégig a koszovói függetlenség ellenzője volt, noha jelezte, hogy az Európai Unióval összhangban kíván cselekedni.

Mircea Geoana, a román Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke vasárnapi nyilatkozatában “okos döntésnek” nevezte, hogy Románia nem ismeri el Koszovó függetlenségét, ez szerinte megfelel az egész térség érdekeinek. Ugyanakkor ellentmondásosnak is minősítette ezt az álláspontot, arra utalva, hogy az ország vezetése döntést hozott a koszovói európai uniós misszióban való részvételről. Úgy véli: ha Bukarest azzal az indokkal utasította el Koszovó függetlenségét, hogy annak nincs nemzetközi jogi alapja, akkor szerinte a románok koszovói jelenlétének sincs ilyen jogalapja.

Drámai képet festett az eseményekről Lucian Bolcas, a nacionalista Nagy-Románia Párt (PRM) alelnöke. Kijelentette: pártja aggodalommal tekint Koszovó függetlenségének egyoldalú kikiáltására. Úgy fogalmazott: bármely jóhiszemű ember szemében Koszovó szerb föld, ennek az államalakulatnak a bölcsője.

 

Új Magyar Szó

 

Beküldés ideje: 2008-02-22 10:19:52

 


 

Magyar hang Némethonból. Még egy vélemény
Az EU barát újdonsűlt szerb kormány szájtáti meglepődéssel fogadta a határozatot, a civilizált nyugat egyelőre még óvatos kijelentéseket sem tett, a szintén maffiakormány vezette népek hazája Oroszország pedig határozottan elutasította Koszovó függetlenségének elismerését.

Mi magyarok pedig, kiknek semmi esetre sem lehet közönbös ez az újjabb –és valószínüleg utolsó- balkáni szakadás, normális esetben erős kétségek, öröm és bánat közt kell tudomásul vennünk, hogy valamiben megint iszonyatosan lemaradtunk, a hozzánk képest kultúrálatlan és tehetségtelen népek között. Sőt a kivárás, a halogatás, a patópálság megint egy nemzetrészünk pusztulását, ősi jussunk végleg elvesztését rántotta magával.

Örülnünk kéne, hogy egy nemzet kitartó. Szívós munkával kivívta függetlenségét,
örülnünk kéne, hogy véget ér a felesleges vérontás, s talán stabilizálódik a balkán ezáltal. Örülnünk kéne, mert íme, a való világ bebizonyította a trianoni vészszerződés alkalmatlanságát, hogy a magyarság sírján táncoló szláv és újrómai hordák soha nem lesznek egymás testvérei, sőt!

De nem örülhetünk. Igaz, hogy széthullott az egész nagy halom csinálmány atomjaira, de megint csak mi maradtunk ki az újraosztásból. A tehetetlenség, a gazdátlanság, az identitástudat hiánya, az üres nagy szavak, Koszovó függetlenítésével végleg elszakította tőlünk a Vajdaságot, ahová a maréknyi, még kitartó magyarokra már rátelepítették a volt Jugoszláviából összegyüjtött szerbeket. Most még bepakolják a koszovóikat is, kitehetik a terület határaira a megtelt táblát, az őslakosokat pedig már csak vérbosszúból is –ez dukál arrafelé- lassan vagy gyorsan, de elkergetik, kinyírják szülőföldjéről. Tehetik ezt már csak azért is, mert nincs Magyarországon nemzeti kormány, nemzeti külügyminiuszter(nő), nemzeti stb, ami csak annyit is reagálna a várható genocídiumra, hogy Állj! Ezt ők nagyon jól tudják, s tudja az USA is, mely Koszovót megajándékozta a függetlenséggel, természetesen az amerikai függőség érdekében, s cserében a Vajdaságot háborítatlanul felajánlja a szerbeknek. Szerbia ezt –tettszik, nem tettszik- el kell fogadja, már csak azért is, mert az új szerb vezetés liberális, nemzetközi, tehát kevésbé nemzeti. Most jött el erre az idő. A szerb hivatalos média a világ közvéleményével összhangban azt fogja a háborúból kikecmergett szerbeknek sújkolni, hogy ez a legjobb megoldás Szerbia, az európai integráció érdekében. Így kellett lennie, mire a tömegek beveszik, a pár tiltakozó pedig mit sem számít. Fasiszta, nacionalista, őskori csökevény. De a Vajdaság változatlanul és tartósan –véglegesen- Szerb marad, ahol minden liberalizmusa ellenére- ki fogják engedni a gőzt, a magyarok rovására. S tíz év múlva már csak mi, magyarok fogjuk tudni, hogy valaha volt egy nép, egy országrész, kitünő földekkel, szép városokkal, büszke magyar múlttal.

Antall Józan, 1992-ben, mikor történelmi pillanata lett volna a magyar igényeknek a Vajdaságra, kizárta a „revizionista” törekvéseket a kormányzó MDF üléseiről. Ő, aki tizenötmillió magyar miniszeterelnökének hírdette magát, egyszemélyben döntött a Vajdaság sorsa és a vajdasági magyarok élete felől.

Kígyós Antall Neugirig/Bajor Napló

Beküldés ideje: 2008-02-22 11:10:37

 


 

Vigyázó szemetek Rigómezőre vessétek !
 

 

 

 

Talán elnézi nekem Batsányi János, mennybéli íróasztala mellől, hogy pontatlanul idéztem. Talán megbocsát nekem, s elfogadja halk magyarázkodásom, miszerint ma Rigómező legalább annyira látnivaló példa lehet, mint a francia főváros és a francia szellem volt az ő idejében.

Amit már minden írott és íratlan sajtó megírt, megmutatott, kommentált, elemzett: Koszovó kikiáltotta függetlenségét. A túlnyomó többségben albánok lakta tartomány, eggyelőre még csak parlamenti határozat szintjén, önálló állam lett. Az albán elszakadási törekvések szép múltra tekintenek vissza, a végkifejjlet igazán nem okozhatott meglepetést. Amint számtalan politikai elemzőtől hallhattuk mostanába, következik a diplomáciai nagyüzem, történelmi, politikai és természetesen érdekekhez fűződő megfontolások mentén döntenek majd öltönyös, fehéringes urak az elismerésről vagy annak megtagadásáról. Velük szemben néha olyan albán politikusok ülnek majd, csillogóra vikszolt asztaloknál, akik néhány éve még fegyverrel kezükben küzdöttek azért, hogy 2008 februárjában  bejelenthessék az új ország megszületését.

Érdekes, hogy a függetlenség elismerését már az első napokban elutasító államok jó része azon országok köréből vétetik, melyek Trianon nyomán nemcsak jelentős területeket, számottevő gazdasági potenciált, de „jókora” kisebbséggé átminősített magyarságot is  „örököltek”. Ezen kisebbségek körében, lélekszámtól és politikai súlytól függően, különböző szinteken és erővel csírázik az autonómia eszméje, s próbál szárba szökni. A többségi nemzet, bár túlsúlya megfellebezhetetlen, mindenhol irtózik a mostani területén élő magyarság bárminemű függetlenedésének, önállósulásának gondolatától. Hiába minden európai direktíva, a demokrácia még kissé halovány szelleme, hiába a, Koszovótól eltérő, békés és racionális kisebbségi megnyilvánulások… A többség, és ezáltal az ország, vélt és súlykolt érdekét vaskézzel érvényesítik.

Most pedig itt áll előttük Rigómező példája, a tudatosság és kitartás sikere. Fanyalgásuk már-már természetes. Ámbár tudhatnák, hogy mi, magyarok, nagyon ritkán tanultunk saját történelmünkből, gyakran estünk ugyanazokba a csapdákba. Vélhetően mások történelméből sem okulunk majd, legalábbis nem olyan mértékben, ami öket komolyan veszélyeztetné.

Koszovó sikere nemcsak népe kitartásában, de összetartásában is keresendő. Ebből a szempontból huszadrangú kérdés pártok, kormányok véleménye, politológusok elemző magyarázatai. Az egyszerű koszovói albán ember ülhet most csodálatos ünnepet, lehet büszke önmagára és nemzettársaira. Hatalmas erőt kaphat a diadaltól, erőt s önbizalmat, mely képessé teszi majd arra, hogy megmutassa a ma szájukat vonogatóknak, hogy nemcsak elérni volt képes régi célját, de azt megtartani is. Megmutatták a világnak, mindenféle politikai knstellációk közepette, időnként súlytva általuk, időnként hátukra pattanva, hogy a nemzeti kisebbségekkel mindenkoron és komolyan számolni kell, az uniformizálódó Európában is.

Irigylem őket! Szeretnék részese lenne egy igazi nemzeti ünnepnek, együtt örülni egy igazi nemzeti sikernek. Talán az albánok Rigómezőn tudtak hinni. Elsősorban önmagukban. Talán egyszer elmondják nekünk, magyaroknak is, hogyan kell azt csinálni. S  talán egyszer fülünk is lesz ahhoz, hogy meghalljuk…

 

Kercsó Alpár

 

 

Beküldés ideje: 2008-02-22 11:15:23

 


 

Tévhitek II ??? Memóriafrissítő alvás
 

 

A BBC News beszámol egy német kutatók által közzétett eredményről. Eszerint, diákok egy csoportjával egy bizonyos szókészletet memorizáltattak, majd, a teszt előtt, egy órányi szünetet engedélyeztek nekik. A szünet ideje alatt néhányuknak pár percnyi alvást is lehetővé tettek, míg a többieknek ébren kellett maradniuk.

A tesztből egyértelműen kiderült, hogy a rövid ideig szundikálók sokkal jobb eredményt értek el, mint éberen „szünetelő” társaik. A düsseldorfi kutatók arra következtettek, hogy nem igaz az az elmélet, mely szerint  az ún. mélyalvásban történik az emlékek feldolgozása. A mélyalvás az elalvás után minimum 20 perccel kezdődik, a tesztben résztvevő diákokat pedig csupán néhány percig hagyták aludni. A kutatók szerint bebizonyosodott, hogy egy rendkívül rövid alvási periódus memóriajavulást eredményez. A cupán 6 pernyi alvás által „okozott” memóriafrissülést, ahogy ez már lenni szokott, más szakértői a témának enyhe szkepticizmussal fogadták, további tudományos bizonyítékokat várnak, és arra hivatkoznak, hogy az emlékek feldolgozásához szükséges, 6 percnél jóval hosszabb időre, eddig is számos bizonyíték állt rendelkezésre.

Beküldés ideje: 2008-02-22 14:37:47

 


 

Háromdimenziós mikroszkópot csináltunk
 

 

 

 

A Magyar Tudományos Akadémia Kísérleti Orvostudományi Intézetéven egy kutatócsoport, Vízi E. Szilveszter, az Akadémia elnökének vezetésével, a világon elsőként, elkészítette a háromdimenziós mikroszkóp prototípusát. Maga a találmány 2007-ben kapott nemzetközi szabadalmat.

Az esemény bejelentésekor , annak fontosságát taglalva, Vízi E. Szilveszter elmondta: A biológiai kutatás legnagyobb gondja az, hogy csak olyan rendszerekben tud gondolkodni, melyek nem adják vissza a folyamatok élettani  hátterét, s ez különösen az agykutatás területén problematikus. Az agysejtek működésének tanulmányozásánál rendkívül fontos azok térbeli elhelyezkedése. A neuronokba a különböző pontokon beérkező ingereknek más és más  a biológiai jelentősége. Kérdésre válaszolva azt is elmondta, hogy a 80-100 millió forint értékű készüléket hazai alapanyagokból szerelték össze az intézetben. A technika lényege, hogy festékanyaggal töltik fel az idegsejteket, melyből a rajtuk áthaladó lézersugár fényreakciót vált ki. A fényreakció mérhető. A módszer révén nemcsak egy, hanem akár több száz idegsejt reakcióit is regisztrálni lehet. Sőt, ezek egymással való kölcsönhatása is vizsgálhatóvá válik. A rendszer egyetlen ezredmásodperc alatt képes felfedni az ingerlésre adott választ az agyban. A kapott hatalmas mennyiségű  információt egy egyénileg fejlesztett programmal vezérelt digitális adattárolás és elemzés dolgozza fel. Egy különleges, szintén magyar fejlesztésű háromdimenziós optika felhasználásával a kapott adatok láthatóvá is tehetők a kutatók számára, természetesen három dimenzióban.

Lehetővé válik az agyban egy adott pillanatban lejátszódó folyamatok feltérképezése, mely áttörést jelenthet az agykutatásban. A módszer egyaránt alkalmazható élő szervezeten belül és kívül is. . Várhatóan a közeljövőben agyműtétek közben is alkalmazhatóvá válik, valamint igen fontos szerepe lesz a gyógyszerek hatásmechanizmusának vizsgálatában, új gyógyszerek kifejlesztésében. Bizonyos gyógyszergyárak máris érdeklődést mutatnak a készülék iránt.

 

 

Beküldés ideje: 2008-02-26 11:56:53

 


 

Miért hisztisek a tinik?
Az érzelmi központ túlzott mérete, és a gondolkodásért felelős prefrontális kéreg gyengesége vezet a fiatalok hisztijeihez. Ha a jelenség felnőtt korra is megmarad, komoly pszichotikus tünetekhez vezethet.

h

A tinédzserek hisztije a szülők többségének a rémálma. “Te ezt úgysem érted!”, “Gyűlöllek!”, kiáltja a gyerek, aztán üvöltve kirohan az ajtón. A többség ismeri a jelenséget, de a közelmúltig nem volt rá tudományos magyarázat. Most azonban már van [1].

Szervi eltérés

Nicholas Allen, a Melbourne-i Egyetem munkatársa 137, 11 és 14 év közötti fiatalt tanulmányozott, a kutatásba bevonta a tinédzserek szüleit is. A családok viselkedését, a problémák megoldását aztán videóra rögzítették, különös tekintettel az olyan kényes témákra, mint a takarodóidő megbeszélése. Ahogy az várható volt, óriási különbségek adódtak, néhány családban alig beszéltek egymással, máshol ügyesen kezelték a konfliktusokat.

A viselkedés megfigyelése után megvizsgálták a gyerekek agyát, három fő területre koncentrálva. Az amigdalára, az agy érzelemközpontjára, valamint az elülső cinguláris kéregre és az orbitofrontális kéregre, melyek az agy prefrontális részét képezik, és a gondolkozásban, valamit a reakciókban játszanak szerepet.

Azoknak a fiúknak és lányoknak, akik agresszívebben viselkedtek a problémák megoldásakor, nagyobb volt az amigdalájuk. Kiderült az is, hogy azok a fiúk, akinek agyuk baloldalán kisebb az elülső cinguláris kéreg, mint a jobbon, hosszabb ideig maradnak agresszívek. Van más szervi jel is: ha a fiúknak kisebb a baloldali orbitofrontális kérgük, mint a jobboldali, komoly esély van rá, hogy duzzogósak lesznek. A legagresszívebb kölyköknél a gondolkozásért felelős prefrontális kéreg egyszerűen képtelen kontrollálni az amigdalát, ezért az érzelmek győznek, mondta el Sarah Whittle, a kutatócsoport egyik tagja.

Akadt a lányok közt is olyan, akinél különbség mutatkozott a prefrontális kéregnél, de a jelek szerint ez nem hatott ki viselkedésükre. Ezek alapján egyértelművé vált, hogy az érzelmi reakciókért felelős agyi mechanizmusok tinédzserkorban különböznek a lányoknál és a fiúknál.

Whittel szerint a fiatal fiúknál megfigyelt eltérések az érettebb agyra is hatással lehetnek, amennyiben a prefrontális kéreg nem erősödik meg funkcióiban. Felnőttkorban viszont már nem csak az agresszióval kell számolni. A nagyobb amigdala és az elülső cinguláris kéreg, valamint az orbitofrontális kéreg eltérő mérete pszichiátriai rendellenességeket eredményezhet. Előfordulhat például depresszió vagy személyiségzavar.

 

 

Index

 

Beküldés ideje: 2008-02-27 12:23:36

 


 

Megosztottak… és uralkodnak
 

 

Minden, talán az utóbbi évek gyakorlatát figyelembe véve, jogos szkepticizmus mellett, a közelgő népszavazás olyan vizeket kavart fel, melyek évtizedekig poshadt pocsolyaként lapultak kátyús útjaink szélén. Ugyanakkor az amúgy is megosztott, a legendás széthúzásáról híres magyar társadalmat még jobban szétdarabolta. A vizitdíjnak elvi jelentősége van, már régen nem az összegről, az egészségügyi ellátás finanszírozásáról van szó. A köznép talán túljutott már azon, hogy kétszer fizet ugyanazért, s hiába teszi mindez mellé a régen megszokott paraszolvenciás borítékot, gyakran arcába kiabálják az egy és üdvözítő liberális szlogent, miszerint le kell számolni az ingyenesség illúziójával. Igaz, hogy ugyanúgy, amiképpen a bérlapjának levonásokat listázó részét böngésző munkás, vagy a bérek után tetemes közterheket havonta fizető munkáltató, tudhatná a roppant képzett, szörnyen felvilágosult politikus is, hogy soha nem volt ingyenes az az intézményrendszer, melyet most éppen szétzilálni, kalapács alá kényszeríteni próbálnak. S látni kell, nem kevés sikerrel!

Ahogy lenni szokott, s talán ez is egy rejtett célja volt a reformnak csúfolt intézkedéseknek, egyre-másra képződnek a szekértáborok, nemcsak a pártpreferenciáktól befolyásolt pórnép körében, de szakmai berkekben is. Ma már vannak orvosok, akik nyíltan a vizitdíj fenntartása mellett érvelnek, vannak olyanok, akik ellene, és persze vannak a kis cárok szavára gépiesen bólogató választópolgárok. Van, akinek számít a háromszáz forint, van, akinek kevésbé, van, aki emiatt kerüli orvosát, van, aki enélkül  sem látogatná meg. És persze van olyan, akit „nem érint a téma”, hiszen magánkórházban, magánrendelésen magántarifát fizet magánerőből vagy közerőből magánosítva megkeresett forintjaiból.

Minden elképzelhető, ez itt Csodaország, Magyarhon az űrkorszak küszöbén. Már senki nem beszél arról, miért kellett ezeket a díjakat bevezetni, milyen elvont s ki tudja hová átcsoportosított pénzeket kellett legalább részben pótolni belőlük, már senki nem emlékszik  a kórházi széfek előtti sötét időkre, amikor  a beteg pizsamában totyogott be a földszinti patikába, hogy saját zsebe közvetlen terhére válzsa ki azt a gyógyszert, amit a főorvos úr tíz perccel azelőtt a második emeleti kórteremben, nagyviziten, neki felírt.

Ma már senkki nem kérdezi meg, hogy a milliók által évtizedeken át befizetett sokezer milliárd hová vándorolt.

Ma, hátomszáz forint okán, szembekerül egymással kormány és társadalom, orvos és orvos, ember és ember…

Végül is, egy ennyire szétzilált néptömeg egy dologra bizonyosa nem lesz képes: közös érdeket megfogalmazni s annak érvényt szerezni. Marad a kérdés: valójában mi a cél? Csak nem éppen ez?!

 

 

Gyönyörködjön ön is az összetartó Magyarországban!

A vizitdíj jó: www.vizitdij2008.doctor.hu

A vizitdij rossz: www.leavizitdijjal.uw.hu

Beküldés ideje: 2008-02-27 15:01:36

 


 

Szeret, nem szeret
 

 

 

Áll a magyar a tavaszodó, lassan virágmezt öltő réten, leszakít egy szál nyurga margarétát, körülnéz, belehunyorít a vakító napsütésbe, aztán tépkedni kezdi az apró szirmokat. Gyerekjáték, szeret, nem szeret… És talán elgondolkodik azon, vajon, bármely égtáj felé fordítja is arcát, miért nem lesz kedvező a végeredmény. Tán a botanika űz vele gonosz játékot? Talán nyelve botlik bele időnként a mondókába?

Kereshetjük az okokat s értekezhetünk róluk oldalszám, a szomorú igazság nem változik: nem szeretnek bennünket. Talán nagyon távol, óceánokon túl, ahová mindeddig csak hírünk apró foszlányai szüremlettek be, ahol kilóméterek ezrei szelidítik meseszerüvé mindazt, ami itt, nekünk makacs valóság. Ilyen távlatokban már elmosódik az ottani népek érzelmi viszonyulása irántunk, de szomszédaink, kikkel egy földrajzi ketrecbe zárt a történelem, ferde tekintete minden nap fájón vetődik ránk.

Mit, mikor és hol hibáztunk? Netán a hunok gyilkosan záporozó nyilainak sajgó emléke, a honfoglaló árpád szúrós pillantása vésődött be ilyen mélyen emlékezetükbe? Vagy régmúlt nemzeti büszkeségünk ama megnyilvánulásai, melyek másodrendűvé nyilvánították a velünk közös legelőn sátorozókat? Vagy csupán érthetetlen, hogy miért élünk és beszélünk furcsa, különös nyelvet nyolcvan évvel azután is, hogy országunkból hatalmas szeleteket kikanyarítva, milliókat vettek nyakukba közülünk. Ahelyett, hogy engedelmesen olvadtunk volna szlávvá, románná, osztrákká, megfogyva bár, de maradtunk magyarok, vitatottan ősi földjeinken, idegenként idegenek között, s néha idegenként sajátjaink között is.  A diktáló kezek által megrajzolt határok mindkét oldalán küzdenünk kell a puszta megmaradásért. „Kint” legalább tudhatjuk, ki az ellenfél, ott egyként rázódhatunk csatasorba, s szemtől szemben, mint férfi a férfivel, vívhatjuk modernkori, virtuális csatánkat. „Bent” viszont, a demokratikus máz alatt, számos, mind a hont és a nemzetet boldogító, hivatástudattól átitatott magyar rág testünkön, naponta elcsenve  egy morzsányit hitünkből s abból az erőből, mely itt és ilyenként máig megtartott minket. A szellemi alultápláltság lassan felemészti gerincünk és gondolkodásunk, nemzeti kannibalizmusra késztet, és már nem várhatjuk el senkitől, hogy elfogadjon bennünket, ne adj’ isten tisztelettel említse nevünket, amikor mi lettünk önmagunk legádázabb és leghatékonyabb ellenségei.

Nem szeretnek bennünket. Mutatja ezt a trianoni döntés nyomán kikerekedett országok sajtójának napi mocskolódása, az ottani többségi közvélemény, iskoláink betört ablakai, nagyjaink festékkel leöntött szobrai, földre kényszerített magyar helységnév-táblák, politikusi nyilatkozatok, félművelt járókelők köpései.

Amikor 1940-ben újra magyar katonai bakancsok masíroztak régi magyar városok kockakövén, a felhőtlen és felemelő ünneplést nemsokára beárnyékolta az anyaországból ezen településekre vezényelt hivatalnokok, tanítók sokszor megmagyarázhatatlan és indokolatlan gőgje. Az ott élő nemzettársakkakkal szemben is.

Azóta még teljesebben sikerült meggyőznünk „házigazdáinkat”, hogy velünk kis idő múltán már nem kell számolniuk. Hogy ősgyökerű széthúzásunk, önnön érdekeink mellőzése ugyanabba a sáros gödörbe taszít minket, ahová a  visszafordíthatatlannak hitt szocializmus és ami utána jött, temette maradék nemzettudatunkat. Méltatlan ellenfelekké silányodtunk. És mégis tartanak tőlünk. Legkevésbé talán épp mi nem értjük, miért. Vajon, ők még nem látják vészes gyengülésünk? Vagy tudnak valamit rólunk, amit mi sem ismerünk, nem látunk?Tanuljunk tőlük?

Vagy tanítsuk meg őket arra, hogy tőlünk nem félni kell, minket nem szabad gyűlölni, minket érdemes szeretni? Hagyjuk őket számlálni a margaréta szirmait, hátha nekik a „szeret”-re hull le az utolsó?

Valljuk be magunknak csendben, jólesne, ha szeretnének. De legalább tisztelnének. Azért, amik voltunk, ahogy megmaradtunk, s amivé válni akarunk. Mindehhez viszont, először önmagunkat kell szeretnünk mi, magyarok, Önmagunkat és minden magyart. Túl nagy ár egy kis tiszteletért a szomszéd részéről?…

 

Kercsó Alpár

 

És a folyomány:   

 

Replika Kercsó Alpárnak, a HARGITA NÉPÉben 2007. február 27-én „Szeret, nem szeret” címmel megjelent írásához.

Eszemben sincs, nem is érzek hivatást hozzá, hogy írását elemezzem, értékeljem, de az alábbi szövegével – legalábbis általánosítva – nem értek egyet. Engedtessék meg nekem, hogy ezzel kapcsolatos tapasztalataimat ezúton közzétegyem.

Az általam kifogásolt szöveg így hangzik: „mikor 1940-ben újra magyar hatalmi bakancsok masíroztak régi, magyar városok kockakövén, a felhőtlen és felemelő ünneplést nemsokára beárnyékolta az anyaországból ezen településekre vezényelt hivatalnokok, tanítók sokszor megmagyarázhatatlan és indokolatlan gőgje. Az ott élő nemzettársakkal szemben is.”

Érveléseimet a saját átélt tapasztalataimra építem fel.

1. Észak-Erdély visszacsatolása után, az akkor 42 évi szolgálatával nyugállományba vonult Hodgyai Géza kántortanítónk helyét az alsó tagozaton (I–IV. oszt) az akkori református lelkész felesége, Simon Judit okleveles tanítónő foglalta el. A felső tagozatra (V–VIII. oszt) a miskolci származású Kenyeres Zsófia tanítónőt helyezték, az addigi román tanító Ghiurgiulescu helyébe, akit már 1939 végén katonai szolgálatra el is hívtak.

Állítom, hogy az új, anyaországból jött fiatal tanítónő nemcsak végtelenül kedves, megnyerő és szívélyes volt a tanulókhoz, a szülőkhöz, a lakossághoz, de sugárzott arcáról, egész lényéből az emberszeretet, a székely nép iránti érdeklődése, vonzódása, ragaszkodása. Mi több, a két év alatt, míg ott tanított, négyünket, akik jó tanulásunkkal magunkra vontuk a figyelmét, kiszemelt és rábeszélt a továbbtanulásra. Megértette velünk és szüleinkkel, hogy a VI., avagy VII. osztályok elvégzése után ne otthon töltsünk el még egy évet, az akkor bevezetett és kötelezővé tett VIII. osztályban, hanem ő a tanév végén még ott marad 3 hetet, és felkészít minket a felvételire a Polgári Iskolába. (1942 augusztusában és októberében magánúton való tanulással ez sikerült is.) Szüleinket is meggyőzte e nemes terv ésszerűségéről. Hogy e szív-lélek pedagógus mennyire szívébe zárt minket, székely ifjakat, igazolja az a tény, hogy amikor özvegy édesapám arra hivatkozott, hogy anyagilag nem bírja meg a taníttatásomat, ő határozott ajánlatot tett, és kérte édesapámat, hogy engem adjon neki örökbe, s ő a miskolci szőlősének a jövedelmét rám fordítja, hogy értelmiségit nevelhessen belőlem. Áldásos mellém állásának köszönhetem ilyen irányú elindulásomat, s azt, hogy 1949 nyarára tanítói képesítést nyertem édesapám és mindannyiunk örömére.

2. A bécsi döntés szülőfalum, Kányád mellett húzta meg az országhatárt. Így falunkban határvadászőrs létesült 24-28 anyaországi katonával, Vitéz Kónya Vidor őrmester, majd zászlós parancsnokságával. Állítom, hogy parancsnokukkal egyetemben az anyaországi katonák két éven át, amíg fel nem váltották őket a frissen kiképzett székely fiúk, nagyon emberségesek, barátságosak, kedvesek voltak, kedveltek minket, székely magyarokat.

Vitéz Kónya nekünk leventéknek is parancsnokunk volt. A leventekiképzések idején katonás, szigorú, de emberséges volt. Minket havonta kétszer 24 órás szolgálatra is beosztottak a határszélen lévő őrházakhoz mint hírvivő leventéket. Sokszor a kiképzésünk is együtt zajlott a katonákéval. Mind a kiképzésen, mind a szolgálatokban katonai szigor, rend, fegyelem volt, de lekezelés, lenézés, megalázás nem. Sőt, a parancsnok felesége annak dacára, hogy négy apró gyerek édesanyja volt, annyira beilleszkedett a lakosság körébe, hogy önként kezdte szervezni az ifjúság kulturális nevelését. Minden karácsonyra háromfelvonásos népszínművet tanított be, s a többszöri előadásokkal szórakoztatva nevelték a lakosságot is. Férjével annyira megszerettették magukat, hogy 1944 szeptemberében, amikor a férjét a frontra vezényelték, s el kellett hagyniuk a falut, a lakosság mint egy temetésre gyűlt össze az őrs és lakásuk előtt, s mindenki sírt. Lányaink virágkoszorút helyeztek Vitéz Kónya nyakába, s virággal hintették be az utat a falu végéig, ahol haladniuk kellett. A község bírója búcsúbeszédébe foglalta a parancsnok emberségét, példamutatását s népünk iránti szeretetét.

3. Testvérbátyám 1942 tavaszától Újpesten a Magyar Királyi Folyamerők tisztképző iskolájában katonáskodott.

Erdélyből csak ketten voltak, a többi évfolyam- és iskolatársak anyaországiak voltak. Egyikük sem panaszkodott soha, hogy őket lenézték, lekezelték, megalázták volna azért, mert erdélyiek, székelyek voltak.

A Levente Újság hirdetése nyomán én 1944. augusztus 16–18-án Budapesten felvételiztem a Magyar Királyi Híradó Műszerész Iskolába. A 38-ból én egyedül voltam Erdélyből. Főhadnagytól felfelé volt a rangjuk a vizsgáztató tiszteknek. Sem részükről, sem a sorstársaim részéről nem tapasztaltam megbántó, sértő megnyilvánulásokat. Sőt, mintha csodálkozva örültek volna annak, hogy Erdélyből is van egy székely magyar felvételiző.

A fenti érveléseim, tapasztalataim azt hiszem, eléggé érzékeltetik, hogy Kercsó Alpár megfogalmazása nem általánosítható, sőt sértő azok számára, akikre állítása nem vonatkoztatható.

Ez nem állítható sajnos a háború utáni Rákosi- és Kádár-rendszer neveltjeiről, hisz az ekkor felnőtt korosztályok még csak nem is tudnak rólunk. Nem tudják, hogy Erdélyben magyarok, székelyek is élnek, és hogy magyarul beszélünk. Személyes, szomorú élményem 1982-ből, amikor Budapesten sok esetben ránk kérdeztek: „s tudtok magyarul?”. Jelenleg is a vendégmunkásként kint tartózkodó fiainkat, lányainkat vagy éppen kitelepedetteinket románoknak, oláhoknak titulálják – bántóan! Mennyivel jobban esne, s hangzana, ha netán így neveznének minket: erdélyi magyarjaink!

Jakab Ferenc
nyugalmazott tanító, Farkaslaka
És a folyomány folyománya:

Jakab Ferenc tanító úrnak

Farkaslaka

 

Tisztelt Jakab Ferenc!
Mindenek előtt kérem, engedje meg, hogy köszönetet mondjak, amiért elolvasta írásomat a Hargita Népében és véleményezésre méltónak találta azt. Az ön által idézett részlet nem az általánosítás szándékával vettetett papírra, ha mégis félreérthetővé sikeredett, s ezzel, akaratomon kívül, bárkit megbántottam volna, elnézést kérek ezért. Öntől és az esetleges további érintettektől is.

Az ön által említett példák tökéletesen cáfolják állításomat, s ezzel vitatkozni nem is lehet, annak ellenére, hogy számos ellenpélda is létezett, s él ma is azok emlékezetében, akik átélték azokat az időket.

Önnek abban is igaza van, hogy az ún. szocializmus évtizedei kilúgozták az anyaországi magyarok egy részéből (tisztelet a kivételnek, s hál’ istennek, egyre több ilyen van!) nemcsak a jelen határokon kívül élő testvéreik ismeretét és szeretetét, de saját nemzettudatukat is. Az internacionalizmus és a gulyáskommunizmus derekas munkát végzett, „eredményei” a mai napig beárnyékolják a magyarországi gondolkodást a nemzeti létről, a nemzeti jövőről. A „tanuljunk meg kicsik lenni” ideológiája nemcsak helybenjárásra kényszerít, de önbizalmunkat, önmagunk egészséges szeretetét gyengíti. Az, sajnos, tény, hogy a trianoni döntés nyomán más gazdákhoz került területeken nem mindenhol övez bennünket, magyarokat, felhőtlen szimpátia, s miután Magyarország az utóbbi években fölöttébb mérsékelten támogatta az ott élő nemzetrészek törekvéseit a jogegyenlőségre, vagy autonómiára, szomszédaink talán joggal mutathatnak ránk: miért segítenénk rajtuk, amikor saját anyaországuk sem segíti őket? És teljesen mellékes, hogy az anyaország milyen vélt vagy valós indokkal nem teszi  azt meg. Kívülről úgy tűnik, hogy nem nagyon szeretjük önmagunkat, nem hiszünk önmagunkban. Sorra csúsznak ki kezünkből történelmi lehetőségek, melyekről, földhözragadt okokból, mondunk le. Úgy gondolom, hogy nem remélhetjük a nemzet ébredését, bármilyen keretek közötti egységet, amíg nem tudatosul bennünk az, hogy mi egy nemzet vagyunk, értékes nemzet, többre képes és többre érdemes. S amíg mindezt nem őrizzük féltve és igaz szeretettel lelkünkben. Szívből remélem, hogy egyszer minden magyar, éljen bárhol, a  „mi magyarunk”  lesz.

 

Tisztelettel,

 

Kercsó Alpár

 

Beküldés ideje: 2008-02-27 15:57:01

 


 

Bőrünkre írt gazdaság III
 

Bőrünkre írt gazdaság III

 

Megjelentek a tavalyy őszi végleges statisztikai adatok, melyek a reáljövedelmek 2007 évi alakulását mutatják. Amit nemcsak sejthettünk, de éreztünk és érzünk saját laposodó zsebünkön, azt erősítik meg azon KSH kimutatásai, melynek vezetőjét az elsők között távolították el a 2002-es kormányváltást követően. Némi rosszindulattal, de a gazdaság adatainak az utóbbi 5 évben történt erős sminkelésének ismeretében, joggal számíthattunk volna némi kozmetikálásra. Nem tudni, miért, tán úniós nyomásra, tán valamiféle égi jeltől ihletve, az adatok még a bőrünkre rótt valóságtól is elmaradnak. Ugyanúgy, akár a néhány hete közzétett, a bruttó nemzeti termék növekedésére vonatkozó számok, melyekkel még a legpesszimistább előzetes becsléseket is sikerült alulmúlni. Persze, a hivatalos propaganda ennek ellenére állítja: a helyes úton járunk. Magyarán, szakadó esőben állunk, de azt állítják, hogy hétágra süt a nap. Csak le ne égjünk!

A tavaszi  napsütés most is rendületlen, midőn kénytelen-kelletlen beismerik, miszerint a reálbérek, azaz megkeresett forintkáink vásárlóereje tavaly 4,8 %-kal csökkent. A reálbérek alakulását a nettó átlagkereset és az infláció alapján számítják.

Ez a nagy „szakértelmet” igénylő produkció a rendszerváltás (módszerváltás, kutyaváltás a lánc megőrzése mellett, kinek hogy tetszik) óta eltelt időszak ötödik legnagyobb életszínvonal esése.  Hasonló lejtmenetek voltak a ’90-es évek elején, kicsivel nagyobbat okozott az „áldott” emlékű Bokros-csomag.

A keresetek értéke nagyjából megfelel ma a 2005 előtti időszaknak. 2006 ban kinyílt az olló a bruttó bérnövekedés tekintetében, mely a közszféra esetében 6,4%, a versenyszférában 9,1% volt. A bruttó bérnövedéstől jelentősen elmaradva, a nettó bérek átlagosan 2,8 %-kal növekedtek, ezen belül a közszférában 1,7%, a versenyszférában 3,6% volt a növekedés. A szintén minden előzetes szakvéleményt meghaladó infláció 2007 decemberében 7,4% volt.

Komfortérzetünkhöz  hozzájárult a vásárló-képességének csökkenését hitelből pótló lakosság fokozódó eladósodottsága. Nemcsak a vásárlási hitelek piacán. A forintba vetett bizalom megingása az emberek egy részét a devizaalapú hitelek felé orientálta, gyakran az árfolyam által okozott potenciális veszteségek figyelembevétele nélkül. A munkáltatók további adóteher növekedése, jövedelmezőségük csökkenése egyáltalán vagy csak korlátozottan tette lehetővé a bruttó bérek emelését, a magánszemélyek közterheinek emelkedése pedig csupán a nettó keresetek elenyésző növekedését eredményezte. A létfontosságú termékekre és szolgáltatásokra fordítandó összegek a családi költségvetések vonatkozásában viszont dinamikus bővülést mutattak (energia, élelmiszer).

Ilyen körülmények között természetes következmény a belföldi kereslet csökkenése, ezáltal a belföldi székhelyű és belföldi piacra termelő vállalkozások gazdasági helyzetének romlása, az általuk tervezett beruházások egy részének elmaradása, a munkaerő igény visszafogása. Régen nem látott mértéket ért el csőd- illetve felszámolás vagy végelszámolás alá kényszerült vállalkozások száma.

A hibás gazdaságpolitika csorbáit kiköszörülni igyekvő konvergencia-program, a költségvetés iszonyú hiányát enyhíteni hívatott megszorítások olyan lejtmenetbe sodortak gazdaságot és embert egyaránt, amiből a kilábalás talán többe kerül majd, mint amennyit a soha be nem teljesülő, prognosztizált eredmények valaha is hozhattak volna.

Nem lehet gazdag az az ország, melynek polgárai szegények. Nem lehet sikeres egy állam, melynek polgárai nem érzik, nem látják s nem hiszik a sikert. Nem lehet „jót” tenni a néppel, ha azt a nép nem akarja. Kinőttünk már az óvodából, megnézhetnénk, ki fogja kezünket a nagy magyar sorban, s merre akar elindítani bennünket.

 

Beküldés ideje: 2008-02-28 15:01:28

 


 

No comment…
 

 

(Részlet a Magyar nemzet egyik 2008-02-16-i cikkéből)

Csenyétén, amely egy Észak- Magyarországon fekvő zsákfalu…a cigány honfoglalás három nagycsaláddal kezdődött. Ahogy nőtt a táboruk,… ha tudtak, elköltöztek a magyarok, házaikat romák vették meg olcsón. A falu lakossága alig két évtized alatt cserélődött ki teljesen, eközben tönkrement a település….
Az addig virágzó kertek elgazosodtak, az istállókat, az állattartáshoz szükséges épületeket lebontották… Tavaly földig rombolták a falu legszebb középületét a református parókiát, a templom bútorzatát felvágták, eltüzelték.
A polgármestert kérdezzük, mit gondol a falu jövőjéről.
- Amíg ilyen a támogatási rendszer, nem lesz változás!
- Tőbb pénz kellene az embereknek?
- Dehogy, sőt épp az a probléma, hogy hozzászoktak, a pénzért semmit nem kell tenniük. Hajdanán le kellett dolgozniuk 21 napot a családi pótlékért, de lassan a harmadik generáció nő fel úgy, hogy nem ismeri a munkát. A férfiak negyvenéves korukra olyan rossz fizikai állapotba kerülnek, hogy ha akarnának se bírnának dolgozni, a nők elhasználódnak a sok szülésben.
Vegyünk egy öttagú családot:
*családi pótlék:         17000×5=51000Ft
*gyes:                                    25000Ft
*Az apa munkanélküli segélye:38000Ft
Ez összesen 114000Ft, amiért csak el kell sétálni a hivatalba. A faluban gyakori a hét-nyolcgyerekes család, itt csak a családi pótlék majd’ 120000Ft.
Ehhez jön az ingyenes oktatás, minden tanszert és könyvet adományként kapnak. A gyerek díjmentesen étkezik az óvodában, az iskolában, akár naponta háromszor. A felsősők, akik a szomszéd faluba járnak, bérlete ingyenes. A Vöröskereszttől és egyéb alapítványoktól ajándékba kapják a ruhaneműt. Télen a fűtésre nemigen költenek, lassan elfogy a környékbeli erdő. Van olyan roma család, ahol a fentiekre még rájön száznégyezer Ft árvaellátás, mert meghalt a férj. Igaz az asszony összeállt egy másik emberrel, aki hazahoz még vagy ötvenet, így közel háromszázezer üti a markukat havonta.
Összehasonlításként a (nem roma) falugondnok havi keresete 72000Ft. Egy húszéves gyakorlattal bíró pedagógus fizetése 110000Ft körül van. Az átlagos öttagú magyar család jövedelme családi pótlékkal és gyessel ritkán éri el a kétszázezret, deebből fizetnek mindent; ruhát tanszert, gázszámlát bérletet, stb.
A faluban uzsorások kaszálnak, ami a következőképpen működik: a segélyeket pillanatok alatt elverik a romák, majd egy hét elteltével nagy autók jönnek tehetős városi cigányokkal. Italt, cigarettát, élelmiszert kínálnak ingyen a megszorultaknak, azzal a kikötéssel, hogy mindent kamatostul kérnek vissza. A következő segélyosztáskor megjelennek, öt-tízszeres árat követelve. Mikor a segély megérkezik, a többségnek jóformán csek a cetli marad a kezében.Aki nem fizet, elviszik a TV-jét, kocsiját, megverik…..
Este a szintén roma polgárőrrel járjuk a falut.
-Ezek itt a szocpolos házak- mondja pár félkész, lakatlan épületre.
-Hogyhogy szocpolos?
-Általában bontot, innen-onnan összehordott anyagból kalákában felhúznak néhány falat, azt megmutatják az állami tistviselőnek, aki ha megadja rá az igazolást. Fölveszik rá a – nagycsaládosok esetén milliókra rúgó- szocpolt. Az építkezés sohasem fejeződik be, söt visszabontják a falakat, hogy aztán valahol, valakik újabb”építkezésbe „ kezdjenek, sújabb milliókat markoljanak föl…Egy ház anyagábók olykor tizenöt húsz ház is felépül különböző helyeken….

Hát ennyit a munka becsületéről.
A magyar valóság közel húsz évvel a rendszerváltás után, egy EU-tagállamban….

Beküldés ideje: 2008-02-29 10:17:47

 


 

Mibe fektetnek a nagyok?
Bill Gates 3 /os részesedést vásárolt egy mexikói sörgyárban. Az ügyletről az amerikai tőzsdefelügyelet számolt be. Ezek szerint a részvények említett hányadáért Gates  392 millió dollárt fizetett. A tranzakciót saját vagyonkezelő cége bonyolította. A hírre 7,5 %-ot emelkedtek a mexikói Femsa részvényei a tőzsdén.

A Femsa palackozza a Coca Cola termékeit, innen látják el a szénsavas üdítőitalokkal Dél-Amerikát.

A Femsa elnöke, megerősítve a befektetés hírét, elmondta, hogy Gates vagyonkezelő cégének azért esett a választásuk Mexikó második legnagyobb sörgyárára, mert a vállalat évek óta jó teljesítményt mutat. Bill Gates 1970-ben alapította  számítógépes fejlesztésekkel foglalkozó vállalkozását, a Microsoftot. A cég 1979-ben még csupán 16 embert foglalkoztatott. Harminc év múltán azonban a világ harmadik legértékesebb cégévé nőtte ki magát. Ma Bill Gates a világ második leggazdagabb embere, 68 milliárd dolláros vagyonával. Hosszú évekig tartó „listavezetés” után, 2007-ben sikerült őt megelőznie a mexikói Carlos Slim iparmágnásnak.

Ha csak egy pillanatra szárnyalni engedjük fantáziánkat, nagy jövőt jósolhatnánk a sörnek. Persze, arról nem szól a fáma, hogy a tranzakciót, a nyilvánvaló pénzügyi megfontolásokon túl, mennyire motuválta a Windows-atya személyes vonzalma a folyékony kenyér iránt. Mielőtt azonban a tőzsdei árfolyamok bonyolult közgazdasági elemzésébe kezdenénk, talán nem árt a világgazdaságnak, ha azt feltételezzük: a nagy ember is szívesen kiül háza teraszára esténként egy párás pohár habos nedű társaságában. Legyen akár az mexikói is…

Beküldés ideje: 2008-02-29 11:21:34

 


 

Tettes ismeretlen
 

 

 

 

 

Sokan talán emlékeznek arra a felemelő érzésre, amikor 1989 decembere után belekapaszkodhatott a havasi szél Erdélyben is a piros-fehér-zöld lobogóba. Arra, amikor, nem tudni honnan, magyar zászlók jelenhettek meg, magyar ünnepeket kköszönthettünk velük. Talán senkinem nem jutott akkor eszébe, hogy a zászlórúdon lengő trikolór a magyar állam jelképe lenne, akkor a magyarság végre szabadon kibontható szimbóluma volt, önmagunk nyílt vállalása, szíveink melengetője. Semmiképpen egy protokolláris eszköz, s akkor semmiképp politikai célok tárgyi megnyilvánulása.

Aztán sorjáztak szépen az évek, elhaladt felettünk majd’ húsz belőlük, kis örömöt, nagy keservet, szürke  hétköznapokat hagyva maguk után.

Magyarország hivatalos fővárosa Budapest. Más kérdés, hogy lelkünkben is annak érezzük-e. Más kérdés, hogy azok a fontos döntések, melyek nemcsak a magyarországi emberek életét terelik valamilyen mederbe, de befolyással bírnak a jelen határokon kívül maradt magyarokra is, ott születnek vagy valahol máshol. Néha nyugatabbra, időnként jóval keletebbre…

Ennek a, fogadjuk el, fővárosnak ún. szívében, a Szabadság téren, a Magyarok Világszövetsége egy piros-fehér-zöld zászlót állított fel, melyet egy piramis tart. A piramison elhelyezett magyar felíratot 2008 év februárjának legvégén ismeretlenek (naná!) emberi ürüléket tartalmazó folyadékkal öntötték le.

A hír a „futottak még” kategóriában jelent meg, nics belőle főcím, előtte dobhártyaszaggató szignál a híradóban, egyszerűen csak tölti egy újság vagy internetes hírportál hasábjait.

Lassan hozzászokhattunk, hogy nemzeti jelképeink meggyalázása olyan hétköznapi gyakorlattá silányul, melyre legalább annyira nem figyelnek oda, mint a kukás fütyörészésére, midőn szemetünket eltünteti egy nagy sárga kocsiban. De ez a kukás meglehetősen rosszul végzi munkáját. Túl sok szenny potyog le és marad eltakarítatlanul! Olyan szenny, amely, vagy inkább aki, trágyalével keni be a nemzeti zászlót, s olyan szenny, aki ezt eltűri. Abból sem tanultunk, ahogyan akár közvetlen szomszédaink, akiknél egy kicsit mindig jobbaknak éreztük magunkat, vagy éppen távolibb országok az ilyen aljasság ellen kőkeményen szót s akár erőt emelnek. Nekünk már mindegy?

A „lepiktorolt” lobogótól nem túl messze, ugyanabban a városban, a szovjet emlékművet őrzik. Mert, sajnos, őrizni kell. Bármit is írtak át az utóbbi fél évszázadban történészek vastag könyveikben, akárhogyan csűrték-csavarták a szót nagyrabecsült és roppant eredményes politikusaink, a solezer orosz katona, akit mészárszékre vezényeltek Budapest ostrománál, talán megérdemelné, hogy békén hagyják az emléküket őrző alkotást. Itt viszont őrizni kell! Lehet, hogy Budapesten a magyar nemzeti lobogót is őrizni kellene? A magyar fővárosban??? Esetleg trágyaelhárító kommandót létrehozni, mely legalább olyan szorgalommal és hozzáértéssel küzdene a bűzlé ellen, mint küzdött 2006 októberében a neki kenyeret adó népe ellen.

A Magyarok Világszövetsége feljelentést tett. A rendőrség eljárást indított, ismeretlen tettes ellen, rongálás gyanújával. Hát… Kár, hogy már nincs a demokratikusnak becézett büntetőjogban benne a felségsértés tényállása.. Persze, affelől semmi kétségem nincs, hogy a nemzeti zászló WC-papírként való használata ma akkor is mindössze egy aprócska rongálásnak minősülne. Talán még néhányan azt sem felejtették el, ahogyan 2006 októberében, a haza és a nép szolgálatára felkent sisakos és kétségbeesetten durrogtató karhatalom lábtörlőnek vélte a lobogót, s ereje teljében taposott rajta vastagtalpú bakancsával. Az még rongálás sem volt! A tettes, ez a világon a legtermészetesebb, ismeretlen, s az is marad.

Úgyhogy, kedves XXI. Századi, művelt, demokrata, európai és elsősorban magyar testvérem, ki szaros vödörrel keresed lekenhető célpontjaidat székes fővárosunk terein, irigylem az orrod és a gyomrod. Aludj nyugodta, senki nem fog zaklatni emiatt. Csak nehogyelégedetlenül kiabálni kezdj  azokon a tereken, mert ha igaz, amit skandálsz, de csak akkor, pillanatok múlva könnygázfelhőben találhatod magad, összeverve, import bilincsben.

A tettes, micsoda kérdés, ismeretlen.

 

Kercsó Alpár

Beküldés ideje: 2008-03-01 18:17:42

 


 

Drasztikusan csökken az erdélyi magyarok száma
A legutóbbi népszámláláskor mért 1,44 millió főről 1,1 millióra csökkenhet 2022-re a romániai magyarság lélekszáma, míg 2032-ben alig éri majd el az egymilliót – derül ki a szeptember óta működő Kisebbségkutató Intézet munkatársai által készített demográfiai tanulmányból. Az átfogó, harmincnégy oldalas tanulmányt, amely Kiss Tamás és Csata István szociológus munkája, az intézmény csütörtöki sajtótájékoztatóján mutatták be Kolozsváron. Ez az első összefoglaló munka abból a statisztikasorozatból, amely rávilágít az etnikai mozgásokra, bemutatja a különböző kisebbségek fejlődését, valamint a demográfiai csökkenést, amely jórészt a kisebbségeket érinti- elentette ki Horváth István szociológus, az intézet igazgatója. A most bemutatott tanulmányból kiderül továbbá, hogy a házasságban élő romániai magyarok 13 százaléka más nemzetiségű, többnyire román ajkú élettársat választ, és a vegyes házasságokban született gyerekek alig 33 százaléka őrzi meg anyanyelvét.
Horváth István elmondta, a közeljövőben elkészítik a romániai kisebbségek intézményeit és rendezvényeit tartalmazó katasztert, és a világhálón is elérhető adatbázist hoznak létre a kisebbségekről szóló anyagokból.
A Kisebbségkutató Intézet az etnikai önazonosság megőrzésének, fejlesztésének és kifejezésének témakörében vizsgálódva, a romániai kisebbségeket kutatja szociológiai, történelmi, kulturális, nyelvi szempontból. A népesedési tendenciákról, az elvándorlásról készít felméréseket, illetve nyelvi, történelmi és kulturális témájú rendezvényeket szervez.

 

 

Erdélyi Krónika

 

 

Beküldés ideje: 2008-03-02 15:23:07

 


 

Vélemény a nyereségérdekelt biztosítókról
A magyar társadalombiztosítás egységes, nemzeti kockázatközösségen alapuló, szolidaritáselvű rendszer. A járulékfizetés jövedelemarányos, és minden biztosított hozzájut az ellátáshoz.

A kormány tervei szerint 2009. január 1-jétől hazánkban üzleti biztosítók vennék át az egészségügyi ellátás szervezési és finanszírozási feladatait.

A betegellátás nem lehet közvetlenül kiszolgáltatva az üzleti érdekeknek. A profitorientált biztosítási modellben a nyereség a fontos és nem a betegellátás.

A kormány ezzel a törvénnyel értékváltást akar – ez már nem társadalombiztosítás, hanem üzleti biztosítási rendszer.

A kormány egy biankó törvényt akar elfogadtatni : a javaslatban számos helyen egyelőre ismeretlen jogszabályokra utalnak, hivatkoznak. Hiányoznak a végrehajtási rendeletek, és a mai napig nem ismertek a hatástanulmányok. Ilyen horderejű kérdésben ez több mint felelőtlenség.

A tervezetben a kormány ígéretei ellenére nincsenek garanciák arra, hogy nem lesz járulékemelés, én nincsenek garanciák arra, hogy a biztosítók nem fognak â01Emazsolázni” a betegek között.

A profitérdekelt magánbiztosító kisebbségi tulajdonosként megszerzi az irányítást.

A magánbiztosítók működési és adminisztrációs költsége, a jelenlegi állami biztosítóhoz képest várhatóan legalább háromszor nagyobb lesz. (a mostani 1,22 helyett 3,5 %)

A járulékterhek biztosan emelkedni fognak , ezzel párhuzamosan pedig a szolgáltatások csökkentése várható. Ennek oka a nagyobb saját működési költség és a profitigény.

Fennáll az egészségügyi adatvesztés veszélye :  bizalmas adatokat, egészségügyi leleteket a biztosítótársaságok maguk kezelnék. Az állampolgárokról gyűjtött információ alapján pedig lehetővé válik a burkolt szelekció, a betegek közötti válogatás.

Az új rendszer kórházbezárásokkal jár majd : a magáncégek részvételével megalakuló pénztárak nem lesznek kötelesek valamennyi kórházzal szerződést kötni. Konszolidáció nélkül a kisebb kórházak nem tudnak felzárkózni ez pedig bezárásokhoz vezet.

A biztosítók az ezerhatszázmilliárdos egészségügyi kassza kezelését körülbelül 50-100 milliárd Ft-ért vennék át. Nem más történik, mint a közpénzek lenyúlása, a közpénzekből lesz a biztosítók profitja. Az üzleti szféra â01Efoglyul ejti” az államot, és kikényszerítheti a neki legkedvezőbb szabályozást.

Megszűnne a szabad orvosválasztás: a betegek nem választhatnának kórházat és szakorvost. Erről kizárólag biztosítójuk dönthet a jövőben. A biztosítók kötnek szerződést az általuk kiválasztott intézményekkel, ezért a betegeknek a biztosítójukhoz kell alkalmazkodniuk.

A várólisták állandósulnak: ha a pénztárak azzal versenyeznének az ügyfelekért, hogy a várakozási időt lerövidítik, anyagilag rosszabbul járnak. A hozzáférés javításával a súlyos betegeket nyerik meg, akiknek az ellátása jóval többe kerül, mint amennyit utánuk a pénztár várhatóan kap a központi alapból.   Ez nem érdeke a biztosítóknak, így állandósulni fognak a várólisták.

Romló esélyegyenlőség: a biztosítónak üzletileg az a legkedvezőbb, ha kevesebb kiadást jelentő egészséges, tehetős ügyfelei vannak. A szolgáltatások árának növekedése miatt tovább romlik a hátrányos helyzetűek hozzáférése a számukra szükséges ellátásokhoz.

A külföldi példák: nyereségorientált üzleti biztosítási rendszer Európában csak két helyen – Szlovákiában és Hollandiában – működik, és ott is kudarcot vallott.. Szlovákiában a rendszer megbukott, teljesen meg akarják szüntetni. Hollandiában csak az első évben 600 millió eurós veszteség keletkezett, amelyet a központi költségvetésből, az állampolgárok pénzéből kell finanszírozni.

Összességében a nyereségérdekelt biztosítási rendszer bevezetése minden eddiginél súlyosabb következménnyel járna. Nem a gyógyítás lesz a központi kérdés, hanem a profit növelése, és az, hogy minél olcsóbb legyen az ellátás. A járulékok emelkednek, a szolgáltatások szűkülnek, állandósulnak a várólisták, és újabb kórházbezárások lesznek.

Ez nem más, egy HALÁLBIZTOS ÜZLET – a biztosítóknak.!
<!–[if !supportLineBreakNewLine]–>
<!–[endif]–>

Beküldés ideje: 2008-03-02 16:01:55

 


 

“Mert nekik alanyi jogon jár”
Mert nekik alanyi jogon jár…
(Részlet a Magyar nemzet egyik 2008-02-16-i cikkéből)

Csenyétén, amely egy Észak- Magyarországon fekvő zsákfalu…a cigány honfoglalás három nagycsaláddal kezdődött. Ahogy nőtt a táboruk,… ha tudtak, elköltöztek a magyarok, házaikat romák vették meg olcsón. A falu lakossága alig két évtized alatt cserélődött ki teljesen, eközben tönkrement a település….
Az addig virágzó kertek elgazosodtak, az istállókat, az állattartáshoz szükséges épületeket lebontották… Tavaly földig rombolták a falu legszebb középületét a református parókiát, a templom bútorzatát felvágták, eltüzelték.
A polgármestert kérdezzük, mit gondol a falu jövőjéről.
- Amíg ilyen a támogatási rendszer, nem lesz változás!
- Tőbb pénz kellene az embereknek?
- Dehogy, sőt épp az a probléma, hogy hozzászoktak, a pénzért semmit nem kell tenniük. Hajdanán le kellett dolgozniuk 21 napot a családi pótlékért, de lassan a harmadik generáció nő fel úgy, hogy nem ismeri a munkát. A férfiak negyvenéves korukra olyan rossz fizikai állapotba kerülnek, hogy ha akarnának se bírnának dolgozni, a nők elhasználódnak a sok szülésben.
Vegyünk egy öttagú családot:
*családi pótlék:         17000×5=51000Ft
*gyes:                                    25000Ft
*Az apa munkanélküli segélye:38000Ft
Ez összesen 114000Ft, amiért csak el kell sétálni a hivatalba. A faluban gyakori a hét-nyolcgyerekes család, itt csak a családi pótlék majd’ 120000Ft.
Ehhez jön az ingyenes oktatás, minden tanszert és könyvet adományként kapnak. A gyerek díjmentesen étkezik az óvodában, az iskolában, akár naponta háromszor. A felsősők, akik a szomszéd faluba járnak, bérlete ingyenes. A Vöröskereszttől és egyéb alapítványoktól ajándékba kapják a ruhaneműt. Télen a fűtésre nemigen költenek, lassan elfogy a környékbeli erdő. Van olyan roma család, ahol a fentiekre még rájön száznégyezer Ft árvaellátás, mert meghalt a férj. Igaz az asszony összeállt egy másik emberrel, aki hazahoz még vagy ötvenet, így közel háromszázezer üti a markukat havonta.
Összehasonlításként a (nem roma) falugondnok havi keresete 72000Ft. Egy húszéves gyakorlattal bíró pedagógus fizetése 110000Ft körül van. Az átlagos öttagú magyar család jövedelme családi pótlékkal és gyessel ritkán éri el a kétszázezret, deebből fizetnek mindent; ruhát tanszert, gázszámlát bérletet, stb.
A faluban uzsorások kaszálnak, ami a következőképpen működik: a segélyeket pillanatok alatt elverik a romák, majd egy hét elteltével nagy autók jönnek tehetős városi cigányokkal. Italt, cigarettát, élelmiszert kínálnak ingyen a megszorultaknak, azzal a kikötéssel, hogy mindent kamatostul kérnek vissza. A következő segélyosztáskor megjelennek, öt-tízszeres árat követelve. Mikor a segély megérkezik, a többségnek jóformán csek a cetli marad a kezében.Aki nem fizet, elviszik a TV-jét, kocsiját, megverik…..
Este a szintén roma polgárőrrel járjuk a falut.
-Ezek itt a szocpolos házak- mondja pár félkész, lakatlan épületre.
-Hogyhogy szocpolos?
-Általában bontot, innen-onnan összehordott anyagból kalákában felhúznak néhány falat, azt megmutatják az állami tistviselőnek, aki ha megadja rá az igazolást. Fölveszik rá a – nagycsaládosok esetén milliókra rúgó- szocpolt. Az építkezés sohasem fejeződik be, söt visszabontják a falakat, hogy aztán valahol, valakik újabb”építkezésbe „ kezdjenek, sújabb milliókat markoljanak föl…Egy ház anyagábók olykor tizenöt húsz ház is felépül különböző helyeken….

Hát ennyit a munka becsületéről.
A magyar valóság közel húsz évvel a rendszerváltás után, egy EU-tagállamban….

És egy kis adalék. Erős idegzetűeknek. Katt ide:

http://www.magyarhirlap.hu/cikk.php?cikk=148789

Beküldés ideje: 2008-03-03 15:28:56

 


 

Na, szervusztok magyarok, mi megyünk haza!
Négy erdélyi család költözött vissza szülőföldjére november óta Nagykovácsiból. Önmagában ez nem számottevő; ám ez a kistelepülés csak egy a sok közül. Megindult a visszavándorlás. Ügyvédek, akik évekig segítették a Romániából érkezett magyarok letelepedését, most a visszatelepülésükben segédkeznek. Országunk, tudomásul vesszük vagy sem, elveszítette korábbi vonzerejét. Fordul a trend: már ma is sok magyar vendégmunkást lelni Romániában. Ott tavaly tizenhat százalékos volt a reálbér-növekedés. Mindenki megtalálja a számítását.

Ferenc sok éve él nálunk. Dolgos ember, megbecsült ezermester. Mindenhez ért. Csapata mindent tud, ami egy építkezésnél kell, az alapozástól a tetőfedésig. “Amit nem tudunk, azt megtanuljuk.” A munka a szenvedélye. “Kora este felmérjük, milyen munkafázisnál célszerű abbahagyni. És ha kell, csináljuk még két-három órát.”

Sohasem folyamodott állampolgárságért. “Csak nem gondolja, hogy leülök kínaiak közé magyarból vizsgázni…” Most búcsúzik. Keserű monológgal.

 

Lehet, hogy ezután a román kisbuszok tőlünk visznek vendégmunkásokat? (Fotó: Béli Balázs)

 

Szervusztok, magyarok, megyünk haza! Otthon is keresünk már annyit, mint itt, és ott legalább senki se néz bennünket románnak. Eleget hallgattunk azoktól, akik a kocsmapultot támasztják egész nap, hogy mi csak amolyan megtűrtek vagyunk. Pedig mi egy szelet kenyeret sem vettünk el tőletek, mindenért megdolgoztunk, minket nem láttatok a szerszám nyelét támasztani soha.

 

2004. december 5. óta úgysem éreztük magunkat itthon. Kilenc évig éltünk, dolgoztunk és adóztunk itt, de tőlünk féltettétek a nyugdíjatokat. Azt hiszitek, ti vagytok a magyarok, csak mert idepottyantott titeket az Isten? December 5-én felmondtátok velünk a szolidaritást. Most március 9-én egymással is felmondjátok majd. Mert egy szelet kenyérért eladnátok az anyátokat is. Nem vagytok ti se magyarok, se mások. Csak önmagatok vagytok, s egymásnak ellenségei.

 

Született itt egy kislányunk a párommal, aki ugyanolyan magyar, mint mi, és hiába tettem apasági nyilatkozatot, úgy adták a kezembe a kórházban a saját gyermekemet meg az anyakönyvi papírt, hogy “apja ismeretlen”. És persze ő sem lehet magyar állampolgár, mert nekünk csak tartózkodási engedélyünk van. Hát így gyártjátok ti a románokat.

Ti mindent fordítva csináltok, mint ahogy a józan ész diktálja. Panaszolkodtok a kormányra, rítok, mint a malac, de megválasztjátok, s egy tál lencséért újra megválasztanátok holnap is. A druszám elfecséreli a hazátokat. Eladják a földjeiteket, az útjaitokat, a vasútjaitokat, a kórházaitokat, eladnak mindőtöket, ti meg szótlanul tűritek.

 

Kormányhivatal itt jót még nem tett mivélünk. Akadékoskodtak, amiben csak lehetett. Odahaza a kormány legalább nem ellensége a románoknak. Most meg minket is várnak, sőt hívnak. Épülnek. Épül Erdély is, mégpedig gyorsan. Aki nem lusta, dolgozhat, a kormány nem üt agyon mindent.

Szóval mi megyünk, szervusztok! És fojtsátok meg egymást nyugodtan egy kanál vízben. De nélkülünk.

 

Lejegyezte: Nyiri János

Magyar Hírlap

 

Beküldés ideje: 2008-03-07 08:19:00

 


 

Siculicidium
 

A Siculicidium két latin szó összevonásából, összegyúrásából létrehozott kifejezés. A genocidium, azaz népirtás és a székelyek latin elnevezése alkotja a székely történelem egyik legfájóbb, leggyászosabb fogalmát. Ezen történelem során számtalanszor álltak ki és, ha kellett, akár életük árán is védelmezték ősi szabadságjogaikat. Nemzeti büszkeségük, szálfaegyenes tartásuk legyen példa mindig a helytállásra.

 

Mária Terézia azt akarta, hogy a székelyek álljanak az osztrák élire, menjenek a határokra s álljanak őrséget, mert erőst jó katonák vótak. De azok nem vállolták! Azok nem. Inkább abba a nagy hidegbe béhuzakodtak a szalonkai erdőbe.

Egy reggel a Bukov katanái rejamentek a falukra s az asszonyokat s a kicsi gyermekeket kihajtották az emberek után. Hogy futtak azok szegények, s hogy sírtak!

Amikor az öregebbek s a kicsikék, akik gyengébbecskék vótak, kezdtek posztulni, akkor ők mind béhuzakodtak Madéfalvára. Az eppe Vízkereszt előtt való nap vót. Januárnak hetedikjén virradatkor, a katanaság rejik ment. ágyúkval mind esszelövöldözték a falut. Aki futott, kardokval mind levágták. átkozottak legyenek még haló porikban es!”

 

A székelység nem felejtett: századunk fordulóján Csík-Madéfalván hatalmas kőoszlopot állított, melynek tetejére kitárt szárnyú turulmadarat helyezett. A kőpiramis alján, egy táblán írás olvasható: SICVLICIDIVM. Misztikus módon jelent mást is. A sors különös rejtvénye az, hogy ha a szó nagybetűinek római számértékét kivetjük, azok összege éppen 1764, a madéfalvi veszedelem esztendeje.

S mivel a január 7-én történtek következtében jött létre a bukovinai székelyek nemzetsége, a véres események ellenére a mai napig a bukovinai székelyek születésnapjaként ünneplik.

 

 

 

 

 

 

 

 

SICULICIDIUM                                                  
A határőrség erőszakos szervezésekor
Mádéfalva határában
1764. jan. 7-én hajnalban
a császári katonaság által védtelenül lekaszabolt
Csík- és Háromszéki
200 vértanú emlékére,
kik az ősi szabadság védelméért vérzettek el.
Emelte a hálás utókor kegyelete
1899

Székely nép! Itt hullott őseidnek vére
Kiket zsarnok önkény bosszus karja ére.
Midőn alkotmányos szabadságod védték,
Szörnyűkép oltá ki sok ártatlan éltét.
De bár elvesztek ők ádáz fegyver alatt,
Emlékök nem vész el, örökre fennmarad.
Mert hű kegyeletben megtartod őseid,
Így él ma emlékök időtlen ideig!


<!–[if !supportLineBreakNewLine]–>
<!–[endif]–>

 

Beküldés ideje: 2008-03-08 11:51:10

 


 

Bőrünkre írt gazdaság IV
 

 

 

Lassan rémtörténetekké  válnak az egyre-másra megjelenő statisztikák, melyek a kissé elvontnak tűnő gazdasági fogalmak és mérőőszámok mellett általában pontosan mutatják saját, egyéni pénztárcánk ama állapotát, melyet érzünk ugyan nap mint nap, de pontosan ritkán számszerűsítünk. Amennyiben egyáltalán lehet hinni még valakinek ebben az országban, 2007-ben a magyar bruttó nemzeti termék 1,3 %-kal bővült, az éves pénzromlás 7,3 % volt. Ennyivel ér kevesebbet minden megkeresett 100 nettó forintunk ahhoz képest, amennyit tavaly ért, ennyivel kevesebbet tudunk cingárka 100 forintunkból vásárolni. A vásárlóerő csökkenése, az áruk forgalmának visszaesése miatt, ezen forgalomhoz kapcsolódó adóbevételeket is csökkentik, azaz az  állami nagykalapba befolyó pénz lesz kevesebb.A kevesebbet felkent „pénztárnokaink” is nehezebben oszthatják el, esetleg vissza. Miután az adó nem más, mint a jövedelmek egy részének újraelosztása, természetesen a pénztár kulcsár éppen zsebében tudó által.Ő döntheti el tehát azt, hogy kinek, mire, mennyit ad belőle. Egy állítólagos demokráciában, bár e fogalom modernkori és mindenki által elfogadott definíciója nem ismert, magától értetődő a felelősség vállalása is ugyanezen elosztás kapcsán. Sajnos, ebben a tekintetben konkrét magyar példákról nem túl gyakran számolhatunk be.

Közvetlen szomszédaink, akik velünk együtt vállalták az úniós tagságot, bár helyenként összehasonlíthatatlanul előnyösebb feltételekkel, mint mi, most látványos gazdasági fejlődést mutatnak. A mi ilyen urányú „haladásunk” bőven kimeríti a stagnálás tényállását, ráadásul komolynak titulált gazdaságkutatók a 2008 évre vonatkozó előrejelzéseiket lefelé korrigálták, ergo kilátásaink is meglehetősen borúsak. A nemzeti valuta gyengülése még sebezhetőbbé teszi egész anyagi létünket, hiszen sem komoly gazdasági erő, sem komoly politikai stratégia nem áll mögötte. Az emberektől elvárt, rájuk kényszerített áldozatvállalás súlytalan, hiszen elmaradt a tiszta és sokak által elfogadható cél megjelölése. Ugyanúgy elfelejtették megrajzolni az utat, mely a meg sem fogalmazott célhoz vezethet. Motiváció nélkül kézenfekvő a társadalmi ellenállás, hiszen az emberek csupán mindennapi létük rosszabbodását tapasztalják, a kilábalás leghalványabb reménye nélkül.

Jogosan merül fel a kérdés. Vajon mit tudhatnak szomszédaink, amit mi nem?! Nyilván ugyanabban a  világgazdasági környezetben evickélnek, adottságaik sem jelentősen jobbak, az emberanyag sem felvilágosultabbak, ugyanannak a brüsszeli vízfejnek jelentgetnek, ugyanonnan  várják a támogatást…

Józan paraszti ésszel is tudjuk, hogy általában soha nem egyetlen megoldás létezik gondjainkra. Pláne, ha az eddig alkalmazott módszer rossznak és károsnak bizonyult. Miért ragaszkodunk hozzá mégis oly görcsösen? Netá nem tudunk jobbat kitalálni? Netán ismereteink s fantáziánk oly mértékben korlátoznak mozgásunkban, hogy képtelenek vagyunk a kátyús ösvényről áttérni a sima aszfaltra? Esetleg az elmúlt évtizedekben bennünket átitató szocialista gazdaságtan képtelen végre felismerni, hogy a mai valóság már régen túlhaladta mindig is üres és hazug ideológiáját?

Arra már gondolni sem merünk, hogy esetleg sunyi érdekek tartják döntéshozóinkat puha bársonyszékeikben, hogy, míg az ország lassan teljesen kiürül, ők hallatlan vagyonokra és ezáltal még nagyobb politikai befolyásra tehessenek szert…

Átalakítják a Magyar Villamos Műveket. A vezér eltávolításával kezdték. A teljes egészében állami tulajdonú és vitathatatlanul stratégiai fontosságú cég a parlamenti többség által elfogadott törvény szerint működött. Most azok, akik erre káthoztatták, monopolhelyzettel vádolják, amit azonnal fel kell számolni. Különös sietség tapasztalható az energia területén. Gyorsan szétbombázzuk az MVM—et, de csak miután, derült égből villámcsapás!, nagyon titkos szerződést kötünk az orosz gázvezeték ügyében. Kinek jó ez?  Kinek ennyire fontos mindez, hogy hajlandó mellőzni még a silány magyar demokrácia látszatát is? Netán a vég rémképe hajtja őket, hogy utolsó rúgásaikkal még jobban megágyazzanak maguknak? Újra, akár ’89-90-ben a politikai hatalom gazdasági pozíciókra váltását láthatjuk? Persze, amennyit látni engednek belőle.

Nem tudhatom. Csak azt tudom, hogy méregdrága gázzal kell fűtenem lakásom, ha már a teremtő nem Kenyába pottyantott le, pofátlanul sok pénzért világíthatok esténként, ha már nem sikerült a jó kis orosz gázzal együtt némi moszkvai fehér éjszakát is importálni. Én autózom Európa legdrágább üzemanyagával, de én tehetek a legkevesebbet lyukas zsebembe a havi béremből. Engem zavar hajnalban a szomszéd ajtócsapkodása, mikor indul Romániába dolgozni, én kutatom a régről ismert kőműves brigádot, akik már hónapok óta külföldön dolgoznak (és keresnek tisztességes pénzt, melyből a magyar állan egyetlen fillér adót vagy járulékot nem lát)…

Ez Európa? Erős Magyarország? Valamiért megorrolhatott ránk a fennvaló, hogy nem Kenyába tett le minket.

 

 

Kercsó Alpár

Beküldés ideje: 2008-03-12 09:38:00

 


 

Elmagyartalanodás Erdélyben
Az elmagyartalanodás különösen a dél-erdélyi szórványfalvakban, valamint a nagyvárosok lakótelepein fenyeget. Enyhítése érdekében perspektívabővítésre lenne szükség  a szórványpolitikában – mutat rá Kiss Tamás szociológus

Települések, magyar nevű lakókkal, ahol a magyar iskola, szentmise, de maga a magyar szó is ma már csak nosztalgia. Helyszín a Fehér megyei Tür nevű falucska. Barátságos lakóinak családneve: Szabó, Tarkó, Nemes, ám a magyarul elhangzó köszönést románul viszonozzák. Maros megye felől közeledve a faluhoz, mintha lemennénk a térképről. Szürke, kihaltnak tűnő falvak következnek.

Ádámos az utolsó település, amelynek a neve magyarul is szerepel a helységnévtáblán. A járhatatlanságig megrongálódott utak, elhanyagolt települések sora következik, kirívóan rozoga vityillókkal, pedig az út a nemzetközileg is híres bor útján halad. Tür falucska még jelzőtáblával sincs ellátva: se magyarul, se románul.

„Dar nu înþeleg, pap bácsi!”(de nem értem, pap bácsi) Ministráns gyermekei legtöbbször így válaszolnak Kémenes Lóránt türi római katolikus plébánosnak

Kémenes Lóránt gyergyószentmiklósi római katolikus plébános, amikor tavaly megkapta kihelyezését az érsekségtől, nehezen akadt a falura Balázsfalva szomszédságában. Magyarul beszélők alig vannak a faluban. „A ministráns gyerekek a sekrestyében köszönnek: Dicsértessék a Jézus Krisztus, de első magyar kérdésemre a válasz: Dar nu înţeleg, pap bácsi” – magyarázza Kémenes. Ezért aztán, hogy mindenki értse az igét, a plébános két nyelven prédikál.

Türben már rég nincs magyar iskola. Balázsfalván is csak nehezen lehetett megmenteni az iskola magyar tagozatát. Szeptember tizennegyedikén este tízkor megcsörrent a plébános telefonja, azt kérdezték, tud-e fogadni egy küldöttséget. Még akkor este elvállalta a magyar nyelv és irodalom tanítását, hogy megmenthessék az iskolát.

„A balázsfalvi magyar iskola sorsáról volt szó – meséli a plébánosból lett magyartanár. – Mert amíg egyetlen magyar gyerek is van, addig hiszem, hogy irodalmunkat és nyelvtanunkat tanítani kell… még ha néha magamfajta hályogkovács módjára is” – szögezte le.

Harc az anyanyelvért

A balázsfalvi általános iskola magyar tagozatán jelenleg I–IV. osztályba nyolc gyerek jár, az általános iskolába összesen 28. A hat VIII. osztályos gyerekből négyen akarnak magyarul továbbtanulni, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban. Egyikük, a nyolcadikos Tibi Tür faluból való, ahol már rég megszűnt a magyar iskola.

„Leginkább románul beszélünk már a családban és a barátaimmal is. Az iskolában jó, mert gyakrabban hallom a magyart, mint otthon” – mondja, és hallatszik: a „gy” hangot nehezen ejti ki. A gyerekek létszáma túl kevés ahhoz, hogy folyamatosan működjön a magyar iskola. „Minden évben újra kell vívni a harcot a magyar oktatásért” – vallja a tanító néni, Mărginean Adél.

„Kevés a gyerek, és ha reálisan mérlegelem a helyzetet, nem látom az iskola jövőjét, hiszen nem kerül ki egy osztályra való minden évfolyamban. Mégis, megteszünk mindent, hogy ne szűnjön meg a magyar oktatás, amíg egyetlenegy gyerek is magyarul tanulna” – dacol a tanítónő.

 

Balázsfalva 13 ezer lakosának öt százaléka magyar, megközelítőleg húsz családban élnek magyarok, de legtöbbjük vegyes házasságban.

„Annak ellenére, hogy egyes régiókban az asszimilációs folyamatok nagyon hangsúlyosak, ez a magyar népesség harminc évre előre jelzett fogyásának csak öt százalékát magyarázza” – tájékoztatott Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári székhelyű kisebbségkutató intézet szakembere. Az erdélyi magyar népesség csökkenése sokkal inkább az alacsony termékenység és a migráció eredménye, viszont ez is a romániai össznépesség csökkenésének kontextusában zajlik.

„Bár a türi eset nagyon látványos és szomorú, statisztikai értelemben az asszimiláció súlypontjai nem a dél-erdélyi szórványfalvak, hanem a nagyvárosok, Brassó, Temesvár, Arad, Kolozsvár vagy Nagyvárad lakótelepei” – magyarázta a szakértő. Demográfiai szempontból jelentősebb probléma, ha e városok lakótelepeinek iskoláiban szűnik meg a magyar oktatás, ha például a belvárosi iskolák összeszedik a magyar diákok egy részét. Így egyes szülők inkább román osztályba íratják gyermekeiket.

Az elmagyartalanodás jelenségére megoldásként a szociológus úgy véli, a létező és szűkös erőforrásokat oda kellene koncentrálni, ahol a várható veszteségek nagyobbak: a nagyvárosi lakótelepekre. „A szórványpolitikában ilyen irányú perspektívabővítésre lenne szükség” – összegzett Kiss.

 

Új Magyar Szó

 

Beküldés ideje: 2008-03-13 15:02:16

 


 

Népszavaztunk. És akkor mi van?!
A demokrácia egy régi, görög fogalom, melynek megtestesülése állami rendszereket hozott létre a világnak azon tájain, ahol az embereknek, a népnek erre igénye volt és hajlandó volt kiharcolni magának azt. A zsenge magyar demokrácia, úgy tűnik, megmaradt a fogalom szintjén, naponta puffogtatott demagóg szövegek kis díszletének. Érvényesülését a mindennapok gyakorlatában elsősorban azok, az egyébként állítólag demokratikusan megválasztott, előljárók gátolják, akik számtalan érdeküket féltik az eszme testté válásától. Rettegnek hatalmuk megingásától, kisded játékaik kényszerű befejezésétől, a felelősségre vonástól. Iszonyodva gondolnak bársonyszékeik elvesztésére, kiváltságaik szertefoszlására, de főleg arra, ami mindez után következhet. Mert, aki hozzászokott ahhoz, hogy libériás inas csukja be utána a fekete limuzin páncélozott ajtaját, hideglelésben szenved a rémálomtól, hogy talán egyszer más ajtó döndül mögötte.

Mégis, a demokrácia érvényesülése messze nemcsak rajtuk áll vagy bukik. A nép, az istenadta nép… Az a nép, aki ilyen tömegben szavazta le március 9-én kormányát, most tétlenül visszaül langyos posványába, s mint aki elvégezte dolgát, várja tovább a csodát. Tulajdonképpen semmi nem változott, ugyanazok az arcátlan dajkamesék ömlenek rá, mint a voksolás előtt, ugyanazt a maszlagot gyúrják szájába, mint már annyi éven keresztül. A polgár pedig boldog, megspórolt háromszáz forintot. Átmenetileg. Míg, ahogyan már 9-én este szemébe vágták, más jogcímen be nem szedik ennek többszörösét tőle.

Azt mondják, a szocializmus néppé züllesztette a nemzetet. Hát, Magyarországon ilyen vonatkozásban fölöttébb jó munkát végzett. Fájó emlék a kettős állampolgárságról tartott népszavazás, de említhetjük az őszödi prédikáció után beálló gigantikus amnéziát, az óránként kitalált újabb sarcok sztoikus fogadtatását, az ezerszer beígért eredmények tartós elmaradásának puha tudomásul vételét.

Igen, kedves Szondy úr, márciusban a nép fölényes győzelmet aratott saját kormánya fölött. Amit a magyar kormány mondott erre, arról Horn Gyula szavai jutnak eszembe, amikor, „áldott” emlékű, 1994-98 közötti regnálása idején emlékeztették őt a parlamentben pufajkás múltjára. Akkor Horn, összeszedve minden, nyilván Moszkvában tanult, ékesszólását, kissé ingerülten ezt válaszolta: „Na és akkor mi van?!”

A stílus maga az ember. Most a jelenlegi kormányfő mondja ugyanezt. Mi változott? Akkor bokroscsomag, most gyurcsánycsomag. Politikai, gazdasági stratégia helyett butuska ötletelés, kézelfogható alkotás helyett esti mese. Csak egyetlen tényező maradt ugyanaz: a nép.  A nép, mely a demokrácia lényege szerint a hatalmat kellene gyakorolja, saját érdekében. Legalább akkora vehemenciával, mint mostani vezérei, a saját érdekükben! Ezen érdek felismerésében a magyar ugyanolyan rossz tanuló maradt, mint számtalanszor a történelem során.Nem látja boldogulása horizontját, de ha néha-néha fel is sejlene a napfény, ellenállás nélkül tűri, hogy koszos kezel takarják le szemeit.

Az a nép, mely nem kéri számon döntése végrehajtását, talán nem is érdemel jobb sorsot. Talán meg sem érdemli a demokráciát, aki nem tud és nem is akar élni vele, önnön épülésére. Addig, míg a józan gondolat nem oltja szomjunkat, népszavazhatunk akár hetente, maradunk dilettáns hatalmak lábtörlői.

Kár! Pedig találkoztam néhány lelkes emberrel a szvazóhelyiség felé bandukolva…

 

Kercsó Alpár

 

 

Beküldés ideje: 2008-03-13 15:15:54

 


 

Már nem a jövő technikája a vágás nélküli sebészet
 

A vágás nélküli sebészeti műtétekről tartottak nemzetközi konferenciát Pécsett. Ez a nem is olyan távoli jövő egyik operációs technikája lehet, ahol az ember természetes testnyílásain keresztül jutnak el a beteg területhez. A módszer mindössze 4 éve ismert, a világon eddig csak pár ilyen műtétet végeztek.

A legmodernebb sebészeti eljárás lényege hogy a testen nincs műtéti nyom, mert a beavatkozás a természetes testnyílásokon keresztül történik. A módszer várhatóan ugyanúgy forradalmasítja a sebészetet mint az 1990-es évek elején elterjedt laporoszkópia. Az Egyesült Államokban az állatkísérleteken már túl vannak, néhány esetben embereken is végeztek ilyen technikájú epehólyag illetve vakbél műtétet.

A műtéti technika elterjedésének egyik fontos kérdése, hogy a laporoszkópos beavatkozásoknál használt endoszkópokat alkalmassá tudják-e tenni az új eljárás állította követelményeknek. Az biztos hogy a heg nélküli sebészet nem lesz olcsó, de a beteg mindenképpen jobban jár. Ezt támasztja alá egy az USÁ-ban végzett közvélemény-kutatás is.

A tervek szerint a pécsi egyetem lesz a heg nélküli sebészet magyarországi kutatóbázisa. Az állatkísérletekhez adottak a laboratóriumok, a pénzügy hátteret pedig részben a műszergyártó cégek, részben pedig a Dél-Dunántúli Kooperációs Kutatási Központ bevonásával teremtik meg.

 

Beküldés ideje: 2008-03-13 15:39:01

 


 

Egy “őrült” író “őrült” világa
Egy „őrült” író, őrült világa

Egyszer volt egy királyság. Az emberek boldogok voltak benne. Azonban ellenségeik megmérgezték a kútjukat és a nép megőrült. Csak a király és a családja nem, mivel nekik külön kútjuk volt. A nép egy idő után azt kezdte mondani, hogy bolond királyuk van. A király már épp lemondani készült amikor felesége megfogta kezét és elvezette a mérgezett kúthoz. Ittak belőle, és minden helyrejött. A nép már nem akarta leváltani, hanem ismét büszke volt királyára. Ki is az őrült? A király vagy a népe? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Paulo Coelho könyve. Egy öngyilkosságot megkísérlő lányon keresztül vezeti végig ezt a kérdést. A lány 3 doboz nyugtatóval kívánt véget vetni az életének. De nem sikerült. A Villetébe került egy elmegyógyintézetbe Szlovéniában. Itt azonnal felmerül a kérdés: Mi az hogy bolond? A bolond az akit a társadalom annak tart. Tehát mi döntjük el ki válik azzá. Tényleg a többségnek van igaza?  Az igazság az, amit a legtöbben annak hisznek. És aki nem kezd el gondolkodni, hogy tényleg így van-e az a normális ember. Aki viszont olyat tesz ami más, ami eltér a társadalmi normáktól az már őrült. Megéri akkor élni ebben a világban? Ki tudja. Őrültnek lenni szabadságot jelent. Az őrültet nem vonják felelősségre tetteiért. Szabadon teheti, amit akar, amire vágyik, és nem kell arra gondolnia, mit gondolnak róla. Azt mondhat, amit akar, azon gondolkodik, amin akar, és olyannak látszik amilyen. Valóban szubjektív tehát, ki is az őrült. Egy fal választja el őket a külvilágtól. És nem tudhatjuk ki is a normális aki a falon belül, vagy aki azon kívül áll. Természetes nem lenne előnyös, ha most hirtelen mindenki „őrülté” válna, mert az anarchiába vezetne viszont önmagunkban megtalálva az egyensúlyt talán nem árt ha a mindennapokban kicsit megbolondulunk és olyat teszünk amit egyébként nem tennénk meg. Erre jön rá a könyv folyamán a főszereplő Veronika, aki egy skizofrén fiúval aki talán nem is annyira skizofrén,  elindul, hogy értelmet adjon az életének.  Coelho talán maga is őrült és ezért foglalkoztatja ennyire a téma, mivel írt egy másik könyvet aminek hasonló jelentése is van a többi ezer dolgon kívül amit még megláthatunk benne. A zarándoklat az író saját tapasztalatai alapján megírt véleményem szerint szimbolisztikus alkotás melyben Szent jakab útját járja végig a szerző. Már az őrültségnek tűnhet, ha valaki végigjárja ezt az utat, hát még akkor ha közben olyan dolgokat kell megtennie amit ebben a könyvben látunk. Ne hagyjuk, hogy a hihetetlennek tűnő dolgok miatt kiábránduljunk a könyvből, olvassuk tovább és nyitottan talán kicsit elvonatkoztatva is gondolkodjunk. Minden kicsiny történetet amit leír kicsit magaménak érzek. Ezért csodálatos ez a két alkotás amit olvastam. Most nekiállok többet is olvasni és aki még nem ismeri az író munkásságát annak is javaslom kóstoljon bele egy kicsit Coelho „őrült” világába.

 

 

Kercsó Attila

Beküldés ideje: 2008-03-22 18:51:21

 


 

Támogatások, mit, miért, mennyire… A magyar mezőgazdaságról, szakértő szemmel
Naponta hallhatunk a címben szereplő kérdésekről. Ismerőseink, rokonaink érintettek ama kenyér előállításában, mely esténként asztalunkra kerül. Láthatjuk a nagypolitika és a termelők már-már rendszeres összecsapásait, ömlenek felénk hatalmas számok, de a milliárdok ellenére a mezőgazdaság ellehetetlenülése is egyre nagyobb hangot kap. Kinek higgyünk? Mi az igazság?
Nem dughatjuk homokba fejünket, érintettségünk tagadhatatlan, s éppen ezért megérdemeljük a tisztánlátás lehetőségét.
Kérdéseinkre egy igazi szakértő válaszolt:

A magyar ggazdaság, még a KSH szerint is alig növekszik. Mennyi a mezőgazdaság aránya a GDP-ben? Ezzel arányban áll-e  a, különböző jogcímeken adott,  mezőgazdasági támogatás, EU-s vagy nemzeti, összehasonlítva a nemzetgazdaság egyéb ágazatai által igénybevett támogatások mértékével? Tényleg megállja-e a helyét az állítás, miszerint a magyar stagnálás elsősorban a mezőgazdaság gyenge tavalyi teljesítménye és az építőipar visszaesése okozta? Azon túlmenően, hogy a szolgáltató szektor is csökkent…  Mi ez? Recesszió vagy korrekció? Van-e, és ha igen, miért, értelme nemzetgazdasági szempontból, az agrárium ilyen mértékű támogatásának?

 

Első kérdéséből kiérződik a KSH-val szembeni bizalmatlanság, aminek azonban tényleg van – empirikus – alapja J. A magyar gazdaság valóban alig növekszik, ha növekszik egyáltalán. Amikor a külkereskedelmi mérlegünket mutogatjuk, akkor rendszeresen elfelejtjük hozzátenni, hogy a magyar gazdaság egyetlen területe, amely tartósan pozitív export-import mérleget produkál az a mezőgazdaság. Ennek – a különbözetnek – az értéke 2007-ben 300 milliárd forint körüli. (Ez a saját becslésem.)

 

A mezőgazdaság a GDP %-ában kifejezett aránya számtalan vita eredője évek óta. Az én álláspontom ezzel kapcsolatban az, hogy súlyos szakmai (közgazdasági) hiba egy ilyen komplex – a magyar gazdaság számtalan egyéb területének (ipar, kereskedelem, szolgáltatás) alapját és megélhetését biztosító – ágazatot a szerint megítélni és besorolni, hogy az alapanyag-termelésének értéke mekkora a teljes kibocsátás arányában. A KSH, FVM, AKI stb. által kommunikált 3,7-4,5 %-os GDP-részesedés ugyanis csak az alapanyag-termelésre vonatkozik. Hosszú évekkel ezelőtt egy nem szakmabeli kollégám egy VHT sajtótájékoztatón (Vágóállat és Hús Terméktanács) néhány általánosító hozzászólás után szót kért, majd felkapott egy szendvicset az asztalról és körülbelül a következőket mondta: „én nem vagyok agrármérnök, csak egy logikusan gondolkodó ember. Arra kérek mindenkit, hogy nézze meg a kezemben lévő szendvicset és gondolja végig, hogy amit lát az egy teljes gazdasági vertikum. Hogyan állhatott össze ez a szendvics erre a sajtótájékoztatóra? Úgy, hogy van egy sertéstartó gazda, aki a párizsihoz szükséges sertéshúst megtermelte. Van egy kereskedő, aki a disznót felvásárolta. Van egy szállító, aki a vágóhídra beszállította, majd egy másik, aki a párizsit az üzletbe vitte. A párizsihoz szükséges szóját, a kenyérhez szükséges búzát, a vajhoz szükséges tejet vagy a margarinhoz szükséges napraforgót is egy-egy magyar gazda megtermelte. Azokat is valaki szállította és a növényolaj-ipar, a malomipar, a tejipar stb. feldolgozta, a nagy-és kiskereskedelmi hálózat pedig hozzáférhetővé tette annak a rendezvényszervező cégnek, amelyiknek az volt a feladata, hogy ezeket a tálcákat ízlésesen szervírozza. Arra nem is térek ki, hogy a szendvicsen van még tojás, piros arany, petrezselyem stb. Uraim, mi pedig arról beszélünk, hogy sertéstermelők hány százalékot „adnak hozzá” a magyar gazdasághoz?

 

Ez a vélemény – mégha kissé cinikusnak is tűnhet más ágazatok képviselői számára – nagyjából tükrözi az enyémet is. Ma úgy hívják az ágazati szakértők a mezőgazdasághoz közvetlenül kapcsolódó szolgáltató területeket, hogy „agrobiznisz”. Számításaik szerint a teljes „agrobiznisz” GDP-részesedése 11-15 %. Nekem nincs jogom megítélni ezen adat kiszámításának elfogadhatóságát, de annyi tamáskodást megengedek magamnak, hogy felhívjam a figyelmet egy szemléletes példára, a szállítmányozó iparra. Vajon egy szállítmányozó vállalkozó olcsóbban szállít el egy konténer kínai napszemüveget, mint egy konténer gabonát? Szerintem nem. Vajon mi történne a magyar szállítmányozó iparral a napszemüveg-kereskedelem (értékben) 10%-os csökkenése, illetve a (több millió tonnás nagyságrendű) gabona-kereskedelem 10%-os csökkenése esetén? Az előbbit biztos, hogy nem érezné meg.

 

Azzal kapcsolatban, hogy a magyar mezőgazdaság támogatására fordított összeg más ágazatokhoz mérten tekinthető-e túlzónak, regényeket lehetne írni. Ennek kapcsán úgy gondolom, hogy a közösségi támogatásokkal – most – nem érdemes foglalkozni, mert azok mértékére, arányára Magyarországnak vajmi kevés ráhatása van. Az unió a CAP (Common Agricultural Policy) folyamatos reformjaival, módosításaival igyekszik a mezőgazdaság hosszú távú megmaradását elősegíteni és ehhez a teljes uniós büdzsé több mint felét fel is áldozza. Ebben egyébként egyre erősebben akadályozza a WTO (World Transport Organisation) tagországainak nyomása és a belső viszályok sorozata, de ez egy más téma…

 

A nemzeti támogatások szintjével kapcsolatban pedig az a meglátásom, hogy azt elsősorban – épp a fent leírt okokból – nem a magyar gazdaság más területei részére folyósított támogatási összegekhez vagy arányokhoz kellene viszonyítani, hanem a többi uniós tagállam nemzeti agrárszabályozásának hatékonyságával és nemzeti támogatásainak mértékével / arányával kellene összevezetni.

 

Ettől függetlenül valótlannak tartom azt az állítást, hogy a magyar mezőgazdaság „túlzott” támogatást kapott volna (mondjuk) 2007-ben. A közel 9000 milliárdos 2007. évi költségvetési főösszeg nagyjából az alábbi arányokban oszlott meg a kiadások tekintetében: állami működés 12%; jóléti kiadások 59%; gazdasági kiadások 16%; adósságkezelés 9%, egyéb 4%. Ebből a mezőgazdaság számára „megítélt” arány (a teljes költségvetés százalékában, a gazdasági kiadásokhoz sorolva) 2,8 % körüli. Ez még az alapanyag-termelésben meghatározott GDP-arányt sem éri el, de főleg nem éri el azt a tényleges foglalkoztatási arányt, amelyet senki nem mer publikálni és ami a közzétett 5%-nak legalább a duplája. (Vagy érdekes lenne mondjuk a közlekedésre fordított kiadásokkal összevetni.) 2007-ben az agrárium részére kifizetett támogatások összértéke meghaladta az 500 milliárd forintot (a KSH és az FVM adatai ennél csekélyebb összegeket jelölnek, de azok pontatlanok). Ebből a nemzeti költségvetést „terhelő” kiadások az e célokra előirányzott 200 milliárd körüli összeg helyett nem érték el – áthozattal együtt sem – a 150 milliárd forintot. Ez még önmagában nem is lenne akkora probléma, csakhogy Magyarországon a rendszerváltás óta nem létezik agrárpolitikai stratégia, a nemzeti agrárszabályozás ad hoc módon történik. A nemzeti támogatási célok sokszor röhejesek, a kifizetett támogatások kitalált normatívákhoz igazodnak, amelyek az ágazat szempontjából zömében eredménytelenül teljesülnek, nem eredményezik a szükségszerű szerkezeti változásokat, illetve változtatásokat. Azért említettem a más tagállamokkal való összevetést, mert Magyarországgal szemben a tagállamok többsége tudatosan szegi meg az uniós előírásokat és fizet ki saját büdzséjéből lényegesen nagyobb arányú nemzeti támogatást olyan célok elérésére, amelyek saját termelőik hosszú távú megmaradását és versenyképességét szolgálják.

 

Hogy van-e értelme a mezőgazdaság „ilyen mértékű” támogatásának, arról további regényeket lehetne írni. A rövid válasz természetesen az, hogy nincs az a pénz, amit a mezőgazdaság meg ne érdemelne és meg ne tudna „hálálni”, ugyanakkor a pénzek jelenlegi herdálása helyett a célirányos támogatási rendszer bevezetését kellene végre kitalálni és alkalmazni. Ez ugyanúgy vonatkozik az uniós pénzek felhasználására is, mert sajnos egyre több olyan közösségi támogatási forma van, amelynek felhasználását Brüsszel a tagállamokra bízza és amelyeket rajtunk kívül minden tagállam hatékonyan tud felhasználni. (Optimális – politikai, morális stb. – körülmények között persze örülni kellene az „önrendelkezés” lehetőségének, de ez sajnos Magyarország, vagyis „haverok, buli, céltalanul eltűnt pénzek” és ez alól az agrárium sem kivétel.) Tehát ami szükséges lenne az a mezőgazdaság strukturális problémáinak feltérképezése (nem megfelelő birtokstruktúra, elavult, nem versenyképes technikai felszereltség, termelői integráció teljes hiánya stb.), e problémák megoldását és az egyéb ágazati célok (erőforrások felhasználása, hosszú távú versenyképesség, kistérségek fejlesztése, agrárnépesség megtartása stb.) elérését szolgáló eszközök pontos meghatározása (tisztességes állami földvagyon-gazdálkodás, nemzeti agrárstratégia kialakítása, szükséges jogszabályi környezet kialakítása, uniós források céltudatos és hatékony kihasználását biztosító pályázatok kiírása stb.) és azok tervszerű és következetes alkalmazása. Ha erre sor kerülne, akkor az eredmények rövid időn belül megadnák a választ a fenti kérdésekre. (Szokták mondani, hogy sohasem késő, de 20 évet behozni elég nehéz és a „földpiac megnyitása” után már csak szűk mozgástér marad az egymást hetente váltogató döntéshozóink számára…)

 

 

V. B. Budapest

 

 

(folytatjuk…

 

Beküldés ideje: 2008-03-26 08:38:34

 


 

Rezisztens baktériumok
Az orvosok aggodalmát az váltotta ki, hogy számos országban mind a mai napig nyakra főre adják az antibiotikumot, annak ellenére, hogy egyre aggodalmasabb jelentések látnak napvilágot, és ami ennél is fontosabb, már ma is igen rossz a hatásfoka egyes gyógyszernek, az ellenállást kifejlesztő baktériumtörzsek miatt. Előfordult nem is olyan régen, hogy hólyaghurutot csak úgy tudtak meggyógyítani, hogy egyetlen antibiotikum bizonyult hatásosnak, és az is csak úgy, hogy intravénásan adták. És már ma is vannak olyan fertőzések, amelyek ellen nincs hatásos gyógyszer, mert az adott baktériumtörzs minden, ma ismeretes antibiotikummal szemben rezisztens, és az, hogy a páciens életben marad-e, az nem a gyógyszernek köszönhető.

A megoldás – hangzik a svéd orvosok felhívása – csak egyetlen lehet: radikálisan csökkenteni kell a penicillin és más antibiotikumok használatát. És nem elegendő, hogy a kollégákat győzzék meg, hogy ne írjanak fel receptre – főleg vírus okozta betegségek esetén – antibiotikumot. Ennél sokkal fontosabb, hogy a gyógyszerek ipari felhasználását kell betiltani. Óriási mennyiséget használnak ugyanis az állattenyésztésben, pl. a csirkefarmokon, annak ellenére, hogy sok ország tiltja ezt. A tenyésztők megpróbálják a tilalmat kikerülni, és sok-sok tonna kerül naponta a talajba és ezzel ivóvizeinkbe, mert a jelenleg használatos víztisztító berendezések nem képesek az antibiotikumoktól megtisztítani azt. Így azután akkor is fogyasztókká válunk, ha egyetlen szem gyógyszert sem szedtünk be évek óta.

Régebben egy-egy antibiotikumot évtizedekig tudott használni az orvostudomány, ma már csak pár évbe telik, míg a baktériumok különböző mutációkkal rezisztensekké válnak. A gyógyszeripari válasza erre nem az, hogy több és jobb hatóanyagot akar kifejleszteni, mert egyszerűen nem éri meg nekik, hogy ilyen rövid élettartamú gyógyszerek fejlesztésében öljenek pénzt és időt.

A svéd orvosok felhívják az Európai Unió figyelmét két dologra: egyfelől radikálisan be kell tiltani az állattenyésztésben, legyen az sertés, baromfi, hal vagy bármi, az antibiotikumok használatát. Másfelől ki kell találni azt a technikát, amelynek segítségével a testünkből eltávozó gyógyszereket ki tudják vonni, mielőtt az ivóvízbe kerül. Végül, de nem utolsó sorban pénzt kell áldozni új, egészen más elveken alapuló gyógyszerek kikísérletezésére. Ha ezeket azután a jövőben mérsékelten fogja az emberiség használni, talán kitart egy egész generációt.

Beküldés ideje: 2008-04-02 10:03:17

 


 

Sakk-matt? Ugyan dehogy! (régi-új magyar játék)
 

 

 

Hasra fektettek a tükörfényesre vikszolt asztalon, kicsit megtapostak, hogy görbe hátunk símább felületet alkosson, aztán éles üvegdarabbal sakktáblát rajzoltak bőrünkre. A teremszolga puha bársonnyal borított székeket cipelt mellénk, a két játékos megigazította szemüvegét és elkezdődött a parti. A sokadik  játszma. Fülünk sajgó hallatára beszélgetnek egymással: minden népszerűségünk eltűnt a  süllyesztőben. Valami új trükköt kellene kitalálnunk. Ha így megy tovább, mindketten letűnt emlékké porladunk.

Talán össze kellene vesznünk? Akkor, külön-külön talán újra erőre kaphatnánk. Talán újabb meséket kellene írnunk, íratnunk… Egy szaftos kis válság sem ártana, nyugodtan tologathatnánk a figurákat, míg a többiek elcsámcsognak rajta. Netán megpróbálhatnánk olyasmiket mondani, amit a nép hallani akar. Meg olyasmit, amit a tőzsde szeret hallani. Nyugtatgathatnánk a tőkét, szegénykém mindig olyan ideges és bizonytalan. Előkotorhatnánk régi szlogeneket. Egyszer már elhitték őket, most  is bejöhet.

Ugathatnánk egymásra a parlamentben, hangosan, hogy csak azt hallja ország-világ.Mennyit is kell még itt ülnünk? Két évet? Addig úgyis mindent elfelejtenek, ezek mindig, mindent elfelejtenek.

Még egy pohár bort? A franciából? Naná!

Azért játszunk is, rendben? Jó meleg van itt, csak az utcai kiabálás zavar egy kicsit a koncentrálásban. Elképesztő, hogy  néha milyen sokáig bírják! Remélem, azért két év alatt berekednek. Vagy berekesztjük őket, nem?

Hej, régi szép idők! Jó kis pártmonarchia. Semmi süket demokrácia, meg ordibálás, meg sajtó… Istenem, pardon, izé…, de jó is volt! Nem kellett buta álcázó hadműveleteken agyalnunk, mindenféle nyilatkozatokat süketelni…

Én a te helyedben nem azt lépném. Sakkot kaphatsz. Persze, barátilag megbeszélhetjük a dolgot, nehogy komoly veszteség érjen, én megengedem, hogy visszalépj. Szabály, szabály… Blabla, azokat mi írjuk, nem? Amit meg, valami fatális tévedésből, mégsem mi alkottunk, azt úgysem tartjuk be.

Lépj vissza nyugodtan, addig becsukom az ablakot, facsarja az orrom a népszag. Már a drága Molotov elvtárs koktélját sem bírom. Még szerencse, hogy budai villám fái között tiszta a levegő. Ott mindig újjászületek, bár Ági szerint a jó levegő még senkit nem gyógyított meg. Érdekes, Vlagyimir is imádja az ózondús ájert. A harmadik vodka után kiültünk a dácsája teraszára, s azon röhögtünk, milyen lenne a kilátás egy bazi vastag gázvezetékkel spékelve.

Azt hiszem, sáncolni fogok. Úgy biztonságosabb. Nem leszek annyira szem előtt. Ha nem látnak egy ideig, megszépülök emlékeikben. Az meg nagyon rám férne. Az orromat soha nem szerettem. Egyszer említettem is Klárának, hogy elkelne cseppnyi plasztika, tudod, akkor volt, mikor felvettem az osztalékot. Gondoltam, abból futja majd, valahol nyugaton. Ott legalább nem kellett volna fél órát szöszmötölnöm, míg bepötyögön tajszámomat a vizitdíj automatába.

Jut eszembe, válság ide, válság oda, nem kellene céget alapítanunk a játékgéppé átalakított kórházi automaták üzemeltetésére? Szerintem jó üzlet lenne. Persze, az operatív ügyekbe ott sem szólnánk bele, csak hátulról tologatnánk az üzletvitelt egy kicsit. Tudod, olcsó áram, kis maszek pénzkivét, támogatások…

Hát ezt elnézted, pajtás, oda a huszárod. Mondtam, hogy ne kezdj ki velem!

Azért nyugtass meg, hogy holnap is együtt játszunk. Eddig veled volt a legjobb. Azt a kis affért meg dobjuk a kukába. Vagy Dávid kreáljon belőle valami mellébeszélő sajtóközleményt. Jó, ha azt hiszik, mi izzadva dolgozunk a megoldáson. Természetesen kizárólag a haza érdekében.

Szép az új öltönyöd. Megy a helikoptered színéhez.

Sakk-matt. Hihihi! Megvertelek.Koccintsunk! Nem pezsgővel, az rossz ómen. Péterünket is hónapokig cikizték emiatt. Vajon épp merre szálldogáll? Bangkok? Indonézia? Remélem, nem Kínában korzózik a baráti elvtársakkal megint.

Egy jókora folt van a szemüvegeden, barátom. Lehet, hogy nem is láttad tisztán a táblát? Mindenképpen nyertem volna, de lásd, kivel ülsz egy asztalnál, holnapra beszereztetek egy nagyobbat. Nagyobb háttal, nagyobb négyzetekkel. Hisz tudod: egyenlő esélyek, nagyjából egyforma profit. Az orrom olyan, amilyen, de a szemem akár a sasé. A hasznot kilóméterekről észreveszem.

Köszönöm a játékot. Holnap folytatjuk. Ja, és ha az ajtó előtt mikrofonokat lóbálnak feléd, mondd, hogy folytatnunk kell a tárgyalásokat. Majd Ildikó teletömi a magnójukat. Mert mi csak addig sakkozhatunk, míg odakint nem tudják, mit is teszünk valójában.

Hát viszlát holnap.

 

Kercsó Alpár

Beküldés ideje: 2008-04-02 16:17:40

 


 

Illik felállni
 

Illik felállni !

 

Az ír miniszterelnök, Bernie Ahern, bejelentette, hogy május 6-án lemond. Egymás után háromszor választották újra. Most, korrupció gyanújával, bírósági vizsgálat folyik ellene. Ahern minden vádat határozottan tagadja. Lemondásának indoka: nem szeretné, ha az ellene folytatott eljárás, a gyanú árnyéka befolyásolná az ír belpolitikát.

Számtalanszor állították és állítják elénk példaként Írországot, Európa gazdasági csodáját.  A zöld sziget szülötte most felírta a leckét, egy kicsit talán a mi kelet-európai politikusaink táblájára is.

Kedves nebulók, bársonyos padsorokban ülő államfők, miniszterek, polgármesterek, tessék csendben maradni és szorgalmasan jegyzetelni. És tanulni, tanulni, tanulni. Aztán alkalmazni az elsajátított s remélhetőleg be is gyakorolt tételeket.

Mert eddig hiába emlékeztettük önöket, hogy nem  elég belehuppanni vezéri trónusokba, öntelten terpeszkedni, nagyívű hantákat szónokolni, csillogó autók sötét üvege mögül kegyesen integetni a szolgáló népnek. Önök roppant módon szeretik elfelejteni odatartani hátsófelüket, hogy büntetésüket is bezsebelhessék, ha tévedtek, rosszul döntöttek, netán összetévesztették önmagukat egy népszerű mesemondóval.

Tudják, a kulcsszó a felelősség. Nem elsősorban a másé, a másik oldalé, hanem saját felelősségük. Az a felelősség, amit már akkor is vállalniuk kellene, ha csupán gyenge árnyék takarja makulátlan hírnevüket.

Igen, tudjuk, a példamutatás fogalmát még nem vettük, később szerepel a tantervben. Kár, mert az erkölcsi alappal együtt szorosan összefügg a már többször említett felelősséggel. Mondok önöknek egy egyszerű példát, hogy világosan érthessék: Lacika csak akkor követelhet tisztességet, vagy ahogy önök fogalmazni szoktak, jogkövető magatartást, Pistikétől, ha ő maga tisztességes és jogkövető. Nem feddheti meg Pistikét addig, míg ő, a jogot alkotó Lacika, fittyet hány saját előírásaira. És nem rendes dolog Pistikét büntetni addig, míg Lacika ugyanazért a kihágásért aprócska ejnye-bejnyét  sem kap. A Pistike jó útra térítése a leghatékonyabban úgy érhető el, ha Lacika, azaz önök, saját példájukra hivatkozhatnak nagy népnevelő előadásaik során.

Igazuk van, morgolódjanak csak bátran, hiszen demokrácia van,  megtehetik. Az anyag, amit meg kellene tanulniuk valóban teljesen új és ismeretlen a kontinens eme tájain, bár igen logikus és nem is túl hosszú. Ha jól viselkedik Lacika, Pistike, simogatást érdemel, ha rosszul, nyaklevest. Mindkettőt el kell viselnie.

Nemsokára csengetnek. Készüljenek a következő órára, felelni fognak. Aki szekundát kap majd, az meg fog bukni. És akkor osztályt kell ismételnie. Bár  lehet, hogy ennek a Pistikék örülnének a legkevésbé!

Most kimehetnek, mindjárt érkezik a másik osztály. Apropo, Lacika, nem te törted be véletlenül az ablakot a szertárban? Láttalak arrafelé ólálkodni…

<!–[if !supportLists]–>-                 <!–[endif]–>Tanító bácsi, nem én voltam! Pistike volt! Én hetek óta nem is jártam arra! Pistikén kell számon kérni! Hiszen tudja, én csak a kis békát szoktam ott etetni. A tanító bácsi békáját!

 

Kercsó Alpár

 

Beküldés ideje: 2008-04-03 14:15:23

 


 

Lassan porladó fal – Ciprus
 

 

Majd’ tíz évvel ezelőtt jó sorsom és egy utazási iroda tényleg igen kedvező ajánlata Ciprusra vetett. Természetesen a déli, görög részre, arra a kétharmadára a szigetnek, ahol ugazi turistaparadicsom várta és várja ma is a pénzét otthagyni szándékozót, csodálatos szállodák és apartmanházak hosszú sora a homokos tengerparton, égigérő pálmák, számunkra hihetetlen méretű fikuszok, kaktuszfélék… Patyolatfehér házak, kiválóan megőrzött történelmet súgó épületek, templomok, erődök… És persze tavernák színes sorai, kedvesen sürgölődő pincérek és a külföldit enyhe erőszakkal beterelni igyekvő szendvicsemberek. Nyugodtnak látszó arcok, ragyogó, s egyáltalán nem mellesleg igen meleg, napsütés, már-már nyomasztóan tiszta, kék ég minden nap.

Az első meglepetés a kegyetlenül kora hajnalban megtartott első tájékoztató lett volna, ha előtte nem „edződtünk” volna egy keveset a reptéren. A leszállókártyát a gépen felejtettük, s két marcona géppisztolyos alak vigyázott ránk, míg újakat ki nem töltöttünk, a kialvatlanságtól homályos tekintettel.

Szóval, eligazítás… Szállodai szobánkat, vagy bárminemű szállásunkat szükségtelen bezárnunk, midőn városnézni vagy pancsolni indulunk. Tudniillik Cipruson nem lopnak, senki nem zár semmit. Nem a becsület szobrai ők, meséli a kitelepített magyar idegenvezető, csak egyszerűen nincs a vérükben a lopás kényszere. Meg a becsapásé, átverésé sem. Ott haláli nyugalommal megbízhatunk bárki, természetesen helybéli, szavában, álmában sem akarna bepalizni bennünket. A Balkán határairól érkezve méltán hihettük, hogy nyilván másik bolygón landoltunk. Majd pénzt akartunk váltani szállásunk tulajdonosának kis vegyesboltjába. Remegő kézzel számoltuk le elé csekélyke dollárunkat, némi ciprusi fontot remélve cserébe. Miután kiderült, hogy a pénztárban nincs annyi font, amennyi nekünk járt volna, a hölgy széles mosollyal nyugtatott: hagyjuk ott pénzünket, férje délután hoz helyi valutát a bankból és jelentkezik vele a szobánkban. Elhittük. Az erkélyen ücsörögve már ostromoltak a keleti kételyek: mi lesz, ha eltűnnek, mi meg megszabadultunk minden vagyonunktól. Szerencsére a visszaútra megvan a repjegyünk, addig majd koplalunk…Néhány órányi gyomorgörcs nyomán kopogtak az ajtón, és a kockásinges úr forint-fillérre, azaz font-centre elszámolt velünk. Így már boldogan beülhettünk bárhová meze-t, musaka-t, kebabot enni, a jéghideg bár kétségtelenül halovány Keo sört szürcsölni…

Az egyik kirándulás, melyre vállalkoztunk, Nicosiába vezetett. Cipruson nincs buszmenetrend, az ember ácsorog a megálló környékén, s ha a kívánt irányba lát egy buszt pöfögni, egyszerűen int neki s az szépen megáll mellette. A helyi járatok zömén, tekintettel a jókora hőségre, légkondi üzemel. Környezetbarát, takarékos, csendes légkondi. Pontosabban, hiányzik néhány ablak a járgányból, a menetszél hivatott leszárítani az izzadtságcseppeket homlokunkról. A turistákat fuvarozó buszok persze modernek, klimatizálta, de a sofőr ott is helybéli. Hát érkezik, amikor éppen érkezik. S odaér a célba, most épp a fővárosba, amikor odaér. Útközben láthattuk, igaz csak távolról, a demarkációs vonalat, a görög és török rész közötti, őrtornyokkal tűzdelt, ENSZ katonák által felügyelt kerítést. Egy-két kötelező pihenő, az idegenvezetőt régi ismerősként üdvözlő csehónál és a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy mindent lekéstünk, amit beharangoztak nekünk Nicosia látnivalói közül. Így nem maradt más, a busz végiggördült velünk a fal mellett. Megállni, kiszállni tilos, fotózni, videózni tilos. Itt-ott fényképek, azon görögök képei, akik eltűntek vagy meghaltak a polgárháborúban. Fegíveres katonák járőröztek. S mindenből valami tengermély gyűlölet áradt a másik oldal iránt.

Akaratlanul némult el a társaság. Mintha éreztük volna, hogy a napsütés közepette itt valami tragikummal találkoztunk. Mintha a felhőtlen pancsikolásból, a tavernák zsivajából visszatértünk volna a való és egyáltalán nem fényes világba.

Ciprus 1960-ban nyerte el függetlenségét Nagy Britanniától. Azon kevés országok közé tartozik, melyek alkotmányát más ország írta, jelen esetben a britek. A brit-ciprusi alkotmány szigorúan tiltotta a görög és török ciprióták közötti házasságkötést. Ugyanis a szigeten nem görögök és törökök élnek, hanem ciprióták, „genetikailag egy népet alkotva, csupán vallásukban különbözve egymástól. Az 1963-ban kezdődő polgárháború ürügyén Ciprus északi, beleértve a főváros északi részét is, török csapatok vonultak be. A falat 1963-ban kezdték építeni, a város északi és déli szektora közé, az egyre gyakoribb erőszakos cselekmények kiküszöbölése végett. Az északCiprust maguknak kiszakító törökök a fővárosra is igényt tartottak. A következő évben az ENSZ beavatkozott a konfliktusba, csapatai azóta is a szigeten állomásoznak.

A nicosiai fal azon részét, melyet elsőként kezdtek építeni, két éve elbontották, helyére könnyebb fémkerítés került, melyet 2008 április 3-án, legalábbis egy sétálóutcai szélességben, szintén elbontottak. Reggel fél kilenckor, halk és visszafogott ceremónia keretében a Ledra utcában megszűnt a kerítés. A fal utáni kb. 100 méteres semleges zónában a mai napig állnak, érintetlenül és elhagyatottan, az onnan 1963-ban kiköltöző ciprióták impozáns polgári házai, az üresen hagyott boltok, kávézók… Két évvel ezelőtt a hadsereg, beleértve az ENSZ csapatokat is, vállalta, hogy legalább annyira helyreállítja azokat, hogy ne dőljenek a falak a járókelőkre. Ígéretük teste öltött. Néhány nappal a teljes nyitás előtt magasrangú török katonai kldöttség járt a helyszínen, nyilván áldásukat adták a kerítés eltüntetésére Azt csak gyaníthatjuk, hogy az EU-ba igyekvő Törökország kénytelen bizonyos engedményeket tenni céljai elérése érdekében.

A fal déli oldaláról a görög, az északiról a török katonák vonultak el. Maradtak viszont a kéksisakosok, időnként ők fognak járőrözni.És egyelőre maradt a szigetet átszelő  demarkációs vonal. No és, természetesen, Cipruson továbbra is állomásoznak brit csapatok. Külön kis birodalmuk van, városka-féle, ahol idegennek csak áthaladni szabad, megállni nem, saját házakkal, intézményekkel, iskolával, kórházzal, és sótalanított tengervízzel öntözött saját füves lovaspóló pályával. A száraz, homokos tájból kirívó, már-már természetellenesen zöld folttal. Fölöttünk néha elkelepel egy brit felségjelű harci helikopter.

Lesz-e folytatás? Lehet-e újra egy ország a paradicsomi sziget? Görögök és törökök végre nem egymás ellen, hanem egymás mellett? Összeadhatja-e erejét az északi hegyvidék ivóvízkészletét birtokló török és a déli részek vízben roppant szegény, de gazdaságilag jóval fejlettebb görög lakossága? Talán legalább olyan történelmi reveláció lenne, mint a berlini fal eltűnése. De, ahogyan az bekövetkezett, joggal reménykedhetnek benne a szigetlakók is. Talán még akkor is, ha Cipruson a fal egy vallásában homlokegyenest különböző  a nemzetet vág ketté, ahol az ellentétek a zsigerekbe ivódtak, kezelésük hosszas terápiát igényel.

Mostantól kényelmesen végigsétálhatnak a Ledra utcán, ahogyan végigsétálhatnak az Unter den Linden-en is, s aki nem járt arra egy-két évtizeddel előtte, el sem tudja képzelni a komor fallal behatárolt városképet. Mert az a természetes, ami most van, és előbb-utóbb minden természettel szemben vívott csata legyőzetésre ítéli a kihívót.

Beküldés ideje: 2008-04-04 08:44:14

 


 

Koszovó: precedens vagy nem?
 

 

A tekintélyesnek mondott, de kétségtelenül befolyásos amerikai napilap, a New York Times 2008 április 7-i számában hosszú cikket közölt a romániai magyarság autonómia törekvéseiről, elsősorban Koszovó függetlenségének apropoján. Az újság beszámol a sepsiszentgyörgyi szimpátia-tüntetésről a rigómezei függetlenség-kikiáltás mellett.

Az írás megállapítja, hogy a tüntetés hangsúlyt akart adni a legnagyobb magyar kisebbség függetlenedési szándékainak, sőt felmerült egy önálló Székelyföld állam létrejöttének gondolata is. Később, mivel valószínüleg a cikkírónak is feltűnt a függetlenség és autonómia fogalmainak enyhe keveredése, szereptévesztése eszmefuttatásában, korrigál, és egyértelművé teszi, hogy a székelyek (ahogy a romániai magyarokat nevezik – teszi hozzá) Románián belüli autonómiát szeretnének. Önálló államról szó nincs. Ugyanakkor a kommentár megjegyzi, a viszonylag „enyhébb” autonómiának is igen csekély esélye van.

Szóba kerül a romániai magyar politikai pártok szerepe a problémakör kapcsán, és az író az eddigieknél radikálisabbnak ítéli a Magyar Polgári Párt létrejöttét Romániában, mely nemcsak a politikai palettát színesíti és képviseli markánsan az autonómiát, de komoly kihívást is jelent az eddigi domináns magyar párt, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel szemben. Ez utóbbi 1996 óta minden román koalíciós korménynak tagja, de, legalábbis az MPP sepsiszéki elnöke szerint, inkább a többségi román érdekeket, mint a kisebbségi magyarokat képviselte. Gzdag Zoltán kijelentette, hogy mindig tiszteletben tartották és tartják Románia törvényeit, de az autonómia törekvések sikertelensége újabb, másfajta feszültségeket eredményezhet Romániában.

A magyar kisebbség helyzetét értékelve, a cikkíró megjegyzi, hogy tekintettel eme kisebbség létszámára s egyre hangosabb szavára az autonómia érdekében, nem meglepő a tény, hogy Románia csatlakozott azon országokhoz, melyek megtagadták a független Koszovó elismerését.

A New York Times eredeti cikkét ide kattintva olvashatja.

Beküldés ideje: 2008-04-08 09:42:02

 


 

Száznapos leltár
 

 

Száznapos leltár

 

Ma van az év 101. napja. Eltelt tehát 2008-ból 100 nap, hátravan még 265. Mielőtt bárki valamiféle matematikai zsenialitást vélne felfedezni bennem, be kell vallanom, hogy már a középiskolában igen halovány teljesítményt mutattam a reáliák terén, néha, talán kis túlzással, azt szoktam mondani, hogy csak azért nem buktattak meg a számok tárgyából, mert a tanár bácsi ismerte apámat. Pedig időnként megérdemeltem volna…

Néhány éve megismerhettük és „megszerethettük” a száznapos programokat Magyarországon. Ezek olyan, utólag rendkívül megalapozatlannak, hatásaikban káros  intézkedési csomagok voltak, melyek a konkrét eredmények helyett a politikai népszerűséget, egy-két párt táborának hízlalását voltak hivatottak szolgálni, nem feledkezve meg természetesen azon üzleti és érdekkörök gyors jóllakatásáról, melyek ezen programok kitalálóit bársonyszékbe segítették.

Nos, talán beláthatóbb időben száz nap, mint évek hosszú sora, és kézzelfoghatóbbak az eredmények, bármilyen előjelűek is lennének azok. Ráadásul száznaponta újabb frenetikus bejelentéseket lehet tenni, sűrűn kattogó fényképezőgépek és keservesen nyújtózó mikrofonok előtt, figyelmet követelve az emberektől, újabb és újabb gumicsontokat kínálva sajtónak, közvéleménynek egyaránt.

Megpróbálhatunk, csak úgy, emlékezetből, leltárt készíteni az elmúlt száz napról. Kissé megerőltetve memóriánkat, felidézhetjük a január-februári égigérő gázszámlákat, villanyszámlákat. A már régen köztudatba s életünkbe ivódott év eleji áremeléseket. Az alig vastagodó bérborítékot, melyből egyre többet kell kikaparnunk kenyérre, tejre, húsra, cipőre, nadrágra, buszra, vonatra, vízre, tévére, újságra… Végeláthatalanul hosszú a sor. És felrémlenek a folyton érkező, „lelkesítő” hírek a gazdaság stagnálásáról, a munkanélküliség növekedéséről, a folytogatón gyarapodó inflációról, miközben szomszédaink felől ugyanezen témákban számunkra elképzelhetetlen adatok érkeznek. Találkozhattunk a külföldi munkára igyekvő magyar melósokkal és vállalkozókkal. A szomszéd utca házait felvásárló idegenekkel. Az egyre szaporodó kátyúkat kerülgetve méregdrágán tankolhattunk öregedő autónkba, miközben állami, tehát a mi adónk által  beszedett, százmilliárdok elsikkasztásáról hallhattunk. A felelősök megbüntetése, mint eddig majdnem minden esetben, természetesen elmaradt, hiába keresnénk nevüket a kék hírekben.

Népnevelők álltak élünkre, akik arra oktatták a buta népi nebulót, hogy mindenért legalább kétszer kell fizetnünk, akkor is, ha nem kapunk viszonzásképp semmit. Aztán a tanító néni pezsgővel és pezsgőfürdővel ünnepelte a párttársai által rábízott sarctörvény elfogadását.

Végiggurulhattunk Európa legdrágább autópályáin s megnézhettük a tömegesnek egyáltalán nem nevezhető tüntetéseket márciusi nemzeti ünnepünkön, sokezer odavezényelt rendőr háta mögül, százmilliókért importált vízágyúk árnyékából. Mindössze egy héttel előtte, már tényleg tömegesen, fenéken billenthettük „szakértő és szociálisan érzékeny” kormányunkat, aki megrázkódott ugyan, de sajgó ülepét azóta is vigyorogva takarja előlünk.

Majd menthetetlenül jött a tavasz, sztrájkokkal fűszerezve, s a derűs, napsütéses égből kicsit fakón, kicsit magyarosan lezúgott a hír: kormányzó párosunk válni készül. Öröm és remény rügyezett gondolataink kertjébe, mert azt hittük, ennyi borús év után már csak jobb, szebb jöhet. Találgattuk, mi lehetett valamelyik fél számára elviselhetetlen a korábban, a boldog és küldetéstudattól átitatott esküvőn kötött vagyonjogi szerződésben. Agyonismert arcok fordítottak hátat korábbi önmaguknak s legalább olyan meggyőződéssel érveltek előző véleményei ellen, mint anno azok mellett. Később, mikor felébredtünk, láthattuk, hogy lényegében semmi nem változott, a felhők maradtak, sőt vastagodta, s hiába a sok eső, napfény hiányában az új hajtások nem fejlődnek. Irigyelhetjük tovább a szomszéd virágzó gyümölcsfáit.

Kicsit távolabb tőlünk egy kitartó népcsoport bebizonyította, hogy a történelem és az igazságtalan békeszerződések betűi nincsenek kőbe vésve, átírhatók, csak kitartás és igazukban gyökerező hit szükséges hozzá: Rigómező független lett. Arrafelé is irigykedhetünk? Vagy inkább tanulhatnánk?

De tanulhatnánk hasznos trükköket méltóságainktól arra nézve, hogyan úszhatjuk meg a ránk uszított adóhivatal vagyonosodási vizsgálatait, legintimebb magánéletünkben való gátlástalan túrkálását. Hiszen őkmindig, mindenből patyolattisztán kerülnek ki. Nyilván, bennünk van a hiba. Talán el kellene végre döntenünk, mit is akarunk valójában. Élvezni a friss kikelet napfényét vagy ködös délutánonként gyéren megvilágított szobácskákban gubbasztani.

Talán mi is hadműveleteket indíthatnánk. Persze nem csillagszórót vagy kikeletet, ezek a nevek már foglaltak, bár inkább hajtóvadászatot takarnak… Természetesen, kizárólag a mi érdekünkben! Meg egy iciri-picirit az állam zsebébe (messze nem üvegzsebébe) vándorló bírság-milliárdokért.

Tűzhetnénk ki jól hangzó célokat magunk elé, például a munka ünnepén (és a bukófélben agonizáló kormány új programja kihirdetésének napján) az utóbbi száz napban is borsosodó árú virsli hústartalmának megnövelését. Ha már ilyen hosszú számot mutat a bolti pénztárgép, legalább ne műanyagba gyömöszölt csont-bőr-lábpépet csúsztassunk  óvatosan a világpiaci áron megváltott, nulla fűtőértékű gázzal felforralt, lassan aranyárban mért vízbe.

Aztán a milliárdokért megvásárolt vizitdíj-automatákat átalakíthatnánk félkarú rablókká. A rablás szoftver már eddig is bennük volt. És lehetne egy össznépi kaszinó az egész ország. A pénztárban kameraöklelő fináncminiszterünk osztogatná az értéktelen zsetonokat, forint for ever felírattal. Esetleges veszteségeink által okozott neurotikus rohamainkat a kultuszminiszterből helyettesítő egészségügyi miniszterré átigazoló, sokoldalúan fejlett Pösze Pista enyhíthetné a társadalombiztosítás által nem támogatott gyógyszerekkel. A fő üzemeltető természetesen maradna a jelenlegi Ferenc, nemcsak a politikai stabilitás és a külföldi befektetők bizalmának megőrzése végett, de azért, mert a nyerőgépek üzemeltetéséhez szükséges áramot ő tudja a legolcsóbban beszerezni. Az időnként fura alakokkal koccintgató, kisiskolákban is büszkén kampányoló szociális miniszter ügyelne arra, hogy a biztonsági személyzet munkaszerződései rendben legyenek, a polihisztor igazságügyminiszter hatékonyabb és, pénzügyi vénájának hála, olcsóbb könnygáz-gránátokkal látná el őket. S ha netán egy játékos felháborodna, mert csaláson éri a folyton csicsergő, fejét öntudatosan emelgető, kivasalt arcú krupié-hölgyet, azonnal gumibotokkal és maró füsttel lehetne helyreállítani a rendet. Az üzemeltető rendjét. A pénztáros rendjét. Az egész személyzet rendjét.

A sűrű szmogban már úgysem látszik sem a kivert szem, sem a zsonglőrködő játékmesterek keze. Sem a pénztárból hatalmas batyuval kiosonó sötét árnyék…

Az utóbbi száznapos borúra legalább száznapos derűt kívánok mindenkinek. Igaz, ha beteljesül óhajom, száz nap múlva talán unalmasabb leltár készülhet. Nem baj, Imádnám azt az unalmat.

 

Kercsó Alpár

 

 

Beküldés ideje: 2008-04-10 14:00:17

 


 

Magyar kibervégtag Indiából?
Nem Magyarországé, hanem Indiáé lehet a világszenzációnak számító neurokibernetikus művégtag gyártási joga. A magyar tudósok szeretnék, hogy hazájuk élvezze találmányuk hasznát, ám a kormány nem áldozott erre a célra másfél millió dollárt.

Valószínűleg Indiában fogják gyártani azt a világszenzációnak számító művégtagot, amelyet Páli Jenő, a Biokibernetika Kft., a Semmelweis Egyetem első kutatás-fejlesztési cégének vezetője „talált ki” kollégáival együtt. A neurobiológus doktor már egyetemi évei alatt is az idegrendszeri sérülésekkel, a regenerációval foglalkozott, akkor még csak az állatkísérletek szintjén, inkább dokumentációs igénnyel. Az egyik projektben a patkányok bajuszszőrrendszerét tanulmányozták, amely az élővilágban – a jelenlegi ismereteink szerint – a legérzékenyebb tapintórendszer. Így került közel a testérzékelés témaköréhez. A találmányának leglényegesebb eleme az a mesterséges tapintórendszer, amely az emberi bőr működését modellezi.

A tapintófelület azért forradalmian új, mert – ha a fejlesztést sikerül befejezni – az az idegrendszerrel összekapcsolható, és agyi vezérléssel működik: a megfogott tárgy súlyáról, hőmérsékletéről és minden egyéb jellemzőjéről a számítógép és rádióhullámok segítségével közvetlenül az agyba jut az információ, amire az agy természetes választ ad. A reakció, vagyis a „parancs” ugyanilyen módon juthat vissza a művégtagba. Eddig is léteztek agyhullámokkal vezérelt művégtagok, de nem volt valódi testérzékelés, valamint működésükhöz az agyhoz kapcsolt vagy az agyba beépített elektródák kellettek.

Az újabb találmány azonban szükségtelenné teheti ezt. A kar csonkjában több ezer idegvégződés található: ezekhez kapcsolódik az elképzelt rendszer. Az idegek, idegrostok törvényszerű hegesedését, elhalását speciális őssejttenyészetekkel akadályoznák meg a kapcsolódási felületeken. Természetesen ez a technika nemcsak a kar, de a láb elvesztése esetén is alkalmazható. Ráadásul az alsó végtag pótlása jóval egyszerűbb feladat. De a találmány segítségével a gerincsérülteket is talpra lehetne állítani. Az agy és az alsó végtagok közötti információáramlás helyreállításával, vagyis a tapintófelület, a számítógép és a rádióhullámok kombinációjával, saját izomerejükkel képesek lennének járni.

A találmány az űrkutatásban is áttörést jelenthet. Mivel rádióhullámok segítségével történik a kommunikáció a „művégtag” és az agy között, ezért a távolság nem jelent akadályt. A tapintófelület segítségével elméletileg olyan információk juthatnak vissza egy távoli bolygó felszínére juttatott szerkezetből az űrhajóba, mintha valaki valóban ott járna. A tervezett Mars-expedícióra már készülnek – magyarázza a doktor. De hozzáteszi: ez a fajta alkalmazás a következő fejlesztési projekt témája, amelyet a magyar és az indiai tudósok közösen fognak elvégezni – de magyar irányítással. Páli Jenő abban reménykedik: ha már a művégtag gyártása esetleg nem itthon történik, legalább az űrkutatási eredmények gyarapíthatják Magyarországot.

A fiatal kutató 2000 decemberében alkotta meg találmányának elméletét, és 2001 januárjában vetette papírra a mesterséges tapintásérzékelő alapelvét. Megtették a magyar szabadalmi hivatalban a bejelentést, ennek alapján 2002-ben megtörtént az európai szabadalmi bejelentés is. Az akkori – még az Orbán-kormány irányítása alatt álló – gazdasági minisztérium támogatásával két pályázatot is sikerült elnyerniük. 2004-ben Páli Jenő megkapta az európai uniós szabadalmi oltalmat. Az elképzelése olyan átütő világújdonság volt, hogy változtatás nélkül, azonnal megkapta a szabadalmi jogokat.

Hogy uniós pályázati pénzekhez hozzájuthassanak – 2005-ben nyertek a GVOP-keretből –, céget alapítottak az egyetemmel közösen a támogatások kezelésére. Szűk két évbe telt, míg elkészült a prototípus, amit tegnap mutattak be az Anatómiai Intézetben. Ahogy Páli Jenő mondja, szinte több energiába telt az uniós pénzek felhasználásával kapcsolatos adminisztráció precíz elvégzése, mint a művégtag kifejlesztése.

Az indiaiak másfél millió dolláros – azaz cirka negyedmilliárd forintnyi – befektetése elegendő lenne arra, hogy a még szükséges fejlesztéseket – a művégtag lekicsinyítését – befejezzék, amihez még 1-2 év kell. A fiatal kutató sajnálná, ha szabadalmuk haszna nem itthon kamatozna, és arra is figyelmeztet: Indiában látott valódi „technopolist”, ahol csak informatikusból 80 ezer dolgozik. Ott intézik például az amerikai vállalkozások könyvelésének túlnyomó többségét is. Mint a sajtó megírta: Gyurcsány Ferenc útjának sikere, hogy Gyöngyösön gumigyárat alapítanak az indiaiak. Egy olyan gyárat, ami nem kellett a szlovákoknak sem.

(Magyar Nemzet)

 

Beküldés ideje: 2008-04-10 14:21:38

 


 

Magyarország: fasiszta terror???
Megjelent: Amerikai Magyar Népszava Szabadság

 

 

Nyílt fasiszta terror Magyarországon

Népszava Szabadság összefoglaló
2008. április 08.

 

Magyarországon ma már nem elszigetelt jelenség a nácizmus. A harmincas évek Németországát idéző jelenetek zajlanak az utcákon, a rendőrség nem tesz semmit, a magyar kormány a deklarációkon kívül többre nem képes. Élnek és virágoznak a nyíltan uszító, náci internetes portálok, nyíltan szervezkednek rajtuk névvel és címmel a neonácik magyarországi kisebbségek elleni támadásokra, tesznek közzé neveket és telefonszámokat azzal a céllal, hogy őket a neonáci hordák zaklassák és támadják meg, a magyar rendőrség és igazságszolgáltatás tehetetlen velük szemben. Molotov-koktélt dobtak egy zsidónak bélyegzett jegyirodára az Újlipótvárosban, és már a második támadást szervezik ellene. A konfliktus eszkalálódik, a hatalom gyenge és arcátlanul néma, a polgároknak saját maguknak kell megvédeniük a barbár csőcseléktől magukat, ami botrány. Szégyen Gyurcsány Ferenc miniszterelnökre, aki egyébként közismerten elítéli a szélsőjobboldali megnyilvánulásokat, hogy a blogjában biztatja ellenállásra az antifasisztákat, ahelyett, hogy az államhatalom rendelkezésre álló eszközeivel megakadályozná az antiszemita és nyilas támadásokat.

A háttérben a demokrácia teljes félreértéséről van szó. Liberálisok, köldöknéző értelmiségiek is felelősök a helyzet kialakulásáért, akik életüket adnák azért, hogy a nácik szabadságát senki ne korlátozza, mert szerintük az sérti az emberi szabadságot és méltóságot. E beteges gondolkodás, amely összetéveszti az élet szabadságához való jogot a terrorizálás, a gyalázkodás és a megfélemlítés jogával, csak egyik okozója a helyzetnek. A magyar szocialista kormány gyáva, nem meri felvállalni a kemény és nyílt fellépést a fasisztákkal szemben, mert attól fél, hogy Orbán Viktor majd diktatúrának nevezi a rend védelmét. Orbán Viktornak elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy Magyarországon nyílt fasiszta terror működik, a társadalom egyes csoportjait nyíltan és fizikai létükben fenyegetik. De ez nem mentség arra, hogy Magyarország kormánya nem képes megvédeni saját polgárait. A “beszariság” csúcspontja az volt, amikor Gyurcsány Ferenc zsidózó és tojásokat dobáló csürhe fenyegetése közepette vonult a Duna-parti megemlékezésen, ahol a nyilasterror áldozataira emlékeztek. A gyülekezési törvény szerint bejelentett demonstráció résztvevőinek joguk van ahhoz, hogy zavartalanul gyülekezzenek. Ezt a zavartalanságot a magyar miniszterelnök még saját maga számára sem volt képes biztosítani, nemhogy védtelen honpolgárok számára. Ugyanilyen nevetséges, hogy Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere, második éve tojászáporban beszél március 15-én, s akik megzavarják és meggyalázzák a beszédét, azokat semmiféle retorzió ezért nem éri. Agyon kell lőni valakit, hogy a rendőrség tegyen valamit? Csak ezen a ponton lehet megállítani a gyilkos hordák terrorját vagy létezik emberi méltóság és szabadság is a világon? Néhány évvel ezelőtt ugyanezt a kérdést kellett feltenni a rendőröknek a családon belüli erőszakkal kapcsolatban is: csak akkor kell a rendőrségnek tennie valamit, ha már lábánál fogva húzzák ki a feleség hulláját a konyhából, vagy esetleg előbb is?

Mindehhez hozzátartozik, hogy náci közírók nyíltan náci uszító cikkeket közölhetnek országos napilapokban, és egy ilyen cikk után senki nem kezdeményezi egy ilyen újság bezárását. Egy ilyen újság túllépte a sajtótörvényben nyújtotta jog kereteit. Magyarország leendő miniszterelnöke, Orbán Viktor, másnap jobbjára ülteti tüntetően és kihívóan, majdnem büszkén a náci közírót. Ami pedig Magyarország állapotát illeti, arról mindent elárul, hogy Magyarország leendő miniszterelnöke ezek után nemcsak, hogy Magyarország miniszterelnöke lehet, nemcsak hogy nem fordul el tőle undorodva az egész magyar nép, hanem még népszerűsége emelkedését is remélheti a gyalázatos gesztustól.

Ezért nem lehet elszigetelt jelenségről beszélni a magyarok fasizmusát illetően, mindez nem egy szűk réteg sajátja. A többiek csendben tűrik mindezt, betöltve a jónási igazságot, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma. Elfelejtik, aki nem nyitja ki a száját, aki nem lázad fel ez ellen, annak a felelőssége ugyanakkora, mint a Magyar Gárda bunkó, primitív kisnyilasaié, akik előbb-utóbb meg fognak ölni valakit.

A szomorú valójában az, hogy a magyarok nem utasítják el a fasizmust. Ha lenne náci Németország, a mai Magyarországon egy éven belül minden ellenkezés nélkül meg lehetne csinálni újra a holokausztot. Mindez összefügg azzal is, hogy a magyarok soha nem néztek szembe azzal, hogy a magyar holokausztot nem a németek csinálták, hanem a magyarok, hogy a magyarok gyilkosai 600 ezer magyar állampolgárnak, és ma sem szabadultak meg azoktól a gyilkos eszméktől, amelyek révén ezt megtették. Ezért holnap is megtennék. Akik a magyarokat megúszták, azok nem kerültek német gázkamrába. Az elsődleges felelősség a magyar zsidók meggyilkolását illetően, a magyaroké. És hogy ez nem volt véletlen, azt jól mutatja a jelenlegi helyzet. A magyarok nem sokat változtak, ma már csak úgy beszélnek róluk, hogy “az a kis fasiszta ország” Európa közepén. Akinek ez nem tetszik, az ne letagadja ezt, hanem tegyen ellene.

Egy német (!!!) lapnak ez a véleménye a virágzó magyar nácizmusról, az eredeti cikk itt olvasható német nyelven.


“A magyar szélsőjobboldal felsorakozik” címmel elsősorban a Magyar Gárdáról közölt cikket keddi számában a Süddeutsche Zeitung (SZ). A német liberális napilap budapesti keltezésű írásának alcímében kiemelte: félkatonai csoportok masíroznak a városokon és falvakon keresztül, s uszítanak a romák, valamint a zsidók ellen. A liberális egyesülési jog védi őket – tette hozzá.

A cikkíró, Michael Frank az írás bevezetőjében beszámolt az “úgynevezett” Magyar Gárda elmúlt hétvégi megmozdulásáról. A szélsőjobboldal félkatonai alakulatának ellenségképét az etnikai kisebbségek, “a haza ellenségei” és a zsidók alkotják – írta a lap, tudósítva a Hősök terén tartott “eskütételről”, amelynek keretében az újoncok esküt tettek a “magyarság” védelmére. Ezután pedig “hazafias dalokat üvöltve, a II. világháború alatt a nyilaskeresztesek által lengetett Árpád-sávos zászlókkal” vonultak végig Tatárszentgyörgyön – hangoztatta a cikkíró, majd hozzátette: nem csak Magyarországon érzi egyre több megfigyelő úgy, hogy ideológiáját tekintve a gárda a nácik rohamosztagára, az SA-ra emlékeztet.

A Magyar Gárda az általa törvénytisztelőnek tekintett magyar polgárok “védelmezőjeként” és a “cigánybűnözés” elleni küzdelem élharcosaként lép fel. Egyre agresszívabb és nyíltan fajgyűlölő agitációját újabban leplezetlen antiszemitizmussal köti össze mind az utcán, mind a médiában – írta a Süddeutsche Zeitung.

A hétvégi felvonulással kapcsolatban a lap beszámolt arról, hogy Tatárszentgyörgy lakosságát többnyire romák alkotják. Ennek kapcsán megírta: “a fekete uniformisba öltözött, félkatonai hordák szinte minden hétvégén olyan helységeken vonulnak keresztül, amelyekben magas a roma lakosság aránya”. Gyakran tartanak felvonulást Budapest VIII. kerületében is, ahol különösen sok roma lakik – tette hozzá.

Az újság emlékeztetett a Magyar Gárda egy évvel ezelőtt történt megalakulására, kiemelve: a gárda nyíltan

vallja, hogy meg akarja félemlíteni a romákat, s meg akarja őket akadályozni abban, hogy a magyar nép közé keveredjenek. Sólyom László köztársasági elnök erre reagálva kijelentette: az emberi tulajdonságok és az etnikai hovatartozás szándékos összekapcsolása “a náci ideológia része volt”, s “teljes mértékben és határozottan” elutasította azt.

Gyurcsány Ferenc szocialista miniszterelnök és Demszky Gábor, Budapest liberális főpolgármestere ugyancsak elítélte a gárda üzelmeit – írta az újság, hozzátéve: “csak a nemzeti jobboldali ellenzék, a Fidesz vezetőjének esik láthatóan nehézére az, hogy egyértelműen állást foglaljon.” “A karizmatikus ellenzéki vezető, Orbán Viktor irányítása alatt álló nacionalista Fidesz nyíltan azt az eddig sikeres elvet követi, amelynek értelmében tőle jobbra senkinek nem hagy helyet, hogy ily módon valamennyi reakciós és tekintélyelvű áramlatot saját választói potenciáljába olvaszthasson be” – írta Frank, utalva arra, hogy “Orbán Fideszében” is hallatszanak olyan hangok, amelyek szerint az agresszív jobboldali masírozókkal szembeni hiányzó állásfoglalás irritálhatja a polgári választókat.

A német újság hiányolja a politikai jobboldal egyértelmű állásfoglalását azzal a cikkel kapcsolatban is, amely a Magyar Hírlapban “példa nélkül álló módon rágalmazta a zsidó polgárokat.” A Magyar Hírlap néhány évvel ezelőtt még liberális napilap volt, egészen addig, míg Széles Gábor át nem vette. Az újság irányultsága azonban olyan drasztikusan megváltozott, hogy a magyar származású osztrák publicista, Paul Lendvai a nácik és a szovjet kommunisták egykori uszító sajtóorgánumai, “a Stürmer és a Pravda keverékének” nevezte azt. A német lap mindennek kapcsán beszámolt Bayer Zsoltnak a közelmúltban megjelent cikkéről, hangoztatva: az írás a “budapesti zsidó újságírókat” gyalázta, mégpedig a két világháború közötti időkben Magyarországon használt hangnemben. (MTI)

 

 

 

 

 

A Pulpitus levele a közzétevő szerkesztőnek:  

 

Tisztelt Szerkesztőség !

 

Kérem, engedjék meg, hogy a nepszava.com oldalon, amolyan vezércikként olvasható “Nyílt fasiszta terror Magyarországon” című íráshoz fűzzek néhány apró adalékot, melyek talán teljesebbé tehetik azt a leplezetlenül egyoldalú és jócskán sántító képet, amit az említett szöveg elénk fest.

Talán fölösleges újra meg újra felhívni a figyelmet az általánosítás veszélyeire és valóságtorzító hatására. Talán azért, mert néhány forrófejű, önmagát nemzetinek tartó, esetleg hajhiányos alak randalírozással igyekszik felhívni magára a média kameráit, még nem kell feltétlenül lélekharangot kongatni a maggyar demokrácia teteme fölött. azért, mert tíz, húsz vagy száz ember néhányakban fasiszta megnyilvánulásokra emlékeztetően viselkedik, az ország még nem fasiszta! Hiszem, hogy minden jóérzésű magyar ember nevében kikérhetem azt a minősítést, mellyel az országot, s ezáltal minket lefasisztáztak. Annyira alaptalan állítás ez, amire kár időt, tintát pazarolni.

Érdekes lenne viszont megismerni azokat a végtelenül emberbaráti és határtalanul demokratikus megfontolásokat, melyek hatására a cikkíró ilyen sorok közlésére vetemedett. Érdekes lenne, ha az általa vizionált szörnyű fasiszta terror taglalása mellett kifejtené legalább annyira megalapozott véleményét arról is, miért hangosodik fel hangja, és elvbarátai hangja, általában akkor, amikor a magyarországi ún. baloldal politikai tőkéje jelentősen apadni látszik, no meg persze választások környékén. Amikor kifogytak az érvk, és, a valóság ismeretében tudjuk, hogy azok már régen kifogytak, akkor mindig  előkerül a szertárból a szélsőjobbos, netán fasiszta fenyegetettség kártyája. Eléggé lejáratott lemez, és fölöttébb sértő azon abszolút többségben lévő magyarok számára, akik közé, remélem, én is tartozom, akik mélyen elítélnek minden faj- vagy felekezetgyűlölő aktust, megnyilvánulást.

Érdekes lenne hallani a cikk szerzőjének dörgdelmeit akkor is, amikor magyar nemzeti szimbólumokat gyaláznak meg, általában az ismeretlenség homályában maradó elkövetők, Magyarországon, Budapest közepén.

Azt hiszem, aki fasiszta terrort emleget a mai Magyarországon, vagy nem itt él s nem élheti át a magyar mindennapok valóságát, vagy jól szigetelt üvegkalitkából, ki tudja milyen sugallatra és milyen célból, ezt akarja elhitetni a világgal. Végső soron, ebben a “terrorfenyegette” demokráciában szíve joga véleményt nyilvánítani. Neki is, nekem is. A korrektség mégis megkívánná talán, hogy hozzátegye sommás megállapításaihoz: ez csupán az én véleményem !  No meg egy olvasható aláírást.

 

 

Pulpitus.hu

 

 

 

 

 

Beküldés ideje: 2008-04-15 14:17:26

 


 

Magyarország: fasiszta terror??? – 2 Utóélet: az eredeti cikk írójának válasza
koszonjuk eszrevetelet. Magyarazatul annyit, hogy a nyilt fasiszta terror – ahogyan az a cikkbol is kiderul – nem az allamhatalom reszerol nyilvanul meg ezuttal, hanem “civil” formaban. A cikk arra mutat ra, hogy az allamhatalom nem vedi meg a polgarait a faisztak terrorjatol, civileknek kell magukat es egy boltot megvedeni. Ez botrany, a cikk erre mutatott ra. Magyarorszagon az ordas, nyilas, naci eszmek nem elszigetelt jelensegek, meg akkor sem, ha a nyilt fizikai tamadasra csak nehany szazan vagy ezren hajlandoak. Melyen a magyar tarsadalom szoveteiben el, errol is szol az iras. Levele tovabbi reszeivel nem kivanok foglalkozni, mert az, hogy a nacikat barki kartyakent jatssza ki, nevetseges allitas. Tomcat, Budahazy, Bayer Zsolt, Morvai Krisztina, Toroczkai es masok, nem az MSZP vagy barki mas ugynokei. Hogy fellepesuk kontraproduktiv, az a butasagukbol fakad.

Koszonom eszreveteleit, a magunk reszerol nem kivanunk e levelvaltast meghaladoan tovabbi vitat folytani errol. On elmondta a velemenyet, amivel megtisztelt bennunket, es mi is a mienket.

Koszonettel es udvozlettel, Bartus Laszlo

 

 

Ha szeretne többet tudni a szerzőről, kattintson ide.

 

 

Beküldés ideje: 2008-04-16 08:34:29

 


 

Magyarország: fasiszta terror??? – 3 Hogy is van ez?
Ez semmi ahhoz képest, amiket bohém ifjúkoromban olvastam az “erec”, illetve “sábesz” nevű folyóiratokban. Akkor még volt időm ezeken felháborodni és betűről betűre cáfolni a hazugságokat, ferdítéseket, alapvető történelmi ismeretek hiányáról tanúskodó kijelentéseket.

A “cikk” írójához hasonló, valódi fasiszták (érdemes összeszámolni, hogy ebben a cikknek csúfolt hányadékban hányszor bukkan fel a magyar társadalom, vagy annak egy csoportjának kollektív bűnössége) a bizonyítékai annak, hogy a leírtaknak nincs semmi alapja.

Ha teljesen avatatlan külső szereplőként kellene igazságot tennem ebben a már száz éve kopaszra rágott “magyar-fasiszta lufiban”, akkor azt mondanám, hogy csináljunk egy nemzetközi kitekintést és derítsük ki az igazságot.

Tételezzük fel, hogy a leírtak igazak. Ha pedig így van, akkor annak kimutatható jelei vannak. Ez pedig nem lehet más, mint hogy a magyarországi zsidók csoportosan hagyják el az országot, mivel fenyegetettségben élnek. Ez egy törvényszerű következmény, saját népünkön lassan száz éve mérhetjük.

Hova lett Erdélyből több, mint egy millió magyar? Vajon mitől csökken a felvidéki, vajdasági és kárpátaljai magyarság lélekszáma? Tudatos kirekesztő politika? Benes, Groza, Tudor, Slota, Funar, Meciar és a többi senkiházi magyar-ellenes, népirtó munkájának gyümölcse?

Nézhetünk messzebb is. Mit keresnek a kurdok Németországban, mi a helyzet Koszovóban stb. stb. stb.?

Végül ugyanoda lyukadunk ki: melyik határátkelőnél lépnek ki suttyomban a hazánkat százezrével (fasiszta nyomásra, kényszerűen) elhagyó, szegény, meghurcolt, rettegő zsidók? Hogyan lehetséges, hogy mi fasiszta magyarok sosem látjuk a kifele tartókat, csak a befele igyekvőket?

Ha én zsidó lennék, biztos nem abban az országban keresnék helyet a befektetéseimnek, ahol folyamatos fenyegetettségben vagyok. (Persze Simon Peresz is csak rosszul fogalmazott.) Olyan országot keresnék magamnak, amiben sok millió birka lakik, akiket befolyásolni, irányítani, manipulálni lehet, ahol a döntéshozók többsége engem támogat és befektetéseim eredményességét szolgálja. Ahol sok profitot termelhetek és ki is vihetem. Ahol nem kell tartanom társadalmi ellenállástól, ahol nem kell tartanom nacionalizmustól, számonkéréstől és ahol még a szabályokat is én diktálhatom. Ahol birtoklom a gazdasági hatalmat, a sajtót, ahol én mondom meg, hogy ki az aki fasiszta és ki az akinek el kell hagynia a hazáját azért, hogy én azt tehessem, amit akarok.

Ha valaki esetleg úgy érzi, hogy a fentiekhez hasonló jelenségekkel már találkozott valahol Közép-Kelet-Európában, biztos téved. De ha az derülne ki, hogy mégsem, akkor az fasiszta gyilkos!

Tisztelettel:

Jung G., Debrecen

Beküldés ideje: 2008-04-16 08:42:10

 


 

Bőrünkre írt gazdaság V
 

 

Világszerte emelkednek az élelmiszerárak. Az ENSZ illetékes szervezete aggodalmát fejezte ki a jelenséggel kapcsolatban, és, főleg a fejlődő országok vonatkozásában, politikai instabilitástól tart, olyan esetleges „lázadásoktól”, „éhségforradalmaktól” melyek veszélyeztethetik az állam rendjét, az ország működését.

Az élelmiszerek drágulása a fejlett országokban is tetten érhető. Az okok között nemcsak klimatikus tényezők kaptak helyet, de a két legnagyobb népességű ország, Kína és India rendkívüli mértékben novekvő igényei is.

Magyarország, természeti adottságainak és a mezőgazdasági termelés jelentős hagyományainak köszönhetően, előnyös helyzetben lehetne, ha gazdasági stratégiája, népének és vezetésének politikai akarata ki tudná és ki akarná használni, természetesen az ország érdekében, ezen lehetőségeket.

Az ún. rendszerváltást követő majd’ két évtized minket, átlagpolgárokat, ennek ellenkezőjéről győztek meg. Senki nem álmodik teljesen önellátó  falanszterről, de sokan tartják bűnnek a magyar mezőgazdaság lezüllesztését, a magyar élelmiszeripar kiárusítását, miáltal jócskán kiszolgáltatjuk magunkat, a kívánatosnál nagyobb mértékben, nemcsak a külföldi tőkének, de a világpiacinak becézett áraknak is. Mindez lényegesen fájdalmasabb olyan időkben, amikor a reálbérek folyamatosan csökkennek, az alapvető szükségletek kielégítése minden embernek egyre többe kerül, s mindezt egyre kevesebből kénytelenek finanszírozni.

Aztán az egyszeri ember elmegy egy multi áruházba, hiper-, szuper-, megamarketbe, miután a postaládáját teletömő reklámokban olcsónak tűnő élelmiszerek integettek, öles Akció! Felíratok közül. Persze, illene ezeket a színes papírokat kellő kétkedéssel lapozgatni, de néha mégis bedőlünk nekik. És, ha már kikocsikáztunk a sokezer négyzetméteres árudába, hát vegyük meg mindennapi kenyerünket. Nagyjából másfélszer annyiért, mint pár hónappal ezelőtt. Ugyanaz a súlytalan, erős liszthiánnyal küzdő cipó, vekni, íztelen, villámsebesen száradó, de kétségtelenül kenyérre emlékeztető formát idéző képződmény, természetesen környezetbarár papírstaneclibe csúsztatva. A gyerek imádja a kiflit, hát letépünk néhány soha le nem bomló nejlonzacskót és belepasszírozunk néhány sápadt, pillekönnyú rudat. Jé, ott van barnább péksütemény, állítólag magvakkal fűszerezve, vegyünk abból is, hátha legalább hallott a búzáról, rozsról… Igaz, két cseppnyi barna áráért egy egész kiló kenyeret is vehtnénk. A tej… Nem értjük a dobozra írt betűket. Nem alkalmi diszlexia tört ránk, csupán abban a nyelvben vagyunk járatlanok, mellyel nálunk akarják ránk sózni a határon túlról idecipelt cuccot. Mert már eltűnt a magyar tehén, a tehenet fejő magyar  gazda, a magyar tejüzem??   Ugyanúgy, ahogy felszívódott a magyar disznó is, nyilván, hiszen mi másért kellene szlovák felvágottak között keresgélnünk? És a tyúkok is globalizálódtak, de legalábbis unionizálódtak, mert a frissnek egyáltalán nem nevezhető, japánosan miniatűr tojások is északi szomszédunktól utaztak hozzánk, nyugati árakon. Megsüthetjük majd őket a már régen eladott növényolajipar termékében, kis olasz sóval, kínai sepenyőben, orosz gázon, koreai tűzhelyen, esetleg felturbózhatjuk kis olasz tejjel, s ha netán hígabbra hagyjuk, lengyel adalékporból kelesztett kenyérrel mártogathatjuk… Persze, ha futotta minderre a csodadigitális pénztárnál. És mondja még valaki, hogy nem valósult meg a Marx által megálmodott nagy internacionalizmus. Bár, talán ő sem úgy képzelte, hogy a földgolyónyi vérkeringés minden egyedi teljes eltűnését követelné.

Új világ, új ízek, kéthavonta új árakon. Egyen a régen híres magyar gazda thaiföldi menüt, s máris szükségtelenné válik minden munkája. És szükségtelenné az ő családi gazdasága, odafigyelése, támogatása. Tandori csirke, halliszttel hízlalva brazil hajókon, portugál üvegházi paradicsom, garantált száz százalékos víztartalommal. Nagyüzemi mezőgazdaság, ki tudja kinek a kezében, ki tudja hány zsebszerződéssel spékelve. Kanadai búza Budapestre leszállítva, olcsóbban mint a hazai? Dél-Afrikai és perui bor lecsavarható fémdugóval, kenyai vágott virág nők napjára, holland hormonkezelt dísznövények Fülöp-szigeteki fonott kaspóban, mindez indiai tísörtben felszolgálva… Ez így van rendjén, vagy valmit, valahol megint elszúrtunk?

De szeretnék gazdag lenni… S nemcsak üveg mögé zárva, amolyan delikateszként látni magyar szalámit, zsebemmel elérhető, sárga magyar csirkét rántani, tízdekányi mangalica-szalonnát emberi áron találni, galambtojás helyett a tyúkét levenni a polcról, tejből készített sajtot tenni az asztalra s habzó tejjel kínálni gyermekem, melynek több köze van a marhához, mint a vízcsaphoz.

És közben az élelmiszerárak világsszerte emelkednek. Hála a szent globalizációnak, nálunk is. Mi pedig, akik Európa éléskamrája lehetnénk, egyre szikárabb újjal mutogatunk a fennséges világpiac irányába.

Beküldés ideje: 2008-04-17 12:28:12

 


 

Magyarország: fasiszta terror??? – 4 Döntsék el önök!
Tisztelt pulpitus.hu!

 

A „Magyarország: fasiszta terror???” című kérdéskör (vagyis inkább gumicsont) lezárása céljából küldöm az alábbi interjút közzétételre.

Ennek elolvasása után döntsék el a pulpitus.hu olvasói, hogy kinek van (volt) igaza.

 

Tisztelettel,

 

Jung G. Debrecen

 

 

Hámori György polgármester és Németh Csóka Gábor alpolgármester meghívására kedden Kapuvárra látogatott Aliza Bin-Noun, Izrael magyarországi nagykövete. A diplomata – magyar nyelven – interjút adott a Kisalföldnek.

– Nagykövet asszony nemrég vette át hivatalát. Milyenek voltak az első benyomásai Magyarországról?

– Elsősorban azt kell kijelentenem, hogy szinte hazaérkeztem Magyarországra, mert szüleim Szatmárnémetiből származnak, és én is meglehetősen jól beszélek magyarul. Amikor megtudtam, hogy ez a nagyköveti beosztás megüresedett, én kértem az izraeli külügyminisztériumot arra, hogy diplomataként Magyarországon dolgozhassak. Az első napokban és a szeptember óta eltelt időben is nagyon megfogott a magyar kultúra, az emberek nyitottsága és természetesen a magyar konyha. Úgy vélem, ez az érzés további ittlétem során is megmarad bennem.

– Hogyan tekint Izrael Magyarországra politikai és gazdasági szempontból?

– Van egy jelentős magyar származású diaszpóra Izraelben, ám nemcsak az ő munkájuknak, hanem az itteni embereknek, a több mint százezres, ugyancsak itt élő zsidóságnak is köszönhetően a politikai kapcsolatokat nagyon jónak mondhatom, amit Sólyom László köztársasági elnök múlt havi izraeli látogatása is jelez. Magyarországra mint barátra tekintenek hazám politikusai. A gazdasági kapcsolatokat illetően: Izrael az egyik legnagyobb befektető Magyarországon, a kapcsolatokat fejleszteni szándékozunk. A közeljövőben mezőgazdasági szakemberek érkeznek Magyarországra, hogy a lehetséges befektetésekről tárgyaljanak itteni kollégáikkal.

A hangsúlyos témák közül mindenképpen meg kell említeni az alternatív energiahordozók kiaknázását, vagy éppen a Kapuváron is meglévő gyógyvizek hasznosítását.

A turizmusról szólva: az idelátogató izraeli turisták száma örvendetes, ám az utóbbi időben visszaesett a magyar turisták utazási kedve. Ebben az évben már láthatók biztató jelek a fejlődésre.

– Önnek milyen szerepe lehet a gazdasági kapcsolatok fejlesztésében?

A legfontosabb feladatom felmérni azokat a lehetőségeket, amelyekben a magyarok partnerei lehetnek az izraeli befektetőknek. Ennek egyik legjobb példája a kapuvári látogatás is. Meg kell ismernem azokat a lehetőségeket, ahol hazám tud Magyarországnak segíteni, vagy olyan beruházásokat létrehozni, melyek mindkét fél számára előnyösek. Számítunk a magyar tudásra, amihez országom a gazdasági, technológiai hátteret tudja biztosítani.
– A gazdasági, kulturális és turisztikai együttműködés számára megfelelő a jelenlegi magyarországi környezet?

Ha bármilyen szempontból is aggályosnak tartanánk a magyarországi környezetet, az izraeliek nem jönnének ide.

 

Beküldés ideje: 2008-04-17 13:23:53

 


 

Nyugi, fiúk!
 

 

 

Nem tudom, örvendenünk kellene-e, vagy inkább szomorúan lehajtani fejünket, mikor félig-meddig tréfaként mondjuk, halljuk: Magyarország az egyetlen ország, melyet saját maga vesz körül. Lehetne ez akár jó hír is, hiszen bármerre lépünk át az ország határain, jókora távolságot tehetünk meg anélkül, hogy idegen nyelven kellene megtudakolnunk a helyes irányt. Annak ellenére, hogy nemzetrészeinktet „befogadó” szomszédaink fölöttébb nagy igyekezettel próbálják megváltoztatni ezt a tarthatatlan helyzetet, máig megőriztük ázsiai hegyes szarvainkat, leigázó lényegünket s idegenek fülének megtanulhatatlan s érthetetlen, furcsa, semmihez nem hasonlító nyelvünket. Egy keveset a rettegett hunok s a honfoglaló magyarok virtusából is.

Trianon utáni új pajtásaink nehezen passzírozzák át tápcsatornájukon, miért vagyunk ennyi savgőzös évtized után is magyarok, miért nem értjük az idők, az ő idejük szavát, s nem olvadtunk bele engedelmesen románba, szerbbe, ukránba, szlovákba. Ha még önmagában csak megmaradtunk volna, azt talán egy kicsit megbocsájtanák, de azt, hogy bambán beleülve a fenenagy európai turmixgépbe, nemhogy elkeveredtünk, de egyre hangosabban emlegetjük az autonómiát, az már ördögtől való, s olyan bűn, mire egyetlen pap nem adhat feloldozást, lett légyen tibeti láma vagy katolikus püspök, imám a mecset poros szőnyegén, tiszteletes Háromszéken.

Azért néha legalább mi megveregethetnénk saját vállunkat. Azért csak tudunk mi valamit! Megfogyva, állandóan hegyes nacionalista botokkal böködve, szétszórva, sokszor ellenségeink közé szorulva létezünk, s szavunk is él. És, amit magunk is csendesen megmosolygunk időnként, még félnek is tőlünk!

Húszmillió román retteg a maroknyi székely általi asszimilációtól, a nemzetéért fáradtságot nem kímélve harcoló Funar román holokausztot vizionál és, erkölcsi korlátokat nem ismerve, Székelyföldre megy imádkozni drága, ősi géta-dák birodalmának fenn és egyben maradásáért. Talán azt remélte, hogy csizmás székely férfiak végigsuhintanak nemlétező gerincén bogos fenyőcsappal… Akkor még fülsértőbben rikácsolhatott volna…

A nagy szlovák topográfus, Slota, vágyait vetve papíra, azaz monitorra, átszerkesztette Európa térképét, nagyvonalúan kihagyva róla az oda nem illő, lényegtelen területeket. Például Magyarországot. Már ami maradt belőle, miután ő és népe, Funar és népe stb. jóllakott 1920-ban.

Mi meg csak nézünk, kissé üveges szemekkel, s nem bírjuk felfogni, mitől ez a nagy félelem, miért rázza ki őket a hideg az Isten áldd meg a magyart hallatán, mint minket anno, mikor ők tiltották meg himnuszunk éneklését.

Lehet, hogy olyanok vagyunk nekik, mint a vissza-visszatérő, kísértő szellem, aki folyton Trianon előtti állapotukra emlékezteti őket? Vagy netán attól tartanak, hogy egyszer összefogunk és visszacsináljuk azt, mit a történelem ily otrombán elrontott? Vagy azt hiszik, szittyás rémálmaikban, hogy erős hátországgal, gerinces anyaországgal támogatva végül mégis kiharcoljuk az autonómiát magunknak?

Nyugi, fiúk! Lazítsatok! Dőljetek hátra, gyönyörködjetek a kilátásban ! Csa semmi pánik ! Ha nem hisztek a mi nyugtatgató susogásunknak, higgyetek önnön sasszemeiteknek. Ahogyan azt is kristálytisztán láttátok úgy 1916-ban, mint 1944-ben, kedves Funar pajtás, hogyan kell szélirányba fordulni, hogy közel kerüljetek a fazékhoz, ahogyan Benes pajtás is kristálytisztán látta, hogy velünk, ellenünk bármit büntetlenül megtehet, úgy most láthatjátok: nincs mögöttünk sem a híresen demokratikus, népek egyenlőségét hírdető Európa, sem erős, gerinces anyaország. Összefogás? Magyaréknál? Igyan-ugyan, hiszen úgy a csonka országban, mint azon kívül kitartóan egymás és önmagunk ellen agitálunk, áskálódunk. Erdélyben két magyar párt gyengíti egymást, jó magyar virtussal, ahelyett, hogy egymás mellé állnának (nem egymás alá!), Felvidéken, Vajdaságban, Kárpátalján hasonlóan épül az egységfront. A nagy vízen túl mindenféle egyesületből, szövetségből zárjuk ki tagjainkat, a múlt század eleji emigráns pöröl az ’56-ossal. Magyarországon két szekértábor és sleppjei keresik a fogást a másik torkán.

Ugye, fiúk, igazából nincs mitől tartanotok?

A magyarok nyilai már nem hegyesek, a szent globalizáció nevében már azokat is Kínából importáljuk, eltörnek, mielőtt a reklámszatyorból előhúznánk őket. Lovainkat eladtuk külföldi befektetőknek, s nekünk csak az NDK gyártmányú Zetorok meg IFA-k maradtak.No meg egy-két rozsdás Csepel bicikli…

A térképpel sem érdemes kínlódnia kissé ismeretszegény Jan Slotának, mert ritka buzgalommal dolgozik nemes magyar népünk maradék országocskájának elsüllyesztésén, nemzetünk sorvasztásán, tudatának kiüresíté

Tehát, szomszéd barátaim, mi elvégezzük helyettetek a munkát. Nem félni kell tőlünk, csak egy halk köszönetet mondani, aztán boldogan ágyőt inteni nekünk.

Addig viszont, hacsak valami táltosi csoda folytán vissza nem tér józan eszünk, viseljétek valahogyan el ropogós magyar szavainkat, bús népballadáinkat, a faragott székelykapuban búgó tárogatót… Higgyétek el, megéri. A végeredmény busásan kárpótol majd. És viseljétek el, mikor azt mondjuk: isten ebben benneteket ne segéljen.

 

 

Beküldés ideje: 2008-04-18 08:17:32

 


 

A szomszéd dzsídípíje mindig jobban nő? (kis kélet-európai körkép, egy-két mondatban)
   Jönnek? Vagy megyünk?

 

Attól tartottak sokan, hogy az Európai Uniós csatlakozás után román munkások özönlik el a Tiszántúlt. Ezzel szemben fordított irányú mozgás (is) észlelhető. Arad két kerületét magyar építő cégek újítják fel, és a Tiszténtúlról utaznak át magyar munkások a Partiumba. Magyar cégek is keresik a partiumi, erdélyi munkalehetőséget, mert a román állam adózása kedvezőbb a magyar állam adófeltételeinél.

Magyarországi szakembereket is keresnek Aradról, hogy ott dolgozzanak. Erdélyben 19 százalékos az áfa, ám a vendégforgalmi és kulturális vállalkozások csak 9 százalékkal adóznak. A munkaadók 30 százalékot fizetnek – bérük alapjén – dolgozóik után az államnak. Ez jóval kedvezőbb a Magyar Köztársaságban jellemző, 50 százalék fölötti teherhez képest. Ezért sokan vállalnak munkát, illetve vállalkoznak a Partiumban és Erdélyben.

Dombegyházi földművesek, erőgépekkel vállaltak munkafeladatot a határ túloldlán fekvő Varjas ezerhektáros földjén. A határon úgynevezett “agrárátkelőt” nyitottak, hogy az átjárás rugalmasan folyjon.

 

Szlovák euro

 

Szlovákia teljesítette az euróbevezetéshez szükséges valamennyi feltételt – közölte a szlovák kormány, két héttel azt megelőzően, hogy az Európai Unió illetékesei döntenek az ország jövő évi euróövezeti csatlakozásáról.

Múlt heti adat szerint az infláció az euróbevezetéshez szükséges küszöb alatti, az államháztartási deficit és az államadósság jóval kisebb a megállapított szintnél, és az ország teljesíti a hosszú távú kamatstabilitás feltételeit is. Az Európai Bizottság május 7-én bejelenti be, hogy Szlovákia készen áll-e bevezetni a jövő évtől az eurót.

Annak ellenére, hogy Szlovákia valóban megfelel a kritériumoknak, az Európai Bizottság nemet is mondhat, ha úgy látja, hogy az árnövekedés mostani üteme nem fenntartható. Ezzel kapcsolatban már megfogalmazta aggodalmát az Európai Központi Bank.

 

 

 

 

Novekszik a gazdaság, kicsi a hiány Lengyelországban 

 

A lengyel költségvetés hiánya 22 milliárd zlotyt (1600 milliárd forintot) tesz majd ki az idén, lényegesen kisebb lesz a 27,1 milliárd zloty tervezett hiánynál – közölte Stanislaw Gomulka pénzügyminiszter-helyettes. Ez a GDP 2,5 százaléka. (Nálunk idén 4 százalékos a cél.) A tervezettnél jobb egyenleg hátterében a vártnál nagyobb bevételek állnak. A költségvetés nagyobb adóbevételei az erőteljes gazdaság növekedésnek köszönhetők, illetve a tervezettnél nagyobb inflációnak tulajdoníthatók. Varsó a a legutóbbi konvergenciaprogramja keretében az államháztartás hiányát a GDP 1 százalékára kívánja leszorítani, a közkiadások befagyasztására és a gyors gazdasági növekedésre alapozva. A cél az euró 2012 évi bevezetésére való felkészülés. A lengyel gazdaság 2007-ben 6,5 százalékkal bővült, az idén a növekedési ütem várhatóan 5,5 százalékos lesz.

 

 

Horvát tendenciák

 

A tavalyi negyedik negyedben 3,7 százalékkal bővült Horvátország hazai összterméke (GDP) az egy évvel korábbihoz képest, az ütem csökkent a harmadik negyedévi 5,1 százalékról.

Az elemzők 5,5-6,0 százalékos GDP-növekedést vártak a tavalyi évre.
A negyedik negyedben a háztartások fogyasztása 5,0 százalékkal bővült a harmadik negyedbeli 6,2 százalék után. Az export is lassult a negyedik negyedben a harmadikhoz képest: csak 2,1 százalékkal növekedett a harmadik negyed 7,3 százalékos emelkedése után.

Ugyanakkor az import növekedése alig maradt el a harmadik negyedbelitől: 6 százalékos volt a harmadik negyed 7 százalékos bővülését követően, rendre éves összehasonlításban.

Az idei év egészére 4,5 százalékos GDP-emelkedést várnak Horvátországban, a lassulást a romló világgazdasági környezet és a hazai inflációs nyomás erősödése miatt valószínűsítik.

 

 

 

Mi újság Szerbiában?

 

Gyors és viszonylag szembetűnő fejlődésen ment át a szerb gazdaság az elmúlt években, a bővülő piacon Magyarország a hatodik számú befektető. A nemzeti össztermék az elmúlt három évben átlagosan 6,5 százalékkal nőtt Szerbiában, és tavaly az egy főre jutó GDP elérte a 3518 dollárt.

   Szerbiában mára egyszámjegyűre csökkent az infláció, a devizatartalék 2000-es képest legalább megtízszereződött – mondta el Bakó Tamás, a belgrádi magyar nagykövetség külgazdasági irodavezetője. A pénzügyi piac utolérte a közép-európai szintet; mintegy 30 pénzintézet működik az országban, ebből több mint egy tucat erős, nemzetközileg ismert, külföldi bank. 2002-ben csupán 200 ezren használtak bankkártyát, jelenleg több mint 3 millióan. Megjelentek a lízingcégek: 2002-ben éves szinten kétezernél kevesebb új személygépkocsit adtak el, ma ennek több mint tízszeresét.

 

Szlovénia

 

 

2008-ban a szlovén gazdaság növekedési üteme 4.4 százalékos lehet, míg a korábbi becslések 4.6 százalékos növekedési rátáról szóltak. A növekedési prognózisokhoz hasonlóan az inflációs előrejelzések is módosításra kerültek, az éves átlagos fogyasztói árindex 2008-ban 5.2 százalékos lehet – szemben a korábban jelzett 3.5 százalékkal.

 

 

És az ukránok?

 

 

Ukrajna az eső kilenc hónapban 7 százalékos gazdasági növekedést vár a tavalyi megfelelő időszak 2,8 százalékos GDP-növekedése után – közölte csütörtökön a kormányfő.

 Az ukrán kormány a múlt héten az éves GDP-növekedési várakozásokat is 7 százalékra emelte az idei évre a néhány hónapja megjelölt 2 százalék körüli ütem helyett.
A gazdasági növekedés fő forrása az export.
A kormány eredetileg 7 százalékos, a központi bank 7,5 százalékos gazdasági növekedést valószínűsített erre az évre, de ezt az orosz gázár-megállapodás után ezt visszavonták, majd jelentősen csökkentették az előrejelzést.

Az ukrán GDP tavaly 2,4 százalékkal bővült az ukrán statisztikai hivatal közlése szerint. A kormány tavaly hatszor csökkentette előrejelzését.

 

Megismétli az ír csodát Románia?

 

 

Románia hazai össztermékének értéke tavaly 342,418 milliárd lej (25,46 billió forint) volt, ami 7,7 százalékos éves gazdasági növekedést jelent. Részletes adatok még nincsenek, de az tudható, hogy a növekedést a magánfogyasztás és a beruházások hajtják, míg a kivitel jóval kisebb ütemben nő, mint a behozatal.

 

És mi???…

 

 

 

 

Beküldés ideje: 2008-04-21 15:19:44

 


 

Dubai szerint a világ
 

Az Arab-öbölben, Dubai partjaitól mintegy 4 kilóméterre épül a világ. A térképet, melynél kínosan vigyáznak a pontosságra, szigetekből állítják össze, természetesen mesterségesen épített szigetekből. Alapjukat hajókon odaszállított kőzetek alkotják, melyeket a ma elérhető legmodernebb GPS technológia segítségével helyeznek el megfelelő helyükre. A szigetek maguk homokból „készülnek”, amit elsősorban a tengerből, kotróhajók bevetésével nyernek. A környezetvédelmi szempontok hangsúlyosan érvényesülnek, így csak annyi homokot hoznak felszínre, amennyinek hiánya még nem veszélyezteti a tenger biológiai egyensúlyát, regenerálódási képességét.

Az eredeti ötlet Mohammed bin Rashid al Maktoum sejk nevéhez fűződik.

A szigetek mérete 14 ezer és 42 ezer négyzetméter között váltakozik. A szigetek közötti távolság átlagosan 100 méter. A szigetek közé szoruló víz pangását elkerülendő, a kitűnő fürdőzési lehetőséget biztosítandó, a hullámtörőn réseket alakítottak ki, melyek lehetővé teszik a tengervíz áramlását, A szigetvilág vize így kétnaponta teljesen kicserélődik. A szigetek áltan összesen elfoglalt terület hossza 9 km, szélessége 6 km. Mindezt egy ovális, 232 km hosszú hullámtörő veszi körül.

A beruházás teljes költségét 14 milliárd dollárra becsülik. A munkálatok 2003 áprilisában kezdődtek, a homok kitermelése 2003 szeptemberében.

2008 januárig a szigetek 60%-át eladták, ebből 20% 2007 első négy hónapjában talált gazdára.

2008 január 10-én elhelyezték az utolsó követ a hullámtörőben, így az eredeti tervek szerinti beruházás gyakorlatilag befejeződött.A következő lépés a kész szigetek átadása a magántulajdonosok részére, akik saját elképzeléseiknek megfelelően alakíthatják ki azokat, úgy a természeti, mint az épített környezetet.

Maga a beruházó,  a Nakheel Group,  az Észak-Amerikát alkotó 20 sziget további fejlesztését végzi. Ott elsősorban üdülőövezetet szeretnének építeni.  Az Ausztráliát és Új Zélandot alkotó 14 szigetet az Investment Dar vásárolta meg. Ők az Oqyana elnevezésű térséget akarják kialakítani. A Larionovo ír üzleti konzorcium az Írországot megtestesítő szigeten hamisítatlan Írországot fog létrehozni, zöld tájat a sivatag közepén, igazi ír pubokkal és mindennel, ami az országot jellemzi. Persze, apartmanházakkal, szállodákkal tűzdelve.

A Cinnovation Group az általa megvásárolt 37 ezer négyzetméteren lakó- és üdülőövezetet szándékozik kialakítani, mintegy 200 millió dolláros beruházás által.

A Dubai Multi Commodities Centre 6 ezer négyzetméteren szórakoztató központot épít, a szigettérkép Antarktisz régiójában.

 

A beruházás kezdete óta számos, meg nem erősített hír kapott szárnyra olyan hírességekről, akik szigetet vásároltak a Világban. Felmerült Brad Pitt és Angelina Jolie neve, ugyanúgy, mint az állítólag a sejk által szigettel megajándékozott Michael Schumacheré is.

Jó hír az olvasónak, hogy még mindig van eladó sziget. Lehet tehát bátran érdeklődni, jelentkezni, s akár, az ír példát követve, picinyke Budapestet építeni az Arab-öbölben. Persze, nem szükséges minden részletet reprodukálni ott, a koszt, bűzt, a szmogot, dugókat nyugodtan megspórolhatják.

Ha többet, mást szeretnének olvasni, ide kattintva megtehetik.

 

 

És egy kis adalék:  2008 május 14-től Budapest és Dubai között közvetlen fapados légihíd létesül. A Boeing 737-800-as gép hetente egyszer repül majd, várhatóan szerdánként, leszállás nélkül. Az odaút ára nagyjából 65 ezer forint körül lesz majd.

Beküldés ideje: 2008-04-22 10:04:44

 


 

Bankolgatunk, bankolgatunk…
 

 

A készpénzforgalom visszaszorítása érdekében az évek során számos, sikeres vagy születésekor halálra ítélt intézkedés született. Ma már a munkáltatók zöme bankszámlára utalja a bért, a polgárok zöme ún. csoportos beszedési megbízással fizeti rezsiszámláit, kártyár húz elő apadó pénztárcájából az áruházak pénztárainál. Biztonságosabbnak láátszik, mint igazi bankókkal járkálni. És, ami egyáltalán nem mellékes, jóval kényelmesebb. Az időnként még luxusnak számító kényelemnek azonban ára van. A pénzintézetek csábító ajánlatainak végeláthatatlan sorát előbb-utóbb mindig a „beugró” ügyfél fizeti meg.

Persze, a banki úton történő pénzmozgások nemcsak a számlatulajdonosok számára lehetnek hasznosak, éber adóhatóságunk is viszonylag könnyedén követheti jövedelmeinket, kiadásainkat, ránézésre megállapíthatja a közöttük fennálló arányokat vagy éppen aránytalanságokat. Ilyen szempontból a bankszámla vezetése fontos állami érdek is. Ezért külön9s, hogy az időnként fennen hangoztatott szólamoknál megreked az állami nógatás. Addig, míg Nyugat-Európában a polgárok számtalan ingyenes bankszámla-csomagból válogathat, Magyarországon eddig egyetlen pénzintézet kínál csupán ilyet. Az olcsón vezetett lakossági számláknál sem árt jócskán figyelni, mert általában a csekély számlatartási, vezetési díj szépen felhízlalt ügyleti, avagy tranzakciós díjakat vonz magához. Ha tehát a havidíj néhány csenevész forintka, az átutalás vagy készpénzfelvét ára sokkal magasabb, mint egy markánsabb alapdíj esetén. Egy dolog teljesen betonbiztos a hazau bankoknál: semmi nincs ingyen.

Ha a szerencsétlen közszolga, a hivatal kötelezi számlanyitásra, igaz, ennek költségeit részben vagy egészben ő állja. Ergo, az államkassza, hogy alkalmazottai munkabérét átutalhassa, kicsit tömi a bank feneketlen zsebét. Aztán tömi maga a számlát nyitó delikvens, valahányszor saját pénzéből  szeretne hozzájutni néhány forinthoz, esetleg gázszámmláját XXI. Századimstílben, utalással kifizetni. Az ún. versenyszférában hasonló a helyzet, annyi kivétellel, hogy ott már a számlanyitást is a dolgozó fizeti.

Haladjunk a korral, az ember az űrben járkál, az Oportunity éppen kifelé igyekszik egy marsi kréterből, hát igényeljünk bankkártyát. Szép színeset. Bedugjuk egy , Kőmíves Kelemenné mintájára befalazott masinába, nyomkodjuk a gombjait (kissé oldalvást állva, hogy a mögöttünk feltorlódó sorbanállók minél kevesebbet láthassanak a kéken pislákoló képernyőből, aztán ráhajolva, hogy útját álljuk a monitort makacsul láthatatlanná tevő napsugaraknak) és némi türelemre intő felirat után, kattogás, csörömpölés, sípszó nyomán máris számolgathatjuk saját pénzünket. Nyilván, némi banki díj gondos levonása mellett. És persze csak akkor, ha a gép éppen üzemel, az adatforgalom éppen összejön, van készpénz a vasdobozban, és van pénz a számlánkon. Előfordul, hogy szerencsénk cserben hagy, s a masina, valamilyen paranormális megfontolásból, kártyánkat csirkecombnak nézi és lenyeli. A kellemetlenség hosszú percek alatt orvosolható, ha bemegyünk a bank épületébe, sorszámot húzunk, fegyelmezett birka módjára, várakozva bámuljuk a piros számokat a kijelzőn miközben saját kis cetlinkről igyekszünk memorizálni a miénket. Néha nem világos, miért nem hívnak minket a szent ablakhoz, hiszen a sok egyencuccos hölgy, úr láthatóan semmi érdemleges munkával nem foglalja le roppant becses idejét.

Miután minimum négy dokumentummal igazoltuk magunkat, válaszoltunk a KGB és CIA kollaborációjával összeállított kérdésekre, kegyeskednek odarikkantani a bejárat mellett bóbiskoló biztonsági közegnek, aki egyetlen únott mozdulattal kinyitja a pénzkiadó automata hátfalát és… Na, itt van a kártyája, drága uram. A helyzet az, hogy nem volt a számláján elég fedezet a tranzakcióhoz, ezért nem adta ki a gép a pénzt. Máris ajánlom önnek bankunk rendkívül kedvező folyószámla-hitelkeretét, az ilyen esetekben szörnyen praktikus, hiszen, ha kiduja lábát a takaró alól, nem fog megfázni, hanem a takaró nyúlik dermedt végtagja után. Igen, igen, a keretnek van egy iciri-piciri éves díja, aztán, ha igénybe veszi, égigérő kamata, de a biztonság, drága uram, a biztonság mindennél fontosabb, nemde?

Ma már több az akciós hitelreklám, mint a lejárt szavatosságú májkrémkonzerv az olcsó élelmiszer diszkontokban. Ma már arcátlanul kínálják a kölcsönt 247%-os kamatra.

   Állam bácsikánk nem tudta, talán nem is akarta elérni az olcsóbb banki szolgáltatásokat, pláne az ingyeneseket, de legalább kíméletlenül képünkbe vágják a téháemet meg az egékáemet… Isten tudja, miért nem lehet kamatnak nevezni a kamatot. Mert a netán érthető lenne?! Ugyanúgy, mint a hazánkba „akkreditált” pénzintézetek már-már elfoghatatlanul magas haszna? Ó, bocsánat, eredménye?

Mintha a világ legfontosabb épülete a bank lenne, maga a császári trónterem, ahová átlag halandó csak mély áhitattal és kifosztásának biztos tudatában léphet be. S miközben a csokirendőr fürkésző tekintetében fürdőzhet, míg sorára vár, egy gondosan becsukott ajtó mögött a kreatív osztály, verejtékes munkával állít elő újabb és újabb, szakszövegnek látszó jogcímeket, melyek által még többet kanalazhatnak le kicsiny vagyonkánk tetejéről. Kezelési költség, tranzakciós dí, szerződéskötési díj, kápéfelvét díja, százféle „nélkülözhetetlen” szolgáltatási díj, aztán, hogy iránytűnk legyen a fizetendők erdejében, hetente postázott szórólapok, víájpí ajánlatok, csak önnek, kiemelt ügyfélnek. Köszönjük, hogy minket választott, hogy kitüntet bennünket kitartó hűségével… Kitartó hűlyeségével.

Kieelt ügyféllé avanzsáltam. Hurrá! Kiemelhetnének abból a ragacsos, zűrzavaros pénzelszívó pókhálóból, amibe akkor gabalyodtam, mikor megtiszteltem a nagy zöldhasút bizalmammal.

Beküldés ideje: 2008-04-22 12:37:53

 


 

A Pénzügyminisztérium Kreatív Főosztálya részére
 

 

 

Nagy örömmel, de némi aggodalommal értesültem legújabb adókivetésii javaslataikat. Örömöm arra vonatkozott, hogy az új jogcímeken beszedett pénzek hozzájárulhatnak az önök verejtékes igyekezete ellenére jócskán hiányos magyar költségvetés gigászi lyukainak betöméséhez, s ezáltan mérsékelhetik a maradék értékeinket is kiszívó huzat süvöltését. Aggodalmam pedig ama gyanúból fakad, miszerint a minisztérium kreatív főosztálya és a zsírosan jutalmazott szakértők, tanulmányírók hada, valószínüleg a tavaszi fáradtság okán, ötletelapadásban szenved. Mivel úgy gondolom, hogy a vérszegényen pöfögő magyar gazdaság rendbetétele s a költségvetés egyensúlya mindnyájunk érdeke, s ezért mindenkinek hozzá is kell járulnia ehhez, nekem is, elküldöm önöknek azon tippek kivonatát, melyek a büdzsé bevételi oldalát erősíthetik. A kiadásit önök olyan remekül adminisztrálják, hogy annak jobbításához az én elmebeli képességeim igen csekélynek minősülnek.

Támogatom az internetadó bevezetését, hiszen a XXI. Századi hazai állapotok közepette luxus ennek a romlott kapitalista, kizsákmányoló találmánynak a használata. Támogatom azon, Magyarországon  még a szomszéd országokhoz viszonyítottan is terjedelmes népréteg további hízlalását, mely nem rendelkezik világhálós hozzáféréssel. Azalatt az idő alatt, míg értelmetlenül szörfözgetnek a bájthullámokon, a társadalom számára hasznos munkát végezhetnek, mely után adót és járulékot fizethetnek. Ha valakinek mégis maradna ideje és pénze számítógépre és internetre, igenis adózzon utána. Keveslem a javasolt mértéket és semmiképpen nem tartom helyesnek a multinacionális és nálunk példátlan extraprofitot összetarháló telekommunikációs társaságok további terhelését, ezért kötelező módon a végfogyasztóval kell az adót megfizettetni. Az átalánnyal szemben a bájtonkénti fizetést javaslom. A forgalmazott adatmennyiség tekintetében kizárólag ama műszer adatai elfogadhatóak, melyeket a minisztérium bármely korifeusának valamely hozzátartozóója, esetleg kampányfinanszírozója forgalmaz, s amely minden internethasználó által kötelezően megvásárlandó. Ez önmagában ugyan költségvetési bevételt nem növel, de a visszaáramló kenőpénzek emelhetik a minisztérium dolgozóinak lelki motivációs szintjét, megmozgathatják senyvedő fantáziájukat, s így újabb és újabb adónemeket találhatnak ki.

Megszűntetném az elektronikus ügyintézésre bíztató kormánypropagandát, egyedül az elektronikus adóbevallást őrizném meg, de a befizetendő jövedelemadó nem lenne csökkenthető az internetadó összegével.

Környezetvédelmi szempontból, a globális felmelegedés csökkentése érdekében külön adót vetnék ki azokra a renitensekre, akik hagyományos asztali számítógépen használják az internetet, hiszen fokozott energiafogyasztásukkal nemcsak az áramszolgáltató mesés profitját alapozzák meg, de hozzájárulnak bolygónk sarki jégsapkájának olvadásához. Ráadásul, ha a felmelegedés folytatódik, előbb-utóbb kevesebbet kell majd fűteni, ezáltal a nagy gázimportőr, nemzeti szent tehén olajtársaság „pénzhozama” is visszaeshet, ami nemcsak a bennfentes körök részvényeinek árfolyamát és a kapott osztalékot veszélyezteti, de a költségvetés áfabevételeit is zsugorítja. Az így kieső bevételeket kompenzálhatná az internetadó és az Internet különadó, valamint az e-mail különadó. Micsoda reakciós magatartás! Dróton levelezni??? Amikor ott van a remek magyar posta. A bevasalt postai díjak után a költségvetés is pénzhez jut, tessék hát papíron irkálni, méregdrága bélyeget ragasztani! Sőt, közép-európai régiónk is gazdagodhat, hiszen csodálatos, határon átnyúló együttműködés keretében újabb szlovén kerékpárok érkezhetnek postásaink számára, a négyet fizet-egyet kap szerződés szerint. Azaz, négyet fizet, egyet kap a posta, egyet a lobbycég, egyet az üzletet összehozó ügynök, egyet a rendelést jóváhagyó vezető.

Aki, ahogy modernkori menedzserhez illik, a nagy fekete autóhoz márkás nyakkendőt visel. Ahá! A nyakkendő, mely kulturális értéket hordoz. Kultúrát, szellemet, mely után mégiscsak illene adót fizetni, melyből más, a szegényebb kulturfogyasztók által igénybevett szolgáltatások finanszírozhatók. Például a mindenki postaládájába ingyenesen bedobott kormányzati propaganda.

Javaslom, az egyenlő teherviselés jegyében, vezessék be a gatyaadót is. Azt, vélhetően, többen hordanak, mint luxusnyakravalót. Annak ellenére, hogy semmilyen jogszabály nem írja azt elő, s mint ismeretes, a törvényen kívüli allűrök káoszt okoznak. A zűrzavar nem kedvez a gazdaságnak, igaz. Sőt, micsoda példátlan pazarlás ebben a nehéz helyzetben az, hogy két zoknit koptatunk, mosunk, stoppolunk… Egy zokni éppen elég, tehát a kettőt viselők fizessenek lábtyűadót. Aztán bevezethetnénk a műsoradót, természetesen csak a tévéadó visszaállítása után, melyet mindazon megnézett programok után kellene fizetni, ahol nem a kormány valamelyik tagja nyilatkozik. Lehetne légtérfoglalási adó is, hiszen testünk, térfogatának függvényében, szép kis helyet foglal el hazánk levegőjéből. Ezt egészítené ki az éjszakai légzési adó, mert a természeti erőforrásokkal való visszaélés akkor is szuszogni, amikor nem végzünk hasznos munkát a társadalom részére.

Nem folytatom. Persze, ha igénylik, állok továbbra is a szakértő kreatív főosztály rendelkezésére. Ötleteim tárháza gyakorlatilag kifogyhatatlan.

A többletbevételek egy részét szociális kiadásokra fordítanám, például a budapesti Andrássy úti bérlakásokban sínylődők lakbérterheinek csökkentésére vagy a miniszterelnök úr tengődő vállalkozásai energiaköltségeinek támogatására.

Most sietek, hogy elküldhessem e-mailben levelem, amíg még adómentesen megtehetem.

További szíves használatra,

 

Kercsó Alpár

Beküldés ideje: 2008-04-24 10:35:15

 


 

Jog és igazságérzet I.
 

Egy bátor, erőtől duzzadó és némi exhibicionista hajlammal megáldott (vagy megvert) motoros webkamerát szerelt bivalyerős kétkerekűjére és nekivágott a mecseki utaknak. Természetesen, „padlógázzal”, bőgő masinával, ami a csövön kifér. Egekig érő tesztoszteron szintjét, a gép fordulatszám mérőjének ideges kilengéseit, emberünk hősi helytállását majd százak, ezrek csodálhatják a világhálón. Aztán, egy ilyen sebességgel abszolválhatatlan kanyarban frontálisan ütközött egy vele szemben szabályosan közlekedő kétkerekűvel. A vétlen motoros a helyszínen meghalt, hősünk, maradandó sérülései ellenére, élve megúszta. A kamera képei láttán egy ország borzonghatott hetekig.

A bíróság a produkciót négy év szabadságvesztéssel jutalmazta.

Sok-sok évvel ezelőtt egy Postabanknan nevezett pénzintézet vezetői sokmilliárd forintot párologtattak el a jobbára lakossági ügyfelek vagyonkáját gondozó bankból. Hatalmas sorok, dühös emberek, külföldre távozó vezérigazgató, majd az adófizetők terhére „konszolidáló” állam. Ó, hát persze, mindenféle eljárások, nyomozás, ahogy annak lenni kell. Mindez időben addig-addig húzva-nyúzva, míg lassan már senki nem emlékszik semmire. De láss csodát, Justitia mérlege előbb-utóbb minden galád fölött kimozdul a végeláthatatlan holtpontról, s a volt vezérigazgatót, aki bő évtizede gyakorlatilag flottul él korábbi „megtakarításaiból”, pénzbírságra ítélték. Nagyjából olyan mértékben, mintha Kovács Lajos segédlakatosnak mintegy tíz forintot kellene lerónia bármely szabálytalanságért.

A pénz nagy csáberő. Varázsának néhány évvel később egy másik jónevű bank botcsinálta brókere sem bírt ellenállni. A technika, természetesen, sokat fejlődött, hiszen elterjedtek az elektronikus banki kapcsolatok… Emberünk reklámszatyrokban hordott ki súlyos milliárdokat kenyéradó bankjából, majd, fáradalmait kipihenendő, a buzgó hatóság óvó szemei láttára, külföldre távozott. Később, valamilyen errefelé ritka csoda folytán, hazajött. És, ahogy illik, nyomozás, vizsgálat, bíróság, s szegény vádlott testi erőnlétét megóvandó, zárka helyett házi őrizet, amit az általunk fizetett rendőrség ellenőriz. Felmerülnek jól ismert nevek, felső  körök, médiában, politikában, aztán csend lett, nagy csend.

Két (?) mészáros válogatás nélkül gyilkolt meg mindenkit egy móri bankfiókban. Fényes nappal. Egy-két életben maradt szemtanúval. Talán a túlságosan elvárt eredmény nyomása miatt, nyomozás, tárgyalás, sokezer oldalnyi perirat, közvetett bizonyíték és a bűnös élete végéig fegyházban elmélkedhet tette súlyán. Vagy mégsem? Netán nem is ő volt ott?

 Sorolhatnánk azon eseteket, ítéleteket, ahol az átlagember igazságérzete messze elkerüli a jogszolgáltatókét. Négy év egy ember életéért? Aprópénz milliárdos sikkasztásért? A sláger szerint nem illik megkérdőjelezni a bírói döntést, még akkor sem, ha az indokokat a talárosok gondosan titkolják. Nem illik számonkérni tőlük az igazság szolgáltatását, mert az általuk és köréjük font jogi-ideológiai háló lassan érthetetlen és áthatolhatatlan azok számára, akik megbízásából és akik részére a szolgáltatást nyújtják. A paragrafusokból összetákolt pidesztál fejünk fölé emeli őket. Igazságérzetünk bicskája néha akkor sem csukódik be, amikor hosszas magyarázkodással próbálják kivonni ügyeiket a logikus emberi gondolkodás bűvköréből.

Igaz, az itt említett néhány eset talán csak kirívó példa, kivételek, melyek alkalmatlanok a független igazságszolgáltatás munkájának megítéléséhez. De arra talán mégis alkalmasak, hogy egyáltalán a megítélés jogát vindikáljuk magunknak. Hiszen, ha minden nagyon szép, minden nagyon jó, ugyan miért ne mondhatnánk véleményt róla?

Beküldés ideje: 2008-04-28 12:54:41

 


 

Hol szülessünk?
Ha arra gondolok, mennyi szmogot szívunk be itt a fővárosban, meg hogy lökdösődünk, rohanunk egész nap, nem nagyon remélek hosszú életet. Lehet, hogy Debrecenbe kéne menni. Persze ott sincs falusi nyugalom, de valamiért látványosan javultak az életkilátások az ezredforduló óta a legnagyobb vidéki városunkba: 2000-ben még 70 évet jósoltak egy újszülöttnek, 2006-ban már 75-öt.

Székesfehérvár változatlanul hosszú életet ígér, szintén 75 év körül. Igaz, Budapest is adott plusz két évet lakosainak, most 74 és félnél tart de a miskolciak még mindig csak alig 72 és fél évet remélhetnek átlagosan – derül ki a Központi Statisztikai Hivatal felméréséből. Dr. – Ami Debrecent illeti, ott az életkilátásoknak a kiemelkedően jó javulása egyrészt örömmel tölti el az embert, másrészt óvatosságra inti. Ha valami ennyire kilóg a sorból, mint ahogy azt Debrecen esetében tapasztalni lehet, akkor az ember elgondolkodik azon, hogy azok az adatok, amelyek 2006-ra vonatkoznak, azok minden bizonnyal igazak, mert azok nem nagyon térnek el például Székesfehérvár adataitól. Ezért az ember azt mondja, az egyik nagyvárosban hasonlóak az életkilátások ahhoz, mint a másik nagyvárosban. 2000-ben egy nagy differencia volt Debrecen kárára. Sokkal rosszabbul állt egy nagy egyetemi város, amelynek orvostudományi, egészségügyi centruma van, mint Székesfehérvár, ez mindig is gyanús volt számunkra és bár én most nem tudok egyértelmű bizonyítékot felhozni arra, amit mondani fogok, de azt hiszem az a valószínű. A magyar statisztikai gyakorlat helyesen egy évszázad óta az, hogy függetlenül attól, hogy a beteg hol hal meg, az anyakönyvezés szempontjából és a statisztika szempontjából annak van lényege, hogy az illetőnek mi volt a tényleges lakóhelye. Ha valaki például meghal a debreceni egyetem Idinikáján, de mondjuk hajdúszoboszlói vagy hajdúdorogi lakos, akkor a halálozása az előbb említett településeken kell, hogy megjelenjék. Ha a jelentési fegyelem nem megfelelő, akkor mindezek a halálozások, amelyek nem debreceni illetőségű személyek halálozásai, tehát debreceni gyógyintézetekben történtek, Debrecent terhelik. Ott nagy egyetemi klinika van, egy nagy megyei kórház van. Ilyen kalandunk volt annak idején Budapesten a XII. kerülettel – szintén 2000-ben. A XII. kerület, ami az egyik legjobb kerület az életkilátások szempontjából (ott van az onkológiai intézet, ott a Korányi Kórház, a Szent János Kórház, a Kútvölgyi), és azért ott hirtelen megemelkedtek a halálozások, rosszabbodtak az életkilátások és mindehhez képest egy nagy javulás volt 2006-ban. Nem kizárt, hogy 2006-ban ez történt. Nem lehet ezt olyan módon bizonyítani, mint hogy 2 x 2 = 4, de nagy a valószínűsége, hogy a javulás létezik, de nem ilyen nagymértékű.

Magyarországon a sok gond és baj ellenére, ami a rendszerváltozás óta tapasztalható, sok vonatkozásban az életkilátások rendkívül nagymértékben javultak. 1994-től kezdődően az ország epidemiológiai történetének egyik legsikeresebb időszakát éljük. Magyarország ebben a vonatkozásban elkezdte a felzárkózást az Európai Unió kemény magjához. Ezek nyugateurópai országok. Kiszámítottuk, hogy kb. 1,5-2 évtizedre van szükség ahhoz, hogy Magyarország a várható élettartamot, az életesélyeket tekintve azoknak az országoknak a jelenlegi szintjét

 

Forrás: MMagyar Rádió

Beküldés ideje: 2008-04-30 10:52:39

 


 

Montepulciano nemes bora
 

 

Toszkána Olaszország talán legszebb, történelmi emlékekben, kultúrában, művészetben leggazdagabb tartománya. Minden túlzás nélkül érezhetjük magunkat a reneszánsz Itáliában, ha Firenze, Arezzo vagy éppen Siena keskeny, macskaköves utcáin sétálunk, bámuljuk a tökéletes épségben megőrzött vagy helyreállíott kőfalakat. Leonardo és Michelangelo nyomain járunk, s a várfalból idegenül kikandikáló bankautomata, vagy a keskeny sikátorban bűzösen forgolódó talján autós sem képes szertefoszlatni az illúziót.

A táj gyönyörű, ennél találóbb jelzőért kutatást kellene indítani. Az utak tökéletesek, számtalan apró, gondozott falun cikáznak át, olyan hálózatot építve ki, melyről mi, a Balkán szomszédságában, álmodni sem merünk. Matematikai rendben megművelt földek között utazhatunk, olajfa- és szőlőültetvények uralják a kilátást. Mindenhol a helyi specialitásokat kínáló, rendkívül hangulatos boltok, a gerendákról hihetetlen méretű és illatú sonkák (prosciutto) lógnak, s az ódon helyiségben, a legmodernebb hűtőpult megszámlálhatatlan sajtfélét őriz. Kissé nehézkes a kommunikáció az olasz nyelv behatóbb ismerete nélkül, Shakespeare szavai ritkán értik s még ritkábban beszélik, de jóindulatuk, segítőkészségük áthidalja az érthetőség akadályait.

Persze, mint a globalizálódó Európában mindenhol, a multik ott is fel-feltűnnek, jórészt a történelmi városok szélein, de nem mentesülnek a helyi élelmiszerek forgalmazásának kényszerétől. Külön stand, külön vitrin ad helyet a környéken előállított és méltán delikatesznek tartott finomságoknak.

Ha a hosszú gyalogos templomnézésbe belefáradt már a turista, és már nem képes fürgén elugrani a száguldozó robogók elől, tehet egy kellemes, borillatú kirándulást Montepulcano-ba.

A városka, természetesen, egy domb tetején épült, falai, utcái, természetesen, kifogástalanok és kőből készültek. Természetesen jó néhány száz évvel ezelőtt. Miután autóval behajtani nem lehet, leparkolunk, eurókkal etetjük meg a parkolóórát, aztán, hatalmas borcsomagokat cipelő, vélhetően skandináv látogatók között igyekszünk az apostolok lován bejutni. Az utcakép ismerős, de mintha itt vendéglőkön, boltokon, árusokon kívül nem sok minden lenne. Mégsem érzi magát az ember ócska piacon, hangos és erőszakos kofák között. Van minden, originál itáliai szuvenír, láthatóan kínai bóvli, poliészter toszkán zászló, méregdrága s eredetinek tűnő kis szobrocskák, és persze mindenütt bor, bor, bor. Innen a környező szőlők nemes nedve nélkül távozni isten ellen való bűn, palackokkal elmenni pénztárcánk elleni vétek. S ha már rangsorolni kell, természetesen a fennvaló az elsődleges.

Kicsit sajgó talpakkal, kicsit a bentről csábítóan vonzó illatok hatására bemegyünk egy komolyabbnak mutatkozó üzletbe.  A bejáratnál angolul, olaszul milliónyi szalámis, sonkás, szalonnás, sajtos falatka vár, a kis asztal mellé rendelt hölgy boldogan csicseregve kínálja őket, öblítésképpen rengeteg borospohár, száraz, édes aranyló és mélybordó nedűvel töltve. A fal mellett, hosszan benyúlva a hosszú pinceszerű terem homályába, hűtőpult, roskadásig helyi disznóságokkal telepakolva. A turista csak rámutat valamire, az eladó ugrik, fényes csipesszel kiragad egy szeletkét az illető kolbászból és már nyújtja is, hadd ismerkedjen a balkáni peregrinus az ő utánozhatatlan ízeikkel. Lassan kezdünk jóllakni, a borocska jótékonyan stimulálja hangulatunkat, bátorságot kölcsönöz ahhoz, hogy bennebb merészkedjünk. Ott vár ránk az igazi élmény. Elefántnyi mérezű sonkák, magukon hordva a füstölés nyomait, fakádakban szunnyadó, vastagon penészes sajtok, nyáltermelést serkentő doh, malomkerék méretű házikenyerek, és persze, végeláthatatlan sorokban, katonás rendben a Vino Nobile di Montepulciano, Montepulciano nemes bora.

Higgyék el, valóban nemes. A ragyogó toszkán napsütés, a lankás dombok talaja, hozzáértő kezek és több évszázad tapasztalata teszi azzá.

Választanunk kell a magányos üvegek és a különböző összetételű borcsomagok között. Kicsit szorozgatjuk jó magyar forintkánkat, hogy érezhessük az eurós árakat. Nincs vita, bevásárolunk, gondolatban mát otthon ülünk s poharat forgatva emlegetjük ezeket a perceket.

Az már csak kényelmi ráadás, hogy mindenféle bankkártyával fizethetünk, néhány másodperc az egész, s máris cipelhetjük zsákmányunkat vissza, a parkolóhoz.

Visszatérve a földre, nem értjük, miért nem taláálni mifelénk hasonló tájboltokat, miért nem botlunk sem mi, sem a hozzánk érkező turisták lépten-nyomon a magyar konyha remekeibe, állítólag világhírű élelmiszereinkbe, méltán nagynevű borainkba. Vajon, mit tudnak ezek az olaszok, hogy az összemosódó piacon nemcsak történelmét, de ételeit is csodásan megőrizték. Nem mellékesen, kitűnően meg is élnek belőlük.

Nemcsak varázsos, de tanulságos kis kiruccanás volt…

 

Ha szeretne még olvasni Montepulciano-ról, kattintson a nevére.

 

Amennyiben az említett bolt érdekli, akkor meg ide.

Beküldés ideje: 2008-04-30 12:25:55

 


 

Szárnyakat adnak vágyainknak?
 

 

 

Az olajár példátlan emelkedése, mely mögött egyre többen inkább spekulációt sejtenek, mint a fosszilis energiaforrások kiapadásának hatását, természetesen a légi közlekedést is drágítja. A benzinkutaknál közvetlenük érezhetjük, ha összekuporgatott pénzecskénkből s némi szuperkedvezményes hitelből vásárolt autónkkal közlekedni is szeretnénk. A fűtésszámlákról nem is beszélve. A repülőjegyek árában csak azon, még mindig viszonylag kevesek, vélhetik látni a drágulást, akiknek egyáltalán lehetősége adódik felhőparipára pattanni.

A közrádió erősen megtépázott reggeli információs műsora, mely hat órától  kilencig hallgatható, s ezért, hihetetlen szellemi erőfeszítés és mentális zsonglőrködés eredményeképpen a 180 perc címet kapta, feltárcsázta a Malév szóvivőjét s az árképzésről érdeklődött. A vonal túlvégén Leonov Péter szolgált válaszokkal.

Itt szeretnék elnézést kérni tőle, ha akaratomon kívül megbántanám, hiszen nem ismerem, nem tudok róla semmit, semmi okom és alapom megkérdőjelezni bármely gesztusát. Ami fülsértő volt,  az maga a jelenség. Szegény Pjotr ősi szittya nyelvünkön igyekezett korrekt információkkal segíteni az orosz kézbe juttatott, de nyilván elsősorban magyar utazókból prosperálni szándékozó Malévról. Mondom, Malévról. Nem Rulév, bár talán ez csupán átmeneti állapot őnáluk. Szóval, volt nekünk egy és csak egy légitársaságunk. Megbízhatósága híres volt, gépeinek függőleges vezérsíkján a piros-fehér-zöld díszelgett. S szálltak a vasmadarak, gazdagokkal, néha átlagemberekkel, mindenfelé a világba. Most, ha bepillantunk a társaság online jegyrendelő rendszerébe, rohamosan bővülő oroszországi célpontokat találhatunk. Hatalmas ország, még így is, hogy túlzott közelségét és fojtogató barátságát sokan únták meg, s ha kell, vassal és vérrel próbáltak szabadulni tőle. S miközben állítólag ömlik a magyar export Oroszországba (hova máshová?!), nyilván szükség van a járatok számának és célállomásainak bővítésére. Végül is, a tulajdonos szuverén joga cége stratégiáját meghatározni. Kövér summát fizetett érte, ha egyáltalán kifizette, mert a piacra dobott állami vállalat, tehát közvagyon ellenértékét a nép, az istenadta nép ugyanúgy nem látja, mint a Ferihegyi reptérért kapott milliárdokat sem, ha már egyszer volt olyan ostoba, hogy nem őrizte babusgatva párttagsági könyvét, vagy nem nemzetiszínben repülő madarak árnyékában terelgette evilági létét.

A szegény orosz mágnás, aki izzadtságos kínkeservvel adta el anno a lenini-sztálini birodalom dolgozó és kommunizmust építő népe által létrehozott javacskákat, mellényzsebébe nyúlt (természetesen angol szövet, nem muszka daróc!) és odavetette a jussot az éhesen lihegő kis magyar kutyuli-mutyuliknak.

Most megbízható aparatcsikok menedzselik a Ma/Rulévot. Ami talán nem is lenne túlságosan feltűnő a mindannyiunk üdvére globalizálódó golyóbis eme kicsavarodott ízlésű szegletében.

Rubelt, milyen különös!, nem fogadnak el a pénztárnál. Na, drága Pjotr Leonov, ezt magyarázd el nekünk Árpád apánk nyelvén. Ha már minden a tiétek, miért nem festik át szorgalmas vendégmunkások a gépek farkán irredenta jelképünket?

Kedves Pjotr, sok sikert kívánok neked, elsősorban magyar akcentusod csiszolgatásában. Sokáig fogsz még minálunk szót vinni, bár, ahogy a dolgok mifelénk ma állnak, lehet, hogy megspórolhatod a nyelvtanfolyam költségeit, jó lesz nekünk a te anyanyelved is. Csak egy szót ejts majd szépen. Köszönöm. Mert azért a túlméretezett koncért, amit tőlünk kaptatok, ennyi azért jár nekünk.

Beküldés ideje: 2008-05-08 15:50:23

 


 

Tocsikolunk, tocsikolunk…
 

A magyarok találékonysága legendás, s talán nem túlzás kijelenteni, hogy általában eme innovatív, ötletgazdag gondolkodásmódunk segített át számtalanszor a történelem süllyesztőin. Igaz mindez nyelvünkre is, szóalkotási kedvünk mindig tovább gazdagította amúgy is fölöttébb változatos és rendkívül kifejező verbális eszköztárunkat. Igaz, ezek a nyelvújítások jórészt csak számunkra, a magyar valóságot megélők számára érthetőek, hiszen mindig egy történéshez, jelenséghez kapcsolódnak, abból fakadnak. Aki nem ismeri a „történeti” hátteret, nem értheti, miért mondjuk azt és úgy, amit és ahogy.

A ’90-es évek második felében vált közismertté a „tocsikolás” népköltés, s mint ilyen, szerzője természetesen ismeretlen. Szájról-szájra terjedt, meglehetősen gyorsan, és lopásfélét, sötét üzlett jelentett, amolyan jogilag szépen alátámasztott sikkasztást az államkassza kárára, vélhetően komoly összegek álcázott átáramoltatását a közpénztárból pártkasszákba, magánzsebekbe.

Az akkori törvények értelmében, az állam privatizálta a gázközmű vagyont, a bevételek egy része a területileg illetékes önkormányzatokat illette.  Ennek mértéke fölött alkudozott egy külsős ügyvéd és csapata, a kormány megbízásából. A szerződés értelmében az ügyvédet, Tocsik Mártát (innen a kifejezés) a lealkudott kifizetések arányában sikerdíj illette meg. Az ügy lezérta nyomán az állam több mint 800 millió forintot fizetett ki ezen a jogcímen egy olyan sikerért, amit alapvetően csak a kormány minősített azzá. Egy olyan munkáért, aminek elvégzése több kérdőjelet eredményezett, mint egyértelmű, kézzelfogható produktumot.

Aztán kiderült, hogy a ’96-os árfolyamon számított százmilliók tetemes hányadát, pontos utasítások szerint, kormánypárti emberkékhez kellett  Többek között olyan pénztárnokhoz, akiből mostanában éppen államtitkárt készülnek avatni…

A bombácska pukkant, korrupt bűzt árasztva, s mivel a szag egyre csak terjengett s oszlani nem akart, hát kénytelenek voltak, nagyon becsületes képet faragva maguknak, a megrendelők eljárást indítani. Nyomozás, ezernyi nyilatkozat, szép és kevésbé szép mesék követték egymást, aztán menthetetlenül jött a bíróság, minden elképzelhető fokon, egymásnak gyökeresen ellentmondó ítéleteket hozva. A legfurcsább konklúzió szerint a megállapodás jogszerű volt, de „erkölcstelen”. Magyarul, lehet valami aljas, ellentmondva számos etikai normának, igazságérzetnek, ugyanakkor megfelelhet a jogszabályoknak, ergo jogszerű, s ezzel a dolog el van intézve. Az elkövető majd meggyónja bűneit egy hűvös templom homályában.

Mintha elválna egymástól az erkölcs és az igazságszolgáltatás…

2008 májusában, tizenkét esztendővel a felszínre kerülés után, végre jogerős bírói ítélet született.

 Tizenkét év kellett hozzá. Ma már sokan nem is emlékeznek Tocsik Mártára, mára már teljesen elfoszlottak azok a politikai szálak és manőverek, melyek nyilvánvalóan kapcsolódtak az ügyhöz, s erkölcsileg, ha jogilag nem is, súlyát veszítette az addig példátlan ügylet. A hatalmas pénzek birtokosainak bőven volt idejük elsimítani sötét üzelmeik barázdáit. És mára már kikopott a közbeszédből a tocsikolás is…

Talán éppen ezért volt szükség ily hosszadalmas és alapos mérlegelésre. De az is lehet, hogy minket, bárgyú állampolgárokat fertőztek meg a gátak nélkül áradó hollywoodi filmek, melyekben, igen egyszerűen és felfoghatóan, a jó mindig győz, a rossz elnyeri méltó büntetését. Lehet, hogy meseszerű gondolatmenet mai, mesterségesen túlbonyolított világunkban, de talán ez lehetne az ún. igazságszolgáltatás lényege is. Legalábbis a rossz vonatkozásában. És akkor nyugodtan hátradőlhetnénk: bízhatok a vak istennő mérlegében, hiszen a bűnös bűnhődik. Mindig, tettének súlya szerint. Ja, és nem évtizedes késéssel A kutya orrára sem egy héttel a szőnyegre pisilés után szoktunk koppintani. Ez az eb a mi szőnyegünkre piszkolt, sőt, ki is harapott belőle egy jókora darabot. S mire egyáltalán egy vérszegény feddésre mozdult volna kezünk, már a szőnyeg is régen szemétbe jutott.

 

Beküldés ideje: 2008-05-13 10:29:43

 


 

Rekord gazdasági növekedés Romániában. Nem mind arany, ami fénylik
 

 

(egyre többen járnak át bevásárolni Magyarországra… Olcsóbbak lennénk?)

 

 

„Varujan Vosganian, román gazdasági miniszter,  elmondta: a GDP 7,5 százalékkal gyarapodott az első negyedben, ami a legnagyobb első negyedéves növekedés 1990 óta – elemzők 6,4 százalékot vártak.

A növekedés motorja az építkezések és a belföldi fogyasztás megugrása volt, miközben a lakossági megtakarítások 45 százalékkal nőttek az egy évvel korábbihoz képest.

Az export növekedése, illetve az import lassulása alapján remélhető, hogy a folyó fizetési mérleg GDP-arányos hiánya csökkeni fog a tavalyi 14 százalékról.

Az államháztartás többlete a GDP 0,14 százaléka volt január-április között, a kormány az év egészében 2,3 százalékos hiányt vár. A bevételek a GDP 14,1 százalékát tették ki, egy évvel korábban pedig 9,8 százalékát.”

 

Nem mind arany, ami fénylik.

 

A növekedésnek ára van. Ki más fizetné meg azt, mint a lakosság

 

. Csaknem kétszeresen csökkent 2008 első három hónapjában a romániai lakosság reálkeresete az árak növekedéséhez viszonyítva – olvasható az erdélyi Krónika hétfői számában.

A lap a legutóbbi felmérések adataira hivatkozva megállapítja: míg az árak több mint 2 százalékkal növekedtek, a reálbérek csökkenése meghaladta az 5 százalékot, ami a lakosság vásárlóerejének 8 százalékos esését jelenti.

A reálbércsökkenést a márciusi, aránylag jelentős béremelések sem voltak képesek megakadályozni, így az elérte az 5,6 százalékot. A legnagyobb fizetések továbbra is a pénzügyi tanácsadással foglalkozó cégeknél tapasztalhatók, az ott dolgozók nettó átlagbére márciusban 3600 lej (mintegy ezer euró) közelében volt az Országos Statisztikai Hivatal adatai szerint.

A bérek ötös toplistájának második helyezettje a légi szállítás ágazata, amelyet a dohányfeldolgozó, valamint a kőolajfeldolgozó ágazat követ. Az ötödik a rangsorban az informatika.

E felmérés szerint a legrosszabbul fizetett ágazat továbbra is a fafeldolgozás, ahol a nettó átlagbér 674 lej (185-188 euró) volt márciusban. Szintén alacsony munkabérek jellemzik a készruha-, a vendéglátó-, a textil- és a bútoripart.

A bérek növekedése az év első három hónapjában éves átlagban is lelassult. Míg januárban az előző év azonos időszakához képest 30 százalék fölötti volt a béremelkedés, márciusra ez 20 százalék alá csökkent.

 

Egy kis adalék:

 

A szlovák statisztikai hivatal becslése szerint, melyet 2008 május 15-én tett közzé, Szlovákia nemzeti összterméke 8,7 %-kal volt nagyobb az első negyedévben, mint a tavalyi év azonos időszakában. A cseh statisztikai hivatal szerint a cseh nemzeti össztermék 5,4 %-kal bővült 2008 első negyedévében. Az euroövezetben az összesített GDP 0,7%-kal volt nagyobb, mint 2007 utolsó  negyedévében. Ugyanez az adat, a KSH első becslése szerint Magyarországon 0,9%, az előző év azonos időszakához viszonyítva. Az előző negyedévhez viszonyítva a hazai össztermék 0,3%-kal nőtt. Növekedésünk, ha egyáltalán beszélhetünk róla, elmarad nemcsak a régiós szomszédaink, hanem az eurozóna növekedésétől is. Gyenge vigasz, hogy általában a magasabb bázisról induló országok növekedési üteme alacsonyabb. Lassan a gazdaságban is csak „dícsőbb” múltunkból élünk majd?

Beküldés ideje: 2008-05-13 12:40:38

 


 

Vigyázz, török, jövünk!
 

 

Vigyázz, török,  jövünk!

 

A 150 évig tartó testvéri török látogatás sem volt elég keleti rokonainknak ahhoz, hogy vízum nélkül engedjenek be minket, magyarokat, néhai világbirodalmukból megmaradt országukba.  Ezért, ha arra beszélnénk rá magunkat, hogy Törökországba látogassunk, mintegy viszonzásképpen, készítsünk némi abszolút konvertibilis valutát, dollárt vagy eurót, útlevelünk mellé. Igaz ez akkor is, ha tipikus slágerutat választunk, honfitársaink által bőven frekventált célállomást. Persze-persze, mindenkit roppant módon érddekel a történelem, a múlt romjai, de nyugodtan valljuk be, hogy legalább ugyanannyira vágyunk tengerparti heverészésre, langyos lubickolásra, színes, hideg italokra, annak ellenére, hogy apróbb különbségektől eltekintve, minden plázs egyforma, s ugyanazt kínálja, bárhová is mennénk a világban. Igen, valamelyest az ősi romokról is elmondható ez.

Nos, kopogjunk be az évek óta jól ismert utazási iroda ajtaján, verekedjük át magunkat az adósúlytotta állampolgárok sűrű tömegén, gyűjtsünk be ölnyi prospektust a pultról, kutassunk fel egy nemlétező nyugodt zugot, és lapozzunk. Gyönyörködjünk a természetellenesen kiretusált képekben, böngésszük a rövidke leírásokat, számolgassunk serényen, midőn a sok-sok tételből összeálló árat szeretnénk megfejteni. S ha végül rábökünk valamelyik fenomenális, mennybéli élményeket kínáló ajánlatra, kínos percek következhetnek, amikor az előleget azonnal be akarják vasalni rajtunk, „erre az útra már nagyon kevés hely van! Csatakiáltás kíséretében. Kifordított zsebekkel ácsorgunk, míg kitöltenek számunkra ezer papírt, reszkető kézzel közelítünk a pénztárnak titulált sarki asztalka felé… Ilyenkor mindig elmegy az ember kedve az egésztől. Ilyenkor mindig tuloknak érzem magam, aki azért tolakszik, izzad és fizet, ami nélkül prímán lehet létezni. De a nyaralásért, akár a szépségért vagy eleganciáért, szenvedni kell. Igen! És minél keményebb az út, annál szebb a célbaérés.

Repülünk Marmaris felé, a török riviéra egyik gyöngyszeme irányába, az Égei-tenger illatát követve. Marmarisnak nincs reptere, legközelebb a nemrég elkészült Dalaman ad alkalmat a viszonylag zökkenőmentes landolásra. Perzselő napsütésben evickél velünk az ülésmentes busz a kifutópálya betonján. Igazán környezetkímélő klímával van ellátva: nincs ablak rajta! Az épületbe érve, jólnevelten somfordálunk a „vízum” feliratú ablak előtt kígyózó sor végére.Markunkba pontosan annyi zöldhasút szorongatunk, amennyit adóznunk kell pusztán azért, hogy Allah megszentelt földjét tisztátalan saruinkkal érinthessük.

Idősödő, morózus hölgy veszi el útleveleinket, a pénzt, fel sem néz, unottan kinyitja a kis kék könyvecskéket, ahol éppen sikerül, és beleragaszt valami bélyegfélét. Ennyi! Lehetnék akár öngyilkos palesztin, vagy IRA  aktivista, iszlám fundamentalista vagy dán karikaturista… Egyre megy. Ez itt senkit nem érdekel, miután leróttam a piszkos, nyugati, keresztény összeget.

Végre egy modernnek tűnő busz indul velünk szállodánk felé. Jócskán lebarnult idegenvezetőnk szerint mintegy másfél órányi út vár ránk, de nyugi, megállunk közben egy kis pihenőre, kávéra, egy cuki kis cukinál, ahol őt, természetesen, régi ismerősként üdvözlik.

A szálloda tényleg szép, tiszta és kényelmes. Medencéje mellett tágas, szabadtéri étterem, ahol majd a teljes ellátást élvezhetjük, a csuklónkra ragasztott műanyag szalag mutogatása nyomán. Kellemes kis tengeri partszakasz is tartozik hozzá. A víz átlátszó, karnyújtásnyira égigérő hegyek… Pazar látvány.

Az étteremben túldimenzionált választék, Lucullus sírva fakadna az irigységtől. Pincérek hada rohangál, és kapkodja el a tányérokat, mielőtt a turista egyáltalán befejezte volna étkezését. Észak-törökországi szezonmunkások, a nyugati szokások és nyelvek ismerete nélkül. Persze, az is lehet, hogy csupán a tányérkészlet szegényes, ezért kell minél előbb visszaforgatni őket a vérkeringésbe.

Talán már említettem, hogy, kultúremberhez méltón, érdekel a történelem, a természeti szépségek, különlegességek. Nosza, befizetünk egy fakultatív Pammukale-szeánszra, szőnyeggyári látogatással fűszerezve, Hierapolisz romváros-mártással.

A gyenge török kávé nem segítette a kora reggeli indulást. Egy csodálatos őshonos buszvezető pedig bebizonyította, hogy tud a török szabályosan is közlekedni. A majd’ 160 km-es távon egyáltalán nem volt hajlandó túllépni a számára hatóságilag megengedett 70 km-es sebességet. Néha felvillant bennünk mifelénk őrülten száguldozó kamionos kollégái rémképe, főleg akkor, amikor a hágókon, a kivénhedt motor terhelését enyhítendő, kikapcsolta a légkondit, s két perc után pihegve szaunáztunk a buszban.

Egy állami szőnyegszövőt néztünk meg, ahol helybéli asszonyok, alacsony sámlikon görnyedve kézzel csomózzák a később méregdrágán áruba bocsátott textíliákat. Napi két órát dolgozhatnak, mert munkájuk annyira megviseli a szemüket, hogy hosszabb csomózás vaksággal fenyegeti őket. Az igazán értékes szőnyeg négyzetcentiméterenként legalább 400 csomót tartalmaz, mind-mind kézzel készítve. Minden alapanyag helyben készül, beleértve a selyemhernyó-tenyésztést, a növényi festékek előállítását. Két férfival találkozhattunk csupán, az egyik a munkavezető, a másik a marketinges volt. Ez utóbbi szőnyegbemutatót tartott, hideg almatea kíséretében. Néhány oktalan turistát vásárlásra is rábírt. Aztán, mintegy vezényszóra, az asszonyok magukra öltötték a csadort, és szabályos libasorban átvonultak az ebédlőbe. Mintha csipetnyi középkor elevenedett volna meg előttünk. Állítólag a régi, üdülő övezetektől és városoktól távol eső vidékeken háborítatlanul él és érvényesül az iszlám életmód. A marketinges elmondta, hogy az asszony csak addig tanulhat, dolgozhat, míg férjhez nem megy és gyereket nem szül. Ott vége szakad önálló élete, attól kezdve kizárólag gyerekei nevelésével és ura kiszolgálásával töltheti napjait. Férfiasan bevallom, időnként csábítónak tűnt az ő világuk, de gyorsan eszembe juttatták azt, hogy a palinak viszont el kell tartania a családot. Hát… Éljen az egyenjogúság!

Pammukale sziklái valóban párjukat ritkító látványosságot tártak elénk. A környéken minden építkezést betiltottak, a már elkezdetteket visszabontatták, mert attól tartanak, hogy a mesterséges környezet sárgítja a hihetetlen mészkőfalat. Sárgul az ettől függetlenül is, sőt, az ezernyi kis medencécskét építgető termálvíz hozama is csökken. A török meg aggódik országa egyik legfőbb látványosságáért.

Hierapolisz régi görög-római fürdőváros volt, hatalmas területen, mindennel, mi egy  ilyen helynek dukál. Félig-meddig épen maradt számtalan épülete, amfiteátruma remek alkalom lehetne a letűnt korok élete feletti elmélkedésre, ha a szerencsétlen európai nem sínylené az akadálytalanul bombázó napsütés 50 fokos nyilait.  No meg a mesélni hivatott idegenvezető bárgyú tudatlanságát. Borsos belépő ellenében látogatható a város és a mészkőfal között lévő fürdő, ahol nemcsak liternyi verítékünket oldhatjuk kissé a medencében, de torkunk száraz kaparását is, hideg sörrel, üdítővel. A sört, természetesen, kizárólag nyugatnak fordulva gördítsük le, mert Allah meggyőződéses antialkoholista, s még megorrolna ránk, látva renitens viselkedésünkért.

Szokásunktól teljesen eltérően, elmentünk egy ún. török estre, Marmaris-ban, a Karaván szerájba. Persze, ilyen néven talán minden török városban létezik mulató, a valamikori karavánok pihenő helyeinek mintájára építve. A miénk is ilyesmi volt, ugyanakkor rendkívül kellemes. Tetőmentes aréna, körbe lépcsőzetes teraszokon elhelyezett asztalok, s miközben a kellemessé szelídült esti melegben a csillagokat is bámulhattuk volna, inkább a bőséges vacsorára, a borosüvegekre, később a váratlanul színvonalas műsorra figyeltünk. Volt minden: török harci induló és tánc, forgó dervisek, tűznyelő, természetesen hastánc, igen látványos hölgy által előadva, aztán össznépi táncverseny egy üveg pezsgőért.

Az est fénypontja minden kétséget kizáróan a férfi hastánc volt. Egy ördögien csúnya bácsi olyasmit produkált, amitől elakad a lélegzet, s kételkedni kezdünk az emberi csontrendszer létezésében is. És az sem rombolta az illúziót, hogy a hastáncosnő ukrán volt, a férfi isten tudja, mi, csak török nem. Még az is elviselhetőnek tűnt, hogy a szomszéd asztaloknál duhajkodó harsány oroszok minden különösebb erőfeszítés nélkül üvöltöttek túl mindent és mindenkit. Szegényeknek, a sokéves sztyeppei olajkitermelés után, kijár egy kis kulturált szórakozás, nem? Mint ahogyan igazi orosz medveként végigordították utolsó, a szállodában töltött éjszakájukat is, üres vodkás üvegeiket a medence addig kristálytiszta habjaira bízva.

Hej, Európa, Európa!

Érdemes végigsétálni a város patyolattiszta utcáin, az óvárosi részeken, dolmusra pattanni (a dolmus amolyan folyton ide-oda, meghatározott útvonalon járó mikrobusz-taxi, mely bárhol leinthető és megállítható fel- és leszállás céljából), s bámészkodni a hatalmas bazár végeláthatatlan üzletlabirintusát, betérni egyik-másikba, ahol azonnal hideg almateával vagy/és kávéval kínálnak, és mosolyogva búcsúznak tőlünk, ha hosszú alkudozás után mégis üres kézzel távozunk. Jólesik hallani, még akkor is, ha csupán vevőfogó allűr, az utánunk kiáltott : „szeretem madzsarok” vagy láv jú, hángeri-t, ámulva gyönyörködni színes és illatos fűszerek garmadáján, mézzel áttitatott ezerféle édességet majszolni, megállni egy pillanatra Kemal Attatürk elmaradhatatlan szobránál és a halk hullámverés zenei aláfestése mellett megcsodálni a Taurus hegység komor csúcsait.

Szóval, ha módjuk adódik rá, keressenek egy orosz-ukrán turisták által kevésbé kedvelt szállodát és irány Törökország!

Beküldés ideje: 2008-05-29 14:52:24

 


 

Adj, uram, egy bokrot!
 

 

Ó, Uram, mit nem adnék egy jó kis bokorért! Egy kellemes árokpartért!

Nehéz napok a nemzetközi űrállomáson. Valahogy mindig a legegyszerűbb dolgok a legnagyszerűbbek és ők is okozzák a legnagyobb gondokat.

Történt ugyanis, hogy elromlott a legénység egyetlen vécéje. Az orosz gyártmányú szerkezet „betojt”, lehetetlenné téve a folyó és kevésbé folyó ügyek intézését. Sajnos, meglehetősen kevés alternatív lehetőség kínálkozik, a szükség pedig, mint tudjuk, nagy úr. Ezért  talán még soha nem várták odafenn oly türelmetlenül a Discovery űrrepülőgép soron következő útját. Új klotyót ugyan nem kapnak, viszont bizton remélhetik, hogy érkeznek szerszámok, melyekkel megjavíthatják a ketyerét. Magad uram, ha szolgád nincsen. Ki gondolta, hogy egy űrhajósnak nem elég egészségesnek, edzettnek, okosnak, tanultnak vagy éppen tudósnak lennie, kis túlzással a vécépumpát is művészi szinten kell kezelnie.

Persze, a szükséges szerszámok felszállítása sem déli séta, hiszen a Discovery rakományát már régen grammra összeállították, gondosan megtervezték  a súlyelosztást, amit egy franciakulcs vagy más budigyógyító eszköz könnyen felboríthat. Ráadásul az orosz tervezők sem tudják, mi történt a szolgálati toalettel, így műszaki tanácsokkal sem láthatják el a nulla gravitációban keringőket.

Addig, míg megnyugtatóan rendeződik a megkönnyebülészeti körgugolda sorsa, az űrhajósok az éppen náluk dokkoló Szojuz teherhajó kabinjának ecélú alkalmatosságát kénytelenek igénybe venni.  A Szojuz vécéje viszont nem ekkora létszámra és ezáltal ekkora mennyiségű feldolgozandó matériára lett tervezve. Találékony emberek azonban az űrben/zűrben is akadnak. Egyfajta zsákfélét szereltek a jó kis orosz csészére, s talán kicsit diétáznak is, hogy az így nyert többletkapacitás kibírja termékeiket, míg az életadó szerszámok megérkeznek.

Beküldés ideje: 2008-05-29 16:43:05

 


 

Nyílt levél helyett…
2008 június 1-jén Romániában önkormányzati választásokat tartottak. Erdélyben, így Gyergyószentmiklóson is,  a Romániai Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a választások időpontjában alig 75 napja bejegyzett Magyar Polgári Párt (MPP) jelöltjeinek versengése fémjelezte a kampányt. Régi és új emberek, régi és új módszerek, a politika szennye némi demokratikus mosóvízzel öblítve. Napi valóság, vélemény Gyergyószentmiklósról (a szerk.):

 

Nyílt levél helyett…

 

…elmondanám nyelvi végvárunkba látogató Markó Bélának, hogy a négy évvel ezelőtti kampánylátogatása óta semmi sem javult. Akkor Dézsi Zoltánnal húsz percet várakoztattak azzal mentegetőzve, hogy öt milliárd lejt hoztak az épülő kórháznak, szelektív memóriájuktól befolyásoltan elhallgatva azt a csekélységet, hogy abból a húsz milliárdból van, amit Dr. Garda Dezső képviselő a parlamentben terjesztett elő és hagyatott jóvá. Valamikor a Hét című hetilapban szintén szelektíven idéztek egy angliai újságot, miszerint a K. Géniusza „nagy nemzetközi elismerésnek örvend”, de Nagy Pál tanárom megkapta az eredeti cikket, amiben az állt, hogy „igaz, hogy nagy nemzetközi tekintélynek örvend, de belpolitikájában sötét terror uralkodik”. Ez év május 15-én ismét megjelent Markó Béla, most már Dr. Dézsi Zoltánnal, éppen az elkészült kórház átadási ceremóniájára, és láss csodát, ismét megfeledkeztek a jelenlévő Dr. Garda Dezsőről, aki mesei elemként elment vadászni, meglőtte, de eldicsekedték, hogy az icipici Zoltán Bukarestbe utazott és Markótól elhozta a nagy pénzt. Május 18-án ismét a szelektív memória lépett működésbe annál a Gac oldali emlékműnél, amelyet 1992-ben készített alulirott az akkori polgármester, Dézsi Zoltán idején a második világháborúban legyilkolt 159 székesfehérvári honvéd tömegsírjánál. Most Székesfehérvár is elhozta az ő kőbevésett emlékezetét, az avatáson Dr. Dézsi Zoltán, az állami vagyonalap felügyelője szónoklatából kiszelektálta a nevemet. Következetes a szelektív memória, amennyiben végvárunkban légvárat épít, a hely szelleme szerint délibábot. Különben légvárépítési kapkodás volt az európai parlamenti választás előtt szervezett közönségtalálkozó is. Fél órával a titokban tartott időpont előtt jelszavak és plakátok jelentek meg a Pro Art Galéria bejáratánál, aztán szervezetten Dr. Dézsi a csapatával megérkezett, felvonult a lépcsőkre, és mire hátraarcot csináltak, befutott a videózó stáb, bábmosoly, filmvigyor, sarkonfordulás, bevonulás, légvárépítő kortesbeszéd az „új honfoglalás” lendületével, de a Málnássy Csaba felszólalása után kapkodó táborbontás és elrobogás délibábot kergetni a következő helyszínre…
… Elmondanám az olvasónak, hogy polgármesterkedő, prefektuskodó Dézsi Zoltán négy éve csak alprefektus volt, azóta az állami vagyonalap felügyelőjeként pedagógiából doktorált, a korábbi kortes beszédeinek gyűjteményes, nyeRemény című könyve mellé egy illusztrált gyermekvers-kötettel, aztán egy felnőtteknek szánt poémával lepte meg népes táborát, mert ez utóbbi előszavában az áll, hogy sokoldalúan kifejtett tevékenységéért nagy népszerűségnek örvend. Igaz, olyan megállapítás is körbefut a helikoni magasság horizontján, hogy a műkedvelésből elkövetett versezet izgalmas olvasmány. Innen érthető a Markó-Dézsi bajtársiasság. Költőből lett műkedvelő politikus szövetkezett politikusból lett dilettáns költővel. Az a gyanúm, hogy egyiket sem veszik komolyan, csupán a memóriánkat szeretnék szelektívvé és minket lóvá tenni.
…. Elmondom, hogy miért. Nem hencegne különben Markó azzal, hogy megírandó műveinek előlegeként mekkora összeg ütötte a markát. Ha lenne bennük némi céhbeli összetartás, nem asszisztáltak volna két és fél éven át ahhoz a sajtóperhez, amelyben az akkori főerdész ártatlanságát bizonyítandó törvény elé citálta az akkori Romániai Magyar Szót és nyolc verskötettel rendelkező riporternőjét. Négy évvel ezelőtt a találkozón felrótta a költő-riporternő Markónak, hogy törvényszéki végzés mondta ki vétlenségét, tehát az ártatlanságát deklaráló vesztes felperest nem kellene képviselővé avanzsálni. Akkor az volt a markói válasz, hogy mindig van olyan a jelöltek között, aki valakinek nem tetszik. Muszáj volt kiköveteljek egy replikához való jogot a hadonászó D. Úr akarata ellenére, amikor is felolvastam az aradi pénzügyőrség jelentéséből azt a megállapítást, miszerint az agyonbabusgatott felperes az erdészeti szerveket fenyveseink valóságos hóhéraivá változtatta („adev
ăraţi exterminatori ai pădurii”). Idén egy januári parlamenti ellenőrzés pedig azt állapította meg, hogy az akkori felperesnek tíz kötetben összefűzve 2960 lapnyi nyomozati anyagát küldözgetik egyik ügyészségről a másikra. Az ilyen fenyveskezűség szintén beletartozik a leelőlegezett markói összkiadásba. Világirodalmi közröhej, hogy mesterségesen gerjesztett nyomorunk egy költőpáros ihletforrása legyen. Amit tesznek, az inkább politikai és esztétikai környezetszennyezés, etikai nihilizmusban találkozva. Dialektikusan, szélfúvás szerint. Ha sikerük van, attól koldulunk, ha nincs, szintén.

   … Elmélyülve az akkori választási handabanda vezérének sikereiben, tudatnom kell, hogy négy évvel ezelőtt D. Úr radírozva írt, – kitörölte az RMDSZ lista 31. helyéről Zöld Jánost és haveri alapon az erdész-felperest biggyesztette oda. Aztán levezényelte a Dr. Garda Dezső ellen szintén a szövetség színeiben indított ellenjelölt kampányát, azét az erdész-jelöltét, aki nemrég egy Pro Tv-s interjúban azzal védekezett, hogy a tarvágások az ő főerdészkedése előttiek. Kampány-szabály szerint útszéli stílusban szidták azt, aki nem érdemelte meg, és dicsérték azt, aki nem szolgált rá. Amikor a képviselő egy sajtótájékoztatón megnevezett a három, ellene acsarkodó csúfságíró közül kettőt, akinek priusza van, rögtön felszisszent a nihilista D. Úr, hogy „eldurvult a kampány hangneme”, azé a kampányé, amelynek előválasztási fázisában nem magyar anyanyelvű román állampolgárokat is az urnákhoz vezényeltek-engedtek, mintha RMDSZ tagok lettek volna. Pedig ezek a félre- vagy odavezetettek sohasem fogják kézbe venni a markó-összest, sem a választási handabanda vezérének strucc-tollal írt műkedvelő szösszeneteit felütni. Annyira mégsem néVszerű a politikusból amatőr lírikussá avanzsált személyiség. Választási kudarc ellenére tovább csúfságíróskodik a három műkedvelő firkász, akinek főnöke engem nevezett méregfirkásznak a Dr. Garda melletti kiállásom miatt, ők pedig „laponta” nem látták a csutakerdőtől a góbé sivatagot. Tovább csúfságíróskodhatnak, de a pert nyert költő-újságírónő nem maradhatott a lapjánál. Ez is felér egy vérlázító megalázással, akárcsak az a szelektív memória, hogy a Dr. Garda képviselő ellen kampány-pocskondiázók sem kértek elnézést, pedig következetesen bizonygatták hónapokon át, hogy Lúdas Matyi: Döbrögi, – és Döbrögi nem ludas. Rejtőjenős szempontból az őszödi nagyária nyitányát kóstoltatta meg velünk D. Úr etikai nihilizmusa.
…. Pedig nagyon-nagyon kellett volna neki(k) 2004-ben a győzelem, mert a 2000-es megmérettetésen is volt Garda Képviselő Úrnak szintén RMDSZ-es ellenjelöltje, aki csúfos kudarcát az önkormányzatnál jegyzői állásban nyolc évig nagyistvánkodva heverte ki. Tétlenkedés nélkül (a Gac-oldali koszorúzásnál is tüsténkedett), mert amikor jelentettem a földvisszaigénylésekben illetékes bizottságnak 2002 nyarán, hogy egy erdész bátyja lopja az üdülő övezetben csak általam visszaigényelt kaszálómról a füvet és azon nyersen hazafut vele, a jegyző kitalálta, hogy azért van, mert az apám nevén szereplő várbükki két hektár azonos a fűtolvaj gazdalajstromon visszaigényelt magasbükki ötven árával. Még el sem veszítette perét a főerdész, de már engem büntetett a nagytapasztalatú jegyző Úr, abból a hipotézisből kiindulva, hogy ha a telekkönyvi Várbükk azonos a gazdalajstromi Magasbükkel, akkor napnál világosabb, hogy én vagyok az oka annak, hogy az alperes a nejem, vagyis hogy a költő-újságírónő hozzám jött feleségül. Elnézést kérek a rejtőjenői stílusért. Meg nem érdemelt büntetésem kötőtűnyi a térképen (a csaló kötőtűn kezdi, és ökörbőrön végzi), mert kaszálómból csak hét árat kapott egy olyan vevő, aki a fűtolvajtól „vásárolt”. Nagytapasztalatú jegyzőnktől pedig birtoklevelet. Aztán még építési engedélyt is egy motel-bárra, aminek következtében a volt területemen megnyílt egy vö-rös-lám-pás nyíl-vá-nos-ház. Ez volt a későbbi kampányszlogen, az „új honfoglalás” bölcsője, mert itt hangozhat el olyasmi, hogy: álmosom, elődöm, ondóm, kondom… Közben eléggé szemtelenül tüntetni kezdtem a főtéri Szent Miklós szobromnál, amit polgármesterkedése idején ugyancsak D. Úr rendelt meg, aki már másnap személyesen felkeresett, hogy ne tüntessek, amire annyit válaszoltam: ne lopjanak. Jó tanácsot is kaptam: adjam el a kaszálót (aminek most négyzetmétere 13 Euró), – majd: ne pereljek, szerez Ő nekem szoborrendeléseket, műveljem saját szakmámat. Visszakérdeztem: kapok annyit a szobraimért, mint amekkora kárt okoz nekem a nagytapasztalatú jegyző? És ha nem, minek dolgozzam? Immár négy kötete, a szófacsarás és a rímfaragás után faszobor faragónak is felcsaphatna D. Úr, vagy ez már túllépi a markó-összest? Akkor csupán 15%-át vették el a területemnek, mára mindössze 35% maradt a jegyző 6-8 éves ténykedése után. Szorozzuk be az 1,33 hektárban lévő négyzetmétereket 13 Euróval, ha ennyi kárt kibírok, ne várjam el D. Úrtól azt a csekélységet, hogy nevemet ajkaira vegye egy Gac-oldali avatóünnepségen, éppen Ő, aki valamikor az ember ember általi kizsákmányolás leckéjének felmondásáért adott tudományos szocializmusból jó jegyet, manapság pedig ideológusból lett etikai nihilistaként a maffia általi kizsákmányolás káros hatásait átkoztatja meg velem-velünk.
… 2004-ben D. Úrék még egy kampányt („sikeresen”) levezényeltek, de abból koldul már az egész város. A területi RMDSZ kiadványában hét pontban feltüntetett megvalósítás az akkori polgármester, Pál Árpád érdeme volt, de nevét nem tartották nyomdafestékre méltónak, viszont egy olyannyira nyugdíjas ellenjelöltet indítottak, aki fiatal korában (jóval D. Úr költővé magacsonyodása előtt) még olvasta Jókai verseit. Mégis ez utóbbi nyert, a szavazók számát ötszázzal lépte túl a szavazólapoké. (Vastapsot D. Úrnak!) Négy évig nyögte a város az egyhelyben toporgást, ma már hirdetik az RMDSZ-plakátok, hogy „egészséges váltást a fejlődő Gyergyószentmiklósért”. Ezzel ismerve be (utólag) a négy évvel ezelőtti polgármestercsere egészségtelen mivoltát és a fejlődésképtelen dagonyázást. Ilyen körülmények között szavaztunk az EU-s képviselőjelöltekre, a Tőkés László sikere miatt pedig meghökkent a felkent vezetés, nem számítottak arra, hogy az eredmény egy kuruc – két labanc. Eszükbe sem jutott D. Úréknak semmilyen megoldás, én sugalmaztam, hogy „függesszétek fel a kiskirályokat”, tudva, ezzel önmagukat tagadnák meg.
… Említettem, hogy volt egy 2008-as parlamenti kivizsgálás földügyekben, aminek során a „revizornak” kijelentette a nagytapasztalatú jegyző, hogy én vagyok annak az oka, hogy másnak jutott a kaszálóm, (vagyis én szenvedek kétoldali gerincferdülésben)- a többi kárvallott ügyét is kivizsgálva javasolták-kérték a jegyző felfüggesztését, aki megajándékozta magát D. Úr alprefektusi éveiből származó két birtoklevéllel, amiről nem tud a helyi földosztó bizottság jegyzőkönyve, a két terület tulajdonosaitól csak utólag kerültek a dossziéba adásvételi szerződések. A felfüggesztett jegyző elismerte, hogy még van több mint háromszáz földvásárló, aki birtoklevelet kapott (ideértve a piroslámpás házét), de a sajátjait rögtön visszaküldte a Prefekturához. Ma éppen (minden igazságtól) független polgármester jelöltként villog, aki „tapasztalatát ajánlja” a plakáton. Biztosan (a türelmi zóna béli truppenszexhez, vagy) annak a háromszáz szerencsésnek, aki az Ő és a D. Úr lekötelezettje.
A magam részéről rigmusban vontam meg a 8 év leltárát: csutakerdőm fekete, ködruhás kísértete leng sehol sincs szobraim megásatlan hantjain. (Vastapsot D. Úrnak!)
Ha tehát összehoz a véletlen Markó Bélával, csak annyit kérdezek tőle, mi a véleménye az itt vázlatosan felsorolt gyergyói struccpolitikájáról? Siker, vagy csőd?

 

Burján Gál Emil

 

Gyergyószentmiklós, 2008-05-22.                 Burján Emil

 

 

Megjelent az EURÓPAI IDŐ 2008/12-es számában (június 7- június 20).

 

Beküldés ideje: 2008-06-07 17:58:34

 


 

Terroristát fogtak Kanadában
 

A Kanadába érkező Toroczkai Lászlót őrizetbe vették az ottani hatóságok, órákig faggatták, majd, afrikai menekültek közá zárták, majd kiutasították az országból. Láthatóan már gépe landolása előtt mindent tudtak róla, ami, szerintük, elégséges okkal szolgált visszafordításához. Kanada és Magyarország között vízummentesség él, ami, a kanadai illetékesek szerint, nem jelenti az automatikus beutazás lehetőségét. Toroczkai szerint kanadai magyarok egy csoportja „intézkedett” ügyében, „káderlapját” a magyar nemzetbiztonság „folyósította” a tengk.erentúli kollégák részére. A cél az volt, hogy ne tarthassa meg beszédét egy ott szervezett Trianon-évfordulón.

Az indok, amennyiben tényleg az volt, nem annyira fontos, mint maga az eljárás. Kanada állítólag példás demokrácia, legalábbis ezt hangoztatja önmagáról. Teljesen mindegy, hogy az ottani magyaroknak tetszik vagy sem Toroczkai és az általa  vezetett mozgalom. A telivér kanadaiak pedig nyilván nem is hallott minderről. Egy olyan magyar állampolgárt tartóztattak le, zaklattak és utasítottak ki, akit jogerősen még nem ítéltek el s akire, a nagy nemzetközi antiterrorista, egyébként teljesen erdménytelen, káoszt és pusztulást hozó háborúk égisze alatt, terrorveszélynek nyilvánítottak.

Néhány kérdés azért felmerülhet, itt, a kevésbé fejlett és kevésbé demokratikus Magyarországon. Mi újság felétek, kedves kanadai barátaink, az emberi jogokkal? Na nem hangzatos nyilatkozatok, hanem a gyakorlat szintjén? És mitől lesz terorista valaki nálatok? Attól, mert néhány ott élő magyarnak nem szimpatikusak a nézetei? Vagy attól, hogy a a magyar nemzetbiztonság, mert kormányának időnként kényelmetlen Toroczkai nyílt megszólalása, terroristának bélyegzi őt?

Mitől féltek ennyire? Egy embertől, akivel a saját hazájában sem tudnak elbánni, pedig nyilván nagyon szeretnének? S mindezt nem az általa megkísérelt vagy elkövetett merényletek miatt, hanem csupán azért, mert Nagy Magyarrszágról, igazságtalan trianoni paktuumról, egyáltalán magyarságról beszél.

Lehet őt szeretni, lehet nem szeretni. Lehet elfogadni és elutasítani, egyetérteni vagy vitatkozni vele. Mint bárki mással. De egy önmagát demokratikusnak és szabadnak tartó ország, háttérbeli mutyizások segítségével, ilyen eljárást talán nem engedhetne meg magának.

Gondolom, fordított esetben, ha egy politikailag kényelmetlen kanadai állampolgárt vernének bilincsbe Ferihegyen, a nagykövet rohamkocsival robogna, mindenféle tiltakozó jegyzékekkel, a magyar külügyminisztériumba.  Zengene a sajtó a magyarok balkáni módszereiről, a jogállamiság mély sebeiről, melyek mifelénk tátonganak, az ország testén.

Elgondolkodtató, hogy milyen ország és milyen politikai rendszer az, többezer kilóméterre Magyarországtól, melynek egy Toroczkai Lászlótól kell félnie. Elgondolkodtató, hogy milyen magyar lehet az, aki, többezer kilóméterre az anyaországtól, egy Toroczkai László-látogatás ellen konspirál, hatósági segédlettel.

Kanada hatalmas ország, gazdag, erős… Valószínütlen, hogy egy ilyen ember lobbanthatná lángra. Nincs elég terrorista, akit Afganisztánban vagy Irakban kergethetnek? Vagy csupán a végtelen óceán biztosította látszólagos nyugalmukat féltik? És ilyen „veszélyes elemet” találtak, akitől megóvhatják a szabad világot?

Őszintén örülök, hogy, hála rendkívüli éberségüknek és szakszerűségüknek, sikerült megelőzni egy nemzeti tragádiát. Csak így tovább !

 

Beküldés ideje: 2008-06-11 11:47:41

 


 

Románia: novekedés ellentmondásokkal
 

Az Országos Statisztikai Intézet (Románia) legutóbbi hivatalos közleménye szerint a bruttó hazai termék (GDP) növekedési üteme az első évnegyed során elérte a 8,2%-ot, ütem, amely túlszárnyalta a legoptimistább várakozásokat is. Az Európai Unió átlagánál közel négyszeresével volt nagyobb ez az ütem. (Áprilisban is hasonló tendencia érződött, annak ellenére, hogy a megelőző hónaphoz viszonyítva az ipari termelés 3,4%-os visszaesést mutatott.) A kormány, a statisztikai intézet valóságos fegyvertényként könyveli el ezt a növekedést, úgy értékelve, hogy az évi előrejelzésnél nagyobb növekedési ütem érhető el az egész év viszonylatában is, tekintettel arra, hogy jónak ígérkezik a mezőgazdasági termék. Egyes szakelemzők, valamint a Román Nemzeti Bank illetékesei visszafogottabbak: egyrészt annak a véleményüknek adtak hangot, hogy ez a növekedés nem tükrözi a román gazdaság valós helyzetét, másrészt, szerintük, a gazdaság túlhevülésének nemkívánatos következményei is lehetnek. Pontosabban vannak is: az év elejétől eltelt időszakban újra megugrott a kereskedelmi mérleghiány, elérve a 6,9 milliárd eurót (ami 2007 hasonló időszakához viszonyítva 14,36%-os növekedést jelent). Nos, a szóban forgó elemzők szerint a gazdasági növekedésnek a munkatermelékenység-fokozás reális lehetőségeire kellene alapozódnia, valamint a folyómérleghiány csökkentésére. Jelen esetben ez nem így történt, a gazdasági növekedés mindenekelőtt a fogyasztás gyarapodása javára írható. A GDP növekedése a statisztikai adatok tükrében leginkább a lakossági fogyasztás javára írható, a felhasználás szempontjából a fogyasztás 85,1%-ot képvisel. Ugyanakkor a GDP-ben az ipar csak 26,7%-kal részesült. Ilyen körülmények között a gazdasági növekedés erőltetése, az erőforrások valós lehetőségei felett kedvezőtlen irányba befolyásolhatja az inflációt is. Többek között azért, mert az import hovatovábbi növekedése egy ingadozó, sokszor kedvezőtlen euró–lej árfolyam közepette inflációgerjesztő lehet. Ez mutatkozott meg egyébként április folyamán is (amikor az euró–lej árfolyam átlaga kedvezőtlenebb volt, mint a megelőző hónapi), amikor az élelmiszerek árai 0,4-0,7%-kal növekedtek. Ugyancsak inflációgerjesztő hatása volt az üzemanyagok drágulásának is. Ide tartozik az is, hogy az elmúlt négy hónap folyamán a megelőző esztendő hasonló időszakához viszonyítva a kereskedelem üzleti forgalmának volumene 31,2%-kal növekedett (ezen belül a gépkocsikereskedelemé 41,7%-kal és az üzemanyagoké 15,3%-kal). A jegybank igyekszik foggal és körömmel mérsékelni az inflációt, illetve a fogyasztást. Ezért is emelte meg többször az év eleje óta a banki alapkamat szintjét, s félhivatalos értesülések szerint arra ismét sor kerül e hónap végén, amikor is kétszámjegyűvé válik az alapkamat.

Következésképpen a gazdasági növekedés nem értékelhető egyértelműen pozitívnak, megvannak a maga ellentmondásai. Az egészséges növekedés a jegybank illetékesei szerint nem a fogyasztás növekedését kellene hogy jelentse, hanem a termelési közvetlen beruházásokat, a fogyasztási hitelek mérsékelését, az export növelését versenyképes áruk révén. Ezért is mondják egyes szakelemezők, hogy nem lehet öncélú a gazdasági növekedés, annak összhangban kell lennie a valós lehetőségekkel és nem szerencsés az, hogy a növekedés a fogyasztásra, az építkezési és a gépkocsiszektorra alapoz, nem pedig az iparra. És ha már az ellentmondásokról szóltunk, arra is utalni lehet, hogy a kereslet-kínálat közti viszony továbbra is kiegyensúlyozatlan, továbbra is késlekedik a hazai gazdaságban a technológiaváltás.

Ezek az ellentmondások a makrogazdaság szintjén mutatkoznak meg, a lakosság, úgymond, kevésbé érzékeli, ám az infláció növekedését, a kereslet-kínálat terén megmutatkozó arányeltolódásokat az egyén is megszenvedheti. Például azt, hogy az adott hazai és nemzetközi gazdasági konjunktúra közepette július 1-jétől majd többet kell fizetnie a földgázért és a villanyért…

 

Forrás:  Hecser Zoltán

        Hargita Népe

 

Beküldés ideje: 2008-06-12 08:50:41

 


 

Fodor Gábornak az SZDSZ elnökének
 

 

 

 

Kérem, engedje meg mindenek előtt, hogy gratuláljak elnökké választásához. Ön most már bizonyította, hogy igazi, ráterme tt politikus. Pragmatikus gondolkodású, személyes indíttatásoktól mentes. Hiszen elvhűségét maga mögött hagyva, viszonylag frissen átlendítve önmagát a magyar belpolitika mára majdnem elenyészővé sorvadt pártjába, lám, milyen szép karriert futott be.

Nem tudhatjuk, hiszen a hivatalos nyilatkozatok satnya mesékkel vetekszenek, hogy miért kellett, nyilván hosszú lelki vívódás után, távoznia eredeti pártjából. Nem értettük, miért az akkor éppen ellentétes oldalon ücsörgő csoporthoz kellett csatlakoznia. Azt sem értettük, miért „nemesedtek” az ön deklarált nézetei egyre liberálisabbá akkor, amikor régi kollégái, párttársai inkább konzervatívvá „szelídültek”. Azt sem értettük, hogyan hagyhatták el addig viszonylag kulturált száját olyan árokmenti vulgaritások, mint amiket egy önt szidalmazó hajléktalannak mondott, a pesti utcán, csőre töltött kamerák előtt, melyeket nyilván ön is észlelt.

Talán mindennek ma már nincs is jelentősége. Talán csak az derült ki belőle, hogy a kifogástalanra vasalt öltöny mögött egy kicsit ön is ember. Lehet higgadt, látszólag megfontolt, de lehet dühös, ingerült is. Sőt, megfeledkezhet időnként arról is, hogy önnek, közszereplőnek, jóval többet kell pókerarccal elviselnie, mint az átlagos, magánszereplő polgárnak. Főleg azoktól, akik kegyéből közszereplővé avanzsálhatott. És ne firtassuk itt és most, miként sikerült e kegyet megszerezni.

Miután az ön pártbeli elődje elismerten tisztességtelen módszerekkel került trónra, az új választás önnek kedvezett, ön válhatott egy furcsa, önmagát már-már betegesen túlértékelő érdekszövetség vezetőjévé. Eddig akár rendben is lehetne minden, hiszen politikuséknál ez a ódi, mevesznek mindent, amit másként nem érhetnek el. Ígéretekkel, pénzzel, a más pénzével…

Aztán ön kihúzta magát egy pulpitus mögött, büszkén és magabiztosan, mintha legalábbis Nagy Sándor birodalmának koronáját nyerte volna meg, és, valami sajátos sugallattól vezérelve, feltételeit kezdte sorolni, melyek teljesülése esetén támogatná az előre hozott választások kiírását. Kísérteties volt, mintha emberrabló zsaroló motyogná azon feltételeit sötét telefonba, melyek kielégítése nyomán élve hagyja áldozatát. Kísérteties volt, de nem meglepő. Hiszen nincs új a nap alatt, ugye, Fodor úr? Az önnek éppen házat s hazát adó pártocska az ún. rendszerváltás óta, különösen az utóbbi néhány, vérszegényre sikeredett évben, számtalanszor gyakorolta ezt a manővert. Ön tanulékony ember. És érzi az ide-oda fújdogáló szelek irányát is. Talán a most ön által vezetett pártocska valódi súlyát, támogatotságát is érzi. Patikamérlegen is nehezen mérhető grammok.

De fő a magabiztosság! Így, ahelyett, hogy saját kis tagságát igyekezne nemcsak anyagilag és beosztásilag hízlalni, hanem számbelileg is, ön ultimátumszerű feltételeket szab. Felolvasta a három pontot (istenem, ennyire tellett!). Tehette volna a Nemzeti Múzeum lépcsőin is… Persze, gyerekkordonnal védve önmagát, ahogy ex-koalícíós főnöke tette nem is olyan régen. Némi parlamenti támogatásért cserébe esetleg mesterlövészeket is kaphatott volna a környező tetőkre.

Próbáltam értelmezni az ön három pontját. Mint pártonkívüli, bárdolatlan, mezei segédállampolgár.

Ön beleegyezik (vagy engedélyezi?) a rendkívüli választásokat, ha a létrejövő új kormány nem módosítja az alkotmányt, a választási törvényt és az állampolgársági törvényt. Az indoklás hívei előtt megtartott kampányszónoklatában foglaltatott (bocsásson meg, ha nem pontosan idézem, pedig klasszikusként illene azt tennem, de akkor nem tulajdonítottam különösenn fontosságot az ön megnyilatkozásának, ezért, mea culpa, hanyagoltam a jegyzetelést), mely szerint: ugye, nem akarjátok Orbán Viktor kétharmados győzelmét???

Szóval ettől tart ön? És, amennyiben a régi bajtárs, az aktuális ellenfél kétharmadot szerezne, az önök áldásos közreműködése nélkül módosíthatná az említett jogszabályokat. Nem lenne szüksége az önök pár szavazatára, így ezekért cserébe sem lehetne kérni semmit. Pozícíót, pénzt, paripát…Felfújt szerepet… Súlyt a súlytalanságban… Esetleg a módosítások lehetetlenné tehetnék az önök hatalom köré fonódását?

Mint mondtam, ön pragmatikus ember. Ezért az alkotmánnyal és a választási törvénnyel kapcsolatos rémálmai érthetőek is lehetnének. Amit én nem értek, az állampolgársági törvény… Miért aggódik emiatt, Fodor úr? Netán attól tart, hogy a határon túli magyarokat önök szerint túlszerető Fidesz államolgárságot adna nekik, majd visszakapná tőlük az ő nagy szeretetét? Vagy attól reszket, hogy összekovácsolódhatna valamiféle magyar összefogás, ami az önök kozmopolita liberalizmusának érvényesülését akadályozná? Esetleg az hozza önre a frászt, hogy előnyt élvezhetnének a magyarok, bárhol is élnének, az iszonyúan elszaporodott és nyomuló, „pénz nem számít” alapon tárgyaló közel-keleti befektetőkkel szemben? Tán kifordulna a földgolyó nemlétező sarkából, ha néhány tenyérnyi ingatlan magyar kézben maradhatna, kerülhetne? Vagy csupán önök veszítenék el kampányaikat, rendezvényeiket, kádereiket szponzoráló külföldiek jótékony támogatását?

Emlékszik ön, Fodor úr, arra, hogy 2002-ben melyik ország nagykövete sietett elsőként az önök székhelyére, parlamentbe kerülésük okán gratulálni? Mit szólna, mondjuk, Markó Bélához, a következő választások alkalmával? Ne adj’ isten Szász Jenőhöz: Bugár Béla? …

Miután nekem , önökkel szöges ellentétben, soha egyetlen tanácsomért nem fizetett senki, önnel sem tehetek kivételt. Kérem, fogadjon el egy grátisz, jobbító szándékú ötletet:

Önöknek csak a hatalomban maradás számít, s mivel önállóan erre meglehetősen képtelennek tűnnek, csapódniuk kell valahová. Lehetőleg olyan politikai tényező farvizén kell evezniük, ahol zsíros felügyelőbizottsági székeiket egy esetleges válás után is megtarthatják. Tehát, fogadja el Orbán Viktor meghívását, üljön vele egy asztalhoz. Nyilván sok régi közös emlékről, élményről tereferélhetnek majd. És közben, hiszen ön szerint az ő kétharmados sikere fenyegeti e hont, talán kialkudhatja tőle azt az öt százalékot, amivel a következő parlamentbe bejuthatnak. Ezzel akár a Fideszt is gyengíthetné, hiszen mára már inkább szégyen, mint dícsőség önökkel szövetségre lépni. És elsők között olvashatná az alkotmány, a választási törvény vagy éppen a mumus állampolgársági törvény módosításának tervezetét.

Ja, és miután ön nemcsak politikus, hanem ember is, jókat beszélgethetnének Viktorral, Lászlóval, Jánossal, Zoltánnal, a régi szép időkről… Jó magyar módra, egy pohár bor mellett. Természetesen az Orbán-szőlőkből érkezett bor mellett.

 

Kercsó Alpár

Beküldés ideje: 2008-06-12 14:11:18

 


 

A mi Tiszánk
   Amit ember nem mert, nem akart megtenni az utóbbi 88 évben, a szőke Tisza lassan, kitartóan megteszi. Igazi revizionista folyó. Példát mutat nekünk. Tanuljunk tőle. (Még szerencse, hogy a románok 1919-ben nem kapták meg, amit kértek: határaiknak a Tiszáig való kitolását.

 

Kárpátaljai területek kerültek vissza Magyarországhoz. A folyó medervonalának folyamatos változásai miatt ugyanis a számítások szerint az utóbbi évtizedekben mintegy 1000 hektárral csorbult Ukrajna területe.

h i r d e t é s

A gondot az okozza, hogy a határfolyók esetében a vonatkozó nemzetközi egyezményeknek megfelelően a folyó közepén, illetve a meder legmélyebb nyomvonala fölött húzódik az országhatár. Márpedig a folyók – és különösen a Tisza – az ártéren meglehetősen gyakran változtatják útvonalaikat.

Ez a tendencia különösen az 1998-as és 2001-es nagy áradásokat követően erősödött fel, mikor is a Tisza jelentős mértékben alámosta a partot. “Az elmúlt négy évtizedben Ukrajna emiatt legalább 1000 hektárnyi földterületet veszített el a szomszédos Románia, illetve Magyarország javára. Ebből adódóan a jelenlegi politikai térképeken feltüntetett határvonalak már nem felelnek meg a valóságnak” – nyilatkozta a Ivan Kalinics, a kárpátaljai megyevezetés földtartalékokért felelős főosztályvezetője.

Legutóbb a kárpátaljai Csetfalva körzetében, a Tisza Tiszabecs és Tiszacsécse közötti szakaszán alakult ki olyan helyzet, hogy egyik napról a másikra akár 30 hektár ukrán terület “disszidálhat” Magyarországra. Az elmúlt 8-10 év folyamán a folyó itt egy új, 8-15 méter széles és átlagban 3 méter mélységű új medret mosott ki magának.

Ezt a folyamatot a főosztályvezető véleménye szerint csak rendkívül költséges parterősítő munkálatok árán lehetne megakadályozni, amire azonban megyei szinten nem áll rendelkezésre a szükséges anyagi fedezet.

 

Beküldés ideje: 2008-06-13 14:27:31

 


 

Akinek nem inge…
 

 

Akinek nem inge, miért veszi magára???

Vagy mégis magáénak érzi???

A Zala megyei Monok példáját követve több települési önkormányzat a különböző segélyek kifizetését a segélyezett általi közhasznú munka végzéséhez köti, illetve ahhoz, hogy az illető gyerekeit rendesen és rendszeresen járassa iskolába (erre egyébként minden magyar állampolgárt törvény is kötelez, de ezek szerint egyeseket  juttatásaik megvonásával kell „motiválni kötelezettségeik  teljesítésére). Amennyiben a delikvens nem hajlandó dolgozni, gyerekét taníttatni, a segélyek folyósítását az önkormányzat megszünteti. A megalkotott önkormányzati rendeletek minden, az illetékességi területen élő állampolgárra vonatkoznak, üggetlenül attól, hogy japán megélhetési menekült, esetleg szaunázni vágyó eszkimó, netán mezei magyar.

A hírek szerint a települések lakosai helyeslik az újításokat, gyakran maguk a segélyezettek is. Azt is tudni lehet, hogy több ilyen az  önkormányzati rendelet a Közigazgatási Hivatalok elé került, törvényességi vizsgálat céljából.

Eddig úgy tűnt, hogy kizárólag jogi területet érint az ügy, józan paraszti ésszel a dolog tökéletesen érthető és elfogadható. Ha a település  segélyek kifizetésére költ, ahol a kedvezményezettek sem dolgozni, sem tanulni nem hajlandók, csak a postásnál aláírni az összeg átvételét, aztán hangos tőle a zsúfolt kocsma, ott még kevesebbé sorvad amúgyis igen vézna költségvetésében az intézményei fenntartására vagy a település fejlestrésére fordítható pénz.

Józan ésszel talán elfogadható az érvelés. Olyan időkben, amikor kinyilatkoztatott politikai akarat van a kismamák mielőbbi visszaterelésére a munkába, ahol aggódó államunk azért fizetne, hogy bölcsödébe vagy óvodába adják szülei az alig sarjadó gyereket, ahol minden rokkant központilag csaló és munkakerülő, ott talán felmerülhetne olyan százezreknek a munkához való viszonya és a közterhekben való részvétele, akik kizárólag ki tudja miért kapott segélyekből, megszámlálhatatlan gyerek után felvett családi pótlékból élnek.

Egyszerű agysejtekkel talán így látszik a dolog. Hogy jogilag mennyire állja ki a próbát egy-egy ilyen rendelet, azt végtelenül bölcs jogászok hada vizsgálgathatja majd.

És akkor jött az ombudsman. Ősmagyar szavunk nincs a tisztségre, hagyományosan állampolgári jogok országgyűlési biztosának mondják, de ez túl hosszú, túl körülményes.

Jött az ombudsman, ráadásul a kisebbségi. Mert ebben a műfajban is többféle van.

Aki most jött, a kisebbségek jogainak felkent őre. És záporoztak a dörgedelmek a értelmezést csúnya, gonosz és – most figyelj!- rasszista önkormányzatok fejére. Diszkrimináció! Romakérdés! Megkülönböztetés! Alkotmány- és törvényellenes!

Csak arról nem regélt az ombudsember, hogy honnan olvasta ki velős megállapításai forrását, mert az ominózus rendeletek halvány utalást sem tartalmaznak a munkára serkentett segélyezett etnikai hovatartozására. Sem fajra, nemre, bőrszínre…

Az ombucember olvas a sorok között, sajátos jogértelmezéssel lepi meg hallgatóságát, politikai síkra terel egy kizárólag adminisztratív, de legalábbis messzemenően nem politikai jellegű ügyet.

És képzeljétek, ő a kisebbségi jogok őre! Talán azé a kisebbségé, akinek joga van számolatlanul segélyeket kapni, másokat félelemben tartani, mások házát elfoglalni… És joguk van, joguk lesz majd szavazni, mondjuk 2010-ben, mondjuk arra, aki most mindenféle feltétel mellőzésével, megtömi a zsebüket. És hangos a zsúfolt kocsma.

És ott lóg egy ing a szegen, amit talán nem is azoknak szántak, akik bent duhajkodnak. Az ombucember mégis magára vette, rájuk adta. Ennyire nyilvánvaló számára az érintettség? Ő maga ismeri el az érintettséget?

 

Beküldés ideje: 2008-06-18 14:45:32

 


 

De szeretnék… Átlagosan támogatott magyar vállalkozó lenni!
 

 

Több pályázó ország közül a Daimler-Benz konszern Magyarországot választotta új gyárának helyszínéül. Csodálkozott román, szlovák, de talán egy kicsit mi is, és Kecskemét is, ahol az említett gyár felépül majd. És rázendített a protokoll-zenekar, ezernyi új munkahelyről, a hazai munkaerő európai hírű képzettségéről, a kedvező  gazdasági és infrastrukturális feltételekről, a kormány és a kecskeméti (amúgy ellenzéki vezetésű) önkormányzat példás, pártérdekeken átivelő együttműködéséről szól a dal. Akárcsak a Hankock gumigyár esetében szólt.

A Mercedes német márka, európai márka, nem a silány tömegtermelés, hanem a minőség, időnként az exkluzivitás szimbóluma.

Igen, ez siker, a szakértők szerint rendkívül jót tesz az országnak, fokozza a gazdasági növekedést, legalábbis a statisztikák szintjén. És… Mégsem a hírhedten gyatra minőségű autógumikat készítő, a magyar jogszabályokat még csak végiglapozni sem hajlandó távol-keletiek enyhén feudalista mentalitása érkezik kis hazánkba, a zsebébe gyömöszölt és számon nem kérhető tízmilliárdokért.

Örülhetünk. Annak is örülhetünk, hogy, miközben  a magyar vállalkozásokat csak az égigérő adókkal és közterhekkel „támogatja” államunk, a kormányfő szerint a Merci csak az  átlagos kedvezményekben részesül majd.

Aztán lassan kiderül az igazság. Mert mindig vannak olyan diszkrét hivatalnokok, fontoskodó halljakendek, akik imádnak beszélni, önnön bennfenntességüket villogtatni. És a magyar vállalkozó csak ül kimeredt szemekkel, és az „átlagos” állami támogatásokról és kedvezményekről álmodik.

De szeretnék átlagos lenni ! Akkor, amikor a Merci magyar vételára, amiért hajlandó lesz Kecskemétre tolni szekerét, állítólag 40 milliárd forint (azaz negyven milliárd jó magyar forint), amiből várhatóan 30 milliárd (azaz harminc milliárd) közvetlen készpénz-támogatás. 80%-os adókedvezményt is kap a háromágú csillagocska, mellette felsorolhatatlanul sok, munkahelyteremtéssel, beruházással, iparűzési adóval, képzéssel kapcsolatos támogatást és kedvezményt.

Tényleg érdemes mifelénk  vállalkozni, ha az átlag ennyire impozáns, nemde? És gurulhatunk vadiúj Mercivel, melyre alig mernek 1 évnél hosszabb garanciát vállalni, és, a nagy tőkebeáramlási szimbiózis égisze alat, remélhetőleg Hancock gumikkal szerelnek fel.

És bekapcsolhatjuk a beépített remek rádiót, és hallhatjuk, amint a népszavazással megszüntetett vizitdíj országos 2-3 milliárdja ellehetetleníti az egészségügyet Ahogy nincs semmire pénz, annak dacára, hogy egyre többet szívnak ki zsebünkből s tűntetnel el nyomtalanul a kormányzat Bermuda-háromszögében.

Mindezek ellenére gratuláljuk német barátainknak, hiszen jó üzletet kötöttek. Ők igen. És mi?

Most már értheti a többi hoppon maradt pályázó is, miért a mi kezünket fogadta el a nagymultú autógyár. Talán nekik is mélyebben, jóval mélyebben kellett volna belekotorni a pénztárba. Mert lám, mi bármennyit hajlandóak vagyunk fizetni, bárki és bármi terhére, csak hogy valamicskét valaki javítsa azt a csapnivaló teljesítményt, amire saját erőnkből bizonyítottan képtelenek vagyunk, s amit már az agyonkozmetikázott statisztikáink sen leplezhetnek. Pedig próbálkozunk, próbálkozunk. Mint a kiskutya…

Beküldés ideje: 2008-06-20 12:43:03

 


 

A Zsanett ügy miatt visszaadta igazságügyi szakértői jogosítványát (Kommentár nélkül)
Részlet a Szegedi Igazságügyi Szakértői Kamara (SZISZK) körleveléből

“Európai színvonalú, diszkriminációmentes igazságszolgáltatás” érdekében indítottak blogot szolidaritaszsanettel.blog.hu néven. Aláírásával bárki szolidaritását fejezheti ki E. Zsanettel. Öt rendőrt gyanúsítottak tavaly az akkor 21 éves E. Zsanett megerőszakolásával, illetve bűnsegédlettel. A rendőröket azóta ezen vádpontok alól felmentették.

Tavaly májusban az ügyészség felkérésére vitatott pszichológusi szakértői vélemény készült, amiben többek között ez állt: nem állítható abszolút élményszerűnek a lány beszámolója a megerőszakolásáról. Szakértők szerint ez azt is jelentheti, hogy nem erőszakolták meg, de azt is, hogy nem teljesen úgy, ahogy a lány előadta.

Az Index akkor megkérdezett egy másik pszichológust is a szakértői jelentésről. Racsmány Mihály elmondta: a traumát átélt embereknél inkább a nem élményszerű beszámolók a jellemzőek, pont ez hitelesíti az erőszakon átesett nő beszámolóját, hiszen ilyenkor eltávolítja magától az emlékeit.

Bagdy Emőke a lány jogi képviselőjének, Tuza Péternek a felkérésére készített új szakértői véleményt. A dokumentum szerzője hétféle vizsgálati módszert alkalmazott, a lány válaszai 96 százalékos azonosságot mutattak. A pszichológus szerint a lány által elmondott információk valósak, vagyis Zsanett szerinte igazat mondott. Szavaiban nem volt túlzás, szépítés, meseszövés.

Amit Bagdy Emőkéről tudni kell

Bagdy Emőke alapítója és vezetője volt az első magyar Klinikai Pszichológiai Tanszéknek, alapítója és elindítója volt az 1998-ban akkreditált klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus képzésnek, valamint az igazságügyi klinikai és neuropszichológiai szakképzésnek (az egészségügyben ezeket “szakirányú szakképzésnek” nevezi az orvosi posztgraduális nomenklatúra). Megalapította 1998-ban az addiktológiai szakképzést is. 34 év klinikai szakigazgatói és tanszékvezetői munka után lépett a Károli Gáspár Református Egyetem kötelékébe a pszichológusképzés megindítása érdekében.

Forrás: kre.hu

A pszichológus szerint Zsanett minden kétséget kizáróan nemi erőszak áldozata, poszttraumás stresszben szenved, és szükség van pszichoterápiás kezelésére.

Hétfőn indult el a szolidaritaszsanettel.blog.hu.

“Európai színvonalú, diszkriminációmentes igazságszolgáltatást szeretnénk honfitársainknak! – írják szándékaikról a szerzők. – Ez a blog nem vitahelynek készül. Kérjük, hogy csak azok írjanak blogunkra, akik aláírják nyilatkozatunkat. Akik bármilyen más céllal jönnek, azok hozzászólását törölni fogjuk. Kérjük, aki csatlakozni kíván, írja le nevét, foglalkozását és a helységet, ahol él.”

Kedd késő délelőttig huszonegy támogató bejegyzés érkezett, köztük Bagdy Emőkéé, aki – derül ki hozzászólásából – igazságügyi szakértői jogosítványát visszaadta az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumnak, mivel “ilyen magyar (i)gazságügyet” nem akar szolgálni.

A bejegyzésben a pszichológus megismételte: poszttraumás stressz szindrómát nem lehet szimulálni.

Az aláírók között ott van Tamás Gáspár Miklós és Surján László európai parlamenti képviselő is.

A rendőrök márciusban első fokon pénzbüntetést és megrovást kaptak, mivel elhagyták szolgálati helyüket. Az erőszak és a bűnsegédlet ügyében már korábban megszüntették az eljárást.

Zsanett a TV2-nek májusban azt nyilatkozta, hogy annyi megaláztatás érte, hogy ma már valószínűleg nem tenne feljelentést

Beküldés ideje: 2008-06-20 14:31:02

 


 

Olimpia: túlzott elvárások?
 

2008 augusztus 28-án este, a királyi televízió első csatornáján, egy vacsoraasztal mellett (déja vu!, lásd: Kepes András Desszert című műsorát) újra, immár megszámlálhatatlanul sokadik alkalommal a pekingi olimpián való magyar szereplésről eszmecseréltek a vendégek.Arra itt most nem térek ki, ki és mit mondott, az adás teljes egészében megnézhető, ha ide kattint az olvasó:

 

www.mtv.hu/magazin/cikk.php

 

A résztvevők általában boldogan dicsérték olimpikonjaink teljesítményét, az elért helyezések szépségét ecsetelték, ami, egy efféle nyilvános szereplésen talán el is várható. Abban is összhang látszott kibontakozni, hogy a magyarok olimpiai produkciójával kapcsolatos negatív minősítések jórészt a sportolókkal szemben megfogalmazódott túlzott elvárásokból fakadnak. No meg abból, hogy ellentétben az angolszász országokkal, mifelénk az olimpiai szereplés össznemzeti ügy és nem egyéni produkció, mint például Angliában. Ők ugyanis, ha sportolójuk győz vagy veszít, azt mondják: Jack győzött, John veszített. Ezzel szemben mi, legendásan széthúzó magyarok, azt mondjuk: mi győztünk, mi veszítettünk. Az aranyérem mindannyiunké, a kudarc is.

Kérdés, miért e túlzott elvárások. Az egyik résztvevő szerint kicsit azért is, mert miitán hatszáz éve nem nyertünk háborút, szomjazunk a sikerre, jóvátételre. Nem utolsó sorban a két világháború hatásai miatt is. Azt már csak én teszem hozzá, hogy erre a szomjúságra minden okunk megvan. Kudarcokkal telített moderkori történelmünk genetikailag predesztinál minket erre. És mindenképpen pozitívumként illene minősíteni a sikerre irányuló áhítozásunkat az  évszázadokon átívelő busongás felváltójaként. Talán végre szeretnénk magunkat magasabban látni, mint ahol most dagonyázunk. S ha már lassan semmiben nem tudunk kiemelkedőt produkálni, miért ne remélhetnénk csúcsteljesítményt sportolóinktól? Nem amolyan törlesztésként, cserébe a rájuk költött pénzekért, hanem pusztán morális megfontolásból.Vagy csupán azért, mert az elmúlt 74 esztendőben hozzászoktunk a méreteinkhez és „gazdagságunkhoz” viszonyítottan kiemelkedően jó eredményekhez. Ugyanúgy, mint a tudományok területén tehettük, Nobel-díjasainkat számlálgatva.

És, ilyen szempontból, keresgélhetjük az okokat, magyarázhatjuk mostani gyengécske bizonyítványunkat, tény az, hogy a mostaninál kedvezőtlenebb történelmi és anyagi körülmények között is jóval többre voltunk képesek. És talán az is elvárható, hogy a nemzeti mez felöltésével kicsit másképp dobbanjon a szív… Lehet, hogy hiba azt vélni, akkor és ott nem az úszó úszik, nem az atléta fut, nem a kenus evez, hanem a magyarok úsznak, a magyarok futnak, a magyarok eveznek. Ott vagyunk mindnyájan a vízben, a salakon. Akkor és ott egy kicsit megtörténhet az évszázadok óta hiányolt csoda. Az, hogy együtt, mindnyájan egy célért összefogunk. Egyet akarunk, szívvel-lélekkel.

És, ha a csoda mgszületik, legalább néhány percre, nem lehet cél valamilyen helyezés. Cél csak a győzelem lehet! Győzelem és siker, mely újabb és újabb csodákra sarkall. Mely bzizonyság arra, hogy együtt meg tudjuk csinálni.

Kedves hölgyem és uraim, kik az asztal körül ültek abban a műsorban, annyira túlzott elvárás ez? Az időnként jócskán szomorú valóság taglalása nem ihlet továbblépésre. Arra csak az álmok képesek. S engedtessék meg nekünk, hogy legalább álmainknak ne kelljen határt szabnunk.

Azt mondják,  a fociban nem szaladni kell, hanem gólt kell rúgni! Szép dolog a helytállás, az önmagunkhoz mért jó teljesítmény, de az eredményjelzőn már csak a belőtt találatok lesznek. Ráadásul, kicsit talán ellentmondva háromszoros ezüstérmes úszónknak, az olimpiára nem azért megy a sportoló, hogy önmagát túlszárnyalja, hanem azért, hogy összemérje erejét és ügyességét másokkal. Ott nem elsősorban az órával, hanem más sportolókkal kell küzdenie. Éppen ezért, eredményét is csak a mások eredményéhez hasonlíthatja. Ha nem így tesz, akár róhatná a távokat magányosan, egy hazai uszodában is.

A befektetett munkát senki nem vitatja. A jutalmak jogosságát sem De talán azt sem, hogy egy sikerre éhező ország biztatta őket, és többször érezhette e buzdítás hiábavalóságát, kudarcát. Együtt ugrottunk fel, mikor elsők lettünk, s együtt hajtottuk le fejünket, mikor elmaradtunk mások mögött. Végre, egy kicsit együtt! Node, búslakodunk már többszáz éve, s amikor szeretnénk együtt ünnepelni, nem segítenek és nem vigasztalnak a derekas helytállásról szóló beszámolók.

 

Beküldés ideje: 2008-08-29 12:43:32

 


 

Ezt látni kell !!! (video)
Kis buta bábok lennénk csak “magas” pénzügyi körök sakktábláján?

A pénzügyi válság okán, de minden más, elmenyitó megfontolásból is, a következő filmet nagyon érdemes megnézni. Akár elhisszük, akár nem a látott-hallottakat, fölöttébb gondolatébresztő! Esetleg innen-onnan néhány motívum akár ismerős is lehet.

Katt ide a video eléréséhez:

Zeitgeis III. rész

Magyar feliratozással

Beküldés ideje: 2008-10-22 14:33:42

 


 

Dr. Csókay András levele
Dr. Csókay András:

Nem szolgál örömömre, de sokat kérnek fel konzíliumba szerte az országban súlyos agysérültekhez, agyvérzettekhez. Keserűek és megrendítőek a tapasztalataim. Néhány példát említenék a közelmúltból, ami tükrözi az alulfinanszírozás következményeként létrejövő létszámhiányos ellátás állapotát. Természetesen a legsúlyosabb esetekben teremtődnek a legelkeserítőbb helyzetek.
Az egyik vidéki súlyponti kórházban, ahol éjjel egykor akartuk kezdeni a műtétet, egyszerűen nem tudtunk bejutni a műtőbe, mert nem volt meg a kulcs. Ott álltunk az eszméletlen, haldokló beteggel és a kétségbeesett hozzátartozóval, és nem volt kulcs, a műtősfiút nem lehetett elérni, aki bezárta a műtőt. Se a szobájában hívott telefonon, se a rádiótelefonján nem jelentkezett. Borzasztó kellemetlen volt, úgy döntöttem, hogy legalább a műtői öltözőbe bevisszük a félhalott beteget, mert ezzel a gyalázattal már nem terhelhetjük meg a kétségbeesett hozzátartozót. Ekkora jelent meg a műtősfiú a kulccsal, akire a műtősnő rátörte az ajtót, mivel mélyen aludt. Először ordítani kezdtem vele, mert hibásan azt feltételeztem róla, hogy ivott, de hamar abbahagytam, mert kiderült, hogy nem, viszont a harmadik 24 órás szolgálatát kezdte meg egymásután, mivel nincs elég műtősfiú. Egyszerűen nem jönnek az öt-hat ügyelettel együtt a 80-90 ezer forintot sem meghaladó bérért.
A beteg meghalt.

Természetesen nem lehet biztos párhuzamot vonni a történtekben, de akkor is vérlázító helyzet volt.

Pár napja mesélte egy baleseti sebész ismerősöm, hogy most hagyta el a kórházát, mert nem bírta tovább. Mi volt? – kérdeztem. Betelt a pohár, ehhez nem adja a nevét, munkáját, mondta. Az utolsó csepp az volt, hogy egymás után két polytraumatizáltat (sokszervi sérült) hoztak, és fél óra után került elő egy kezdő aneszteziológus rezidens, aki még életében nem intubált, nem shocktalanított. Mindkét beteg még az ambulancián meghalt.

 Hihetetlen mértékű a külföldre vándorlás az utóbbi két évben ebben a hálapénzmentes, a súlyos betegek ellátásában legfontosabb szakágban.

Egy másik esetben, ahová konzíliumba hívtak, egy két nappal korábbi súlyos koponyasérült kisgyermekhez, csalódottan tapasztaltam, hogy a nem kötelező, de választható műtéti beavatkozást nem végezték el, ami tízből egy-két esetben sikert hozhat. A lecsökkent intenzív és műtői kapacitáshiány miatt ezeket a beavatkozásokat felnőtt sérülteknél már el sem végzik, így azok mind meghalnak.

Hangsúlyozom, itt nem történt szakmai szabályszegés, hiszen az adott ország egészségügyi szervezésétől függ, van-e erő tíz beteget kezelni ahhoz, hogy egy vagy kettő közülük túléljen.
Öt éve még nálunk is volt elég pénz rá. Ez már a katasztrófamedicina tipikus esete. Természetesen, ami történik, a falak mögött, arról a
hozzátartozók nem tudnak. De így is rengeteg az igazságtalan feljelentés az orvosok ellen. A családtagok jogos haragjukat az ellátás elégtelensége miatt a szerencsétlen ellátószemélyzeten, főleg az orvosokon vezetik le.
Már több ízben írtam a problémákról.

 A kormánypárti média egyik riportere neveket, kórházcímeket követelt rajtam. Fel volt háborodva, hogy nem adom ki. Ismerem ugyanis az eljárást ilyenkor: a szerencsétlen ellátó- orvost vagy kórházigazgatót vonják felelősségre, és nem a felelős politikai döntéshozókat. Soha nem adtam ki és nem is fogom kiadni az agyonhajszolt, lelkileg tönkrement kollegáimat!

De az igazságot tudnunk kell.

Vajon miért nem kéri ki Molnár Lajost, Horváth Ágnest és korábbi főnöküket, Kóka Jánost vagy Gyurcsány Ferencet a hágai Nemzetközi Bíróság, ahogy Milosevicset korábban és most az elfogott Karadzsicsot kikérte a srebrenicai mészárlás miatt – mondja sok elkeseredett magyar ember.
Nem lehet kikérni őket, ők egyszerűen csak felelőtlenül, gőgösen viselkedő politikusok, akik nem hallgattak a szakmai szervezetekre, és akik nagyon-nagyon sok magyar embernek okoztak szörnyű kárt, halált. Nem feltételezem, hogy tudva és akarva okozták a betegek halálát rendelkezéseikkel. Mentségükre szolgáljon, hogy mindig akadnak olyan korrupt orvosvezetők, akár professzorok, akik igazolják, hogy nincs semmi baj.
Ez látszik meg abban a harcban is, amit Papp Lajos professzor vív egyetemének vezetésével. Ahelyett, hogy munkáltatói térden állva
könyörögnének, hogy maradjon, a világszerte elismert szívsebész távozását akarják, mert elmondta az igazságot.

Természetesen felelni kell majd tetteiért mindenkinek, ha nem az emberek előtt, akkor Isten előtt.

 De jobb lenne, ha előttünk felelnének a félrevezetett magyar emberek által megválasztott országvezetők. Akkor már a közeljövőben módjuk lenne megbánni és legalább részben jóvátenni bűneiket.

A bűnt lehet utálni, de a bűnöst szeretni kell, mondta a Jézust tisztelő Gandhi is, és ez örökérvényű.

A cél, megadni a bűnbánat után a megtisztulás lehetőségét.

Ezt kell szelíden, türelemmel kommunikálni a megtévesztett magyar testvéreink felé.

 Legyen bátorságunk az igazság szelíd, de határozott elmondásához!

(A szerző idegsebész, Prima Primissima díjas)

Beküldés ideje: 2008-10-23 19:52:29

 


 

Tárkonyos pityókaleves
A Székelyföld északkeleti csücskében, a Gyergyói-medencében, akár szobrot, természetesen faszobrot is állíthatnának Kolumbusz Kristófnak, kinek akaratlan jóvoltából rászokhattak a burgonyára. A rendkívül zord időjárás és a szegényes talaj miatt igen csekély azon kulturnövények száma, melyek sikerrel termeszthetők, gazdagítva a helyi konyha ízvilágát. Kivéve a burgonya, a krumpli, amit ott nemes egyszerűséggel s hódolva a székelyek névadási szenvedélyének, pityókának neveznek. Ehhez még a sűrűn előforduló pityókos székely atyafi s anyafi is rögeszmésen ragaszkodik.

Mellette széppé fejlődik őszire a bab (paszuly, a székelyeknél fuszulyka), a hagyma, s néha, a metorológia kegyéből, némely káposztaféle is.

A pityóka mégis messze földön híresen őrzi vezető szerepét. Van belőle fehér és piros, és nagyon nem mindegy, mely ételhez melyiket cipeljük fel kelletlenül a pincéből, ahol romlás nélkül pihen nagy kupacban tavaszig.

A nagy szocialista munkaverseny sokat ígérő és semmit meg nem valósító menetelése közepette, midőn az élelmiszerboltokat a székely csak Kongónak hívta, beltartalmukra utalva igen kifejezően, szakácskönyv jelent meg „1001 krumplirecept” címmel, finoman utalva az egyetlen viszonylag hozzáférhető ebéd-alapanyagra.

És valóban, a pityóka csodákra képes, bármit helyettesíteni képes, látszólag még az évente kétszer jegyre kapott mócsingot is. Lehet sütni, főzni, jó palacsintának, levesnek, főételnek, desszertnek, s alkalomadtán kupán dobhatjuk enyhén rothadó példányaival a kellemetlenkedő szomszédot.

Íme egy tényleg remek leves, mit Kolumbusz hozománya teremhet asztalunkra:

Hozzávalók:

½ kg krumpli ( pityóka)

2 db tojás

1 nagy kanál ételízesítő ( vegeta)

1,5 pohár tej

egy csipet cukor

1 nagy evőkanál apróra vágott tárkony ( ecetes sóval eltett tárkony)

Elkészítése:

A krumplit meghámozzuk és kockára vágjuk, majd feltesszük főzni annyi vízzel ami éppen ellepi. Ízlés szerint adunk hozzá ételízesítőt és sót. Főzd addig amíg megpuhul a krumpli, amíg fő addig vágd apróra az ecetben eltett tárkonyt. Ha megpuhult a krumpli add hozzá a tárkonyt és öntsd hozzá a tejet, és a csipet cukorral szelídítsd meg. A 2 tojást verd fel egy kisebb tálban, majd keverd a levesbe, ezzel sűrítjük be. Ezt követően már ne forrald csak lassú tűzőn 1-2 percig keverd és már kész is.

Jó étvágyat!

Kercsó Annamária

Beküldés ideje: 2008-11-21 19:40:05

 


 

Ünnepi gyász
A hivatalos román történetírás szerint 1918 december első napján Gyulafehérváron összesereglett nagy nemzetgyűlés kimondta Erdély egyesülését Romániával. Ki ne emlékezne ai iskolai tanórákon ezerszer hallott, olvasott mondatokra, a megfakult képekre, melyek az említett nemzetgyűlés igazi tömegjellegét voltak hivatottak illusztrálni és bizonyítani.A nép akarata érvényesült, szólt az oktató szöveg, és beteljesedett a román nép ősi vágya az egységes román állam iránt. Aztán, szobáink halk esti félhomályában nagyapám megsárgult papírlapot tett elém. A „nagy nemzetgyűlés döntése” alapján Romániához került területek nagyságáról, lakosságáról, gazdasági és természeti potenciáljáról voltak rajta adatok. Kézzel írt számok, milliós nagyságrendűek.

Később hiteles munkákból tudhattam meg, hogy nagyapám számai halálosan pontosak és fájdalmasan igazak voltak. No meg azt is, hogy a zengzetes nagy egyesülés az első világháborúban győztes nagyhatalmak és a háború közepén „gerinces és becsületes” hátraarcot végreható Románia paktuma volt csupán. Győzelem és busás jutalom a „nemzetgyűlőknek”, iszonyú gyász, mélyre vágott seb nekünk, magyaroknak.

Talán nincs itt és most helye az akkori román politika pragmatizmusának méltatására, a magyar érdekérvényesítés gyengeségének taglalására. Talán így, nyolcvan esztendő elteltévek fölösleges is lenne mindezek fölött lamentálni. Értettük az örökérvényű mondást :vae victis!”, és sajnos ma is értenünk kell, legalábbis az 1918-ban diadalmaskodók kitartó igyekezete szerint.

Aztán, néhány „csodás” szocialistának gúnyolt évtized után, mikor a románok a második világháborúban elkövetett hátraarcukat pirosították a naptárban nemzeti ünnepükké, felviradt az oly áhított szabadság és demokrácia derengő napja. Akkor, 1990-ben, akár szegény románok 1918-ban, azt hittük, a fellázadó nép szaggatta szét egy sötét, testet-lelket megnyomorító diktatúra gúzsát. Majd kiderült, volt ott államcsíny, nagyhatalmi paktum meg minden, amiről sokáig lehet majd értekezni, cikkezni, nyomozni, találgatni…

A frissen felszabadult ország, sok minden egyébbel egyetemben, átírta ünnepei naptárát, s az 1944 augusztus 23-ra datált antifasiszta és antiimperialista fegyveres felkelést a ’18-as egyesülés/egyesítéssel helyettesítették be.

Szívük joga, mondhatnánk. Hadd élvezzék a gyümölcsét annak, hogy okosabban s hatékonyabban illegették ülepüket a história lovainak nyergében.

Mondhatnánk, de nem tesszük. Nem jönnek nyelvünkre azok az öngyilkos szavak, melyek hallatán azon szomszédaink, kik országgá nőtték ki magukat a mi testünkből kitépett területeken, fellélegezhetnének: na végre! A magyarok belenyugodtak a megváltoztathatatlanba! Mert épelméjű magyar abba, ami csak és kizárólag számára megváltoztathatatlan, nem nyugodhat bele. Lehet, hogy csak ücsörgünk bénán Európa keleti végein, lehet, hogy aktuális hatalmasságaink buzgón s hajbókolva hódolnak be bárki előtt (s mögött), de lelkünk őrzi a példátlan igazságtalanság nem enyhülő, sajgó nyomait.

És talmi üvegkoccanás csak, mikor a D 209-ből kikeresztelkedett magyarországi miniszterelnök pezsgőt szürcsöl december elsején a román nagykövet fogadásán. És oktalan megalázkodás csupán, mikor az önkéntesen hitbuzgó kisztitkárból kikeresztelkedett magyarországi miniszterelnök forrón szorongatja a magyarokat pökhendin verő szlovák kolléga kezét.

Európa jobb sorsot megélő nemzetei beizonyították, hogy nincs olyan döntés, szerződés, melyet, ha könnyűnek találtatik az emberiség mérlegén, nem lehet felülírni, megváltoztatni, eltörölni.

Mégis, nyugodtan alhat ma román, szlovák, szerb, ukrán, sőt a sógornak becézett nyugati pajtás is. Nem önnön ereje, bátorsága, vagy az elmúlt bő nyolcvan év terít rájuk zavartalanul meleg dunyhát, hanem az önként és tunyán lelógó magyar kéz.

Mert már akarni sem merünk. Nem revízíót, régi-új határokat, de apró lelki kárpótlást sem. Nem másoktól, önmagunktól.

Kedves román barátaink, szép ünnepet kívánok nektek. Minden okotok megvan arra, hogy hórákba kapaszkodjatok, s győzelmi táncot járjatok Erdély hegyeinek lábainál. Mi, ha egyáltalán leszünk még, csak abban reménykedhetünk, hogy az évezredes sziklák emlékezni fognak a székely csizmák nyomaira.

 

 

Beküldés ideje: 2008-12-01 10:04:15

 


 

Civilek a pályán?
A rendszer-, vagy inkább módszerváltás kérészéletű eufóriája utáni gyors józanodás, az azt megelőző hatalom háborítatlan továbbélése a gondolkodó magyarok jelentős hányadát ábrándította ki a politikából, főleg abból az átmentett, de a ’90 után kitenyésző ún. politikai elitből, mely mind a mai napig képtelen valós, vagy az éppen általa generált, gondjainkra elfogadható megoldást találni. Mindnyájan látjuk, érezzük, hogy dolgaink romolnak, s egyre többen vélik úgy, hogy az állítólag demokratikusan megválasztott vezetőink nem tudtak és nem is fognak átlépni saját árnyékukon, nem várható el tőlük azon feladat, ne adj’ isten küldetés beteljesítése, melyért kiváltságos helyre és helyzetbe emeltük őket. És egyre többen vélik egyre határozottabban, hogy a tökéletesnek meghirdetett demokratikus hatalmi felépítmény, a maga intézményeivel, pártjaival, alkalmatlan az ország vezetésére, az ország lakosságának, a nemzet érdekeinek képviseletére, ügyeink előre vitelére.

A lehetséges megoldások egyike a civil kezdeményezések, szerveződések megerősödése, anélkül, hogy ezáltal pártosodnának, anélkül hogy rálépnének a magyar pártrendszer mocsaras útjára, ahol az önérdek kizárólagossága teljesen hiteltelenné teszi őket.

Nehéz törekvés, ismerve legendás széthúzó hajlamunkat, és ismerve azokat a civilnek induló szervezeteket, melyek, mihelyst kissé erőre kaptak, engedelmeskedve a létező pártok által kialakított politikai érdekérvényesítő struktúrák követelményeinek, párttá vedlettek.

(Persze, lehetne királyunk is… Node ki? Meg tudnánk, alantas alkuktól mentesen, állapodni egy király személyében? És kik ülnének a zöld asztalnál? A lelküket már régen eladott pártemberkék?)

Íme egy tudósítás egy kibontakozó civil szerveződésről:

 

Magyarok Szövetsége – Biztató siker a konferencián

A tegnapi napon a zsúfolásig megtelt kunszentmiklósi sportcsarnokban tartotta meg első nagyobb munkaértekezletét és tájékoztatóját a 259 civil kezdeményezést egyesítő Magyarok Szövetsége /korábban BNT/. Az ország különböző területeiről összesereglett mintegy ezer ember között az újonnan megalakult szövetség vidéki önkéntes csoportjainak vezetői, az együttműködő- és a tájékozódó szervezetek képviselői voltak jelen. A munkaértekezlet első részében az ország súlyos állapota, valamint a lehetséges kivezető út közgazdasági-, jogi-, stratégiai lépései kerültek ismertetésre. A második részben tagozatmunka során a társult szervezetek egyeztették elképzeléseiket az MSZ programjával. Sikerült a programok beemelésével további szervezetek támogatását megszerezni. A rendezvénytől távolmaradó szervezetek, önkormányzati vezetők, már a mai nap tucatszám jelezték együttműködési- és tárgyalási szándékukat. Az elkövetkező időben országszerte lakossági fórumokon tájékoztatják az embereket szándékaikról és cselekvési tervükről.

A programot felvállalók nyári közös társadalmi fellépésben, kormány- és politikai elit váltásban, a felelősök számonkérésben, az ország belső- és külső kifosztásának leállításában, a károsultak kárpótlásában és alkotmányos rend /történeti alkotmány/ helyreállításában egyeztek meg. Vukics Ferenc ígérete szerint a nyáron az ez évi Kurultajhoz hasonló, több százezer magyar embert megmozgató nagyrendezvénnyel kezdődik majd a cselekvési program utolsó harmada. A Magyarok Szövetsége 2009 végére valóságos képviseleti alapon működő Országgyűlést kíván megvalósítani.

Az öregek tanácsa és a szervezőbizottság nevében:

Andrásfalvy Bertalan, Bogár László, Pap Gábor, Papp Lajos, Makovecz Imre, Rácz Sándor, Molnár V. József, Molnár Erwin, Hargitay András, Szántai Lajos, Géczy Gábor, Rózsa Péter, Lesi Árpád, Benis Miklós, Herpai Sándor, Vukics Ferenc

 

 

 

Beküldés ideje: 2008-12-02 09:39:44

 


 

Egy kis alaki kiképzés (a romániai választások margójára)
Na, kérem, ugye elöntötte minden öntudatos, a demokrácia csodálatos gyümölcseit kóstolgató, langyos iszapjában dagonyázó polgár szívét a boldog melegség, midőn beléphetett a néphatalom szentélyébe? Vallják csak be bátran, nem szégyen az! Ugye, mennyivel kellemesebb pártok vagy nevek mellé ikszelgetni, pecsételgetni, mint tették azt gépiesen, a csúfmultú szocialista, vagy isten tudja milyen időkben, az egyetlen, bár kétségkívül felülmúlhatatlan párt kadétjai mellé?

Hát ezt is megértük! És áldjuk a fennvalót, hogy van már egy ikszelgető, pecsételgető generáció, akinek mindez talán már természetes, nem csoda, nem a sors kegye, nem a történelem fintora. Igen, a társadalmi fejlődés kicsit régebben visszafordíthatatlannak nyilvánított folyamata, mely, ha nem rondítunk bele a dolgok természetes folyásába 1989-ben, elvezetett volna mindnyájunkat a korlátlan egyenlőség, a korlátlan gazdagság és boldogság birodalmába, a kommunizmusba, végrehajtott egy katonás hátraarcot. Megváltozott a rendszer, megváltozott az ideológia. És megváltozott a szélirány.

Csak az emberek nem változtak! Legalábbis lényegüket tekintve.

S hiába váltak sokan hihetetlen tehetséggel felvértezett Thália-papokká, önkéntes vagy kényszerkáderből önkéntes vagy kényszerdemokratává, a gének s agysejtek metamorfózisához sem az idő, sem az akarat nem bizonyult elegendőnek.

Tudjuk, tudjuk! Ismerős arcok kandikálnak ránk, négyévente még biztatóan mosolyognak is. Néha kissé ferdére sikeredik még a barátságos, megnyerő vigyor, hiszen anno nem kedves közvetlenséggel kellett voksokat gyűjteni. Akkoriban még a munkásököl, pártököl csapott oda, ahová köll… Ma már, legalábbis négyévente, illik leereszkedni az istenadta néphez, hogy a buta plebs tudja, pontosan hová is kell ikszelgetnie, pecsételgetnie.

Aztán virradat jön, menthetetlenül, az alkalmi nászéjszakára. S jönnek a hosszú, szürke hétköznapok. És nem történik semmi. Megint megetették a népet. Nem kenyérrel, annak árát a kampány zabálta fel, netán itt-ott a szavazatbörze. Hanem cirkusszal.

És minden gondolkodó, a demokrácia melegségével átitatott polgár elégedett lehet. És legyen is! Erős, egységes Európában élhet, évezredes kultúra kövein lépdelhet. Bárhol otthon érezheti magát. Mert mindenhol majdnem ugyanazt találja. Az ön- és pártérdek által vezérelt ún. politika, természetesen kizárólag az emberek érdekében, ugyanúgy mutyizik néhány ikszért vagy pecsétért akár az ördöggel is, mint tette Markó Béla katolikus papokkal, az interneten elérhető videofelvétel tanúsága szerint. Ugyanúgy, mint tették magyarországi pártkatonák a hirtelen oly fontossá avanzsált romákkal, ha szavazataikra áhítoztak. S ugyanúgy gátlástalanul kenik be trágyával kevert sárral a valós vagy potenciális konkurrenciát, mint tette az RMDSZ a polgári jelöltekkel, amikor csak szükségét látta annak, kiegyensúlyozandó a korrupció és a hatalomba való belerozsdásodás miatt ingoványosnak tűnő bársonyszékeiket, s mint tette a magyar kormánypárt, mikor semmilyen észérvet nem tudott már maga mellé állítani, az állam pénzén osztogatott babgulyáson kívül.

Lássátok, feleim, nemcsak a mi remek vén Európánk lett egységes, de végre-végre, eggyé válhatott, újra eggyé a magyar! Sajnos, még nem a magyar nemzet, csak a vezetőink stílusa, allűrjei, módszerei. És márványkemény hitük abban, hogy ők és csak ők a felkentek, az egyedül ödvözítők, kik ősi jog szerint hivatottak elfoglalni a vezéri sátrat.

A többi lényegtelen. Nem számít emberség, szitokszó a gerinc és átkozottul elcsépelt archaizmus a becsület. Ők tudják, hogy a futballt gólra játszák, s ha nem sikerül azt berúgni még a saját maguk által hozott szabályok szerint sem, akkor megveszik azt, vagy felrúgják az ellenfél kapusát. Mert ők és csak ők ezt büntetlenül megtehetik.

Azt prédikálják, a múlt, kiváltképp az ő múltjuk emlegetése lezárja a jövő útját, azé a jövőjét, melybe csak ők vezethetnek bennünket. Ebbéli meggyőződésük legalább annyira megkérdőjelezhetetlen, mint a társadalmi fejlődés lineáris folyamata. Emlékszünk még?

Feudalizmus-kapitalizmus-szocializmus-hátraarc…

Talán ideje lenne régi-új politikai prófétáinknak is kivágni egy katonás hátraarcot, visszatérni abba az anakronisztikus világba, ahol még ismerték a gerinc szót és élőbeszédben fordult elő a becsület. S ha gyatrára sikeredik a mutatvány, nép őrmester már csak egyetlen parancsot adhat: lelépni!

 

 

Némi adalék:

 

A katolikus plébános agyonveréssel fenyegetőzött
Nyilvánosságra kerültek Rózsa Gáspár katolikus plébános az erdélyi Magyar Polgári Pártot becsmérlő kijelentései
Tőkés László püspök, az EMNT elnöke, EP-képviselő az alábbi Nyilatkozatot tette közzé Székelyudvarhelyen 2008. november 27-én, Rózsa Gáspár deményegyházi plébános kijelentéseivel kapcsolatban:

- Rózsa Gáspár deményegyházi plébánosnak szíve joga, más szóval szólva lelkiismereti és szólási szabadságának körébe tartozik, hogy az RMDSZ pártelnöke és választási kampánygarnitúrája előtt miképpen szól, miket nyilatkozik.

Fájlalhatjuk ugyan, de becsületsértési eljárást nem érdemes indítanunk vele amiatt, hogy – úgymond – a 180 választópolgárból csak az általa “garantált” RMDSZ-re szavazó 160-at tartja említésre méltónak (1); hogy a “két hidegvérű MPP-st” az egyház és a magyarság “ellenségének” minősíti (2); vagy hogy Kincses Előd szenátorjelöltet ok nélkül becsmérli (3). Életet veszélyeztető fenyegetés okán sem tűnik szükségesnek a plébános úr ellen feljelentést tenni, amikor is – úgymond – “nyolcvan szavazóból kilencvenet” (sic!) – ha nem szavaznak helyesen – “agyonveréssel” kecsegtet. A tévedés jogát sem vonhatjuk meg Rózsától, annak hallatán, hogy 1546-ra datálja a reformációt, továbbá, hogy hazug módon azt állítja: Luther “kiállt az Egyházból”.
(Tudnivaló, hogy a reformáció helyes időpontja 1517; Luther Mártonnak pedig esze ágában sem volt “kiállni az Egyházból”, hanem éppen ellenkezőleg, őt V. Leó pápa átkozta ki az igazhitűek sorából.)

Mindezeken túlmenően, azt viszont lelkiismereti kötelességünknek tartom megtenni, hogy felemeljem szavam a deményegyházai plébános saját egyházát kompromittáló, testvéri ökumenikus egyházközi kapcsolatainkra nézve káros, valamint erdélyi magyar nemzeti közösségünket sértő, nyilvánosan hangoztatott, mosdatlan kijelentései ellen.

Megítélésem szerint azonban még a plébános testvérietlen és keresztényietlen megnyilatkozásainál is súlyosabb erkölcsi elbírálás alá esik az – egyébként református felekezetű – Markó Béla RMDSZ-szenátorjelölt, valamint Kerekes Károly képviselőjelölt cinkos asszisztálása Rózsa plébános minősíthetetlen magatartásához. Az ominózus jelenetről készült és nyilvánosságra került videófelvétel tanúsága szerint (lásd: http://www.youtube.com/watch?v=647LYkhUlOU) Markó Béla pártelnöknek az elhangzottakhoz csupán annyi hozzáfűznivalója volt, hogy – úgymond -: úgy “biztassa meg” a plébános a választókat, ahogyan “minket is fellelkesített” (ti. Markó Béláékat).

Ez a fajta, cinkos pártvezéri “áldás” rossz ómen a küszöbön álló választásokra nézve – olvasható Tőkés László EP-képviselő Nyilatkozatában.
Továbbította: Frigyesy Ágnes

 

Beküldés ideje: 2008-12-02 12:12:31

 


 

A remeteség lényegéről
Kedves komám, Gábor!

Tudod, remetének lenni, nem foglalkozás, ahho filózófia kell. Aztat hallom a városba nagy konjunktúrája van, de aki hajléktalan, az még nem remete: Többsége tömegszálláson hál, oszt ott is meglopja a másikat. Annyira nincs önbecsülése, ahogy a másikat se becsüli. Aljas ember az aki meglopja a másik szerencsétlent, közbe követelőzik, hogy őtet segítsék, mert Ő nyomorult. A másik nem az, akitől nem átall lopni? Tán politikusnak képzeli magát, akinek mindent szabad? De bölcs ember is csak kényszerből áll remetének, de ezeket hiába iskolázná az élet, elisszák az eszüket, mielőtt kinyílhatna a szemük, a dolgok lényegére.

Tudod fijam a remeteség nem olyan mint a miniszterség, itt elmélkedni kell. Ha rosszul döntök, az magam fogom elszenvedni, nem mások. Igaz én magam választottam ezt a sorsot, nem csaptam be senkit, hogy remetének válasszanak, mint mást miniszterelnöknek. Nem is a párt állított hivatalba, fizetést se kapok érte, lopni se tudok hozzá. Amit hoznak a népek, akik irigylik a függetlenségemet, követnék a példámat, de mondjuk a család miatt nem tehetik, azok hoznak ezt-azt, elemózsiát, híreket, panámákrúl, gazemberségrűl. Minél nagyobb ember,  annál nagyobb a gazemberség! Hogyan lehetséges ez fiam? Mi lesz, ha mégis van, lesz megméretés a halál után? Ezek vagy nagyon bátrak, vagy nagyon ostobák. Igaz üldözték a papot, meg a templomba járást, mert az a jóra intette őket! Majd a halálos ágyán nyűszít mind, mint a kutya félelmiben, vagy meg ott se? Te mit gondolsz errül?

Egyszóval pénzt nem kapok a hivatalomért, de nyugalmat békességet se lehet venni. Nekem is csak a nélkülözésért adja az Isten. Mint a hajnali madárdalt, ködöt, zúzmarát, hó paplant a rétre, meg annyi szépet, mit tik álmotokba se láttok. Azért itt kell élni! Igaz ez nem arra tanít, hogy valaki vagy, hanem arra, hogy senki! Falevele. Kihajtottál, kiződültél, dolgozol, elsárgulsz lehullasz. Egy voltál a millióbul. Ez az első igazsága Istennek. Senki élő nem hoz, nem visz, magával semmit, a maga életén kívül. Senki nem lehet a világnak, sem megváltója, sem ura! Minden élő, élősködő, a másik vérét szívja, hulláját eszi.

Megnézted-e már magadnak a virágos rétet, mikor kihajt? Gyönyörűség a teteje. Ha széthajtod a pázsitot, ott is megláthatod az elnyomottakat, amelyik gyengébb, vagy letaposták, kevesebb fényhez jut, elsárgul, legalul vannak a haldoklók, vagy az elhaltak, belőlök él az összes többi, ők az a humusz, amiből a „virítók” dőzsölnek! No így van ez följebb is, csak a sok buta ember ezt nem látja meg, vagy nem akarja látni. Azt hiszi magáról mind, hogy Ő Isten kiválasztott állatja, pedig ugyanolyan, ha nem rosszabb barma a többinél!

Mennyi majom ember, nép, gondolja magáról, hogy Ő kiválasztott, vagy különb a többinél. Próbálj meg csak egyetlen növényt kiválasztani, egyedül ültetni, búzát, vagy kukoricát, akármit. Az összes többi közzé tolakszik, mert neki is joga van, ő is élni akar! Az okos ember, erre, ezeket üldözi, hogy ők gyomok! Mi jogon? Úgyan úgy az Isten, vagy a természet gyermekei, a maguk helyén akar hasznosabbak is a búzánál, csak Őtet nem akarja az ember megenni. Próbálná megenni a csalánt. Annak még arra is van „esze” hogy megcsípi azt aki őtet megakarja enni. Ezért kell üldözni, mert meg akarja védeni magát? Ki mindenkit üldöznek még ezért, gondolj bele. Persze magának egyenlő jogokat követel, ha róla van szó, mindjárt tudja a jogokat, amit másnak, például a leszakadt magyarnak nem adna meg, pedig nem mink mentünk Őhozzájuk!

A negyedik, az embert kevés élő bírja elpusztítani, ezért egymást ölik, hogy túl ne szaporodjanak. Mégis túl fognak szaporodni, és meg is fogják egymást ölni. Félek előbb a természet fog elpusztulni, és csak az után az emberek. A természet sokkal jobban megvolt a maga csendességében, míg a majom tüzet nem gyújtott, kőbaltát nem csinált, rálépve az természet pusztítás útjára!

Beküldés ideje: 2009-10-19 13:20:22

 


 

Az ősz illata: zakuszka

Itt van az ősz, itt van újra…

Szegény Petőfinknek nyilván nem terebélyesedett egy hatalmas diófa udvara közepén, mely szakadatlan levélesővel rabolta volna el amúgy poézisre szánt óráit, heteken keresztül minden nap. És talán kardoskodó asszonykája sem kiáltott rá a konyha ajtajából, hogy Sanyi! Le kell szedni a szilvát a lekvárhoz! Mindezek hiányában aggályok nélkül találhatta szépnek az őszt, a sárguló-barnuló levelek közül kikandikáló, a permetezés elmulasztása miatt kissé ragyás almákat, a reggeli dermesztően hideg ködöt, a kályhában való tűzgyújtás dilemmáját. Sándorunk annak szentelhette idejét, amitől kitörülhetetlenül emlékszünk rá, másfél évszázad eltelte után is. A lekvár-alapanyag begyűjtését, a hegynyi száraz falevél feltakarítása pedig maradt azon milliók privilégiuma, akikről tudjuk ugyan, hogy jártak e földön, de nevük azóta már a fejfákról is lekopott.

A munkás őszök névtelen hőseinek kis emléket állítva, és nagyvonalúan megfeledkezve arról a csodálatos lehetőségről, ogy a szilvából bizony nemcsak lekvár főzhető, álljon itt egy igazi évszakbeli, garantáltan alkoholmentes recept, melynek remek ízvilágát cask a ráfordított idő és munka múlhatja felül. Kivéve persze a későbbi fogyasztás élvezeti fokát.

A zakuszkát az erdélyiek jellegzetesen erdélyi ételféleségnek tartják, az elkészítés rituáléját büszkén magukénak vallják. Vannak olyanok is, akik szerint a zakuszka eredete Örményországba nyúlik vissza, az onnan Erdélybe vándorolt és ott letelepedett örmények cipelték magukkal és honosították meg, számos más kiváló étekkel egyetemben, új hazájukban.

Manapság már néhány áruház vagy biobolt polcain is fellelhetünk zakuszka cimkéjű üveget, bár annak tartalma általában csak halovány mása az originálnak.

Tipikusan szezonális étel, igazodva a befőzések időszakában dühöngő zöldségbőséghez. Mindeddig bátran állta a konzervgyárak tömegtermelésének ostromát, jellemzően házi verzióban létezik, s bár az elkészítés módjában vannak kisebb eltérések s előfordulnak az alapanyagok palettáján is, a zakuszka ezen főzési szabadság ellenére jellegzetes ízvilágot birtokol.

Gyönyörűen mutat a kamraa polcain, jeges téli estéken utánozhatatlan illatával emlékeztet a nyár színeire és ízeire. Fogyasztható önállóan, de használható más ételek alappjaként is vagy azok ízesítésére.

Érdemes belefogni és elfelejteni az ipari változatokat, melyekből éppen az a lényegi apróság hiányzik, amitől a zakuszka olyan különlegesen finom lesz: a háziasszony keze.

 

Nagy Magdolna:  Zakuszka

 

Zakuszka – a mi transilvanikumunk. Itt az ősz, s mint mindig
nekem óriási gond a két napig tartó zakuszka eltevés. Időigényes, de
mindenhogyan időt kell rá kicsikarnom, mert e nélkül (egyszer próbáltam)
üres a kamra. Hiába a finom lekvárok sokadalma, kompótok, egyebek.Gondoltam
egy blogbejegyzést megér, hátha a magányos férfiaink is kedvet kapnak erre
a két napra. Higgyétek el megéri, és nagyon egyszerű, csak időben kell
nekiállni.Kezdem az augusztusi paradicsommal. Befőzés, lényeg minél sűrűbb
legyen a zakuszkába szánt adag. Jó a bolti paradicsompüré is, ha ez
egyszerűbb.Padlizsánsütés, ki hol éri, megéri. Legjobb kint megsütni a
szabadban, mert tele a ház vele, ha bent sütjük. Két nap nem elég
kiszellőztetni.Bab a következő lépés. Gyenge bab, (megfőzve persze) a
kertből az igazi. Már rájöttem, hogy a bolti konzerv is pótol, (ha nincs
éppen elegendő a kertből). Jól le kell mosni azt a levét, amiben mindenféle van.Eddig az a rész amivel megelőzhetjük magunkatA paprika
úgy jó benne, ha vegyesen tesszük érett és zöld, fele-fele
arányban. Variálható, leginkább az ami van, de legjobb az érett pritamin
vagy kápia, zöldnek pedig tényleg akármilyen lecsónak való megteszi.Hagyma…
Na ez a legkellemesebb része a dolognak, a bacikat mind kiűzi belőlünk.
Ugyanis meg kell pucolni két kilót legalább. Vízbe teszem, de így is
csííííp! Négybe vágom és úgy darálom le a felvágott paprikával együtt. Ja,
nem én darálom, hanem akit meg tudok fűzni éppen. A vége úgyis nekem marad, mert kidől mellőle, aki elkezdte.A legkisebb adagot mondom, amiből lett 20 kis üveggel.-a már emlegetett 2 kg hagyma,-4-5 kg paprika,-8 dl olaj,Ezt kell odatenni főni, ez az alap. Ízesítem kevés borssal, babérlevéllel,
(6-8db.) és sóval.Két óra kevergetés után beleöntöm a-2 l sűrített
paradicsomot, majd az adag felébe-3 kg padlizsán összevagdalt, lecsöpögtetett sült belsejét.Másik felébe jön a főtt bab, ami 1 kg.Az üvegeket is előre fertőtlenítem. (száraz kell legyen (csillogó). Még forrón belekanalazom, majd száraz dunsztba teszem, letakargatom másnapig. Ja, 5 percig fejjel lefordítom az üvegeket, miután néhány ccsipetnyi szalicilt teszek a tetejére.

Nagy (Romfeld) Ibolya: Zakuszka

 

A múlt héten, amikor az egyik ismerősöm bejött a házban azt mondta: itt őszi illat van. Valóban, készült a zakuszka.
Sok a dolog vele, de mikor télen elkapod azokat a mosolygó pillantásokat, miközben ürül az üveg…hát megéri.
Az első recept, a finom-vegyes zakuszka egyike.
Hozzávalók: 2kg hagyma, 1kg murok (sárgarépa), 1-2 zeller gyökér, 6kg gogos (paradicsompaprika), 4kg vinete (padlizsán)-megsülve, pucolva, lecsurgatva, megvágva, 400g sűrített paradicsom, só, bors, babérlevél (6-8 db.), 1 l olaj.

Az olajban megdinszteljük az apróra vágott hagymát, utána jöhet a ledarált murok és zeller. Amikor félig megpuhultak jöhet a paradicsompaprika, só, bors, babérlevél . Gyakori kavargatással és lassú tűzön hagyjuk puhulni. Hozzáadjuk a vinetét és a paradicsomot. Nagyon lassú tűzön kb. 4 órát főzzük.
Közben előkészítjük az üvegeket: mossuk szárítjuk. Kb. 20 db feles üvegre lesz szükség.(400 gr-os befőttes)
Jó meleg üvegekbe szoktam tenni, zárom és visszateszem másnapig a jó meleg lerbe, hadd hűljön ott ki.

A második recept Nagymamám kedvence- kápia (pritamin) zakuszka, mert nem haragszik a mája tőle (nincs héj benne) és nagyon kifinomult íze van.
Hozzávalók és készítés:
-6kg szép nagy piros húsos, minél egyenesebb kápia, megsütve, lehetőleg szénen, meghámozva, kicsumázva, ledarálva.
-1/2 l olajjal lassú tűzön összefőzzük (kb. 1 órát)
-3 kanál mustár
-3 kanal mez
- ízlés szerint só. Nagymama tanított, hogy ügyeljek, mert melegen nem érezzük olyan jól az ízeket. Hagyjuk kicsit kihűlni és akkor kóstolgassuk.

Meleg, tiszta üvegekbe tesszük. 20 percet dunsztoljuk.
Nem lesz sok belőle- kb. 6 feles uveg, de nagyon finom.

Gyönyörű oszt mindenkinek!!

 

(A receptek forrása: www.erdelyimagyarok.com)

 

 

 

 

Beküldés ideje: 2010-09-14 11:17:49

 


 

Hajrá Sárközik!
 

Most már biztosan tudható: Nicolas Sarkozy francia köztársasági elnök nem kései utóda Gárdonyi Géza Sárközijének. Ez utóbbbi tisztességben tengette napjait a török ostromolta Eger várában, s ha a becsület úgy kívánta, igazi magyarként viselkedett. Magyar cigányént, amiképpen a regényben számtalanszor szólíttatik is. Sárközi, a cigány.

Kiállása ellenére Sárközi alapvetően alázatos, tisztelettudó ember volt, akinek esze ágába sem jutott volna ellentmondani a várkapitánynak, a hadnagyoknak vagy bárkinek a vitézek közül.

A francia elnök, akit említhetnénk Sárközy a magyarként is, jelentősen eltérő tulajdonságokat mutat. Ő bizony ellentmond. Vitéznek, hadnagynak, s ha ri kedve tartja, aár a várkapitánynak is. Amolyan magyar virtussal, annak ellenére, hogy az elnök úr már Franciahonban született, s édesapjával ellentétben ő már nem birtokolja Kazinczy és Arany János gyönyörű nyelvét.

Történt ugyanis, egy szép, egységes európai napon, hogy keletről cigányok érkeztek frankföldre. Egy jobb élet reményében jöttek, mondták, mert eddigi otthonukban elnyomják és fajgyűlölik őket, ráadásul munkát sem kapnak, így élni sem tudnak úgy, ahogyan Európában mostanság illik. Határok nincsenek, hát összekaparták az útravalót és odahagyták szeretett, édes hazájukat, szemeikben keserű könnyekkel, vállukon némi motyóval.

És jöttek, egyre jöttek, volt aki Itália felé vette az irányt, volt, akit a néhány éve hasonló indíttatásból kitámolygott magyarországi, zámolyi testvérek példáján buzdult fel. És keresték a jobbb életet.

Aztán a franciák közölték velük, hogy minden európai polgár egyenlő, lakhelyét szabadon megválaszthatja, tehát szívük joga megkeresni a lakhelyre való ropogós eurót. Addig, míg megoldják ez utóbbi problémát, egy kis állami segélyből finanszírozhatják munkakereső körútjaikat.

Telt s múlt az idő, munka nem volt, ami volt, az nem ízlett, s a lakhely szép kis cigánytáborrá cseperedett, Olaszorszgban és Franciaországban egyaránt. Általában valamelyik nagyváros közelében táborozott a tábor, ahol kéznyújtásnyira találtak az állami segélyeket kiegészítő forrásokat, melyek feltétlenül szükségesek a méltó emberi léthez.

Csakhogy e források nemsokára felháborodottan tiltakoztak, amikor javaikat, azok kölcsönvétele után, kámforrá váltak, amikor egyre több olyan européer rótta utcáikat, akik képtelenek voltak magukévá tenni azt a borzasztóan embertelen és fajgyűlölő elvet, miszerint elsősorban mindenkinek önmagáról kell gondoskodnia és attól sem dől össze a világ, ha például azt munkavégzés segítségével teszi.

Megelégelte hát a város, az ország, sőt az elnök is az etnikai elnyomás leple alá bújtatott táborozást, és a franciák, időt s pénzt nem kímélve, visszarepítették „vendégeiket” oda, ahonnan jöttek.

S  lőn nagy és rettentő visszhangja intoleráns viselkedésüknek! Lőn hatalmas csörömpölés a brüsszeli bilik tömeges felborulása nyomán! És nevezték Sarkozy-t, a magyar franciát, minden gonosznak, és kopogtak feján szitkok és liberális dörgedelmek. Miközben senki egyetlen foszlánnyal nem említette, miért is vállalta inkább a francia állam százak hazaröptetését, mint táborozásuk költségit, esetleg a táborlakók társadalmi beillesztésének fáradtságos, de európai útját.

Egy brüsszeli hadnagyocska kisebb oktatóprogramot olvasott fel szokásosan érdektelen sajtótájékoztatóján, melyben olyasféle fogalmakra hívta fel Sarkozy szíves figyelmét, melyeket a franciák találtak fel, valamikor, az ő nagy forradalmuk környékén.

Sarkozy, szöges ellentétben egri várbéli névrokonával, öntudatosan kiállt és kikérte magának az önjelölt tanítómester leckéjét. Igen, határozottan ellentmondott a hadnagyocskának. Aki, mint az lenni szokott, a nemzeti politikákból kiebrudalt és zsíros uniós elfekvőkbe delegáltak népes csapatát szaporítja, de szörnyen hivatalosan magának a nemes uniónak álláspontja szól képzett szájából.

Sarkozy visszautasította az önkéntes kioktató szózatot.

És dörgött vala az ég és szórtak vala villámokat az unió szemei, és megrengett a föld…

A vég közelgett. És mi lett a vég?

Hadnagyocskánk, nagy bűnbánatot tanusítva, hangosan és nyilvánosan bocsánatot kért. A franciáktól és elnöküktől is. A repülőgépek pedig zavartalanul szállítják Romániába és Bulgáriába az onnan nyugatra csángált, fajgyülölet elől menekülő táborozókat.

Nemsokára indulnak az olasz gépek is.

És lőn sok-sok évvel ezelőtt, hogy az osztrákok, tökéletesen demokratikus keretek között, parlamentjükbe választották a Szabadságpártot, melyet Brüsszel fasisztának, szélsőjobboldalinak minősített s mindenféle szankciókkal súlytotta Ausztriát a választási eredményért. Kis idő után visszavonulót fújtak a brüsszeli hadnagyok. Osztrák szomszédaink pedig, köszönik szépen, jól vannak. A Szabadságpárt nemkülönben. Ahogyan a szintén lefasisztázott holland rokonpárt is remekül érzi magát. A hadnagyocskák csöndje által övezve.

És szólt a hadnagykórus, midőn a mesés közösség roppant egységes valutáját használó egynémely országban a maastrichti kritériumoknak becézett kötelező pénzügyi előírások közül még a lap aljára biggyesztett keltezési dátum sem volt igaz, nemhogy a költségvetés hiányának mértéke. Azóta mikroszkóppal kutatnak egyetlen európai ország után, mely betartja az említett követelményeket. És teszik azt a kutatást igen nagy csendben.

Magyarország bankadót vezet be. Nem fajgyülöl, hanem bankgyülöl? Árad a brüsszeli aggályok szennyvize eme ördögtől fakadó intézkedés okán. S lám, minden télre jön tavasz, ma már egységes európai banki különadóról beszél a német kancellár, többb tagállamban már kész is a rendelet. De csak minket köptek, köpnek le.

Ha életében egyszer Sáközi, a cigány, tett volna legalább egy tétova kísérletet az ellentmondásra, talán nem válhatott volna az Egri csillagok egyik legrokonszenvesebb alakjává. Ha európai uniós életünk során kipróbáltuk volna, milyen érzés saját érdekünkben ellentmondani a hadnagyocskáknak, talán megtanulhattuk volna, hogy az ő világraszóló haragjuk előbb-utóbb elillan, mint  lenge füst a keleti szélben. De csak akkor, ha következetesen kitartunk igazunk mellett. Azt pedig nekünk illik jobban tudnunk, mint bárki másnak.

Sarkozy megtette, megtehette, mögötte egy Franciaország áll, ahogyan Berlusconi mögött egy Olaszország, Merkel mögött egy Németország. Nélkülük nincs unió, ők viszont boldogan lehetnek unió nélkül is. Mögöttünk csak saját ellenzékünk van, függetlenül attól, kinek a kezében virít éppen a jogar.

Legalább egy dologban értsünk egyet: hajrá Sarozy! Hajrá Sárközi! Nem a cigánykérdés okán, hanem amolyan gerincmerevítés céljából.

Beküldés ideje: 2010-09-16 15:01:19

 


 

Öreg mese

A napokban nyilvánosságra hoztak egy, az idősek emlékezetét kutató, tanulmány konklúzióit. Igen, sejtem, amikor egy újságcikk úgy indul, hogy brit kutatók megállapították…, vagy amerikai tudósok azt keresték, hogy… sokan gyorsan továbblapoznak, néhány másodperc erejéig gunyorosan elmorfondírozva az illetők rendkívül pihent agya s vélhetően igen jól premizált időgazdagsága fölött. Pedig ezen tudósításokból viszonylag pontos képet nyerhetünk a tiszavirág lelki életének bonyolult mivoltáról, esetleg a dinnyemagok elhelyezkedésének genetikai rejtelmeiről és hasonló fajsúlyos, az emberiség, a bolygó, sőt az univerzum jövője szempontjából alapvetően meghatározó kérdésekről. Természetesen, tisztelet a kivételnek! Az pedig mindig akad. Például az időskori memória esetében.

Azt eddig is tudtuk, hogy szépkorban, midőn idegsejtjeink egy része nyugdíjba vonul, a hosszútávú memória jobban fumigál, mint a rövidtávú. Ebből szervesen következik, hogy Pista bácsi nem feltétlenül szenilis csak azért, mert apró részleteiben meséli el az 1940-es év általa átélt történéseit, de szörnyű fenyegetések hatására sem képes emlékezni aznapi reggelijére.

Most azonban tudásunk tovább csíszolódott, s már azzal is tisztában lehetünk, hogy szegény Pista bácsi azért sem szenilis, mert azokat az 1940-es történeteket unos-untalan, újra és újra elmeséli. Többnyire ugyanannak a hallgatóságnak, hacsak nem akad egy felvilágosultan modern ifjú, aki harsányan kiröhögi, és „bezzeg az én időmben” harsány csatakiáltással faképnél hagyja az öreget. Nem, Pista bácsi nem hülye, csak, kizárólag biológiai okokból kifolyólag, nem emlékszik, kinek mondta már el a sztorit. És talán feltétlenül fontosnak tartja megosztani a hetven évvel azelőtti élményeket, nehezen értve meg az ifjút, akit tökéletesen hidegen hagy egy régi-régi esztendő, mely kitörölhetetlen nyomot pecsételt Pista bácsi lelkébe és mára kissé megkopott elméjébe. Vénülő érzelgőséggel mondhatnánk azt is: a szívébe.

1940 a második bécsi döntés éve volt, Erdély egy része visszatért Magyarországhoz, a magyar honvédek bevonultak az Észak-Erdély városaiba, helyenként személyesen Horthy Miklós vezetésével.

Megsúghatjuk az esetlegesen bambán maga elé révedő ifjúnak, hogy minderről részletes információkhoz juthat, két pókerjátszma között, a világhálón, ami, ugye, mégsem annyira snassz dolog, mint Pista bácsi személyes enyomásait hallgatni, vagy pókhálós molyként a könyvtárat bányászni.

Természetesen, tisztelet a kivételnek, őszinte tisztelet!

Azt is mondák, hogy az újszülöttnek minden vicc új. Ebben reménykedem én is a továbbiakban. Hátha valaki még nem ismeri… Ha mégis, nézze el nekem ismételt mesémet, hiszen lassan bennem is élesebbek pelenkás korom képei mint a tegnap viselt nadrágom színe.

Nos, volt egyszer, hol nem volt stb., stb., egy szeptemberi késő délutánon, iskolából hazatérve, a jól végzett munka fáradalmait kipihenendő, lehuppantam egy nyikorgó székre. Tudniillik akkoriban a anév első hetei igazi gyakorlati oktatással teltek, történelmi helyzíneken. Így és csakis így vésődhettek zsenge szellemünkbe a krumpli- vagy marharépa betakarításának mesteri fogásai, a műanyag vödör sokoldalú használatának tudománya, a szocialista építő munka lélekemelő hangulata. Mind-mind a fényes jövő felé mutatva, ahogyan akkoriban illendő volt.

Koszos voltam, porral telített, s miután a kis vödörben hazacsempészett néhány szem krumplit biztonságba helyeztem, a nép vagyonának megtizedeése fölött érzett bűnbánat helyett a fürdő felé vettem az irányt (csodálkozik még bárki, hogy összedőlt a rendszer???).

Apám azonban utamat állta. Visszaterelt a székre, becsukta a szobaajtót. Halkan beszélt és nagyon komolyan. Elmondta, hogy azon a délelőttön berendelték a rendőrségre és alaposan kifaggatták arról a magnókazetáról, amit a hétvégén hozott haza, amit együtt hallgattunk a kissé nyávogó szovjet magnón, és mely a Horthy Miklóst és a magyar honvédeket köszöntő beszdeket tartalmazta, az 1940-es erdélyi bevonulás alkalmával.

Azt a magnókazettát baráti társaságban is végighallgatták. Olyan baráti társaságban, ahol valaki bizony előbb volt a rendszer fizetett barátja, mint az apámé.

Riadtan figyeltem fojtott hangú intelmeit. Ne bízzak senkiben, vigyázzak a számra, utcán és iskolában, de a krumpliföldön is… Aztán kinyílt a kályha ajtaja s a kazetta az őszi hűvöst elűzni hivatott tétova lángok közé zuhant.

Apámat többször becitálták hivatalukba a rendszer éber őrei. Amit tett, nemcsak a szocialista eszmék, de az ország egysége elleni gyilkos vétek is volt. Az én csendes, kötelességét tudó és teljesítő apám igazi közellenséggé nőtte ki magát.

Hónapokig frász tört ki, ha megszólalt a telefon, ha szürkületben autó állt meg előttünk az utcán, ha valaki túl közel jött utánam a járdán. Többet nem beszéltünk az ügyről. Lassan elenyészett, mint minden szokott, talán a rend titkos őrei is megnyugodtak, hogy apám nem robbantott ki forradalmat sem a pártállam, sem a nemzetállam lerombolásáért.

Az építmény szétesett, de mészporos nyomai még itt-ott rátelepszenek a sarjadni kívánó fűre. Az ünnep emléke azonban, amit az a bizonyos magnószalag közvetített a most 70 éves múltból, máig tisztán él bennem. Egy olyan ünnepé, melyből őszinte lelkesedés sugárzott, ahol őszintén örült magyar a magyarnak, testvér a testvérnek. Túl minden területi vonatkozáson, minden nagyhatalmi politikai megfontoláson.

Ma már bátran eleveníthetjük fel az 940-es bevonulást, akár fehér lóval is, bá Horthy kormányzó nélkül nyergében. Megtehetjük akkor is, ha sokan fintorognak a hivatalos magyar ország határain belül, s még többen azokon túl. Akkor is, ha a magyarok gyógyíthatatlan visszarendezési vágyával ijesztgetnek a már kissé ódivatú mumus helyett.

A kis történet, melyet talán sokadszor mesélek el, tanulsága azonban talán mégis az erdélyi bevonulás örömében keresendő. A mindössze négy évig élni hagyott magyar Erdély, a szűk korszak minden vadhajtása ellenére, arra taníthatna minket, kopott memóriájú időseket, rakoncátlan ifjakat, hogy igenis, tudtunk ünnepelni mi, magyarok, meg tudtuk ölelni egymást, túllépve legendás borúlátásunk, savanykás nosztalgiázásunk és hitehagyottságunk sorompóin.

Én, ha tehetném, úton-útfélen vetíteném ama bevonulás képeit, hatalmas hangszórókból küldeném szerteszét a magyarok füleihez az akkor elmondott üdvözlő beszédeket. Hogy önbizalmat s reményt szívjunk magunkba belőlük.

Most, hogy újra lábra kapott a nemzeti egység gondolata, talán segítene mindnyájunkon, ha kicbálhatnánk a hivatalosan szónokolt eeszmét mindenféle politikai rácsok mögül, bevinni azt azok közé a csendes emberek közé, az ő lelkükbe és szívükbe, akik tudják és teljesítik kötelességeiket, csak remélni és hinni félnek, hogy lehet és szabad nekik önmagukat és egymást ünnepelni. Zúdulhat virágeső ránk akkor is, ha nem végtelen asztalok s fényes termek falai között határoznak arról. És nem snassz szeretni a másikat, esetleg pusztán azért, mert az anyatejjel ugyanazt a nyelvet szívta magába, koptassa bár a földgolyót a szomszédban vagy sokezer mérföldre tőlünk. És nem ciki meghallgatni Pista bácsi 1940-ről szóló emlékeit, hiszen okulhatunk belőle. Ő átélhetett egy olyan boldog pillanatot, amiről mi már évtizedek óta álmodni sem merünk.

Hallgassuk hát Pista bácsit. Hátha mi is kedvet kapunk a közös ünneplésre…

 

Kercsó Alpár

Beküldés ideje: 2010-09-16 15:14:08

 


 

Professzor úr, a maga szíve sose fáj?
 

 

 

 

Jó sorsom olyan baráti társaságba sodort, ahol, a nemzeti érzések és magyar termékek iránti elkötelezettség jegyében nemcsak a házi szilvapálinka, de egy egyetemi professzor is asztaltársamul szegődött, többek között. S ahogyan az már elő szokott fordulni, előbb-utóbb felcsillan a kissé túlmelegedett férfielmékben a politizálás remegő fénye. Mert, lévén mindnyájan családos emberek, a nőkről illetlen lett volna eszmecserélni.

Nemzeti nedűnk rögtön a legmagasabb szférákba röpített bennünket. Mit nekünk holmi aktuális ügyek, kisszerű szószaporítás, mikor a teremtés koronáinak kizárólag nagyívű gondolatokkkal érdemes idegsejtjeik még aktív hányadát túlóráztatni.

Nekivágtunk hát, halált megvető bátorsággal, magának a nemzet megmaradásának. És bánhatja a szegény magyar nép, hogy mellőzni kénytelen becses vezélésünket, lemaradva ezáltal megváltó ötleteink testet öltéséről.

A professzor úr csendben hallgatta sziporkáink összecsapását, s miként a gyümölcslé sem igazán hozta lázba, a botcsinálta kocapolitikusok egymást túllicitáló hevületét is hűvös távolsából szemlélgette. Aztán, kihasználva oxigénpótlásunk röpke percét, nagyon higgadtan jeges vödröt borított lángoló szenvedélyünkre.

Szerinte ugyanis a magyarság végső soron pusztulásra van ítélve, legalábbis történelmi távlatokban bizonyosa. Egész egyszerűen azért, mert a környező és messze nem baráti népek valamint azok, kik Ázsia, Afrika irányából özönlik el térségünket, jóval szaporábbak nálunk, a létszámbeli versenyt, ha csoda nem jön közben, szükségszerűen el fogjuk veszíteni. És az a kevés érdekérvényesítő képességünk, ami ma még úgy-ahogy pislákol, végül teljesen elenyészik az idegen tömegek nyomása alatt. Természetesen, professzor lévén, múltunkból előkotort példákkal és a jelen tendenciáival is bőségesen alátámasztotta állítását. Szakterülete a népességföldrajz…, merészeltünk volna ellentmondani neki?

Pedig nagyon szerettünk volna. De érveink nem szabadulhattak érzelmi rácsaik mögül, csak ténferegtek tétován, minden ésszerűségtől, tényszerűségtől mentesen. Duhaj nemzeti lelkesedésünket, mint jégeső a friss rügyet, tiporta el annak prózai tudata, hogy eltűnésünket talán mégsem a történelem igazságtalansága, háborúk véres vihara, önnön kishitűségünk vagy elleneink hódító igyekezete okozza majd, hanem egy borzasztóan földhözragadt apró részlet: nem vagyunk elég szaporák. És csekély vigasz volt csupán a professzor kiegészítése, miszerint vélhetően nem csak mi, magyarok jutunk erre a szomorú sorsra.

A tigris kihal, bár igen nemes teremtménye a törzsfejlődésnek, a légy viszont nem, mert példátlanul képes megsokszorozni önmagát…

Előfordulhat, hogy erősen sántít a párhuzam, melyben minőségileg mások fölé helyezzük magunkat. A pusztán biológiai létszámfölény diadala az érték fölött akkor is dermesztően hatott, ha a professzor hozzátette: nem mi, magyarok jutunk egyedül előbb-utóbbb erre a sorsra.

És valóban, elég körülnéznünk, akár a maradék Magyarországot határoló területeken, melyeken, a „fejlődéssel” álllítólag szervesen együtt járó népességfogyáson túl jóval tempósabban kopik a magyar. Igaz ez határokon belül is, de a fajgyűlölet bélyegének fenyegetése nélkül már azt sem állapíthatjuk meg, kinek a javára billen a manapság oly sűrűn  emlegetett etnikai összetétel mérlege.

Ha elfogadjuk a professzor elméletét, akkor időpocsékolás volt minden órakettyenés, melyet különféle valós és vizionált nemzeti ügyek elemzésére, megoldására, úgy is, hogy közben igen kellemesen támasztottuk állunkat a fehér asztalra. Ha igaz a teória, hiábavaló ősi és gazdag kultúránkat emlegetni, szívtájékra tapasztott kézzel himnuszt énekelni, talmi melegség zászlókat lengetni, nyelvünk árnyalt bőségét ecsetelni, vasárnaponként népviseletben virítani, egyáltalán nemzetről beszélni. Ésez a kilátás akkor és ott mindnyájunk számára elviselhetetlen volt.

Mégis igen hegyes szöget kalapált fejünkbe a professzor vélekedése. És milőtt bőszen elvetnénk azt, mint olyasmit, ami akkor következhet be, ha nyugaton kél a nap, talán érdemes egy kicsit elméláznunk fölötte. Nemcsak nekünk, egy asztal körül, de minden magyarnak, mindenhol, akit egyáltalán zavarna hovatartozásának, azonosságának ily csúfos elvesztése.

Érdemes haditervet készíteni az ellenállásra, hiszen annyi süket semmiségre öntjük ki vödörszám időnket nyikorogva nyíló ablakokon, talán erre is szánhatunk kevéskét.

Ki tudja, még az a szörnyű csoda is előfordulhat, hogy a megoldás nem a látványos ünnepségeken garmadával ágaskodó lobogókban leledzik. S nem hangzatos szónoklatokban, minden falra szegezett címerben, össznépi kórusok dalaiban, legendáink napi emlegetésében. Lehet, hogy „háborúnkat” eredményesebben vívhatjuk saját közhelyszerű hétköznapjaink néha végeláthatatlannak tűnő során, a reggeli ébredéstől az esthajnalcsillag lámpagyújtásáig. Lehet, hogy az oltár szerepében tetszelgő tévé hangja helyett harsányabb csatakiáltás lenne csecsemőink sírása és az anya magyarul dúdolt nyugtató dallama. Lehet, hogy hangos szólamainknál ütősebb fegyver lehetne olyan magatartásunk, egymás és mások iránt, mely némán is tiszteletet fakaszt s e tisztelet csírájában fojtana el minden elveszejtésünkre sarjadó gondolatot. És talán saját értékeinket, melyekre oly büszkék szoktunk lenni, nem szabadna szem előtt tévesztenünk járdakoptatás, duhaj kocsmázás idején sem.

Persze, ötleteink voltak és vannak is bőven, csak néha igen nehéz a belénk ötlő lehetőségek rtdejéből kiválasztani azt a néhány igazi fát, mely kisebb csinnadrattával, de jóval hatékonyabban szolgálná egyszerű fennmaradásunk, ha úgy tetszik, partizán harcunkat. Lelkiismeretesen, becsülettel, emelt, de nem gőgös fővel.

Professzor úr, a maga szíve sose fáj? – kérdeztük a lassan ránk ülő esti homályban. De igen, fájt neki. Azt is pontosan tudta, hogy önmagunk aranykeretbe foglalása még soha nem volt elés és nem is lesz elég e fájdalom enyhítéséhez. Na meg azt is, hogy a kiutat mi, kissé már gőzös aggyal, az ő józan elméje nélkül nehezen találhatja meg. Kissé szánakozva, amolyan apásan elnéző mosollyal nyugtázta forrófejűségünket, majd magának is töltött egy kupicával.

Utána már mindnyájan kristálytisztán és kacarászva értettünk egyet más a népek túlszaporodásának ellensúlyozására bevetendő egyetlen eszköz mibenlétében. Ágyak s dús idomok lepték el merengésünk tájait, disznó vicccek pattantak vissza a mennyezet gerendáiról, mindenki férfiasan erőteljesen bonyolódottt egyre sikamlósabb részletekbe.

Talán ilyen egyszerű a végső megoldás. Mellesleg, nem is olyan rossz. Mert ugyan ki ne lenne örömmel katona a létszámnövelő magyar hadosztályban?!

Csak arra kell nagyon figyelnünk, hogy a professzor úr szíve meg ne fájduljon. Józanul, oksan, de rettenetes fájdalommal.

Hát… Fel, fel vitézek a csatára!

 

 

 

 

Beküldés ideje: 2010-09-28 09:57:51

 


 

Megint ősz, megint szilva…

 

A szilvalekvár tudvalevőleg az a szükségmegoldás a gyümölcs felhasználásakor, mely a szilva folyékony fogyasztása céljából való hasznosítása után fennmaradt alapanyag-fölösleg környezetbarát rekutiválására szolgál. Azaz, ha már a törvényesen otthon is főzhető párlat lecsöpögése nyomán a renitens szilvafák még mindig nem teljesen kopaszok, akkor gondolhatunk lekvárfőzésen. Addig igen nagy felelőtlenség, sőt, bűn lenne! Ne tévesszen meg minket a téli esték álma, amikor asztalra penderül a nagymamásan lekötött befőttes üveg. A szilvát a teremtő is pálinkának szánta, ráadásul nálunk, magyaroknál, különösen értékes, eredetvédett formában is termeszti.

   Ám, ha akad oly hazafiatlan lélek e tájon, aki ezek ellenére holmi lekvárba óhajtja pocsékolni a lilás szemeket, álljon itt Nagy Magdolna receptje, okulásul.

 

 

Olyan, szinte vágható lekvár, sosem lesz a mi termésünkből, mint a varsolci “Golgotán érett szilvából, amit Birika hozott nekünk, eredeti Dézsházán készült szilkében. Olyan szivesség sem lesz, nincs is, ahogyan ő hozta a “tanárnéni”-nek a kosarában, szőttesbe csomagolt lekvárral teli cserépedényeit, az illatos csemegével. Mert nekünk, gyerekeknek, ez maga a mennyei manna volt, mikor télen ehettünk belőle.

 

 

Emlékezetből viszont nem lehet megélni, így, mint minden évben, elkezdtem betervezni a dolgot. A szilva októberben az igazi, de nem lehet várni addig, mert a vihar nem kímélte, lefolyt szinte mind a fáról. Bő termés volt idén, valami még maradt is fent. Le kell szedni, nincs hova halogatni, pedig éjszakás héten nehezen tudom ráhangolni magam. Jött a jó idő, motiváló, hamar kialudtam magam és szedelőzködtem. Nagy edények elő. Kint hétágra süt a nap, rövidnadrág, trikó és hajrá már mostam is a kb. 25 kilónyi szilvát. Ami piros (vagyis zöld) még, azt külön szedegettem kompótnak, a kukacos túlérettet a cefrének. Fütyölni sem tudtam végig, sokat meg is eszegettem. Maradt 20 kg a javából. Ledarálni nem akartam, mert úgy az igazi mikor a héjak pöntyörödnek a jó sűrű lekvár között. Mivel olyan sűrű nem lesz mint a Birika üstben főtt “ráérős”(több generációs -Birika, anyósa, no meg a menye) lekvárja, gondoltam kimagozás után négybe vágom (a lányaim “pincos” torkán nehogy megakadjon az egész héj)
Hát aztán így nem volt valami szapora a munka, de a napocska sütött és a napfürdő sem egy utolsó kincs szeptember végén. Végre megtelt a 20 literes lábos. Így ni! Mégsincs este. Oda is szaporáztam két karika gázra, és kavartam ameddig bírtam. Közben megérkezett irodai dolgozó lányom, ő is nekirugaszkodott. Az éjszaka közeledett, munkába kellett készülődnöm, indulnom.
Ma meg lesz az eredmény, ígérem. Kis alvás után még egy kis sűrítés következik, de elárulom Nektek, hogy már most nagyon finom. Olyan édes, illatos, zamatos, hogy az lenne a vétek, ha ebbe valami ízesítőt tennék. Fahéj, rum, cukor, amire mások esküsznek, csak elrontaná. ( Aki nem így gondolja nyugodtan tegyen bele, ízlése válogatja.)
Két nap kerekedik mire üvegbe tudom, de ha hiszitek ha nem megéri. Még lesz egy kép, ha felkeltem és kész termék lesz belőle.
Már most szilvalekváros jó étvágyat kívánok!
Miután szemtelenül köpköd, színe sötétebbre vált, a fakanál nyomában látom a lábos alját, mehet az üvegekbe. Egy késhegynyi szalicilt belekeverek a biztonság kedvéért. Van egy csőrikés kis merítőkanalam, azzal ügyesen bele tudom varázsolni, kiskanállal is megigazgatom, hogy ne maradjon levegő közötte. Szárazdunszt, a közben elkészült kompóttal együtt. Újra tele a pult, holnap a kamra. Most megérdemlek egy kis kerékpározást, még süt az áldott napocska, a mosogatás megvár.

Beküldés ideje: 2010-10-08 12:53:23

 


 

Csak várok türelmesen 2.
 

Csak várok türelmesen…

Igen, tudom, legalábbis egyelőre kénytelen vagyok hinni a bölcseknek, akik állítólag belelátnak nagy, közös és idén május óta immár nemzeti bugyellárisunkba, hogy bizony az ország nehéz helyzetben van. Ezt mondják nekm lassan húsz éve, hát, jobb híján, ezt mondom én is. A nehéz helyzet nagyjából arról szól, hogy az állam többet költ, mint amennyit beszed, tőlünk, vállalkozásainktól és minden élő szervezettől, kivéve természetesen azokat a néha megmagyarázhatatlan egyedektől, akiktől keveset vagy egyáltalán nem szed be.

A költés és a beszedés közötti különbséget hívják hiánynak, s hogy annak mértéke mekkora lehet, azt csak részben dönthetjük el mi, más részben különböző szövetségbeli gazdáink határozzák meg.

Azt is érteni vélem, itt lent, a sor végén, hogy ama hiányt bizony nem illik a pénzverde termelésnek fokozására adott utasítással pótolni, hiszen az fedezet nélküli bankjegyek tonnáit eredményezné. Azt valahonnan elő kell teremteni. Kérhetünk kölcsön innen-onnan, spórolhatunk az állam kiadásainak visszafogásával, növelhetjük az állam bevételeit újabb beszedésekkel. Az első változat kényelmes ugyan, de sokba kerül, aztán a kölcsönadók a kamatok mellé mindenféle elvárásokat is ránk lőcsölnek. Ezek igen fájdalmas igák, hámok, pórázok, melyeket egy kétharmados többségben ücsörgő hatalom meglehetősen nehezen visel. A spórolás egész egyszerűen az állami újraelosztásból fenntartottt intézmények és szolgáltatások leépítését jelenti. Az elbocsátott hivatalnok, közszolga nem várja hó elején bérét, az szépen ott marad a bugyellárisban. A sor végén álló pedig, akár én is, kicsit nyögvenyelősebben intézheti rá rótt ügyeit, többet várakozik okmányirodában, kórházban… A bugyelláris beszedési kedvének növelése újabb adókról szól. Nos, ez utóbbi talán a legkézenfekvőbb megoldás azok számára, akik a bugyelláris őrei. Elég hozzá egy döntés, némi számigálás, s ugyebár kétharmados többséggel mindez nem annyira bonyolult dolog.

Még azt is érteném, ha nem itt és most élnék, hogy az őrök szeretnének valamennyire ragaszkodni azon ígéreteikhez, melyek a sokat emlegetett kétharmadot gyümlcsözték nekik. Azt mondták, bár vacak a helyzet, nem lesznek megszorítások. Pedig, miként az előző miniszterelnök említette, mi, magyarok, kiválóan hozzászoktunk azokhoz. S mint minden ember, mi is a megszokások rabjai vagyunk, biztonságérzetet adnak nekünk. Tudjuk, néha jobb az ismert rossz…

Namármost, ha minket, a sor végén, nem akarnak szorongatni, mégis valahogyan pénnzt kell teremteni, szorongatják azokat, akikről úgy hírlik, válság ide vagy oda, zsíros hasznokkal büszkélkedhetnek. Ezért született a bankadó. Aggodalomra semmi ok, a csillogó üveg-márvány bankpaloták zavartalanul virítanak tovább a legmenőbb városrészekben. S bennük jóval az átlag fölött jutalmazott csúcsfejeg gondolkodnak éjjel-nappal, miként rejtsék el az államnak fizetendő különadójukat ügyfeleik bankszámla-kivonatain. Milyen új jogcímeken s milyen tökéletesen érthetetlen okfejtésekkel indokolják a sor végén állók friss sarcolását. Mert annak még a látszata is elkerülendő, hogy pótadójukat ügyfeleikkel fizettetik meg. Ami, miután itt és most élünk, mindenki számára a lehető legtermészetesebb hozzáállás az egyenlő közterhek viseléséhez.

És jönnek még hasonló extra elvárások a bugyelláris avatott őrzői részéről. Különadót vetnek ki a telekommunikációs, energetikai cégekre. Ami, bár én oktalan sorvégiként létezem, számomra a gáz, villany, üzemanyagok, telefonálás, internetezés drágulását jelenti. Természetesen nem várom el, hogy következő számlámon, amit eddig is engem meghaladó feladat volt értelmezni, új sor jelenjen meg: különadó továbbhárítása. Az érintettek kreativitása határtalan, ahogyan fizettem edddig gáztározási díjat, import korrekciós díjat, bányászok nyugdíjalapjához való hozzájárulást, hálózathasználati díjat satöbbi, úgy miért ne fiethetnék ezek mellett mondjuk válságelhárítási díjat. Esetleg pénzügyi függetlenségi hozzájárulást. Ahogyan fizethettem eddig a „yachtot minden MOL vezérnek!” hozzájárulást, miért ne lenne ezután „szigetet a yachthoz” alap is. Aztán a befolyt összeg egy részét az illető energetikai vagy telekom cég szépen beleadózza a bugyellárisba, vigyázva arra, hogy maradjon székhelyén is belőle.

Akár tiltakozhatnék is, lemondhatnám a már eddig is aránytalanul drága szolgáltatásokat. Járhatnék kordéval, világíthatnék fáklyával, kommunikálhatnék füstjelekkel, vagy postagalambokkal. Ez utóbbi azért is előnyös lehetne, mert a minap bejelentett baromfihús áremelést kompenzálandó, a nyugdíjkorhatárt elérő galambok leves-alapanyagként is hasznosíthatók.

Apropo, nyugdíj. Ma Magyarországon nyugdíjat csak a társadalombiztosítás folyósít. 1998 óta azonban, kisebb-nagyobb zökkenőkkel és csavarokkal, a munkáltatók és munkavállalók nyugdíjjárulékának jelentős része magánpénztárakban landol, ahonnan eddig kifizetés még nem történt. S ha már csapongok a gondolatok között, Horn Gyula jut eszembe, akinek kormányzása idején vezették be a sokak számára kötelezővé tett magánnyugdíj pénztári rendszert. Horn Gyula bugyellárishízlaló elképzelései között, ellentétben az aktuális őrökéivel, biztosan nem kapott volna helyet a dohánytermékek jövedéki adójának emelése. Lévén legendásan nagy bagós, aki a jóféle folyékony jövedéki termékeket sem vetette meg, ő ezt az aljas merényletet talán soha el nem követte volna a rekordszinten füstölő és alkoholizáló magyar nép ellen. Ó, bocs’, nemzet ellen. Bezzeg Viktor, aki sportol és fitt…

Horn idejében milliók léptek be a magánnyugdíj pénztárakba. Egyesek azért, mert a törvény kötelezte őket, másokat meggyőzött az érv, miszerint a magánkasszában névre szóló számlán kezelik befizetéseit, azoknak hozama is lesz és a befizető esetleges halála után a befizetett summa örökölhető. Mindez szöges ellentétben az állami nyugdíjrendszer szokásaival.

Azt akkor is, azóta is mindenki tudta, hogy a magánkasszákba befolyó pénzek hiányozni fognak az állami rendszerből, e lépésre csak mostani, bátor és nemzeti kormányunk szánta el magát, aki novembertől egész egyszerűen nem utalja a pénztáraknak tovább az általa beszedett, de magánkasszáknak címzett járulékot. Állítólag havi 30 milliárdot.

Megszorítás persze nincs, a járulékfizető pénze viszont már nem jut el oda, ahová szerződés szerint szánta, hozama sem lesz, nem is örökölhető… A pénztárak talán túlélik a manővert, talán eddig begyűjtött pénzeiket élik majd föl, működési költség címszó alatt. Talán lakatot akasztanak ajtóikra… A végén a cechet az ő esetükben is a sor végén állók fizetik, ahogyan a kárt is az ő hátukra pakolják.

Amire most rátelepszenek a bugyelláris őrei, kedves miniszterelnök úr, az kőkeményen az emberek pénze. És, miniszterlnök úr, ha az állam elveszi az emberek pénzét, azt megszorításnak nevezik mifelénk és mindenütt a világon.Ahogyam az áruházláncokra most kivetendő különadót is, s effelől élő embernek kétsége nem lehet, a vásárlók fogják kifizetni. Azaz, bár közbeiktatva kereskedelmi, telekommunikációs, energetikai cégeket, bankokat, a számlát mindig a sor végén állóknak kell rendezniük.

Perze, mint említettem, én egy porszemnyi senki vagyok, nem érthetem a magasszintű megfontolásokat. Talán nem is kell értenem. Én csak azt tudom, hogy hiába kiabálnak nekem napsütésről, míg látom a körülöttem szakadó esőt.

De én csak várok türelmesen. Nem megszorításokra, mert azokra hiába várnék, miniszterlnökünk világos megnyilatkozása szerint. Nem fizetésem értékének megmaradására vagy ne adj’ isten növekedésére. Nem is jó magyar forintunk combosodására, hogy hiteleimet nyöszörgés nélkül törleszthessem. Még a kiszámítható nyugdíjas éveimre sem várok egy olyan világban, ahol az alapvető rendszerek is tollpihe könnyedségével változnak.

Arra várok, türelmesen, hogy végre biztató és igaz szót kapjak. És hihetőt. Arra pedig nagyon nem szeretnék várni, hogy elfogyjon a türelmem.

Nézzen hozzá

 

Miniszterelnöki tájékoztató (wav) 

 

Olvasson hozzá

 

Szilánkok az objektív és következetes magyar sajtó tükréből

 

A banki különadót más gazdasági szektorokban is meghonosítja a kormány. Ún. válságadót fognak fizetni az energetikai és telekommunikációs vállalatok. A kormány felfüggeszti a magánnyugdíjpénztári tagi befizetések továbbutalását ezen pénztárak felé. Ahogyan már megszokhattuk, irányultságától, netán köldökzsinórjától függően minden média másként mondja el ugyanazt a mondatot. Az  Index szerint Parragh László, a magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke szerint az új adókat az érintettek a fogyasztókkal fogják megfizettetni. A Hír TV szerint Parragh László egy brüsszeli rendezvényen üdvözölte az új adók bevezetését. Látszólag nincs ellentmondás, csak a hangsúly került máshová. Vagy mégis?

A Népszabadság szerint Orbán elmegy a falig, útközben 700 milliárdot talál az állami komódban. Aztán kopp?

A Magyar Nemzet, a nagybetűs Szilvásy-cirkusz árnyékában csökkentett betűmérettel tágítja ismerettárunkat azzal, hogy az új válságadókat a kormány önálló képviselői indítványként nyújtja be a Parlamentnek. A végszavazás eredménye lehet még kérdés bárki számára?

A Népszava kimondja, amit mindenki tud, mégsem nyilatkozza senki, miszerint államosítják a magánnyugdíj-pénztárak vagyonát. Nem is tudni… mintha az a mi vagyonunk lenne, tagoké, nem?

A Magyar Hírlap huszárosan utasítja adófizetésre a multikat (is). Szegény Hírlap, neki még nem mondták, hogy a multik pénze is a mi zsebünkből táplálkozik?

 

Tessék csemegézni. És tessék eldönteni, kinek van igaza. Meg azt is, nekik higgyünk vagy már kissé párás szemeinknek.

 

 

 

Beküldés ideje: 2010-10-14 10:29:28

 


 

Dr. Schmitt Pálnak
 

Dr. Schmitt Pálnak, a Magyar Köztársaság elnökének

 

Tisztelt Elnök Úr!

Megválasztásának − gondolom, honfitársaim nevében használhatom a többes szám első személyt − őszintén örültünk. A magam részéről pozitív meglepetésként ért, hogy már programbeszédének is részét képezte: tenni szándékozik a magyar nyelv megtartása, jobbítása érdekében. Igen terjedelmes, ugyanakkor szilárd tudományos okfejtés tárgya lehetne megmutatni, hogy a nyelv megőrzése a nemzet megtartásához  nélkülözhetetlen. Azt is elsődleges fontosságú felismerni, hogy nyelvünk ügye a jelenben nem áll jól. Ennek alátámasztására hadd idézzek itt néhány kiragadott beszédfoszlányt hazai média műsoraiból.

 

…az adott okot a harang megkongatásának…

(Greenpeace szakértőtől) …a fémek lúgos kémhatásnál a vörös iszapban tartózkodnak…

…a hőmérsékletben komolyabb lehűlés nem várható…

…a hőmérséklet mértéke 22 fok…

… olyan gépjárműveket is elloptak, amelyek tartalmaztak gépjárművédelmi kialakítást…

… A kormánynak nem állt hosszú ideje arra…

Hasonló, anyanyelvünk által elszenvedett frontális ütközéssel sajnos, percenként találkozhatunk tömegtájékoztatási eszközeink figyelése közben. Az elkövetők részben „csak” állampolgárok, nagyobb részük viszont a műsorok aktív résztvevői, akiknek elvben hivatali kötelességük lenne azon a nyelven beszélni amin Vörösmarty, Petőfi, Arany, Madách, Ady, József Attila beszélt (a sor csak rövid vázlat!). Azt senki ne mondja, hogy ne lenne kitől tanulni! Nagy felelősség nehezedik pl. meteorológusainkra, akik minden adónkban naponta többször szerepelnek és nézettségi indexük is kiemelkedő (l. előbb).

Semmi szándékom „sárdobálni”, „nem én kiáltok, a Föld dübörög”… Próbáljunk tenni a nyelvért! Úgy gondolom, sürgős projektjeink között ez pénzben a legolcsóbbak között lenne. Vegyük komolyan a közoktatást! Engedjük, tegyük lehetővé, hogy a jó pedagógusok tudjanak dolgozni! Növeljük presztizsüket! Ha csak, mondjuk, egyharmad annyi energiával népszerűsítenénk őket, mint a celebeket, hű, hol tarthatnánk máris! Iktassuk ki jogrendszerünkből azokat a paragrafusokat, amik lehetővé teszik, hogy  fiataljaink komoly munka nélkül megúszhassák a számonkérést! Ébresszük rá őket, milyen fontos, nemes feladat a tanulás! Édesapám nekem, mint oktatónak azt mondogatta: „Fiam, ha te jól szólsz fiatalokhoz, azok a Sion hegyet is arrébb tolják, csak találd el a hangnemet!”

Én még mindig feszült figyelemmel vártam, hallgattam Lőrincze Lajos Édes Anyanyelvünk c. műsorát. Miért nincs ilyen műsorokból több? A mai végkielégítések összegére figyelve szerintem legkiválóbb nyelvészeink is nevetséges összegekért vállalnák, hogy a médiában tanítsanak bennünket.

Erősen remélem, hogy köztársasági elnök úrnak e sorok megerősítést jelentenek tervei megavalósításához.

Tisztelettel:

Dr. Szeszák Ferenc, Debrecen

 

Beküldés ideje: 2010-10-19 13:31:21

 


 

Öreg Darázs nem vén Darázs!
 

 

Nem hittem, hogy Sting megtölti majd a Papp Lászlót. Úgy okoskodtam, hogy az ő zenéje eltér a populáris, tömegmozgató, nagyképűen fogalmazva könnyen emészthető és könnyen kedvelhető műfajoktól, melyek csápolók ezreit késztetik spórolt pénzük belépőre költésére. És nagyjából félházra számítottam annak elllenére is, hogy a lassan veterán angol zenész neve méltán fogalommá nemesedett évtizedek alatt, bemutatni annak sem szükséges, aki másik csatornára kapcsol, ha felhangzik Gordon Matthew Thomas Sumner (Sting=darázs) összetéveszthetetlen hangja a tévében.

Bevallom, magam is „korlátozott” rajongója vagyok, néhány dalát szeretem s lelkesen éneklem vele együtt, ha játszák a rádióban és ha nem hallja senki vélhetően szánalmas kornyikálásom. Az életmű további darabjait vagy nem ismerem, vagy nem is szeretném ismerni. Akkor sem, ha muzikális kultúrámra ez utóbbi hozzáállásom nem vet túl jó fényt.

Mégis elmentem Sting budapesti koncertjére, némi finomam agresszív külső befolyásoltság hatására.

Tévedtem! Az Aréna majdnem teljesen megtelt (a hivatalos adatok szerint 11 ezer néző váltotta meg a meglehetősen borsosan kínált belépőt). Ez nem pusztán Sting rétegzenész mivoltát látszott cáfolni, de mintha azt a vélekedést is alátámasztotta volna, hogy válság ide, válság oda, szegénység lent és fent dacára, nagyon sokan hajlandók komoly öszeget áldozni a kultúrára, annak élvezetére, szomjas befogadására. Mert amit Sting csinál, bár a szótár szerint könnyűzene, bizony kultúra a javából. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy, ha már könnyű a zene, ez annak a legfelsőbb, vékony rétege. Sajátos, egyéni hangvétel, egy lényegretörően egyszerű, 59 éves sztár előadásában. Még az is lehet, hogy elnézést kellene kérni tőle a „lesztárolásért”, tudván, kikre alkalmazzák manapság a titulust.

Sting ötvenfős szimfonikus zenekarral érkezett hozzánk. A nyolc órai kezdéssel meghirdetett koncert pontban nyolc órakor el is kezdődött. Elmaradt tehát a közönség várakoztatása, a sztárság önmagának mindent megengedő fitogtatása. Sorjáztak az életmű dalai, néha egy-két mondatos összekötő szöveggel, teljes harmóniában a londoni filharmonikusokkal, tökéletesen sallangmentesen, a koncertekről ismert látványelemek, fényhatások igen visszafogott alkalmazásával.

 

Sting egész egyszerűen odaállt a mikrofonhoz és élénekelt. Kristálytiszta, karakteres hangon, számos hangszeren játszva közben, minden színpadias vibratótól mentesen. Erősen, egyenesen. És az tökéletesen elég is volt. Elég volt a többezer ember üdvrivalgásához, megénekeltetéséhez, ünnepléséhez. Egy angol úr állt a színpadon, aki többször megismételte jól ismert slágerének záró sorait. Az „Egy angol New Yorkban (Englishman in New York): Légy önmagad, nem számít, mások mit mondanak. A közönség örömdalolása mellett talán éppen ez Sting lényege. Valaki, aki igazi ilághírre tett szert, aki nem egy menedzserek és média által kreált felfújt rágogumi-lufi, önmaga tudott végig maradni hosszú-hosszú pályafutása során. Newcastle szülöttje, aki volt kalauz, építőmunkás, bányász, aztán kisebb-nagyobb zenekarok tagja, mintha megelégedne azzal, amit produkál, amit  letesz az asztalra. És valóban, amit Sting nyújtott november 6-án este, több volt minden csillogóra, működösre polírozott show-nál. Talán éppen azért, mert nem volt az. Az értéket és értékest felismerhetjük akkor is, ha nem riszálja száz csinosra sminkelt táncos formás ülőfelületét mögötte, égigérő kivetítők szemgyilkoló villogása mellett.

A már nem fiatal Darázs igazi profiként, igényesen és precízen bizonyította, hogy hiába deresedik lassan bele önnön korába, hangja mélyen megszégyenítheti a legtöbb kortárs „bajnokot”. Lehet szeretni dalait, lehet nem szeretni őket. Ízlés dolga. És, miként a New York utcáin sétáló kifogástalan angol genlemantól megtanulhattuk, ízlésről nem illik vitázni. No meg azt is, hogy legyen bármilyen szemfényvesztőn sziporkázó a világ divatja, maradjunk mindig önmagunk. Sting koncertjének varázslata a bizonyíték rá, hogy érdemes.

Meg azt is, hogy bizony-bizony, öreg darázs nem vén darázs!

 

Englishman in New York:

(Budapest, 2010 november 6.)

 

 

Beküldés ideje: 2010-11-08 11:59:33

 


 

Biszku Béla ártatlan?
 

Biszku Béla ártatlan?

Biszku Béla körül a média nagy zajt csap, majdnem olyat, mint Gyurcsány körül. Jogi intézményeink viszont nem találnak rajta fogást. Valamit nem értek. Biszku Béla annak idején aláírta azt az illegális Kádár kormány által a Szovjet vezetéshez írott levelet, melyben a Szovjetunió fegyveres beavatkozását kérték az 56-os forradalom leverésére. Erre senki nem emlékszik? Vagy ennek sincs jogilag semmi jelentősége?

2010-11-15

Elérhetőség a szerkesztőnél.

 

Két fiatal újságíró trükkel vette rá az 1990 után egyetlen interjút sem adó Biszku Bélát kameraelőtti nyilatkozattételre. Az 1957-1961 közötti belügyminiszter, aki bevallottan az ’56-os forradalom utáni megtorlások egyik vezéregyénisége volt, megdöbbentő arroganciával beszél azokról az évekről, szerepéről, mintha tudomást sem venne az azóta bekövetkezett változásokról. Miközben kiemelt állami nyugdíjból “tengeti” lelkiismeretfurdalástól tökéletesen mentes idős napjait. Látszólag egyáltalán nem kísértik nyugodt álmát akasztófák, hosszó börtönévek sötét árnyai, bocsánatot kérni nem hajlandó. És ezt háborítatlanul megteheti 2010-ben, Magyarországon…

   Az elkészült interjú nyilvános vetítését Biszku családja megtiltotta, személyiségi jogokra hivatkozva. Az Országgyűlés kulturális bizottsága határozati javaslatot terjesztett elő, mely szerint közszereplő, a múltból sem, nem tilthatja meg vele kacsolatos közérdekű adatok nyilvánosságra hozatalát. Azóta is jogászok és jogászkodók hada vitázik és lamentál Biszku büntetőjogi felelőssége fölött. Ez is a “vértelen” rendszerváltás következménye lenne? Paktum? Vagy csupán a jogállam élettől elrugaszkodott értelmezése? (szerk)

 

 

Biszku Béla (Márok, Bereg vármegye, 1921. szeptember 13.) szerszámlakatos, keményvonalas kommunista politikus, „a puha diktatúra legkeményebb ökle”, (…)

Részletek itt

Nézze meg a Duna TV összeállítását

 

 

Beküldés ideje: 2010-11-16 09:40:38

 


 

Csokitolvajok börtönbe!
 

„Budapest egykori rendőrfőkapitánya, Gergényi Péter is segítette az elmúlt években Hunvald Györgyöt, Erzsébetváros volt MSZP-s polgármesterét, akit 24 társával együtt bűnszervezetben elkövetett különösen jelentős kárt okozó csalással és más bűncselekményekkel vádolt meg az ügyészség – derült ki a lapunk birtokába került nyomozati iratokból.”

(Magyar Nemzet)

 

„Szegény Hunvald 21 hónapja ül előzetes letartóztatásban. Rács mögötti létének nagy részében a valaha általa vezetett önkormányzat arra is igen nehezen szánta rá magát, hogy a volt polgármesternek folyósítandó tiszteletdíjat és kiadós költségtérítést felfüggessze. Pedig, s talán ez nyilvánvaló, utazási és egyéb a köz érdekében felmerülő kiadásai a börtöncellla jóvoltából meglehetősen összezsugorodtak.

Szegény Hunvald lebukott, annak ellenére, hogy, mint minap kiderült, tudta, hogy telefonját lehallgatják. Önkormányzati ingatlanok áron aluli eladásával, hatalommal való visszaéléssel meg hasonló panamákkal gyanusítják, néhány fegyverhordozójával egyetemben. És nyomoznak, túlóráznak remek hatóságaink az ügyön immár 21 hónapja. Mire vádat emelnek, bíróság elé kerül az ügy és végiggyalogolja a hatékonyan működő magyar igazságszolgáltatás végeláthatatlan lépcsősorait, szegény Hunvald már arra sem fog emlékezni, miért is akarják őt bekasznizni. S talán arra sem, ki súgta meg neki, vélhetően jó elvtársi bázison, hogy az ügyészség megrendelésére a nemzetbiztonsági szakszolgálat lehallgatja telefonját., Nos, ha igaz, hogy Gergényi (is) nyújtott felé segítő jobbot (vagy balt!), akkor ez a kérdés megfejtésre talált. Persze, ahogyan már ez mifelénk igen divatos, nyílnak új és új talányok.

Például a miniszterelnök görcsös ragaszkodása Pintér Sándorhoz a visszaállított belügyminiszteri páholyban. Pintér, sok minden más mellett, köztudottan jó pajtása és üzlettársa volt Gergényinek, akit egyébként a 2006 őszén bemutatott „Verjük péppé a magyart ’56” évfordulóján” című budapesti szuperprodukció rendezőasszisztensének tartanak. A főrendező személyét, szerény visszahúzódása miatt, homály fedi, s e homályt az új kormány vizsgálódó bizotttságai sem tudták szétoszlatni. A bizottsági meghallgatásra beidézett békésen nyugdíjaskodó Gergényi volt fővárosi főrendőr szakszerű és arányos rendőri fellépést emlegetett a 2006 októberi tüntetések oszlatása, a kilőtt szemek, eltört újjak, bevert fejek és válogatás nélkül megalázott „rebellisek” vonatkozásában. Első nekifutásra Pintér régi-új belügyér is hasonló szakmai álláspontra helyezkedett, míg főnöke finoman bokán nem rúgta.

Ama bizottság ülést ülésre halmozva meghallgatott, vizsgálódott… És igazából nem látjuk a felelősöket. A rendezőasszisztens, a sok apróbb asszisztens, köszönik, jól vannak, a főrndezőről nem is beszélve. A belügyminiszter, állítólag, a közbiztonság gyors helyreállításának érdekében, főtanácsadói minőségben tart igényt ama Kiss Ernő nyugalmazott rendőr tábornokra, akit sűrűn kapcsoltak le saját kollégái ittas vezetés, kocsik részeg tördelése miatt, vagy éppen azért, mert a közeg Teve utcai székházát alkalmi szabadtéri illemhelyként használta.

A 2005-os „népnevelés” szálai messzire vezethetnek. Talán egészen odáig, ahol az érinthetetlenek tartózkodnak. A bizottsági meghallgatásokon minden asszisztens állította, az akkori miniszterelnök semmiféle utasítást nem adott, közvetlen főnökeik pedig vagy vidéki garázsukban barkácsoltak vagy kényelmesen elfeküdve gyönyörködtek a tévé által a pesti utcai csatákban. Felelős, felelősség???

Mégis, mintha néhány jelecskéje mutatkozna az igazi „agytröszt” sarokba szorításának. Gyurcsány Ferenc egy-két cégénél kisebb könyvelési hibákat találtak!

A történelem ismétli önmagát? Nincs új a nap alatt? Néhány évtizeddel ezelőtt Al Capone-t is csak adócsalás miatt sikerült rácsok mögé juttatni… De őt legalább akarták.

Mi sem természetesebb, mint következmények nélkül hagyni mindent és mindenkit, aki valaha is a kondér közelébe férkőzhetett. Míg, egyébként nagyon helyesen, rabosítjuk a túlfőtt agyú tinédzsert, aki elemelt egy vacak csokit a különadó által amúgy is fejbekólintott multi pláza polcáról.

Hát… Tetszettünk volna forradalmat csinálni? És kicsit a szavazófülkén kívül is?

 

Beküldés ideje: 2010-11-16 15:33:01

 


 

Székely templomok

Kedves Holnaplátogatók!

Pár nappal ezelőtt kaptam az alábbi képsort a székelyföldi templomokról. Úgy éreztem, ezt meg kell osszam önökkel. Nézzék meg ezeket a kis ékszer-dobozokat! Mennyi szépség, mennyi szívvel-lélekkel teli gondosság van felhalmozva ezekben a kis szentéjekben!

A meghatottság élménye után a vidámság szállt meg, mondanám kibujt belőlem a kisördög: Van Isten! Ezek a közismerten bölcs székelyek már rájöttek, hogy csak a Jóistenre számíthatnak! Az pedig nem lehet, hogy ennyi szépséget összehordtak csak úgy, potyára!

Üdvözlettel:

Dr. Szeszák Ferenc, Debrecen

Katt a képre :

 

 

Beküldés ideje: 2010-11-17 09:23:26

 


 

Alföldi Róbertnek
 

 

„Nem tréfa: hazánk megcsonkítását ünneplik majd a Nemzeti Színházban

Szinte hihetetlen, de az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színházban december 1-jén, a román nemzeti ünnepen előadást és állófogadást rendeznek. Nyolc éve hatalmas felzúdulást keltett, amikor Medgyessy Péter szocialista miniszterelnök ugyancsak ezen a napon Budapesten együtt ünnepelt román kollégájával. 1918. december 1-jén tartották Gyulafehérváron a románok nagygyűlését, amelyen elfogadták a már megszállt Erdély egyesülését a Román Királysággal, megalakítva a Román Nemzeti Tanácsot. A lapunk által megkérdezett színészek és történészek bírálják Alföldi döntését.”

Magyar Hírlap

 

A teljes cikk itt olvasható:

 

Alföldi Róbertnek

 

Vezérigazgató úr!                                                                                 Alföldi Róbert

 

Igen, tudom, illene valamilyen udvariassági formulával megszólítanom önt, de most valahogyan nem megy. Nem áll rá a kezem, különben is percek óta számolok magamban, most úgy háromszáz körül járok, hogy ne első dühöm nyomkodja a billentyűket. Méltatlan lenne talán oktalan és egyáltalán nem európai szellemű haragomat önre zúdítanom. Önre, aki sokak szerint igen tehetséges színházi ember, sokak szerint legalább ugyanannyira polgárpukkasztó, alternatívnak nevezhető személyiség. Ezért bátorkodom önhöz most vezérigazgatói beosztásában fordulni. Tiszteletlenségem tudja be vidéki tudatlanságomnak és, ha képes rá, nézze el azt nekem.

Nem is pocsékolnám perceimet ilyesfajta megszólalásra, ha ön, a sors fintora által, éppen nem a Nemzeti Színház ura lenne. Egy kukoricagóréból összetákolt rivaldában ön nyilván zavartalanul tervezgethetné intézménye rendezvényeit, különösebb visszhangok vagy rosszallások nélkül. De, ha jól emlékszem, ön a Nemzet színházát dirigálja, amit a Nemzet épített önmaga számára és még az a kormány sem változtattta Alföldi vagy Népi színházra nevét, mely önt, talán az általa szegényesnek ítélt hű választék okán, trónusra emelte a Duna partján.

Legendás elődei helyett, ahogyan „alternatív” mivolta készteti, ön egy nemcsak színésznek, de politikusnak is meglehetősen képességhiányos ember példájából merít akkor, amikor 2010 december 1-jén, a Magyar Nemzeti Színházban díszelőadásnak és állófogadásnak ad helyet, Románia nemzeti ünnepe alkalmából. A példakövetés sántít kissé, ugyanis a nagy előd, szépemlékű Medgyessy Péter miniszterelnök 2002 december 1-jén legalább nem egy magyar nemzeti intézményben koccintgatott nagy átéléssel remek román szomszádainkkal annnak örömére, hogy 1918-ban az ősromán Gyulafehérváron összehordott ún. nemzetgyűlésen kimondták Erdély egyesülését a román királysággal. Ő megelégedett a szerény Kempinski szállodával, jobbb híján.

Tulajdonképpen egy kis népi mázt kentek azon nagyhatalmi döntésekre, melyekkel az 1916-ban feladott  semlegességért és pálfordulásért jutalmazni óhajtottták a románokat. Volt tehát össznépi összejövetel, és volt utána évtizedekig mellveregető oktatás, dáridós ünneplés a kikerekedett Romániában a nagy egyesülés emlékére.

És volt ott, Erdélyben, több millió magyar ember, volt ott ezer év tömény magyar történelem és kultúra, amit drága jó román szomszédaink tök egyszerűen magukba „egyesítettek”. És maradt egy kicsi, védtelen, körbeszabdalt Magyarország, majdnem felfoghatatlan s máig feldolgozhatatlan veszteségekkel.

De fel a fejjel, vezérigazgató úr, maradak ebben a körbefaragott országocskában olyan hős lelkek is, akiknek utódai boldogan pezsgőznek, díszelőadnak és állófogadnak a győztes és országrabló románok egészségére. Netán az ön ismerősei között is akad ilyen? Esetleg akad erdélyi származású ember? Vagy olyan renitens magyar, aki bizony nem hajlandó, minden amolyan européer értelmiségi győzködés ellenére sem örömünnepként megélni azt, ami egyik legszomorúbb nemzeti gyászunk?

Ön művelt ember, ráadásul színész, így méltán elvárható a nagyszalontai (Erdély) születésű költőóriásunk, Arany János versének ismerete, melyben a walesi bárdok helytállásának emel emléket, kik a tűzhalál küszöbén sem voltak hajlandók az országukat leigázót dícsőíteni.

Nem kérhetem öntől, hogy szívlelje meg Arany versének igaz mondandóját és ne hajtson főt kirablóink s leigázóink előtt. Ez fölöttébb unalmas és divatjamúlt nemzeti, ha jobban tetszik, magyarkodó konzervativizmus lenne, amit ön vélhetően zsigerből elutasítana. De azt talán kérhetem, hogy a drága francia pezsgővel gyöngyöző poharat december elsején ne a Nemzetibe érintse össze a gyászunkat okozókéval.

Önnek, mint a magyar kultúra fellegvárának vezérének, talán nem okozna vörös kiütéseket alsófelén, ha néha-néha a magyarokra is gondolna. Ha kerülné elénk tárni önmagunk és határon kívül élő testvéreink szembeköpésének ceremóniáját Thália magyar templomában. Higgye el, vezérigazgató úr, nem vagyunk mi annyira rosszak, hogy ne érdemelnénk egy kis figyelmet az ön részéről. Hiszen lám, milyen szép és magasztos munkahelyet barkácsoltunk önnek! És ön akkor is ott székelhet, mikor szívének talán kevésbé tetsző eszméket valló hölgyek és urak dönthetnek az önéhez hasonló posztokról a magyar Országgyűlésben.

Vezérigazgató úr! Ha polgárt akar pukkasztani, s e célból személyisége, művészete, színházi hatalma már kissé kevésnek bizonyulna, keressen talán magának más alkalmas alanyokat, ne a magyarok orrát fricsázza, valamiféle önjelölt hivatástudatú artistaként. Y Semmi szükség önmagunk megalázására, ön általi megalázására, bitorlóink ünneplésére. Sem arra nincs szükség, hogy egy világ láthassa, hallhassa, milyen gerinces igazgatót sikerült találnunk nemzeti színházunk élére. Bőven elég, ha mi tudjuk, és üdvösebb, ha e tudást megtartjuk magunknak. Hogy ne keljen kajánul vigyorgó román öltönyösök sötét és kárörvendő pillantásait elszenvednie az egész magyarságnak.

Ennyi talán mégis jár nekünk, nem úgy véli, vezérigazgató úr?

Talán segít, ha egy ön által is emészthető szempontra hívom fel szíves figyelmét: gondoljon a decemberi cécó után esetlegesen elpártoló bérletesekre. Vajon, vezérigazgató úr, hogyan udvarolja majd ki a mostani kormánytól a kieső bevételt? Netán majd beszáll a román nagykövetség a finanszírozásba? Alig hiszem, mert ő, miután megkapta, amit akart és végigélvezte a magyarok arcába csapott pofonos vörös pírját, az ön nevére sem fog emlékezni. Pedig nem ártana, ha megtenné. Mert talán mi, magyarok már nem is szeretnénk emlékezni rá.

 

Kercsó Alpár

Adalék, 2010 november 18

 

„Alföldi Róbert igazgató szerdán este az MTI-n keresztül tudatta, hogy visszavonja megállapodását a Budapesti Román Kulturális Intézettel, jóllehet, a román nagykövet már szétküldte a meghívókat a nemzeti ünnepére.

A szomszédos országban ezen a napon Erdély Romániához csatolását ünneplik, amit 1918 december elsején mondtak ki Gyulafehérváron. A terv az volt, hogy a Nemzeti Színházban november 30-án este előadás és állófogadás lesz az ünnep alkalmából.”

 

(index.hu)

Olvasson hozzá

 

Magyar Nemzet

 

Magyar Hírlap

 

Népszabadság

 

Új Magyar Szó (Románia)

 

Háromszék

 

 

 

 

 

 

 

 

Beküldés ideje: 2010-11-17 12:18:17

 


 

Üvegkoponya
 

 

Gyakran emlegetik, általában korosodó emberek, hogy isteni szerencséje a törzsfejlődésnek koponyánk csontból való építése. Mert képzeljük el, ha például üvegből lenne, s láthatnánk minden olyan gondolatot, melyet az illető nem önt szavakba vagy nem úgy önti őket szavakba, ahogyan azok az üveggömbben felvilllanak. Néha bizony üres gömbökkel is találkozhatnánk, tökéletesen villanásmentesekkel, s talán nem is értenénk, mitől nevezi magát embernek az istenadta.

De, nagyon üdvösen, vastag csontlepel zárja el agyunkat szemeink elől. Így aztán nyugodtan hazudozhatunk, színészkedhetünk, megjátszhatjuk magunkat. Udvariaskodhatunk az utált személlyel, bókolhatunk a csúnya nőnek, dicsérhetjük a vacakot, ócsárolhatjuk a minőségit. És nem feltétlenül egy kigyógyíthatatlan hantázási kényszer hatására. Aért, mert ezt várják el tőlünk. A nagybetűs társadalom várja el, a „gondolkodó” emberek várják el. Tízezer évek alattt megtanultuk, hogy a tiszta őszinteség lehetetlenné teszi a közösségi létet. És, ugye, mi társas lények lennénk, vagy mi a szösz?!

Namármost, dagonyázunk kényelmesen megszokott füllentő-pocsolyánkban, és egyszer csak jön egy emberke, ráhuppan a világháló hullámaira, ahol nagyjából ma még bármit kimondhat, és elkezdi közzétenni legféltettebb titkainkat. Persze, nem az én rejtett villanásaimat, még csak az önét sem, kedves olvasóm, hiszen azokra vajmi csekély érdeklődést mutatna a botrányokat áhítozó modernkori ember. Nem. Rögtön a kis világunk vezető nagyhatalmának kinyilvánított Amerika elkendőzött bugyraiból ás elő s hoz a fényre nem kevesebb, mint negyedmillió ún. dokumentumot. Első nekifutásra az oly sokszor hangoztatott terrorizmus elleni háború mögttes eszmecseréit olvashattuk, most pedig az amerikai diplomácia irományaival borzolja a kedélyeket. Ha még valaki nem hallotta volna, az emberke neve Julian Assenge, a „kifecsegő” oldal címe: wikileaks.org.

Egy világ tanulta meg e címet. És egy világ csemegézhet azokon az iratokon, melyekből kifelejtődtek a diplomáciában kötelezően mellébeszélő szóvirágok, terjedelmes semmitmondások. Mintha szerkesztőjük, javarészt amerikai nagykövetek szerte a földgolyón, levették volna nyakkendőjüket, jól vasalt öltönyüket, lazán belesüppedtek hivatali foteljükbe és pihenésképpen őszinteségi rohamban fürdőztek volna.

A visszhang, ahogyan elvárható volt, meglehetősen zajos. Rengetegen várják az egyre szaftosabb szappanopera újabb részleteit, zsong tőlük a világsajtó. És majdnem ugyanannnyian gyomorgörcsökkel kínlódva figyelik rémülten a monitorokat.

Rémülten, mert sok minden kiderülhet. Például az ötletgazdák igazi ismeretei, első és hátsó szándékai midőn utat nyitottak két véres háborúnak, Afganisztánban és Irakban. Kiderülhet, milyen megalapozottan postáztak vágóhídra emberek ezreit, egy meglehetősen fantáziátlanra összetákolt hatalmi demagógia kíséretében. Kiderülhet, hogy ott építenek árvíztől védő gátakat, ahol csupán sivatag van. Ott keresnek ellenséget, ahol halálpontosan tudják, hogy soha nem volt. Kiderülhetnek azok a sötét mutyik, bizniszek, melyek leplezésére katonák százezreit és dollárok százmilliárdjait tologatták és tologatják ma is a sajátjuknak kikiáltott Föld nevű sakktáblán. Kiderülhet az igazság. A szalonképtelen, meztelen és kellemetlen szagú igazság. Amit a csontos koponya lenne hivatott jótékonyan álcázni. Tudják, a békés egymás mellett élés érdekében.

Aztán kiderülhet, hogy kis világunk legnagyobb és legprofibb diplomáciai gépezete bizony semmivel nem jobb, mint bármelyik másik. Ugyanolyan esendő és korlátozott képessgű „káderek” tekerik a kerekeket, mint eldugodtabb országokban, félreeső zugokban. Kiderülhet, hogy a világ legprofibb és legjobban kistafírozott biztonsági szolgálata bizony a legprózaibb diplomáciai levelezéseket sem képes zár mögött tartani kíváncsi pillantások elől. Kiderülhet, hogy a világ legavatottabb kémszolgálata rászorul a szétspriccelt nagykövetek velős információira, hiszen az amerikai külügyér éppen adatgyűjtésre buzdítja delegáltjait.

Kiderülhet, hogy a nagysúlyú szózatok és pingvinszerű öltönyök mögött valójában szörnyen földhözragadt érdekek osonnak a fényes fogadásokon, tárgyalásokon, sajtótájékoztatókon. Hogy a kínkeservvel összehozott kompromisszumok, világpolitikai irányok, két- és sokoldalú, az emberiség jövőjét meghatározó vagy éppen történelmi jelentőségű (lehet választani!) döntések valójában már régen megszülettek. Hátsó szobákban, néha közönséges pletykák kíséretében… A látványos műsor rendszerint csak a mindenkit hülyének néző máz.

És, horribile dictu!, kiderülhet, hogy a világ kormánykerekénél sürgölődőknek talán sem jogosítványuk, sem KRESZ-vizsgájuk nincs.

Egy kicsit üvegfeje lett a világpolitikának. Egy kicsit beleláthatunk abba a fakanálba, mellyel a bennünket főző kondérban kavargatnak.

Persze, ahogyan az égvilágon semmi, úgy talán a Wikileaks-en közölt adatok sem mind valósak. Assenge előre bejelentette azok közzétételét, mégsem állította le senki. Sem kormány, sem semmilyen ún. biztonsági szolgálat. A harag ugyan áradt és árad felé, mindenhol nemzetbiztonsági veszélyeket harsognak. És, vélhetően hozzájuk méltó szakértelemmel és ötletességgel, kitalálták a megoldást: Asssenge pedofil, hát le kell tartóztatni, ezért nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki ellene.

Szánalmas próbálkozás!

Csak ennyire futotta? És mekkora védelmet fog nyújtani a például Amerikában oly szentnek tartott nyilvánosság Julian Assenge-nak, aki tulajdonképpen semmit nem mondott, mindössze felkent vezérenket idézi? Netán valami teljesen másról lenne szó? Elkápráztató cirkuszról, melynek elvakító fénye mögött további sufnimutyik születnek? Manipuláció?

Nem tudhatjuk. A krdés inkább az, akarjuk-e tudni? Nem tenné-e az a tudás ugyanúgy elviselhetetlenné mindennapi közös létünket, mint az üvegkoponya, melyből minden őszinte gondolat kiviláglik?

Tényleg csak addig érezzük magunkat kényelemben, míg a világot olyannak látjuk, amilyennek mutatják nekünk, mutatjuk egymásnak és nem olyannak, amilyen a valóságban?

Kérem, ne válaszoljanak. Egyelőre örüljünk, hogy agyunk csontos kalitkában ücsörög. Az üvegkoponyához talán még sokat kellene fejlődnünk.

 

Kercsó Alpár

 

A közreadott dokumentumok itt érhetől el:

Beküldés ideje: 2010-12-02 11:02:36

 


 

Kis köz-apropo
 

 

 

A Moody’s hitelminősítő intézet két kategóriával hátrább sorolta Magyarországot a befektetésre ajánlott országok sorában.

 

Bogár László szerint a globális erőforrás-szivattyú nem enged ki karmaiból. A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap által javasolt és elvárt megszorítások elmaradása haragra gerjesztette a „szivattyút”, ezért kemény ellencsapásra számíthatunk. Bogár szerint a fenyegetést Bokros Lajos (még létezik!) szájába adta, miszerint a magánnyugdíj pénztárok tulajdonképpeni államosítása, a banki különadó, a multi cégek különadója rendesen kivágta a biztosítékot a nagytőke háza táján, és könnyen előfordulhat, hogy pillanatok alatt bedől forintunk.

Érdekes… Mindenki szalonképtelen, aki a legkisebb mértékben ellenálll a már említett két világszintű szivattyú (Világbank, IMF) hiteleitől való függésnek, a szociális hálók általuk előírt radikális megnyirbálásának, aki hozzá merészel érni az általuk üzemeltetett pénzelvonó rendszerekhez (bank, multinacionális céghálózatok stb.). És Bogár László elmélete sokadszor igazolódni látszik. A Moody’s leminősítésének mértéke még az oly szép számban nyilatkozó ún. szakértőket is meglepte. Igaz, őket két éve a pénzügyi válság betörése is váratlanul érte, a görög, ír, portugál, spanyol krach is derült égből villámcsapás volt számukra, nemkülönben az eurozóna aktuális betegsége.

A kérdés az, hogy miután elég szépen megtanultunk kicsik lenni, meddig szabad nekünk elmennünk a szivattyúkkal szembeni dacolásban? Meddig kell még minden józan emberi igény és szociális megfontolás, akár az ország érdekei elé helyeznünk a bankárszivattyúk érdekeit? És meddig lehet egyáltalán erőnk az ellenálláshoz? És, persze, mennyibe és mibe kerül ez nekünk?

Talán néha érdemes régi jól bevált értékeinkhez visszanyúlni. Például a híres magyar virtushoz.

Vagy mégsem?

A bizalmas dokumentumok közzétételében kétségtelenül aranyérmes Wikileaks egyik napokban közölt szövege szerint a messzi Afganisztánban oly hősiesen szolgáló, tökéletesen idegen érdekeket szolgáló magyar honvédek tulajdonképpen gyávák. Kisebb zűrbe kerülve, ami ugye háborús területen elő-előfordul, új zélandi bajtársaknak kellett intézkedniük helyettük. Mert, az írás szerint, a magyarok nem a helyzet javításán fáradoznak, egyetlen céljuk épségben visszatérni a táborba misszióikból.

Azért talán azt is kiszivárogtathatná a már világszerte hajszolt Julian Assenge, a Wikileaks alapítója, hogy mi a fészkes fenét keresnek a magyar katonák Afganisztánban? Mert azt sejtjük, hogy mennyit keresnek. Azt is, hogy a békefenntartónak meg újjáépítőnek kikiáltott küldetés mennyibe kerül az országnak, miközben egyetlen rozsdás centet nem hoz.Miért nem „épít újra” az az amerikai gőzhenger, aki bontott, miért nem tartja fenn a békét az amerikai gőzhenger, mely szétverte azt?

Apropo, Wikileaks! Az amerikai diplomáciai levelezéseket nyilvánosságra hozó internetes oldalt egyre-másra letiltják a szerverekről. Alapítója ellen nemzetközi körözést adtak ki. Merthogy, a szólásszabadság nem tévesztendő össze a nemzetbiztonsági károkozással. Amerika szerint Assenge nagy szívességet tett a terroristáknak, közölve az Egyesült Álllamok által kiemelten védendőnek nyilvánított objektumok listáját. Egyébként a listában szereplő tengeri csatornák, telekommunikációs vezetékek, gyógyszertárak, gázvezetékek valószínüleg az átlagember számára is kiemelten védendőknek minősülnének, kevéssé hihető, hogy a terroristáknak ezek nem jutottak eszükbe. Ráadásul, amit annyira őriznek, azt felrobbantani sem egyszerű, hogy egy kóbor utas cipője talpába csempészett löttyökkel véghez vihetné a merényletet.

A kérdés az, ki is a terrorista? Talán az afgán, aki igyekszik megnehezíteni az országát megszállók életét? Vagy az iraki, akit irritál, hogy Bagdad utcáin kevély amerikai harckocsik cirkálnak, s erőszakolnak rá bábkormányt, mely történelmétől és mentalitásától idegen életformába kényszeríti?És viszi kifelé országa kincseit, olaját számolatlanul?

Apropo, olaj! „Szakértők fejtegetik, hogy a magyar autós alapvetően azért is tankolhat drágábban, ha Kína és India olajzabálása fokozódik. Önmagában még kevés a forint gyengülése a mindenható dollárral szemben, még a benzin árának 59%-át kitevő adó sem elégséges. Kell egy kis kínai kereslet-növekedés. Hogy utána még nagyobb árral lepjen el bennünket (is) a minősíthetetlen tucatcuccok tömege, büszke Made in China felirattal. A címke már az első mosáskor felhígul, de annyi idő éppen elég arra, hogy a magyar áru ott rohadjon a raktárakban. S ha már eladhatatlan, a megtermeléséhez szükséges munkaerőre sincs szükség.

Apropo, munkaerő! Az Európai Unióban Magyarországon a leglacsonyabb  a foglalkoztatás. Tehát, nálunk dolgoznak legkevesebben a munkaképes lakosság arányában. Kérdés, hogy a munkahelyek vagy a munkakedv hiánya okán? Tudjuk, de szalonképtelen kimondani, hogy jelentős létszámú társadalmi csoportoknak égnek áll a szőr a hátukon a munka szó hallatán is. Másoknak nem érdeke dolgozni, hiszen különböző segélyeket hoz házhoz a postás, melyekért egyetlen fárasztó lépést sem kell tenni. De mi senkit nem hagyunk hátra! Mindenkit viszünk magunkkal, akár rászolgált, akár nem, kerüljön bármibe, kelljen azt a pénzt elvenni bárhonnan.

Apropo, mindenkit viszünk… Azokat sem hagyjuk, akik húsz éve képünkbe röhögnek, ha rendszerváltásról esik szó. Akik ma már nyíltam tagadnak mindent, amit az állítólagos rendszerváltás után kissé másképpen minősítünk, mint az ő uralkodásuk idején kötelező volt. És teszik azt kiemelt állami nyugdíjakon tengődve, gyakran a Rózsadomb környékén. Tehetik, mert nem hagyunk hátra senkit. Amolyan katonabecsület dolga ez, vagy mi a szösz.Sem hátra nem hagyunk, sem felelősségre nem vonunk. Miért is tennénk? Volt miniszterelnökünk, bizonyos Gyurcsány, aki majd’ nyolc évig tekerte a kormánykereket, kimondta: olyan ártatlan, mint a ma született bárány! Ő nem tett soha semmi kifogásolhatót, vele nyilván csak úgy megtörténtek a dolgok.

És igaza lehet. Hiszen, számtalan gyanú mellett, sok nyilvánvaló gazemberség ellenére Gyurcsány, köszöni szépen, nagyszerűen van. Az országról, melyet túl sokáig igazgaott, sajnos ugyanez mr nem mondható el.

Ez utóbbin azonban illene javítani. Fantáziadús nép lévén, ötletünk akad is bőven. És, ahogy az lenni szokott, az ötletek nem mindenkinek kedvesek. Sokan, kevesen, tüntetnek megvalósításuk ellen. Mert itt bárki tüntethet, s mintha a gumilövedékes, ökölcsapásos, csizmarúgásos tömegoszlatás sem lenne divatos mostanság.

Apropo, tüntetés…Néhány százan a magánnyugdíj-pénztári vagyon államosítása ellen demonstráltak. Érdekes volt látni a „tömegben” pénztári tisztségviselőket, olyan szakszervezeti kádereket, akik bevallottan a pénztárak vezetőségeiben is tagok. Talán azokból volt a legkevesebb, akiket 1998-tól belekényszerített a magyar állam a magánnyugdíj rendszerébe s akiknek most azt üzeni, hogy nem lesz, amiből nyugdíjat fizessen nekik. Akik most ugyanúgy választhatnak a magán és állami nyugdíjbefizetés közöttt, mint tehette azt Ádám ősapánk, akinek mondá vala az Úr: Ádám, itt van Éva. Válassz!

Apropo, választás… Soha nem volt még ilyen kiszámítható a magyar Országgyűlés döntéshozatala, mint a legutóbbi választások óta. A kormánypárti előterjesztések gyakorlatilag minden esetben elfogadottnak tekintendők már zárószavazás előtt. Hatalmas veszteséget okozna a Szerencsejáték Zrt-nek, ha politikai totót indítana. Szakértők szerint a nagytőke, a szivattyú, a stabil országokat kedveli. Minket mégsem szeretne?! Gyengécske korlátaink borzolnák kedélyeit? Kioktat, fenyeget, leminősít, sárba döngöli forintunkat? Azt a sekély kéjt sem hagyja meg nekünk, hogy egyszer nálunk is euróval fizetünk az akkor talán literenként 50 forintért mért benzinért? Inkább bedönti az egész eurozóna közös valutáját? Mi marad nekünk, ha egyáltalán leszünk még? Jüan?

Apropo, leszünk… Tízmillió alá csökkent az ország lakossága. Lélektani határokat emlegetnek, mint a tőzsdeindex, az árfolyamok, az árak esetében. Mert ma már a szaporodás is közgazdasági kategória. Támogatás, gyes, gyed, családi pótlék, bölcsödei díjak, iskolai étkeztetés-térítés kérdése.

Apropo, szaporodás… A új Alkotmány tervezetéből némi csúsztatással levezethető az abortusz tilalma is. Mintha visszautaznánk az időben és újra fel szeretnénk virágoztatni a „pult alatti”, sokszor életveszélyes művi terhesség-megszakítást. Pedig tudhatnánk, amit tiltanak, azt kicsit mindig jobban szeretjük, és minden módon műveljük. Amerikában sikeres üzletágak és hatalmas maffiák épültek rá a szesztilalomra, Gorbacsov antialkoholista kampánya is szépen elcsendesedett, ma már orosz barátaink is csak azért sopánkodnak, hogy tradicionális vodkájukat kiszorítani látszanak mindenféle nyugati szeszfélék. Sopánkodnak, de isznak rendületlenül. Oroszországban, Amerikában is. Természetesen Magyarországon egy kicsit mindig többet.

Pedig államunk aggódik értünk! Az alkohol és dohányfogyasztást mérséklendő, emelte a jövedéki adót. A fogyasztás, persze, nem csökkent, az adóbevétel hízott. Lehet, hogy valójában csak az volt a cél? Lehet, hogy a nyugdíjak esetében is lényegesen izgatóbb motiváció az a közel 3000 milliárd, ami állítólag magánpénztárakban hever, mint öreg napjaink biztonsága? Ha egyáltalán lesznek öreg napjaink, ilyen mértékű alkohol- és dohányfogyasztás mellett.

Azt mondják, büntetni kell a dohányost, mert többe kerül az egészségbiztosítónak. Azt is mondják, hogy ez nem igaz, ugyanis korai halála megóvja a biztosítót sokéves kezeléseinek költségeitől. Arról semmit nem mondanak, hogy a folyamatosan ráspollyal reszelt idegrendszerünk ugyan mennyivel növeli a tébé kiadásait és kit kellene azért büntetni.

Apropo, büntetés… Az állampolgári jogok biztosa kifogásolja a fiatalkorúan elzárását. Zokogó anyuka szipogva meséli egy ún. kereskedelmi tévében, micsoda szörnyű lelki nyomokat hagyott lopáson rajtakapott gimnazista-korú lányában a nagyjából kétnapos rács mögött töltött idő. Érthető. Ha nem hagyott volna nyomot, akkor tökéletesen értelmetlen lenne az elzárás. Azt már csak sajnálhatjuk, hogy anyuka elfelejtette említeni a lopás során fellépő lelki traumákat. Képzeljük el azt az elviselhetetlenül gyötrő feszültséget, amit a lebukás veszélye indukált az aranyifjú hölgyben! Meg amúgy is… Mi egy következmények nélküli ország vagyunk. Miért ne szivároghatna alá a magasabb szinteken természetes „érinthetetlen vagyok” szindróma nemcsak némely társadalmi csoport, de mondjuk a tizenévesek sorai közé is?

 

(Folytatjuk)

 

Beküldés ideje: 2010-12-07 10:40:57

 


 

Hogyan jutok el Budára?

Te valóban Budai vagy? Nem Magyarországról érkeztél?” – kérdezte az egyik Függetlenség napi vendég. Mire magamhoz tértem volna, valaki közbekotyogott. “Ott már jártam. San Antonio közlebében van. Nem nagy szám. Poros, meleg kisváros, nem szeretem Texas-t.” Már éppen ellenkedni kezdtem volna a ‘kis’, és ‘nem nagy szám’ ellen, mire a San Antonio és Texas szavak is eljutottak az agyamig. Valami itt nem stimmel. Közöltem velük, hogy nem Budáról jöttem, de azért magyar vagyok, semmi vész, de már szaladtam is internetközelbe, hogy utánajárjak Buda titkának. Érdekes történetre leltem. Megosztom veletek.

Amerika-szerte több Buda nevű helység létezik. Egy Nebraska-ban, egy Colorado-ban, egy Illionois-ban, egy Florida-ban és egy Texas-ban. Valamennyi kisváros, lakosságuk 5-600 főtől 2-3000 főig terjed. A texas-i Buda kivételével mind nagyobb településekhez tartoznak  önkormányzatilag. Honlapjaikon az elnevezés eredete rovat bizonytalan eredetetet, homályos történeti múltat említ, kivéve a texas-i névrokont, ahol a helyi történészek utánajártak a név eredetének. Érdekes történetet mesél a város apró helytörténeti múzeuma.

Buda ez is, Buda az is. Az építészeti stílusban van némi eltérés ugyan. ;)

Buda-t 1881-ben alapították Du Pre néven, de nem sokáig maradt ez az elnevezés, csupán 6 évig. 1887 őszén a helyi postamester tudomására jutott, hogy van egy másik Du Pre is Texas-ban. Mire a város új név választása elé került, addigra a helyi Carrington Hotelt már a “Buda Ház”-ként emlegette a környék.

A Dupre Notes/Dupre Jegyzetek 1886. szeptember 25-i száma így ír: “A Buda Ház az állam egyik legjobb szállodája. Az udvarias és szórakoztató házigazda, Mrs. Carrington, mindenkit szíves fogadtatásban részesít.” A város szóhagyománya szerint a Buda név a spanyol vidua, özvegy szóból ered, mivel a szállodában dolgozó remek szakácsnő özvegyasszony volt, – kinek kezéért valószínű a fél város a Carrington Hotelbe járt stake-t enni, – azonban a nyelvészek és történészek másképp látják.

A nyelvészek szerint a vidua szóból az angol nem alkot buda-t, arra pedig végképp nincs adat, hogy spanyolok  éltek volna ebben a kisvárosban azokban az években. Arra azonban sokkal inkább, hogy a buda szó, a magyar Buda-Pest névből ered.

A környéken élők ezzel a névválasztással tisztelegtek az 1848-as magyar szabadságharc előtt. Hogy honnan tudtak róla? A Carrington Hotelben nem sokkal a forradalom leverése után magyar menekültek szálltak meg, mielőtt letelepedtek volna a környéken. Hamarosan szájról-szájra terjedt egy kis, európai ország bátor fellépése, harca a szabadságáért. Ugyanez történt az illinois-i Buda esetében is. A névadás tisztelgés a magyar forradalom hősei előtt.

Buda barátságos, kedves kisváros, napjainkban gyorsan növekedő lakossággal,  életminőségi listán elfoglalt szép helyezéssel. Autópályán könnyen megközelíthető, gyönyörű tájon fekszik. Folyók, hegyek, vízesések és parkok, túra, horgászati, kemping lehetőségek tárháza. A város honlapja szerint ‘Budán jobb’.

 

Katie Garbutt

 

 

A szerző blogját a képre kattintva érheti el

 

Beküldés ideje: 2010-12-07 11:23:32

 


 

Jókai a király?
 

 

A tunyaság térhódítása

 

idén megállt az olvasás népszerűségének folyamatos csökkenése, Magyarország lakosságának jelentős hányada – mintegy 49 százaléka – soha nem vesz könyvet a kezébe. Ez akkor is szomorú, ha 2005-ben ez az arány 60 százalék volt.

Ez derül ki a legreprezentatívabb magyar könyves intézmény, az Országos Széchényi Könyvtár által közzétett kutatási eredményekből. A fiataloknak mintegy negyede rágja át magát évente átlagban négy könyvön, szórakozást keresve. A felmérést bemutató újságcikkben olvasom, hogy „a lakosság jól elhatárolható csoportokra osztható, akik eltérően viszonyulnak az olvasáshoz is: a kultúrorientált városiak és vidékiek vesznek a kezükbe leggyakrabban könyvet, a szórakozni vágyó fiatalok a kultúra könnyedebb válfaját keresik, ugyanakkor ők használják leggyakrabban az internetet”. No meg azt, hogy „a megkérdezettek közel 45 százalékát a televízión kívül szinte semmi sem érdekli, ők főleg alacsony végzettségűek, túlnyomóan idősebbek”. A fiatalok körében csökken a tévénézéssel eltöltött idő, helyét az internet vette át. A kutatási eredményeket bemutató szakemberek szerint egyre felszínesebb a fiatalok igénye a kultúra iránt, s némi biztató jel lehet az, hogy – noha szórakoztató irodalmat vagy internetes tartalmakat, de – olvasnak, s azt egyre intenzívebben teszik.

A kedvenc szerzőket firtató kérdésre adott válaszokból kiderül, hogy a még olvasó magyarok nem érdeklődnek már olyan mértékben Wass Albert művei iránt, mint pár évvel korábban, a kedvencek listáját azonban továbbra is Jókai Mór vezeti. Utána következik a sorban Petőfi Sándor, Mikszáth Kálmán és Rejtő Jenő. Az egyetlen nem magyar szerző a toplistán Agatha Christie. A legfrissebb olvasási élményekre vonatkozó kérdésre adott válaszból következtetni lehet a divatos szerzőkre és könyvekre: a legolvasottabb Lőrincz L. László, Danielle Steel, Dan Brown, J. K. Rowling a Harry Potter-sorozattal, Dallos Sándor, valamint Stephenie Meyer az Alkonyat-trilógiával. Kedvenc olvasmány az Egri csillagok (nos, ki írta?!), népszerűségben megelőzi a Harry Pottert és A Pál utcai fiúkat.(…)

 

Sarány István, Hargita Népe

 

Érdekes… néhány évvel ezelőtt magyar érettségi tétel volt a régi szövegek mai nyelvhasználatra adaptálásának ötlete. Tudniillik a kortárs magyar ifjúság, az ötletgazda szerint, azért sem olvas Jókait vagy Mikszáthot, mert a szavak túlnyomó részét nem érti. Deákul vannak azok leírva, aztán egy letűnt kor szellemében és nyelveztében fogantak azok. S hiába tartjuk Jókait a legnagyobb mesélőnek, történelmünk legnagyobb tömegekhez elérő tanítójának, talmi öröm csupán, hiszen érthetetlen és gyakran értelmezhetetlen a mai terminusokon felcseperedő fiatalok számára. Ez okból kifolyólag élvezhetetlen is. Ráadásul, ha egy múltba révedő, ókonzervatív oktató kötelező olvasmányként követelné is a művek abszolválását, , Jókai vagy Gárdonyi ezer oldalas történetei letudhatók röpke másfél órás DVD filmekkel, internetes vázlatokkal, különösebb strapa nélkül.Az olvasás íze, a régmúlt idők átélése úgy, ahogyan csak a nagy mesélő máig élő szövege által elérhető, mind-mind roppant idő- és energiaigényes tevékenységek lennének, amire, nézzünk a naptárra és lássuk be, csekély esély s lehetőség ajánlkozik az űrkorszak digitális atmoszférájában.

És most mégis azt állítják, Jókai a legnépszerűbb olvasott író. Amennyire tudható, sms-nyelvre adaptált Kőszívű ember fiai, Szegény gazdagok, Lélekidomárok még nem koptatják a könyvesboltok polcait, vélhetően a kultúrára szomjazó nebulók monitoron edzett szemeit sem. Akkor, hogy is van ez?

Kötvehihető, hogy éjfél táján százak állnának sorban, esőben-hóban egy Jókai regény új kiadására várva, miként tették Harry Potter talán könnyebben befogadható ún. Kalandjai és halandzsái esetében. Kétséges, hogy Mikszáth kifinomult humora megnevettetne bárkit lemenőink közül úgy, ahogyan harsány és peimitív hollywoodi opuszok sűrűn megteszik.

A gond, az irodalom leegyszerűsítését javaslók szerint, a befogadás nehézsége. Amint megkönnyítjük a folyamat

T, bízvást remélhetjük nagynak tartott íróink népszerűségi indexének emelkedését.

Azt állítjk, hogy a fa csak akkor ér el hozzánk, ha letaroljuk ágai és csupasz törzse kilóméterekről jól látszik. S miközben ezt állítjuk, elfelejtjük azt a talán nem teljesen mellékes apróságot, miszerint az ág nélküli fa halott fa. Csak egy tárgy. Lehet belőle deszkát vágni, bútort gyátani vagy kerítéslécet. És lehet hangszert vagy könyvespolcot is. A fa mindvégig tárgy marad, élettel csak mi, emberek tölthetjük meg, funkciójának megfelelő “ágakkal” ellátva őt.

Ezek azok az ágak, melyeket a modernkori ifjú, felnőtt nehezen vagy egyáltalán nem tud vagy nem akar érteni?

A időnként tényleg csak szótárral olvasható Jókai toplistás helyezése ezért meglepő, ugyanakkor örvendetes. Nem önmagában az író személye vagy munkái vonatkozásában, hanem inkább azért a szellemért, amit értékként, fogalomként magában hordoz. Önmagában azért legallyazni egy szálfát, mert lusták vagyunk számba venni kissé ódon lombját, nagy tévedés lenne. Egy szálfát, mely évszázadok során mérettetett meg és sok-sok frisebb cserjétől eltérően, nem találtatottt könnyűnek.

A “kultúra sekélyességét”, az ezirányú igények színvonalának földközeli

Égét, pinceszintre való alászállását említve az idézett felmérés ismerős húrokat penget. Amellett, hogy minden bizonnyal nem várható el széles társadalmi rétegektől a francia klasszikusok vagy Shakespeare rajongó szeretete, mégis kiábrándító a tömegigény lebutított valóságshow-k, ostobán tartalmatlan vetélkedők és megfejthetetlenre összetákolt filmek iránt. A televíziók nézettségi adatai láttán Jókai foroghat a sírjában. És talán ő mag sem érti, milyen országgá nevelte hazáját száz esztendő, ahol egy Győzike milliók figyelmét birtokolhatja, ahol egy méltán híres lantművész csak obszcén magamutogatással marahat legalább egy kicsiny reflektor fénysugarában, ahol ismeretlen, de sztárnak csúfolt senkik pucolják a kígyóuborkát két mindenkit hülyének néző reklám között, minden este, bőséges népnemzeti érdeklődéstől övezve.

Az ember, aki hódol és kéjelegve „szenved” a rohanónak nyilvánított világbn, lehuppan foteljébe, s mindössze néhány elbutult agysejtje által, igen könnyen kitárja maradék tudatának kapuját a súlytalan szennyhullám előtt. És „pihen”! Szegény mindent megmondó kommunista ideológusok nyilván nem teljesen erre a halmazállapotra utaltak, mikor aktív pihenést emlegettek…

Mindez, mint általában minden a remek piacgazdaságban, csak azért lehet, mert van rá kereslet. Kisértékű igényszerűség, mely igen nehezen egyeztethető össze Jókai most kimutatott toplistás helyezésével. Talán egy következő kutatás megvilágítja majd az az üveggömböt, melyben a kulturális ízlés e két véglete egyetlen harmonikus koktélt képezhet. Addig nem tehetünk mást, mint elhisszük, hogy a Győzikék fennkölt világában, Harry Potterek és hobbitok gyülekezetében még mindig Jókai Mór  a király.

Kapcsolódó cikkek

 

Magyar érettségi 2009 – Maszek érvelés tét nélkül

 

 

 

Beküldés ideje: 2010-12-09 08:49:02

 


 

A pénztártól való távozás után…
 

“Szankciókat követelnek Magyarország ellen óriáscégek

2011. január 2., vasárnap  

A kormány adólépései miatt tiltakozó nagyvállalatok azt kérték az Európai Bizottságtól, hogy indítson eljárást Magyarország ellen az uniós szabályok megsértése miatt. Arra panaszkodnak, hogy a kormány intézkedései diszkriminálják őket a magyar vállalatokkal szemben.

Szankciókat követelt a magyar kormány ellen tizenhárom jelentős európai nagyvállalat elsőszámú vezetője a különadók és a külföldi vállalatokra vonatkozó egyéb intézkedések miatt, írta a hétvégén a Die Welt című német lap online kiadása egy december 15-én íródott közös levélre hivatkozva.

 

A lap birtokába került ötoldalas dokumentum szerint a vállalatvezetők egyebek mellett arra szólították fel az Európai Bizottságot, hogy “győzze meg a magyar kormányt a befektetőket érintő törvényes keretek stabilitásának jelentőségéről, és bírja rá Budapestet a jogtalan terhek visszavonására”.

A vállalatok panasszal éltek az illetékes EU-igazgatóságoknál azzal a céllal, hogy az Európai Bizottság “indítson eljárást Magyarországgal szemben” az Európai Unió szabályainak a megsértése miatt. A vállalatvezetők szerint a magyar kormány intézkedései egyoldalúan diszkriminálják őket a magyar vállalatokkal szemben, ami ellentétes az Európai Unió jogszabályaival.

A Welt online értesülése szerint a tiltakozás résztvevője Németország részéről az Allianz, az E.ON, az RWE, a Telekom, az EnBW, a Rewe vezetője. A hat német óriáscég tiltakozó akciójához csatlakoztak az osztrák Spar, az OMV és a Baumax, a cseh CEZ, a francia Axa, valamint a holland ING és Aegon vezetői is.

Az érintett vállalatok közlése szerint az Európai Bizottság eddig nem reagált kezdeményezésükre.

Az óriáscégek tiltakozásáról korábban a Reuters is beszámolt [1]. A beadványról december 20-án újságírói kérdésre Marlene Holzner, az Európai Unió brüsszeli végrehajtó testületének egyik szóvivője azt mondta [2]: az adózás az uniós szabályok szerint a tagországok nemzeti illetékessége, afölött Brüsszelnek nincs befolyása, de Brüsszel tanulmányozza a levelet, és folyamatos kapcsolatban van a magyar hatóságokkal is.

Orbán Viktor miniszterelnök a levéllel kapcsolatban feltett kérdésre korábban úgy reagált: “kár ide szaladgálni Brüsszelbe”. Bizonyos dolgokat indokolt ugyan nemzetközi síkon is megvitatni, de a szerződéses kötelezettségek adta kereteken belül minden országnak saját belátása szerint kell megoldania gondjait, mondta.”

 

Index.hu  

 

 

Nézzék meg jól a levélírók listáját, s jusson majd eszükbe, ha az ő pénztáraiknál nyitohatják tárcáikat…

 

A pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el.

És mi, most éppen ronda kis Magyarországnak kinevezett hely lakói, már elég sokszor álltunk mindenféle pénztáraknál. Álltunk és fizettünk. Legtöbbször zokszó nélkül. Általában akkor sem reklamáltunk, amikor a legsilányabb selejtért, a leghaloványabb szolgáltatásért cserébe pofátlan árakért tartotta markát a „multi”. A multi áruház, a multi biztosító, a multi bank, a multi telefoncég stb. stb. Álltunk annál a pénztárnál, amiről azt állították, az egyedül megváltó lesz számunkra, általa végre igazi nyugatot, nyugati jólétet élvezhetünk szocialista évtizedeink után. Privatizáltuk a „nép vagyonkáját”, természetesen elsősorban nyugatiaknak meg régi jó elvtársaknak. Előbbiektől pénzt, beruházást, modernizációt vártunk. Na nem ingyen óhajtottuk mindezt, dehogyis! Odaadtuk érte jól-rosszul ketyegő gyárainkat, hálózatainkat bagóért. Odaadtuk aprópénzecskéért munkaerőnket. Adtunk évtizedekre bebetonozott adómentességet, busás, soha vissza nem térítendő állami támogatásokat. Szabad kezet adtunk a mihozzánk befelé igyekvőknek, csak jöjjenek. Igen, keményen diszkrimináltunk, hiszen a nyugatról érkező „befektetők” szuper kedvezményeiről vállalkozni akaró vagy kényszerített magyar nem is álmodhatott.

Minő kár, hogy akkoriban még nem lubickolhattunk az Európai Unió jacuzzijában! Ha tehettük volna, talán mi is elrohanhattunk volna rögtön Brüsszelig, s elpanaszolhattuk volna, milyen otrombán megkülönböztet bennünket a magyar állam a külföldi, ún. befektetőkkel szemben. Elsírhattuk volna jólfizetett európai atyáinknak s anyáinknak, mint durcás kisgyerekek, miként tapossa a magyar kormány lábbal becses európai jogainkat, miként hány fittyet a „befektetések stabil jogi hátterére”.

Mi akkor nem mehettünk. A nyugati multik pedig nem is akartak menni! És azóta sem akarnak! S hiába néhány tétova próbálkozásunk megregulázásukra, jottányit sem hajlandók engedni megkaparintott előjogaikból, egyetlen centet sem engednek abból a nálunk begyűjtött extraprofitból, melynek szülőhazájukban tizedét sem szedhetnék össze, s melyet tőlünk minden adandó alkalommal kimenekítenek.

Most úgy érzik, az Observer által ronda kis országként emlegetett Magyarország kicsit kijjebb húzná a mézédes cumit mohó szájukból. És hisztérikus sírásba törtek ki. Rögtön Brüsszelben.

   Kit érdekel, hogy az adórendszer drága uniónkban nemzeti hatáskörben van, nem a nagy lecsó dönt róla? Kit érdekel, hogy az annyira sérelmezett különadóról hozott jogszabály árbevétel alapján ró fizetési kötelzettséget, nem a cégek tulajdonosi hovatartozása szerint? Ki törődik azzal, hogy az ő különadója híján a pénzt azoktól a millióktól kellene behajtani, akikből ők élnek, akik az ő pénztáraiknál állnak és fizetnek? S akiknek talán már nem maradna miből fizetni azoknál a pénztáraknál?

Attól a többlet adótehertől tüsszgnek, melyet máris buzgón fogyasztóikra, előfizetőikre sóznak át, a bankköltségek emelésével, tarifáik emelésével, az áruházi beszállítók visszatérítéseinek hízlalásával, energiár emeléssel… Fantáziájuk határtalan. Ahogyan panaszáradatuk is.

Két dolgot sajnálhatnak azonban. Először talán üdvösebb lett volna, ha karácsoy közeledtekor a 15 nagynevű cég nagynevű vezére inkább a fa díszítésére összpontosított volna. Másodszor talán nem ártott volna komolyan megszívlelni Gyurcsány volt miniszterelnök egykori kinyilatkozását, még akkor is, ha azt az emelkedő adók miatt felszólaló magyar vállalkozóknak címezte: ha nem tetszik, el lehet menni!

   El bizony, kedves multi befektetők. Ha nem tetszik, hogy lassan húsz éve mindig más fizetett helyettetek, s végre egy kicsit nektek is kellene, el lehet menni. Ha nem tetszik, hogy a magyar állam horribilis hitelt vett fel és fizettet vissza polgáraival, csak azért, hogy ti zavartalanul fürdőzhessetek hatalmas hasznotokban minden helytállási kötelezettségtől mentesen, el lehet menni. Ha úgy érzitek, hogy a minimálbéren és eltüntettt túlórákban dolgoztatott magyar melós kicsit többet szeretne, s ez puszta létetek veszélyezteti, el lehet menni.

   Különös, hogy mindeddig csupán egy ötoldalas sirámglosszátt sikerült összehoznotok… Szegénységi bizonyítvány? Talán. Beszállhattatok volna abba a nyilvánvalóan nem költségmentes sajtóhadjáratba, mely a médiatörvény okán indult ellenünk. Abban akadhatott volna számotokra néhány avatott tollú közreműködő. Például a lengyel külügyminiszter felesége, aki hétfőn még bájosan osolyova vette át magyar kitüntetését Budapesten, kedden már a legsötétebb belorusz viszonyokkal írt le bennünket. Az elv ugyanaz nála is talán, mint a „befektetőknél”: ami nekünk jó, az rendben van, az demokratikus és európai, ami nekünk nem annyira jó, az rossz, diktatorikus, Európa-ellenes. Ja, és belorusz.

   Itt lent, a pénztáraknál ácsorgók között kicsit egyszerűbb a kérdés. Vagy ti fizettek, vagy mi. Eddig mi tettük, s ha piciny lehetőségetek is lesz, ezután is mi fogunk.

Akkor meg minek az a nagy majré?!

Beküldés ideje: 2011-01-03 15:19:09

 


 

Kis köz-apropo 2.
 

 

 

Mit vétettél,  Viktor?

Kinek, kiknek piszkítottál levesébe, hogy néhány napja az egész „demokratikus” Európa ellened ágál, szónokol? Hogyan lettél ilyen rövid időn belül alkalmatlan, szalonképtelen minden „mértékadó” kontinentális fórumon?

Hibáztál, Viktor? És hibád tökéletesen lényegtelenné tette az aprócska tényt, miszerint 2010 áprilisában a magyarok ritkán előforduló többsége téged válaszott? Bizony téged, mert a nép jó részének halvány fogalma nem volt a többi fideszesről. Csak arról volt fogalma, hogy baromira telítődött a hócipője a szocikkal meg állítólag liberális pajtásaikkal. Az a nép, aki döntőbírónak hitte magát, s nem tudta, hogy ő csak ostoba báb, kit szemrebbenés nélkül félredobnak, ha Európa „letéteményeseinek érdeke más irányt óhajt, követel.

Hol esett a hiba, Viktor?

Talán ott, ahol mindenki kételkedett az elszámoltatásban, szoci zugokban addig ismeretlen felelősségre vonásban, arra gondolva, hogy kutya a kutyát nem marja meg, mert esetleg később, egyszer a megmart eb visszaharaphat? S te mégis el kezdtél számoltatni, még ha nem is ott s olyan keményen, mint sokan szerették volna?

Vagy talán ott támadt a gubanc, amikor túl sok teret hagytál régi-új ellenfeleidnek? Pénzt s paripát hagytál nekik, hogy tovább rendelhessék téged átkozó vezércikkeiket a már említett „mértékadó” médiákban.

Talán ott tévedtél, mikor hozzád kötődő embereket ültettél fontosnak látszó székekbe, az álllami média élére azok helyére, akik kizárólag elleneidhez kötődtek, jó kis jutalom reményében? Azon elleneidhez, akikkel annyira telítődött az a hócipő, először negyven, aztán még tizenkét év alatt.

Tévedtél, amikor hozzányúltál azokhoz, akik Európában érinthetetlennek nyilváníttattak. Banksarc, válságsarc, különsarc, mind-mind borzasztó szitok a demokratikus unióban, tudtad te egyáltalán?

Függetlenség, mozgástér, önállóság a döntésekben, ez mind-mind szitokszó a demokratikus unióban, Viktor, te mégis ilyesmiket mondogattál. Csak nem vezetni akartad az országot, mely önként és dalolva hajtotta fejét mások, idegenek vezető igájába?

Csak nem aartál szót emelni, akár soros uniós elnökként abban az Európában, ahol a kicsik kizárólag a nagyok szemétlerakójának szerepét játszhatják és kussnak nevezik őket?

Csak nem akartad te újraosztani a lapokat abban az összeurópai pókerpartiban, ahol már mindent előre eldöntöttek, s ahol az is ritkán igaz, mikor a döntőnek tűnők nevüket mondják?

Viktor, Viktor, ugye te sem gondoltad komolyan, hogy az általad legyőzöttek egyetlen másodpercig is elfogadják a zsíros tőgytől való távoltartásukat, s nem ragadnak, ha kell, médiás trágyalapátot is, hogy visszaküzdjék magukat a jól megszokott cumihoz? Legalább azt tudhattad volna, hogy ezeknek semmi nem drága, sem haza, se nemzet, se jó hírnév… semmi! Ahogyan a vén Európának sincsenek skrupulusai, ha bármely szemétlerakó tagállamban nem tapasztalnak kellően mély alázatot és feltétlen engedelmessséget.

Azt is sejthetted volna, kedves Viktor, hogy amint hozzáérsz a szent bankár körökhöz, egy világ „hatékonyan együttműködő” dollárkörei tapossák sárba forintodat , próbálják ellened hangolni saját embereidet. Fojtják meg amúgyis levegő után kapkodó gazdaságodat, akár a láncos rabszolgát a béklyó, ha szabadulni próóbál. Mert a rabszolga csak addig uralható s robotoltatható, míg csak a gazda kezéből kap ételt, annyit, amennyit a gazda ad s akkor, mikor a gazda akarja.

Ejnye, Viktor, te, aki híresen jó szónok voltál, miért nem mondtad választó és választott népednek, hogy a magánnyugdíj-vagyonból oxigént szeretnél csupán venni az országodnak. Hadd hallja az istenadta, hogy a bankároktól visszkövetelt nyugdíjjáruléka miatti pofonokat miért kapod te és miért kapja ő. Hogy a világ, a tőke kizárólag önmagáért aggódik, egy, kettő, tízmillió magyar ember kevesebb számára, mint a Plútó körül keringő kozmikus por egy szeme.

Naivitásod, Viktor, már-már bájos. És hihetetlen, hogy hihetted, hogy mindenki, párttársaid, néped melletted marad majd akkor is, mikor minden irányból kegyetlen nyílzápor zúdul rád. Mikor senkit nem érdekel, hogy igazak-e azok a nyílak vagy undorítón hazugok, csak az számít, hogy kellően hegyesek legyenek s kilövőjüknek saját hatalmát erősítsék.

Körülnéztél mostanában, Viktor? Látod még támogatóis hatalmas seregét? Elegen vannak ahhoz, hogy erőt meríts belőlük? Elég lesz Ókovács a Duna tévénél, Rákay a királyi tévénél ahhoz, hogy médiatörvényedet megvédjék? Olyanokkal szemben, akiket rohadtul nem érdekel, mi a frászt írtatok bele, csak az birizgálja orrukat, hogy te, Viktor, most Európa amolyan elnökfélesége lettél, beleszólsz dolgaikba. Meg az, hogy elbuktatva téged ebben a félévben, talán végleg kiírhatnak téged, s veled együtt kellemetlen kis országodat is a kontinentális névsorból.

Látod, látod, Viktor, talán tanulni kellett volna legalább két közvetlen elődödtől, legalábbis a gazda iránti feltétlen alázat tekintetében…  Én azért szurkolok neked, ha másért nem, hát amolyan magyaros dacból. Vagy azért, mert inkább vagyok vacgó mezítlábas, mint bősz bakancsok lábtörlője.

Na, most légy okos, Viktor!

Beküldés ideje: 2011-01-05 15:21:05

 


 

A kor érdeme
 

A kor nem érdem, csak állapot – mondogatta nagybátyám, mikor serdülő fiamat tréfásan némi irántam tanusítandó tiszteletre igyekeztem rávenni. Ha másért nem is, hát idősebb mivoltom okán…  Ilyenkor természetesen rögtön kibuggyant belőlem a már-már Oscar-díjra is méltán feljogosító tiltakozási roham, miszerint a tiszteletet ezernyi más érdemem miatt is teljes joggal követelem, nem pusztán a sokkal több pár kitaposott cipő meg a köbméterekkel több ellapátolt hó érdemesít arra engem.

És mégis… A félig üres pezsgősüveg szájába egy kiskanalat dugtam, állítólag az bent tartja a nemes buborékokat, ha már a szilveszteri hangulat nem tudta kiüríttetni a palackot. Becsuktam a hűtőt, majd, a kinti fagyos-ködös szürkeség által a szobafogság tétlenségére ítélve, a tévé elé telepedtem. A hírekben éppen a magyar állampolgárság iránti kérelmek első benyújtóiról beszéltek, Csíkszeredából. Meg arról, hogy a megyei potentátok után elsőként a 87 éves Kedves Gyárfás űrlapját vette át a konzulátus embere.

 

Magyar állampolgárságot visszaigénylők a csíkszeredai főkonzulátuson

(Fotó: nemenyi.hu)

    Bevallom, valami megmozdult bennem. És felderengett a már idézett megjegyzés a kor állapotkénti minősítéséről. És felderengett sok fanyalgás a kedvezményes honosítás lehetősége kapcsán. Eszembe jutottak azok, akiknek hirtelenjében az állampolgárság egyetlen forintosítható, lejesíthető, eurósítható haszna sem jutott eszébe. Azok, akik tökéletesen lényegtelennek érezték, de legalábbis annak véleményezték a hozzáférhetővé vált koronás címeres okmányt. És azok is, kiket még mindig áthatott a „ki is az igazi magyar” régi talánya, afölött lamentálva, hogy miért is jó neki egy olyan ország állampolgársága, melyben nehezen értik szittya szavait, midőn a krumplit pityókának, a paszulyt fuszulykának hívja.

Gyárfás bácsit talán nem aggasztották efféle kételyek. S talán a múlt és a közelmúlt anyaországtól kapott sebei sem tántorították el attól, hogy végre, esetében újra magyar állampolgár (is) lehessen. Vélhetően nem a fiatalabbak által emlegetett könnyebb külföldi munkavállalás, az európai útlevél utni szomj vitte őt a csíkszeredai magyar főkonzulátushoz január harmadik napján. Talán egész egyszerűen csak az akar lenni, aki lélekben, szívben mindig is volt: székely magyar. Függetlenül attól, hogy szülőfaluját éppen milyen ország határai mögé tolta a történelem, függetlenül attól, hogy a kis Magyarország felől éppen kinek a keze nyúlt feléje.. Azt hiszem, Gyárfás bácsi megértette a lényeget. S bár igaz lehet, hogy a kor nem érdem, hanem állapot, mégis időnként előfordul, hogy a megélt idő letisztult bölcsessége szükségeltetik a lényeg felismeréséhez. Nekünk, akiknek még nem jutott annyi évtized, mint Gyárfás bácsinak, azonban ott van az ő tanító példája. Elhihetnénk neki, hogy érték lehet olyasmi is, amiből nem vehetünk sem több kenyeret, sem nagyobbb rakás tüzifát. Ami nem kamatozik üvegfalú bankokban, sőt talán vén házfalaink belsejét sem díszíti. Érték lehet akkor is, ha becsúsztatjuk az almárium szoruló fiókjába, s ha néha eszünkbe jut, szívtájéki melegedést érzünk. Olyasmit, amit sehol, semmiért meg nem vehetünk magunknak.

Isten éltesse, Gyárfás bácsi!

Előhalásztam a kiskanállal bedugaszolt pezsgősüveget és koccintottam vele. Amúgy csak a levegőben, hiszen közöttünk lévő többszáz kilométer ennyit engedélyezett. A pohár aranyló tartalma tökéletesen cáfolta a kiskanál szénsavtartó képességét, de most elmulasztottam dohogni ama pihent agyú feltaláló fölött, aki a bombabiztos eljárást ajánlotta.

A többit már tudják… Visszatértek elkerülhetetlenül a hétköznapok, a karácsonyfa már tűzgyújtónak készülődik, gyertyacsonkok és feketére izzott csillagszórók igyekeznek a kuka felé. A hírek a tévében is egyre sárközelibb témákat feszegetnek. Az ünnep alkalmi fénye elé, mint poros, nehéz színházi függöny, odaterül egy méretes zseb, eltakarva mindent, ami addig kissé elemelte lábainkat a földtől.

A hivatal pedig kattog. Remélhetőleg Gyárfás bácsi okirata fölött kattog, hogy írásba foglalja az evidenciát. Mert nekünk, magyaroknak, időnként eszünkbe kell juttatni, kik is volnánk valójában. És időnként le is kell azt írni nekünk, hogy ezer irányba kapkodó szemünk láthassa azt. És példátá is kell mutatni nekünk, hogy ne csak nézni, de látni is legyen bátorságunk. Látni a lényeget, és elég bátonak lenni el is hinni azt.

Boldog új esztendőt kívánok mindenkinek! Kérem önöket, ha bármely okből pezsgőt bontanának, s kívánom, legyen bőven alkalmuk rá, igyák azt ki fenékig. Ne próbálkozzanak sem dugóval, sem alufóliával, kiskanállal meg pláne ne! És ne feledjenek el koccintani Gyárfás bácsival. Ha szerencséjük van, közvetlenül, ha nincs, hát csak úgy, a levegőben. És hagyjanak egy papírlapnyi szabad helyet valamelyik fiókban.  Annyi talán egyszer elég lesz ahhoz, hogy mindnyájan, lélekben, tudatban beleférjünk, s melegíthessük egymást dermedt téli estén. És merjük elhinni, hogy a mi korunk a mi érdemünk lehet, nem pusztán tőlünk független állapot.

 

Kercsó Alpár

Adalék

 

99 évesen igényelte a magyar állampolgárságot

 

A megpróbáltatások képezhetik a hosszú élet titkát – véli a századik évébe lépett Eigel Ági néni. A gyergyószentmiklósi öregotthon lakója, a megye legidősebb pedagógusa nemrég igényelte a magyar állampolgárságot.
„Épp egy éve nem ittam, most már ideje volt!” – mondta Eigel Ági néni, egy pohár pezsgőt kóstolgatva. A 99. évét töltő, a századikba lépő egykori pedagógus családja és a Szent Erzsébet Öregotthon ápolói körében ünnepelt, de csak miután vége lett a tornaórának, mert arról nem akart lemaradni.

Eigel Ágnes Sopronban született, Borszéken volt óvónő, igazgató közel négy évtizeden át. Tanítványai még ma is eszébe jutnak.

Három gyermeknek adott életet, kettő a karjaiban halt meg, difteritiszben. Tibor, egyetlen élő gyereke anyját követte a pályán, tanár, tanfelügyelő volt. „Anyám imádta a munkáját, és amit nekünk mutatott, az mindig az egyenes út volt” – mondott köszönetet.

– Sok mindent rám mért a jó Isten. Hol rosszat, hol jót, de elviseltem. De hát nem lehet mindig csak jó, egy kis büntetés is jár néha – gondolkodik hangosan a kilencvenkilenc éves asszony. Ma is energikus, egyedi humorérzékkel szórakoztatja környezetét. Ha nem társalog az ápolókkal, lakótársakkal, akkor tévézik. – Szeretem a tévét. Olyan őszintén leadja, ami történik. Fele valóság, fele hazugság, de azért jólesik nézni.

Mondogatja, már csak rövid távra tervez, de ebben számára fontos szerepet játszik a magyar állampolgárság megszerzése. „Időn­ként elgyengülök, szúrást érzek a lábamban, kicsit baj van a hallásommal. De ne féljenek, amit akarok, meghallom. Nem gondolkodom azon, milyen lesz a századik születésnapom, csak hús­vétig tervezek. Azt ígérték, már­ciusban megkapom a kettős állampolgárságot.”

 

Balázs Katalin

Hargita Népe

Beküldés ideje: 2011-01-05 15:54:35

 


 

Európa? Meddig?

Az eredeti tervek szerint Románia és Bulgária 2011 márciusában csatlakozna a schengeni övezethez. Franciaország és Németország komoly ellenvetéseket hangoztat és, a két ország felkészületlenségére hivatkozva, a csatlakozás elhalasztását követeli.

Nem is lenne ebben semmi érdemleges újdonság, ha a köztudott francia-román barátságnak icipicit nem mondana ellent, és akkor, ha a két említett ország EU csatlakozását, bár tökéletes felkészületlenségüket nyíltan elismerték, a két nagyhatalom feltétel nélkül ne támogatta volna. Azóta talán mindkettőjük számára szolgált némi tanulsággal a franciákat ellepő román romák hada, a németeknél kopogtató román vendégmunkások serege? Netán a csatlakozás előtt s azt követően Romániába rohanó francia és német nagyvállalatok szerezhettek közvetlen tapasztalatokat az ott igen elterjedt és divatos korrupcióról? Megingott volna a bizalom a mindenki által könnyedén lefizethető román határőrizeti és rendvédelmi szervekben?

A románok görcsösen kapaszkodnak Schengenbe, a csatlaozás halasztásának lehetősége kisebb idegrohamokat váltottt ki feléjük minden szinten.  A bűnbakkeresés rögös útján számos lehetőség felmerült, kivéve a román kormány, parlament vagy éppen a nép hibái.

Hiába nyilatkozta Pintér Sándor magyar belügyminiszter, hogy teljes mellszélességgel támogatjuk a románok és bolgárok schengeni csatlakozását, úgy tűnik, mint már számtalanszor, a magyarok lehetnek a legalkalmasabb bűnbakok a remek és européer dákok számára.

Még meddig???

Európa???

 

Mázolás és ami mögötte van
Graffitiket mázoltak a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetségének kerítésére. A hírt minden román hírügynökség közölte – igaz, eléggé szűkszavúan. Talán érdektelen is lenne – azaz nem bírna hírértékkel – az esemény, ha nem a bukaresti magyar nagykövetségről lenne szó, ha nem éppen a schengeni térséghez való csatlakozás valószínűsített elmaradása uralná a közbeszédet, s nem éppen a bűnbakkeresés folyna a kívülrekedés miatt. Számomra azonban nem a történés, annak tálalása a figyelemfelkeltő, hanem a hírhez kapcsolódó kommentek tartalma.

Az egyik magán hírügynökség honlapján olvasni: „Ez az első jó hír mára”, no meg az, hogy „Halál a magyarokra, ezt kívánom, míg ki nem szállnak a kormányból, halált a magyarokra”. Míg az első beszólás akár szórakoztatónak is mondható, a második aggasztó. Aggasztó egyrészt azért, mert még mindig vannak olyan románok, akik hajlamosak minden bajukért a magyarokat okolni. Másrészt azért aggasztó, hogy a véleményüknek nyíltan hangot adhatnak, teret biztosítanak számukra. A sajtószabadság és a véleménynyilvánítás szabadsága mögé takarozva nem kellene, nem szabadna gyűlöletet szítani, népcsoportok kiirtását követelni. Az egyik népszerű hírtelevízió honlapján is számos gyűlölködő hozzászólás olvasható. Többek között az, hogy a románoknak semmi közük a mázoláshoz, hiszen a magyarok semmitől sem riadnak vissza azért, hogy áldozatnak tüntessék fel magukat. S előjöttek a korábban elfeledettnek hitt érvek is, miszerint a restitúciós törvények alkalmazása révén a magyarok Erdélyt akarják ellopni a románoktól, hogy a hunok utódai a székelyek, akik tulajdonképpen románok. Más azon a véleményen van, hogy a szóban forgó graffiti igazi műalkotás.

S nem marad el az ellenreakció sem: egy magyar nevű bejegyző – kevés kivétellel – tolvaj és buta nemzet tagjainak nevezve a korábbi bejegyzések szerzőit, megjegyezve, hogy nem lenne semmi keresnivalójuk az Európai Unióban.

A történés, no meg az ahhoz fűzött kommentárok, megjegyzések azt jelzik, hogy nincs minden rendben a román–magyar viszonyban, a románok és a magyarok között. Érthetetlen, hogy a húszmilliós románság miért retteg a másfél milliós erdélyi magyarságtól, állandó ellenséget látva benne, minden baj forrását fedezve fel a magyarokban.

A tapasztalatok szerint az egymásra mutogatás, az ellenségkép-keresés a nehéz gazdasági és szociális viszonyok között erősödik, s a magyarság megítélésének az sem kedvez, hogy az ország leggyatrább megítélésű kormányának tagja az RMDSZ.

A kommentekből az is kiderül, hogy a véleményt nyilvánító románok többségének baja van a kisebbségekkel, nem tudja elfogadni a nyelvi, kulturális másságot – legalábbis ha az magyar. De a román politikumnak is meggyűlt a baja a kisebbségekkel: a francia vétó a schengeni övezethez való csatlakozás kérdésében éppen a Franciaországot (is) elárasztó romániai romák helyzetének rendezetlenségének köszönhető. De nem tartom kizártnak, hogy a francia elnök magyar és görög-zsidó gyökereit is felróják előbb-utóbb…

Aki nagycsaládban nőtt fel, az tudja: mindig a nagyot szidják, de aztán a kicsi viszi el a balhét. Most mi vagyunk a kicsik.

 

Sarány István, Hargita Népe

Beküldés ideje: 2011-01-11 11:27:15

 


 

Az őszödi füljegy
 

Magyarország múlt századi történetében nem először fordult elő, hogy az önnön kebeléből kiszakadt ellenzék ellenségként fordul az ország ellen, előbb otthon szedi fel vesztesége miatti dühében az ól hídlását, majd segédletért a külföldi hasonszőrűséghez folyamodik, hogy messzibb hallatsszék a ricsaj, és tovább szálljon a szemet csípő porfelhő.

Gondoljunk csak az első világégés utáni állapotokra, amikor úgymond a magyarhoni fehér terror ellen nyugati “erőkkel” összefogva agitáltak, s a Trianonban kreált utódállamok magyarellenes csoportosulásaival összefogózva próbálták aláásni a fantasztikus méretű veszteség ellenére is konszolidálódó magyar társadalom tekintélyét.
Az akkori és a mostani hecckampány közti összefüggés és a folytonosság egyáltalán nem erőltetett, ez a hazaárulásos elvetemültség a bécsi döntések után is ilyen szlogenekben fogalmazódott meg, mint az “Amíg Beneą apánk volt, ingünk, gatyánk elég volt, de mióta Horthy az apánk…”
A magyar médiaalkotmány elleni vehemens támadások mérgességét a médiavilág állapota semlegesíti. Azt az alpári hangvételt, amelyet a múlt évi választások vesztesei maguknak megengednek, eddig még nem bírságolták a hatóságok.
A napokban a magyar Civil Összefogás Fóruma a Ma­gyar Írószövetség közvetítésével felhívást tett közzé, amelyben leszögezik:
“Azok az emberek — köztük politikusok, közéleti emberek, újságírók, értelmiségiek — próbálják most országunk ellen fordítani a világot, akik két cikluson át maguk is közreműködtek abban, vagy tétlenül nézték, hogy országunk a korrupció és a szabadrablás terepévé váljék. Látszólag azok féltik most leghangosabban a demokráciát, akik kiszolgálói voltak a Magyarországot nyolc év alatt csődközeli helyzetbe juttató kormányoknak, miközben kiépült egy soha nem látott gazdasági hatalmat központosító és az országunk ellen indított jelenlegi kampány sikerében legfőképpen érdekelt új magyar oligarchia. Ez a hatalomból törvényesen, demokratikus úton eltávolított réteg nem veszi tudomásul a választások eredményét, és tevékenységével nem csak Magyarországot, de rajta keresztül az Európai Uniót, magát a demokráciát is gyengíti.
A világ és az EU tagországai ne feledjék az elmúlt nyolc év legmegrázóbb magyar politikai nyilatkozatát: 2006-ban került nyilvánosságra az akkori magyar miniszterelnök beszéde, melyben szó szerint kijelentette, hogy a kormány a választások előtt »éjjel és nappal« hazudott a választópolgároknak. És nem szabad feledni, hogy e beszéd nyilvánosságra kerülése után, 2006 őszén tíz- és százezrek tüntettek a politikai hazugság ellen, az új szabad választásokért Budapesten és más városokban, ám erre a Gyurcsány Ferenc által vezetett hatalom a demonstrálók brutális megveretésével, az emberek bizonyítékok nélküli bebörtönzésével válaszolt, amelynek során lábbal tiporták az emberi jogokat, a szólás- és gyülekezési szabadságot. Azt kérdezzük mi, civil állampolgárok 2010-ben: miért hallgatott akkor Európa, az Európai Unió, a világsajtó, a világ közvéleménye? S miért hangos most, amikor még egyetlen tárgyi bizonyíték sincs arra, hogy a jelenlegi kormány korlátozni kívánná az állampolgári jogokat, a sajtószabadságot, vagy hogy meg akarná szüntetni a demokráciát?”
A magyarországi választásokon politikailag és erkölcsileg levitézlett csoportok és külső támogatóik a balatonőszödi lyukasztott füljegyet nem tudják eltávolítani.

 

Sylvester Lajos, Háromszék

 

Beküldés ideje: 2011-01-12 09:42:51

 


 

Csak úgy ömlenek a hírek a médiából

 

  
Tényleg, csak úgy kapkodjuk a fejünket/fülünket. Ide idéznék néhányat, melyek között nem vagyok képes rangsorolni, de nem is gondolom, hogy ez fontos lenne. Annyit írok ide, hogy ezek a sorok most, január l4-én íródnak.

− Az ECHO TV híre: módosítani kell oktatási rendszerünk koncepcióját. Ez így progresszív, és jelenlegi újvilág-teremtésünk közepett második sorbeli hírnek tűnne. Viszont tegnap a Debrecen TV-ben Dr. Fábián István, a Debreceni Egyetem rektora egy vele készült interjúban azt mondta, hogy a kormánynak jelenleg nincs oktatási koncepciója. Elnézést, hogy van ez? A FIDESz nem tudta/remélte, hogy ez a feladat majd rá lesz bízva? És ha remélte, a Magyar Bálint és a Hiller István oly áldásos tevékenységét látván nem jutott semmi az eszébe? Az elmúlt hónapokban elég sokszor hallhattuk Hoffmann Rózsa erre vonatkozó terveit. Elképzelései jónak tűntek. Persze ő csak államtitkár. A téma kapcsán még az is eszembe jut, hogy az utóbbi napokban a médiában a kormányzópárt csak FIDESz néven szerepel, nem FIDESz-KDNP szövetségként. Már nincsenek jóban?

− Ja, a Média. Kapunk a törvényért hideget-meleget. Volt nekünk arra most szükségünk, hogy a paparazzikat kiparancsoljuk a Zuschlag tárgyalásról? Vagy ez a Lendvai Ildikó kérésére történt?

− H1N1. Megint itt van a járvány. A médiában. Egy honfitársunk már meg is halt. Minden viccet félretéve együttérzek hozzátartozóival. Mivel viszont a tavalyi pandémia hírei alatt én sem tudtam megállni, hogy az eseményeket ne kövessem, kíváncsi lennék, hogy honfitársunk betegségét ugyanazzal a módszerrel diagnosztizálták, amelynek ügyében most vizsgálat (per?) folyik a gyártó ellen, miszerint a tavaly használt eljárás nem alkalmas a betegség felismerésére? Ha már ennyire szabályozzuk a médiát, akkor figyeljünk annak pontatlanságaira is! A komplex, H1N1 elleni komponenst is tartalmazó vakcina egyébként hiánycikk. Tudni lehet, hogy tavaly milliós tételben maradt ki oltóanyag. Jó lenne tudni, hogy az OEP az Omninvest-nek ezt már tavaly kifizette? Vagy a cég annak arányában kap pénzt, amennyi most fogyik? A dolog hátterében az is meghúzódhat, hogy józan gondolkodású gyógyszerészeink meg sem álmodták, hogy ezt a betegek most kérni fogják és nem rendeltek. Ha valakinek tavaly elkerülte volna a figyelmét, a lengyel egészségügyi miniszter a szörnyű vírusveszéllyel és az Egészségügyi Világszervezettel dacolva a parlamentben jelentette be, hogy Lengyelország nem gyárt és nem vásárol oltóanyagot, mert nincs járvány. Kemény, nyakas emberek ezek a lengyelek!

− Egészségügyi szerveink, jogalkotásunk (és a média is!) − nagyon helyesen − igen szigorú, olykor drasztikusnak nevezhető intézkedésekkel küzdenek a dohányzás ellen. A küzdelem valóban nagyszabású, ha figyelik, még a Forma 1 versenyekről is kitudták a Marlboro, meg Camel reklámokat. Komolyan megbírságolják hazánkban azokat, akik villamosmegállóban, vagy aluljáróban rágyújtanak. Arra is kíváncsi vagyok, mit tud kezdeni a médiahatóság azzal, hogy a Valóvilág-ban gyakorlatilag minden szereplő úgy füstöl, mint a gyárkémény? Vagy szándékozik-e a  média ez ellen kampányt indítani?

− A fáradhatatlan Budai Gyula most úgy találja, hogy a Magyar Tudományos Akadémia pályázatainak egyes nyertesei jogtalanul (ill. ezen a területen pályázók esetén helyesen: érdemtelenül) nyertek. Heller Ágnes munkacsoportjáról is szó van háromszámjegyű milliókat emlegetvén. Elgondolkoztató. Medikus koromban számomra (még) kötelező tantárgy volt a marxizmus-leninizmus. Azt a hivatalos egyetemi jegyzetet, aminek Dialektikus Materializmus volt a címe Heller Ágnes írta. Mikor tanultam? 1958-ban. Rendberakott médiánknak most vagy meg kellene cáfolni a hírt, vagy megérdeklődni, hogy a neves szerző most milyen témán dolgozik?

2011-01-15

Dr. Szeszák Ferenc

Debrecen

 

 

 

  

 

 

Beküldés ideje: 2011-01-17 08:26:35

 


 

Ön mit gondolna, Mr. Boycott?
 

 

Mister Charles C. Boycott, ha sejthette volna, micsoda népi mozgalmakra sütik majd nevét áldatlan írországi ingatlanügyi ténykedése után bő száz évvel, talán inkább nyitott volna kocsmát valahol Dublin környékén, minthogy földbérleti dolgokkal foglalatoskodott volna. De az ellene tömegeen fellépő bérlők nyilván súlyosabb fejtörést okoztak neki, mintsem a távoli jövőn merenghetett volna.

Mr. Boycott viszont, vélhetően tökéletesen szándékai ellenére, beírta nevét mindannyiunk történelmébe, legalábbis arrafelé, ahol mai fogalmaink szerint ún. demokrácia uralkodik, tehát a szabad országok szabad polgárai szabadon dönthetnek szerveződéseikről, érdekharcaikról.

Most boldogan jelenthetjük innen, a sokak szerint a demokrácia gyermekcipőjében tipegő Magyarországról, hogy cseperedünk-cseperedünk, fejlődünk. Úgy tűnik, Mr. Boycott ismerősnek jelölt bennünket valamelyik közösségi portálon, rákattintottunk és megismertük az általa kínált lehetőséget.

„… Többen szervezetten mellőznek valakit/valamit, általában nemtetszésük kinyilvánítása vagy bizonyos célok elérése érdekében…  nagyjából ezt tudatja a nevével jelölt fogalomról Mr. Boycott közzétett adatlapján.

A bojkotthoz tehát minimum két dolog szükségeltetik: valaki/valami aki, ami sokaknak nem tetsző dolgot művel és legalább kettőnél több ember, akik egymással egyeztetve, szervezetten mellőzik a nemtetszést kiváltót, ezzel próbálva jobb belátásra bírni őt.

Miután a bojkott rendszerint üzletek, valamiféle a lakosságot vagy annak egy részét közvetlenül érintő gazdasági szervezet ellen irányul, annak szervezett mellőzése valószínüsíthetően anyagi hátrányt okozhat az illetőnek, s azáltal jó eséllyel bírhatja rá az ellenállást kiváltó ok megszüntetésére.

Demokratikus serdülésünk egyik bizonyítékaként is értékelhetjük azt a két bojkott-felhívást, mely a napokban kapott szárnyra kis hazánkban. A felhívások össznépi terjesztéséhez, válságos időket élünk!, a legolcsóbb eszközt használják az ötletgazdák, az elektronikus levelet.

Az egyik bojkott a benzinkutak ellen irányulna, letrendő a rettenetesen magas üzemanyagárakat. Nyilván sokan kotorhattak ki villanyposta-ládájukból a tankolás háromnapos mellőzésée buzdító üzenetet. Attól függetlenül, hogy a kampánynak nevezett mozgalom Romániában indult és az ottani benzinkutak bojkottálását célozta, a határtalan Európa szele átsodorta a légiesülő határokon, a lelkes hívek pedig, a feladók címét nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva, azonnal szőnyegbombázást indítottak a bitek és bájtok mezején.

Tehát, kéretik minden benzinfogyasztó, hogy 2011 január 17-én, 18-án és 19-én nagy ívben kerüljék a tankolást. Hadd ébredjenek rá a milliárdos olajcégek, mekkora kárt tudunk nekik okozni mi, civilek, ha összefogunk, ha fejésünket nem akarják ésszerű korlátok között tartani.

Szimpatikus ötlet, nem? Három napot úgy is kibírunk, ha előttte telenyomjuk kocsink tartályát az aranyáron mért folyadékkal, az áldozat elviselhető és legalább látja majd a sok népnyúzó, extraprofit-éhes olajos, kivel is áll szemben, mire is számíthat, ha égbe küldi árait.

A cél megvan hát, jöhet a bojkott második elengedhetetlen kelléke, a szervezett, összehangolt mellőzés. És, valljuk be nyugodtan, itt azért joggal merülhetnek föl kétségek összetartó magyarjaink hollétéről. Pedig száámtalan ellenpéldáját szolgáltattuk „hírös” széthúzó mivoltunknak. Összefogtunk iszapkárosultakért, árvízkárosultakért sőt, összeraktuk amink van a thaiföldi cunami áldozataiért is. Kibírjuk-e most mindössze három napig, hogy ne tömjük ama „milliárdos olajcégek”. És ne tömjük az állam zsebét sem, minden liter benzin után 95 forint adóval, az áfát nem is említve.

És itt kezdődik a civil kezdeményezés(ek) agóniája. Itt, ahol színre lép a politika. Máris jelentkeztek hivatásos és amatőr fanyalgók, akik az ellenzékbe száműzött pártok pracliját sejtik az ügy mögött, a kormánynak okozandó, állami adóbevételt csökkentő szándékkal. A tömeges mellőzést szépen bomlaszthatja a politikai szimpátia: a kormánypártiak bőszen veszik az üzemanyagot a jelzett három napon is, az ellenzékiek buszra ülnek?

Picit vállalósabb módon, nevekkel és aláírásokkkal hirdették meg immár Magyarhonból a másik bojkottot, mely azon 13 nyugati multi mellőzésére hív, akik panasszal fordultak Brüsszel atyánkhoz a rájuk kivetett különadók miatt. Közöttük telekommunikációs, energiaellátó, kereskedelmi vállalatok.

Január lévén, talán nem zárjuk el az E.ON gázcsapot kazánunk előtt. Talán a T telefonjainkat sem kapcsoljuk ki, de nyugodan kikerülhetnénk a Spar-t, ha kenyérre vágyunk. Megtesszük?

Nincs válasz. Talán néhány nap múlva lesz, elemzők szakértő hada turkál majd aban a 72 órában, amikor minden különösebb öngyilkos hajlam nélkül végre-végre igazi civilek voltunk, lehettünk volna. Olyan civilek, amilyeneknek Európa szeretne látni bennünket, folyton saját többszáz éves demokrata múltjára utalva, melytől minket megfosztott a történelem.

Lehet-e a gyalázatosan drága benzin, a különadókat nekünk postázott számláikban szerepeltető multik gáza, telefonja, kenyere olyan népmozdító erő, mint voltak tragédiák, közel hozzánk s a bolygó túloldalán?

Önök szerint?

Beküldés ideje: 2011-01-17 15:46:54

 


 

Rossz kutya, aki…
 

 

A miniszterelnök, az uniós protokollnak megfelelően, az Európa Parlamentben ismertette a féléves magyar elnökség programját. A prioritások az unio gazdaságának és közös valutájának megerősítéséről szólnak, az unio adósságainak csökkentéséről, a munkanélküliség mértékének apasztásáról.

Aki látta a magyar miniszterelnök strasbourgi beszédét, annak óhatatlanul egy éjszakai pankráció tévés közvetítése juthatott eszébe. Néhány perc után bárki számára világossá válhatott, hogy nem partnerek, szövetségesek ülnek a teremben, hanem egy előre megkomponált megszégyenítő kivégzést láthat az ottani közönséget pofátlanul zsírosan eltartó európai polgár. Az elítélt, momentán a magyar miniszterelnök, szemtől szemben talán legádázabb ellenségeivel, akik képtelenek megemészteni a közép-kelet európai országok egyenjogúságát a nyugati uniós tagokkal. Az is nyilvánvaló volt, hogy magyarosan inkább nevezhetnénk a „nemes” intézményt sóhivatalnak, s nem pusztán a gördülékenyebb kiejthetőség érdekében.

Tudniillik, a magyar elnökség gazdasági programja még a háromlábú brüsszeli kóborkutyát vagy az Európa Parlament segédbüfését sem érdekelte. A jóvágású képviselők egy része fehér szalaggal leragasztott szájjal és magyar napilapok üres címoldalával jelezte már a kezdet kezdetén: egyetlen témáról hajlandó beszélni, az Orbán-diktatúráról és annak médiatörvényéről. Nagy kár, hogy a szájtapaszokat gyorsan letépték. Nagy kár, hogy az üres címlapú újságok között Magyar Nemzet is akadt, amelynek látványa máris Harry Potter birodalmába röpítette az eseményt. És nagy kár, hogy a gazdasági csődben, az emberek tizedét sújtó munkanélküliségben és a „nagyok” költségvetéseinek több mint tízszázalékos hiányában vergődő szövetségben kizárólag a magyar médiatörvény pocskondiázása mutatja a szintet, melyet a képviselők egyáltalán kínkeservesen, lábújjra állva el képesek érni.

Azon a szinten már a tény is felfoghatatlan és elfogadhatatlan, hogy Magyarországon demokratikus és szabályos választásokon valaki nagyarányú győzelmet aratott. Persze, örülni nem szükségeltetik neki, de vitatni, elutasítani finoman szólva sem elegáns dolog. Kevésbé elegáns, mint Daniel Cohn Bendit állítólag zöld parlamenter remek öltönye. És le-föl liftező kifogástalan nyakkendője, miközben észosztóan és észbontóan européer szellemben s enyhén habzó szájjal osztotta         és    oktatta a magyar miniszterelnököt demokráciáról, sajtó- és szólásszabadságról. Igen, talán emlékeznek, ugyanez a Cohn Benit volt az a felvilágosult EU-atya, aki nyomdafestéket nem tűrő szavakkal oktatta és fenyegette néhány éve a cseh államfőt, aki vonakodott aláírni a szerinte országa szuverenitását súlyosan veszélyeztető lisszaboni szerződést (lásd: kapcsolódó cikkek).

Martin Schulz, a német szocialisták vezére dühödt demokrácia-tanfolyamot tartott Orbánnak és diktatúra kiépítésével vádolta őt. Ő biztosan tudja, miről beszél, hiszen diktatorikus rezsimek műfajában ők, németek, utolérhetetlen példát mutattak a történelemben. Már csak Sztálin hiányzott a felszólalók sorából, kis Castro-val, Pol Pot-tal fűszerezve, hogy gazdagítság a demokratikus Európa és Magyarország iránt aggódók népes táborát.

A lényegről, a mindnyájunk életét befolyásoló gazdaságról egy szó nem esett. Azaz, nem esett volna, ha mi, magyarok, huszáros és világszintű szakértelmünkkel nem igyekszünk a szörnyű űr befoltozására. Szerencsénkre felszólalhatott nemzeti büszkeségünk, a magyar jólét hőse, a mindig mindent mindenkinél jobban tudó Bokros Lajos. Tudják, a csomagos. Aki, valami fatális mellényúlás okán még mindig ott pöffeszkedig az uniós arlamentben, bár a párt, melynek liliomja alatt odakerült, gyakorlatilag már csak internetes honlapján létezik. És a mi Bokrosunk szólt és ócsárolta nemcsak a médiatörvényt, de sok ms rendelkezést is, melyet az Orbán-kormány hozott, Bokros szerint nem feltétlenül európai szellemben.

Schultz, Cohn Bendit… hagyján. Megmutatták, hogy egyáltalán léteznek még, nehogy lefelejtsék őket a bérlistáról. De Bokros! Ő, legalábbis úgy tűnik, sorendet tévesztett. Többször előfordult már szegénnyel… Most először szocialista volt, aztán kicsit emdéefes, majd európai… A sor távoli legvégén talán… magyar. Mert ugyan milyen magyar az, aki saját országának miniszterlnökét, országa kormányát, parlamentjét idegenben, idegen ellenséggel előtt megugatja??? Milyen kutya, amelyik saját vackát megugatja??? Még akkor is, ha nem kedves számára az a vacok, melyben éppen, s óriási szerencsénkre, nem ő a király.

És milyen kutyák azk, kik, vonítva síratva a hatalom és dőzs pofájukból kihullott csontját, istent s hazát nem kímélve ontják átkaikat minden irányba, remélve, hogy egyszer újra ők cupoghatnak azon a csonton.

Az Európai Bizottság elnöke, Barroso a magyar elnökségi program teljes támogatásáról papolt. Szépemlékű Kovács László, bukott karhatalmista, bukott külügyminiszter, bukott MSZP elnök, bukott EU adóügyi biztos (igazi Bokroshoz méltó hángerien polihisztor!) Orbán teljes bukásáról értekezett. Nyilván, ez az egyetlen jelző jutott eszébe.

És győzelmi táncot jártak a magyar szocik, mert Strasbourgban szerintük jól beolvastak Orbánnak. Mert ők a magyar demokrácia egyetlen letéteményesei, mely demokrácia, nézeteik szerint, nem tűr magyar ellentmondást semmiféle külső hanggal szemben, akár dicsér, akár dorgál, akár utasít az. Akár jogosan, akár koholtan. A szoci magyar demokrácia, mely feltétlen alázatra épül, hosszú, vörös nyelvvel külföldi gazdák irányában s a nép hosszú nyelvével szoci gazdái irányában.

Rossz kutya, melyik saját vackát megugatja! Vezérelje bármely érdek ordas csaholását. Mert kifelé, idegenek felé, kedves „képviselő urak”, illene egyetlen kutyaként viselkednünk. Tudják, ahogyan a régi szép szocialista internacionálék idején. Már nem emlékeznek? Nem akarnak emlékezni? Forduljanak bizalommal csodálats német párttársukhoz, talán helyénvaló lehet elvtársuknak szólítani őt.

És nyugodtan dobják félre Vörösmarty nacionalista verssorát, mely szerint „A nagyvilágon ekívül nincsen számodra hely…”  Egy ilyen vacak vacok, melyet önök kizárólag megugatni képesek, nem megfelelő hon az önök számára. Inkább bárhol máshol.

 

Az annyira vitatott médiatörvény itt olvasható

 

A magyar miniszterlnök EP-ben elmondott beszéde itt látható

Adalék

 

Nicsak, ki beszél?!

 

Mellettetek vagyunk, veletek harcolunk! Martin Schulz videoüzenete az MSZP-nek

 

 

Idézet Daniel Cohn-Bendit önéletrajzi visszaemlékezéseiből:

 

„Több alkalommal egyes gyerekek kinyitották a sliccemet és elkezdtek simogatni.
A körülményektől függően különbözőképpen reagáltam, de a vágyuk problémát jelentett számomra. Megkérdeztem: »Miért velem csináljátok ezt, miért nem a többi gyerekkel?« De ha ragaszkodtak hozzá, akkor mégis cirógattam őket”.

A HírTV interjúja Cohn-Bendittel: 

(wmv)

 

 

 

Kapcsolódó cikkek

 

Vajon miért kell annyira a lisszaboni szerződés? EU küldöttség Prágában

 

 

 

 

Beküldés ideje: 2011-01-21 08:35:44

 


 

Mert Jóska az Jóska!
 

 

Volt egyszer, hol nem volt, még a csúnya, sötét és hideg szocializmusban, a hős román hadseregben egy ezredes, akinek a neve, persze románosan kiejtve, kísértetiesen hasonlított az én családnevemhez. Miután azokban azidőkben is éltek emberek, jók, rosszak, és az őket kordában tartó rendszer is végtelennek tűnően virágzott, minden épkézlábnak nyilvánított ifjoncnak részt kellett vennie a hon megóvásában, ha netán botor és sunyi szándék ellene támadást indítana. Mindenkinek, így sajnos nekem is. Eszerint, a haza iránti határtalan elkötelezettségem és egy egész éjszaka kattogó vonat becipelt engem is a román egyenruhások közé.

A mi ezredesünk valahol Bukarestben székelt, mint később megtudtam, és a katonaság pénzügyeinek éber és szigorú őre volt. Amoyan revizorféle, aki minden fillér, bocsánat!… bani elköltését árgus tekintettel fürkészte, keményen felelősségre vonva azon felelőtlen gonoszokat, akik a nép becses vagyonával hűtlenül sáfárkodtak.

Féltek is tőle az előljárók, szerte a hazában, minden kaszárnyában, neve hallatán megborzongott a kopaszodó fejbőr minden tányérsapka alatt. Ahogyan ma borzongunk, ha az adóhivatal felfedezi létezésünk és ránk szabadítja apparátusát, kopottas zsebeink aprólékos feltérképezése céljából.

Nos, én, mint helyettes alközlegény, annak az ezredesnek köszönhetem megszólíthatóságom súlytalan kegyét. Hogy egyáltalán rám tudott ordítani az őrmester, ha sólyomszemét nem elégítette a törökösre betonozott klotyó tisztasága. Ha finoman szólva viseltes bakancsom már régen felszívódott sarkát szerinte nem érte elég cipőkrém, ha zubbonyom álzsebétől nem tökéletesen párhuzamosan futott a három vasalt él annak aljáig.

Velőtrázó ügyek voltak, nap mint nap. De legalább a nevem, a családnevem úgy-ahogy ki tudták mondani. És az a vezetéknév nekik bőségesen elégnek is bizonyult, akár a focistáknál szokás, a keresztnevekkel méltóságon aluli lett volna bajlódni.

A rémisztő ezredes elvtárs nekem ott nevet adott, hála neki ezért! Személyesen soha nem érhettem közelébe, de talán néha érezhette feléje irányuló boldog mosolyom melegét.

Néha mégis eszembe ötlött, mennyivel könnyebb dolgom lehetne, ha anyám nem olvassa oly áhitattal Herczeg Ferenc Pogányok című regényét, s nem ragaszkodott volna ahhoz, hogy fiacskája a főhős nevét viselje majd egy életen át. Lehettem volna Jóska, Pista, Laci, akkor a derék román fegyveres (vagy inkább lapátos) erők kádereinek elég lett volna foghegyről egy Iosifot, Stefánt vagy, kissé nyögvenyelősen, Ladislaut sziszegni.

Becsületükre említem, általában megküzdöttek magyar nevemmel, hűen a derék román hadi hagyományokhoz, még azok is, akinek halvány segédfogalmuk nem volt a magyarokról. Azon dákok, kik Erdélyből vonultak be, rém románosan szótagolták nevem smellé még utálták is gyakran magyarságom.. Az oltyán, a moldvai annyira nem értette, hogyan lehetek én magyar Romániában, hogy szegény kivetnivalót már meg sem próbált találni ebbéli mivoltomban.

1945-től nagyjából a hetvenes évekig kötelező volt a született gyerek nevét az állan hivatalos nyelvén anyakönyvezni. S miként kínunkban jókat derülünk, kényszerűen kóstolgatva erdélyi magyar településeink románosított elnevezéseit, úgy talátak ki többségi honfitársaink borzasztóbbnál borzasztóbb szóvirágokat magyar személyneveinkre. 

Persze, a góbé nem lenne góbé, ha agyafúrt módon nem igyekezett volna kitekerné a névfordító közigazgatás nyakát. Ezért kerültek elő a történelem tarsolyából olyan ősi magyar nevek, melyeket még a román tudományos akadémia nyelvészeti tudorai sem voltak képesek géta-dák tájszólásba önteni. Jöttek Hunorok, Szabolcsok, Elődök, Emesék, Imolák, Orsolyák… Afféle polgári ellenállásféle sarjadt, csendben, de hatékonyan.

A hetvenes évektől elméletileg már bejegyzésre kerülhettek (volna) az eredeti magyar nevek is. Hogy Erdély-szerte hányan éltek a szocializmust kőkeményen építő rendszer eme bőkezű engedményével, azt, sajnos, csak most, a demokrácia ködén át-átszüremlő nap fényénél láthatjuk. Állítólag, a már kedvezményesen megszerezhető magyar állampolgárság sokakat személyi igazolványuk megszemlélésére sarkallt. Közülük jónéhányan úgy vélték, talán jobb lenne Istvánként, Sándorként, Józsefként kitölteni az űrlapokat, esetleg Lászlóként, Dezsőként, Jenőként átvenni majd az állampolgárságról kiállított okmányt.

Talán úgy gondolták, ha már papír igazolja majd nemzeti mivoltukat, igazolja papír anyjuktól, apjuktól nyert nevüket is.

Ahogyan az már lenni szokott, a irattonnákat rendületlenül termelő hivatalok idő- és idegrágcsáló tömege, a számtalan okmány kicserélésének költsége, a gyakran végeláthatatlan utánafutkosás talán többeket taszított félre névmagyarosítási szándékától, mint ahányan félelmet megvető bátorsággal vetették és vetik bele magukat az ádáz csatába.

Higgyék el nekem, nem könnyű a harc. Nem volt könnyű néhány évtizede a most állampolgárságot kínáló Magyarországon, ha az odatévedt székellyel közölték, magyarosítania illik addig is magyar nevét. Jegyzőkönyvek, százpecsétes határozatok kilóméteres útja vezetett az „édeni” beteljesüléshez, ahol az Anna Maria Annamária lett. És kizárólag „kard ki kard!” csatakiáltással indított roham nyomán volt a derék magyar közszolga, végtelen és együttérző jóindulattal, a Gheorgheni RO mögé zárójelben odamásolni a Gyergyószentmiklóst.

Node, véreim, ez már mind a múlté! Itt a szép, új világ! Lehetünk újra büszke magyarok, lélekben is, papíron is, Sándorként és Istvánként. Hajrá!

Az én pénzügyőr ezredesem nyilván már régen nyugállományból aggódik szeretett haája szuverenitásáért, területi épségéért. Nyugodt nyugdíjasként pipálhatja ki az aktív életében még elsődleges NATO fölötti győzelmet, a szocialista vívmányok maradéktalan érinthetetlenségét. Akik vala ha az én nyelvkínzó nevem próbálták emberi hanggá gyúrni oltyán előképzettséggel, talán ugyanolyan megállapodottnak tűnő jószágokká cseperedtek, mint én. Néhánya talán már nem sejtenek a Himalájából szalajtott hegyi nagylábút, ha magyarról hallanak. És talán kicsit magunk körül is elkezdtünk rendet csinálni. A sok lom között talán végre nevükön nevezhetjük saját és közös dolgainkat. Dolgainkat s önmagunkat is. Mert mi mindnyájan Sándorként, Istvánként, Józsefként lehetünk csak igazán önmagunk. Papíron is!

Ha már, sok más szempontból, a világ fordult ugyan, de a papír mindenhatósága zavartalanul virít trónusán.

Ha szerencsénk van, egy-két sör árából megúszhatjuk neveink eredeti állapotához való visszatérésünket. Tudom, nagy áldozat, de télen enyhébb szenvedés kíséri a lemondást. Akkor is, ha magyar sört mellőzünk.

 

 

Beküldés ideje: 2011-01-24 14:51:33

 


 

Miért volt rossz Trianon – elmennek a fiatal orvosok – örökre?
             Vigyázat! Érzelmektől erősen fűtött szavak következnek! A Versaillesben ülésező hatalom a Világnak ha nem is a legnagyobb, de a legszebb virágcsokrát taposta sárba! Képzeljétek magatok elé: Kassa­ − Nagyvárad − Kolozsvár − Háromszék vármegyék − Újvidék − Szabadka… Petőfi lángelme volt! Amikor ő azt írta, „…hogyha a Föld Isten kalapja, Hazánk bokréta rajta…” nem azért írta, mert be volt rúgva! Ő tudta, hogy mit ír! Innen kezdve a szépséget hagyjuk meg Petőfinek, térjünk vissza szuper-szabadsággal, (szivárványos?) emberi jogokkal át meg átszőtt államháztartási-hiányos valóságunkba. Mi mindent vesztettünk? Művelt társadalmat, kereskedelmet, bankokat, amik a magyar föld megtermelt kincseit jó áron vitték a nemzetközi piacra, és abból a pénz Magyarországra folyt be. Nemzetközi hírű egyetemeket. Bányákat, ipart. Az előbb sorolt csokor kulturális-gazdasági kapacitása meghaladta a fővárosét!

Mit jelentett mindez megmaradt, csonka mezőgazdaságunknak? Piacvesztést, jövedelem-vesztést, tekintély-vesztést. De ehhez a magyar földműves szokva volt. Sok évszázada. A mostanság (Heller Ágnest kivéve) háttérbe szorított marxizmusból én megtanultam, mi volt az a naturálgazdálkodás. Parasztságunkra vonatkoztatva: termelt árut, amikor fizettek érte, de csak a saját létfenntartására termelt, mikor nem engedték értelmesen dolgozni. Szegény volt, evett is, meg nem is, de okosabb fiát-lányát iskolába, egyetemre adta. Ezeknek a fiataloknak teljesen fölösleges volt a felvételi vizsga, a puszta embere pontosan tudta, hogy kibe érdemes fektetni verejtékkel összekuporgatott pénzét. (Közbevetőleg: hol születtek a mi nagyjaink? Nagyszalontán, Szklabonyán, Kis- meg Nagykőrös között és nem Pest-Buda belvárosában!)

A jelenleg még dolgozó, 60-70 éves orvosok java részének a háttere még ilyen! Soha eszükbe nem jutott, hogy itthagyják hazánkat − legalábbis végleg nem.

Nekem még volt ilyen orvos rokonom. Hívták szüléshez Karácsony este? Ment. A legtermészetesebb volt. Aki hívta, az meg azt tudta nagyon jól, hogy az orvost nem az égből hulló manna táplálja, neki Karácsony este fizetni kell. Az orvos pedig azt tudta nagyon jól, hogyha az ő betege olyan szegény volt, akkor nem fogadott el pénzt. Ha ünnepek után vittek neki egy kis kaskában két tojást, azt elfogadta, mert nem akarta a családot megsérteni.

Ennek a mi dolgos, mindent túlélő földművelő magyarságunknak a kipusztítása kezdődött el a versaillesi békével, mert ők kevésbé tudtak gazdálkodni, mint földet müvelni.

Látjuk, még most sem adjuk könnyen. Csak éppen kiöntenek bennünket mint az ürgét. Mindent nem tudhatunk. Valakiknek a fejünk fölött kellett volna környezettudatosan gondolkozni, hogy nem szabad kiirtani a Tisza forrásvidékéhez tartozó erdőket. Nem tehettünk róla? Aláírtunk mi pl. egy ukrán magyar államszerződést, már a peresztrojka után. Nem volt már hely a papíron? Mégis, valami lábjegyzet, vagy függelék?

2011-01-25

Dr. Szeszák Ferenc, Debrecen

 

Beküldés ideje: 2011-01-25 15:54:54

 


 

Aggódni lehet

A hajdani közép- és kelet-európai demokratikus ellenzék meghatározó képviselői közül is többen tiltakoztak az Orbán-kormány demokráciaellenes lépései miatt. Nyílt levelükben arra is felhívták az uniós döntéshozók figyelmét: a szabadságban egyesült Európa célkitűzése súlyos veszélybe került azzal, hogy az EU-tagállam Magyarországon felszámolták a liberális demokráciát. A petíciót az erdélyi irodalomtörténész, egyetemi tanár is jegyzi. Most arról is beszélt a 168 Órának: Magyarországon visszafordult az idő. Sándor Zsuzsanna interjúja.

- Közép-Európában az elmúlt húsz évben már többször hatalomra kerültek populista vezetők. Például Szlovákiában Mečiar, majd a Fico–Slota-koalíció vagy a lengyeleknél Kaczynskiék. Ám egyikükre sem zúdult olyan nemzetközi össztűz, mint most az Orbán-kormányra. Csupán az uniós elnökségünk miatt figyelnek ránk jobban?

– Azért is, mert 1989 óta sehol nem rombolták le olyan gyorsasággal a jogállamot, mint Magyarországon. Orbán Viktor ebben „csúcstartó”: ennyi demokráciaellenes lépést senki nem tett meg ilyen rövid idő alatt.

 

 

Nyílt levelükben azt is írják: Magyarországon megszűnt a liberális demokrácia. Mások azonban úgy vélik: amíg többpártrendszer és szabad választások vannak nálunk, a demokrácia megkérdőjelezhetetlen.

– Nem értek ezzel egyet. Legalább ennyire fontos kritérium a magántulajdon védelme is. Ezt sértette meg az Orbán-kormány a magánnyugdíjpénztárak államosításával. Lényegében ugyanúgy jártak el, mint hajdan Rákosiék, akik szintén közérdekre hivatkozva egyszerűen elkobozták a földeket. Az ilyen önkényes központi intézkedések abszolút polgárellenesek.

- Ám a legtöbb külföldi támadást a médiatörvény miatt kapta a Fidesz.

– A szólásszabadság az európai értékrend egyik alapja. A Fidesz pártirányítás alá vette a médiát: ez – bárhogyan magyarázkodnak is – a cenzúra bevezetését jelenti. A megfélemlítés eszközeivel az egész sajtót megalázzák. A nyilvánosság korlátozása ugyanakkor nemcsak az újságírók sérelme, hanem minden állampolgáré. De nem vagyok politikai elemző: Orbán Viktorról és párttársairól inkább egyetemi tanárként, értelmiségiként tudok véleményt mondani.

- Hallgatom.

– A Fidesz politikusai mintha semmit sem értenének az európai szellemiségből, amelynek a szabadság, a másik méltóságának tisztelete és a szolidaritás az alapja. Folyton a „magyar emberek” nevében nyilatkoznak, mintha létezne ilyen homogén közösség. Figyelmen kívül hagyják a társadalmi tagoltságot, a világnézeti, kulturális különbözőségeket, illetve a szociális, egzisztenciális törésvonalakat. Érzéketlenek a peremre szorultak sorsa iránt. A legnagyobb bajnak azt tartom: ezek a politikusok nem is akarnak tanulni. Orbánból már hiányzik a nyitottság ehhez, megnyilatkozásaiban sincs igénye a magasabb színvonalra. A zsarnokhajlamú alkat különben is hatalmi gőggel szokta kompenzálni kisebbrendűségi érzését. Ez a komplexus nagyban hozzájárult a médiatörvényhez: mögötte valójában félelem húzódik. Ezért kívánja elhallgattatni a másképpen gondolkodókat. Fenyegetésekkel próbálja öncenzúrára kényszeríteni őket.

- Nem gondolja: a nemzetközi tiltakozások csak fokozzák a fideszesek arroganciáját a balliberális értelmiséggel szemben? Németh Zsolt külügyi államtitkár blogjában azt írta: egyes hazai szellemi körök szándékosan keltik a hisztériát, hogy lejárassák a hazájukat.

– Annak idején efféle vádakkal támadtak minket, erdélyi másként gondolkodókat is. Egyik besúgóm, egyébként kiváló irodalomkritikus, jelentésében azt is írta: „Gyimesi Éva nem szolgálja igazán a romániai magyarság érdekeit, inkább bizonyos budapesti (zsidó) szellemi körök ízlésének megfelelő nézeteket terjeszt.” Később, 1993-ban Tőkés László nevezett „román- és zsidóbérencnek”, de voltam már „nemzetáruló” is. Átestem mindazon, amit most a magyarországi baloldali, liberális értelmiség elszenved. Csakhogy miközben nálunk úgy-ahogy, de erősödik a demokrácia, Magyarországon mintha visszafordult volna az idő. A jobboldal azt üzeni: akik az egyetemes európai gondolkodásmódot képviselik, azok idegenszívűek, megtagadják a nemzetüket. A Fidesz „szakpolitikusai” – hogy csak a legszűkebb területemen maradjak – képtelenek belátni: olyan, hogy népnemzeti irodalomelmélet vagy esztétika, egyszerűen nem létezik. A tudományokban, az irodalomban és művészetekben egyetemes értékek vannak. És az egyetemes fogalmak használata nem egyenlő a hazafiatlansággal.

- Mégis: mivel bátorítaná azokat az értelmiségieket, akiket idehaza ellehetetlenít a hatalom?

– Keserű iróniával azt is javasolhatom magyarországi barátaimnak: ha szükségét érzik, nyugodtan publikáljanak erdélyi lapokban, folyóiratokban.

- A nyolcvanas években a diktatúra elől menekülve sok erdélyi magyar települt át ide. Most keressünk mi védelmet odaát?

– Én csak azt hangsúlyoznám: Romániában most minden nézet megfogalmazódhat az anyanyelvű médiában anélkül, hogy retorziótól kellene tartani. A román média egy része pedig jelenleg még mindig jelentős ellensúlyt képvisel a hatalomhoz való viszonyában.

- Másfelől: innen úgy látszik, hogy az erdélyi magyarság körében is nagy a Fidesz népszerűsége. Hiszen a kormány kettős állampolgárságot adott a határon túliaknak.

– Nem végeztem közvélemény-kutatásokat. De azt megjegyezném: a magyar parlament által hozott úgynevezett Trianon-törvényt demagógnak tartom.

- Miért?

– A versailles-i béketárgyalásokon nem is ülhetett asztalhoz a magyar küldöttség: a tragédiához vezető döntéseket nélkülünk hozták meg. Magyarország mai kormánya így nem illetékes abban, hogy „kárpótoljon” minket Trianonért. Ennyi évtized elteltével ráadásul végképp értelmezhetetlen a nemzetegységesítés. A Fidesz ezzel a szimbolikus gesztusával valójában hegemóniára törekszik Erdélyben is. Létrehozták – a PR-szöveg szerint – „a honosítási eljárásokat menedzselő, megkönnyítő” demokrácia-központokat. A megszervezésükbe nálunk nagy pénzbefektetéssel kizárólag Tőkés László leendő pártjának magját, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot vonták be. Markó Béla ugyan nyilatkozatban is felajánlotta az RMDSZ irodáit, infrastruktúráját, ám azok ingyen sem kellettek a magyar kormánynak. A Fidesz támogatási stratégiája diszkriminál: ideológiailag válogat a támogatandó erdélyi szervezetek, napilapok és folyóiratok között. Például azt hallani: visszautasították a kolozsvári Szabadság című regionális napilap finanszírozási pályázatait. Ezt az újságot még a romániai „forradalom” idején alapítottuk: azóta is alapelve a kiegyensúlyozott tájékoztatás. De a marosvásárhelyi Látó című irodalmi folyóirat finanszírozását is részben megszüntette a Fidesz. A nagy múltú Korunk is kénytelen szűkebb büdzséből gazdálkodni, miközben a jobbikos Erdélyi Naplónak feljött a csillaga.

- Orbán pártja nem is csinált titkot abból, mi az ára a kettős állampolgárságnak. Mikola István annak idején kijelentette: „Ha a határon túliak is szavazni fognak, a Fidesz-kormány húsz évre bebetonozhatja magát.”

– Széchenyi István szerint kétféle hazafiság létezik: a szó- és a tetthazafiság. Vagyis nem elég csupán fennkölten beszélni, érzelegni a honszeretetről: hétköznapi, konkrét tettekre kell azt váltani. A polgári erkölcs – szerintem – most azt diktálja: csak azok vegyék igénybe a magyar állampolgárságot, akik dolgozni is hajlandók azért az országért, tevékenyen részt venni gondjaiban. Ha valóban ott akarnak élni, hajlandók legyenek ezért adót fizetni. Ám ha egy lakcímkártya is elég lesz a szavazásokhoz, fennáll a veszélye annak: 2014-ben a határon túli magyarokkal lehet majd „fülkeforradalmat” csinálni. Erre próbálnak felhasználni minket.

- Schmitt Pál köztársasági elnök újévi beszédében egyenesen úgy fogalmazott: az uniós elnökség alatt Magyarország fennhatósága alá kerül a határon túli magyarság is.

– Ez rendkívül lekezelő mondat, és sértő ránk nézve: az erdélyi magyar nem kisebb magyar, az itteni kultúra nem értéktelenebb. Nincs szükségünk szellemi fennhatóságra.

- Nem gondolja: a mindinkább jobbra tolódó magyar politika fölerősítheti a nacionalizmust az egész térségben?

– Egyelőre kétlem ezt. Meggyőződésem: a most kialakult magyarországi helyzet speciális, és jellemzően a kádárizmus következménye. Közhely, de a rendszerváltás előtt Magyarország volt „a legvidámabb barakk”. A „pannon magyarok” 1956 után hozzánk képest viszonylagos jólétben éltek, Nyugatra is utazhattak, nem szenvedtek annyira az elnyomástól. Ezért ma a szabadságot sem tudják igazán megbecsülni: a többség számára az alapjogokat kifejező fogalmak nagyon elvontak lehetnek. A többi egykori kommunista országban sokkal keményebb volt a diktatúra, s talán ezért is jelentett és jelent számunkra többet az européer szellemiség. Ugyanakkor nem tűrhetjük, hogy bárki is semmibe vegye azt a közös értékrendet, amelyről ’89-ig csupán álmodhattunk, s amelyért jó néhányan évtizedeken át küzdöttünk itt, Közép-Európában.

 

168ora.hu

 

Az interjú és bőséges hozzászólások itt olvashatók

 

 

Cs. Gyímesi Éva

 

 

Azért egy kis visszhangot megérdemel…

 

A 168 Óra című hetilap (ki más???) átlépi a határokat, nem feltétlenül a ma oly sokat hangoztatott nemzetegyesítés jegyében. Interjút készített Cs. Gyímesi Éva neves erdélyi irodalomtörténésszel. Mondhatnánk, jól jöhet egy fajsúlyos ellenvélemény a jelenlegi magyarországi politikai kurzussal szemben, egy kihegyezett dárda a magyar demokráciáért rettenetesen aggódó liberális értelmiség kissé gyengülgető kezében. Egy „autentikus” ék, melyet erdélyi kéz próbálhat az öszeforrni igyekvő magyar fatörzsbe verni.  Ki vitatná a Fidesz öncélú, kizárólag saját politikai bebetonozását szolgáló tevékenységének álságosságát a határon túliak viszonylatában, ha éppen Cs. Gyímesi Éva mutat arrra rá? Abból az Erdélyből ahol, Magyarországon sokan így tartják, a többség azokra az intézkedésekre várt, melyeket az Orbán-kormány léptetett életbe, a könnyített állampolgárság, a határon túli magyarok támogatása vonatkozásában.

Azt hiszem, ha Auguste Rodin ma élne, eghatásosab szobrát talán nem a Gondolkodóról, hanem a folyton aggódó, kezét tördelő liberális értelmiségről mintázná. Szegényeket szörnyű félelem tiporja minden áldott nap, a honért, az emberért, a szabadságért, demokráciáért. Melyekért Közép-Kelet Európa kommunista országaiban kitartóan, önfeláldozóan és hatásosan küzdöttek még a sötét elnyomás szellemet nyomorító évtizedei alatt is.

A liberális értelmiség jó szándékát pillanatig sem vitatva, érdemes aggodalmaikat kicsit számba venni.

Szerintük az említett térségben 1989-90-ben végbement rendszerváltásokban elévülhetetlen érdemeket szereztek s ezáltal örök jogot nyertek ahhoz, hogy mindig, mindenhol ők legyenek az egy igazság avatott őrzői.

Mindenek előtt ne tévesszük szem elől a tényt, hogy 1990-ben, az első szabadnak látszó választások után, a magyarországi ún. liberális értelmiség, a rendszerváltás élharcosai, kizárólag elvhűségük okán, nem egy alkalommal kötöttek koalíciót az önmagukat paktumokkal átmentő posztkommunista pártokkal a hatalom megszerzése vagy megtartása érdekében.  Azt se feledjük, hogy az első demokratikus magyarországi választások nyomán felálló kormány megbuktatásán éppen a liberális értelmiség pártja (SZDSZ) munkálkodott a legszorgalmasabban, mintegy kétségbe vonva azt az érvényesülő népakaratot, melynek érvényesüléséért  ők küzdöttek a „legelszántabban”. Mintha kétségbe vonták volna a bekövetkezett demokrácia letéteményesének, a népnek a kompetenciáját arra, hogy szbadon döntsön önnön vezetőiről. Természetesen kizárólag abban az esetben, ha nem őket szavazták be a hatalomba.

A rendszerváltás óta eltelt húsz évből tizenkettőt azonban magas bársonyszékekben tölthetett a liberális értelmiség pártja, s minő véletlen!… mindig a szocialistákkal, az MSZMP utódpártjával karöltve. A demokrácia fogalmának meghatározása, aktuális állapotának megítélése szempontjából a kommunista utódpárttal folytatott igen baráti vszony mintha erősen elkocsonásítaná a liberális értelmiség közmegszólalásainak erkölcsi talapzatát.

Persze, aggódniuk azért lehet. Mert, bár már koporsós temetésre készítik fel a magyar demokráciát, nekik ma is majdnem mindent lehet.

Lehetnek lapjaik, melyekben busonghatnak ama arany tizenkét esztendő után, mikor bőséggel áradt feléjük az önmaguk hatalmi keze által kiutalt állami támogatás és zsíros megbízások. Lehetnek fantasztikus intézeteik, melyek sértetlenül telezokoghatják Európát azzal, hogy az új magyar vezetés magasröptű filozófiai tanulmányaik gázsiját firtatja. Lehetnek elvtársaik mindenfelé a kontinensen, akiknek összekuporgatott forintkáikból (mi másból?) széles ragtapaszt küldhetnek, hogy szájuk leragasztásával demonstráljanak az EU magyar elnökségét átvevő magyar miniszterelnök ellen.

Aggódni persze lehet. Ahogyan a ’90-es években is mindannyiszor veszélyben látták kis magyar demokráciánkat, ha az istenadta nép nem őket emelte feje fölé.

Aggódni persze lehet. Lehet aggódni a sajtószabadságért, szólásszabadságért, melyet, a liberális értelmiség szerint, az Orbán-kormány médiatörvénye betilt, lábbal tipor. Emlékeztetőül, az említett törvény 2011 január 1-jén lépett hatályba. Az a példátlan támadássorozat, mely rázúdult a törvényt alkotókra, szünetmentesen árad a mai napig minden lehetséges médiacsapból, belföldön és, gyakorta nagyon ismerős honi szófordulatokkal, külföldön egyaránt. Itthon speciel azon médiatörvény bősz hatálya alatt, mely, ugye, meggyilkolta Magyarországon a szólás- és sajtószabadságot.

Javasolhatnám derék liberális értelmiségünknek, hogy szálljanak le a földre és alacsonyodjanak le arra a számukra nyakmerevségük okán gyakran láthatatlan szintre, ahol egész egyszerűen végig lehet olvasni a törvényt. Az ő magas képzettsége nemcsak a undorítóan pórias sima olvasást, de talán némi értelmezést is lehetővé tesz számukra.

Vagy a törvény szövege senkit nem érdekel? Itt már régen nem a médiatörvényről van szó, hanem csak egy Fideszre akasztható céltábláról, melyre még ama kocsonyás erkölcsi talapzatról is bátran lehet lövöldözni? Egy olyan országban, amelyben visszafelé fordult az idő folyása? Ahol nincs demokrácia?

Aggódni persze lehet. Sőt, kell is! Például a magántulajdonért feltétlenül. Mert az Orbán-kormány annak szentségét sem tartja tiszteletben, lásd államosította a magánnyugdíj-pénztárakat. Azaz, a bennük felhalmozott vagyont. A tagok vagyonát, az emberek vagyonát!

Fránya memória, átkozott boszorkány! Talán sokan emlékeznek még… A magánnyugdíj-pénztárak rendszerét 1998-tól a Horn-Kuncze kormány vezette be. E kormány belügyminisztere a szocialisták koalíciós partnerének, az SZDSZ-nek akkori pártelnöke, Kuncze Gábor volt.

A pénztári tagságot a járulékfizetők túlnyomó részére kötelezővé tették. Ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy az addig az állami nyugdíjkasszába fizetett járulékot azután a magánpénztárba kellett utalni. Igen,formailag egyéni, névre szóló számlákon tartották nyilván a pénztárak a befizetéseket, ám azokhoz a befizető kizárólag nyugdíjba vonulásakor juthatott hozzá. A pénztárak egy törvényben megálllapított portfolió szerint fektették be a pénzt, nagy részét kötelezően álllampapírba, kicsit finanszírozva ezáltal a mindig éhes állami költségvetést is.

Igen ám, de a magánpénztárakba kötelezően átirányított befizetések nyilvánvalóan hiányoztak abból az állami nyugdíjkasszából, melyből az éppen aktuális nyugdíjakat fizették és fizetik ki. Magánnyugdíjat mindeddig Magyarországon még senki nem kapott! 1998 óta csak befizetés van a magánpénztárakba, járadékkifizetés még nincs. Az állami nyugdíjkassza bevételkiesését a költségvetés pótolja. Hitelből.

A tagok 2008, 2009 és 2010 év vonatkozásában joggal aggódhattak majdani magánnyugdíjukért, hiszen az évvégi egyenlegértesítők kivétel nélkül hatalmas veszteségeket mutattak a magánpénztáraknál, az egyéni számlákon is, természetesen.

Fölötttébb különös, hogy az időközben elenyésző magyar liberális párt, a liberális értelmiség valahogyan nem találta saját hangját akkor. Pedig lett volna amiért aggódnia! Történetesen a pénztárakba éppen általuk beterelt polgárok pénzéért, nyugdíjáért!  De lőn nagy csend… Mert lőn nagy válság. És volt más, amiért sokkal látványosabban aggódhattak. Mondjuk a magánnyugdíj-pénztárak gazdáiért. Azon bankokért, biztosítókért, melyek 1998-ban rávetették magukat az új üzleti lehetőségre, s melyek úgymond stabil magyarországi működését a pénzügyi válság veszélybe sodorta. Az már csak aprócska körülmény, hogy a válságot szintén bankok okozták, még ha azok nem is Magyarországon boldogították az emberek pénztárcáit.

Igen, aggódhattak volna, de nem tették. Ahogyan akkor sem hallatszott rémült kiáltozásuk, amikor a magyar állam horribilis mértékű hiteleket vett fel, aztán odaadta azok túlnyomó részét a szerencsétlen válságsújtotta bankoknak, még jobban eladósítva az országot. A liberális értelmiség azért is aggódhatott volna, hogy az addig már rendesen padlóra postázott embereknek kell majd törleszteni a banki konszolidációra kölcsönvett és költött milliárdokat. Aggódhattak volna a számukra minden körülmények között elsődleges szabadságért, jól tudván, hogy a kisemmizett, kifosztott ember akkor sem szabad, ha elméletileg bármit megtehet.

Aggódni persze lehet. S ha gyengécskének érzik hangocskájukat, lehet segítséget kérni. Itthon is, az idézett interjú szerint kicsit odébb is.

A liberális értelmiség befolyását nem szabad alábecsülni. Hiszen aki ma kimondatja egy neves, önmagát is liberálisnak és fölöttébb értelmiséginek tituláló erdélyi magyarral, hogy az a magyar kormány, mely Trianont igazságtalannak s emlékezésre méltónak nyilvánítja, mely összmagyarságot emleget, mely állampolgárságot ad minden magyarnak bárhol a világon, mely a legtöbb anyagi és erkölcsi támogatást nyújtja a határon túli magyaroknak, hogy ami ma Magyarországon történik, az vissszalépés. Az antidemokratikus. Hogy értelmetlen nemzetről, magyarságról beszélni, egységes nemzetet emlegetni, bármilyen vonatkozásban. Hogy akár virtuális, informális összetartozásunk sem értelmezhető… Aki ma ezt kimondatja, önként és dalolva, egy erdélyi magyar értelmiségivel, az mégis tudhat valamit! Elsősorban talán azt tudja, kivel lehet mindezt kimondatni! Aki hajlandó, kissé visszaélve jelen hazája demokratikus berendezkedésével és az ott szerinte jóval a magyarországi fölött álló szólásszabadsággal, nem átallja a liberális értelmiség internacionalizmusát,

Gyakran kozmopolitizmusát a józan nemzeti érdek elé helyezni, aki egyáltalán a nemzeti érdek fogalmát is vitatja, legalábbis magyar kontextusban.

Aki szerint bűn ellene menni annak az ún. liberális gazdaságpolitikának, mely minden említésre méltó helyen hosszútávú életképtelenségét bizonyította, iszonyatos károkat okozva. Aki hajlandó azért bírálni a magyar kormányt, mert nem az ő lelkéhez közelebb álló romániai magyar párt elképzelései szerint támogatja az ottani magyarságot, mellesleg, a magyar adófizetők pénzéből…

Aki minderre hajlandó, az jó szolgálatot tehet a jól tejelő tőgytől kissé távolabb terelt magyarországi liberális értelmiségieknek és hasonló sorsú szocialista barátaiknak.

Sokkal jobb szolgálatot, mint azon erdélyi ezreknek, atyjafiainak, akik hónapokra előre minden lehetséges időpontot lefoglaltak a magyar konzulátusokon, állampolgársági igénylésüket benyújtandó. Akik nem értik, miért nem kell Trianont emlegetni, napját megartani, miért olyan szörnyű bűn egyáltalán nemzetről, ne adj’ isten annak egységéről gondolkodni. Aki számára mindez káros, ezért ki kell kelni ellene.

Érdekes. Érdekes, hogy ebben a rettenetes mai magyar diktatúrában mindezt halálos nyugalommal közölheti egy magyarországi hetilap. És, pestiesen szólva, ennél sokkal olyanabbakat is. Szép álma lehet a riporternek, az interjúalanynak is, azt senki nem fogja megzavarni. Főleg nem abban a zárt toronyszobában, ahol ők liberális értelmiségi napjaikat élik, s ahonnan a való világ homályosan, gyakran egyáltalán nem látszik. S ha mégis kikukucskál ablakán a mi liberális értelmiségink, hát végtelen bölcsességében csak azt látja, amit látni akar.Aggódni aonban az égvilágon mindenért képes.

Kapcsolódó cikkek

 

Rossz kutya aki…

 

Beküldés ideje: 2011-02-08 14:12:07

 


 

Térdre, imára!
 

 

 

Törvénytisztelő állampolgárnak tartom magam. Mielőtt azonban bárki ugrana megrendelni egy hatméteres márványtömböt Carraraból, szobrom kifaragása céljából, elárulom, hogy nem annyira meggyőződésből vagy a jogszabályok iránti tiszteletből vagyok az, sokkal inkább az esetleges sanyarú következményektől való borzongás kényszerít a törvénytisztelet erkölcsi magaslataira. És, ha már ilyen szépen sikerült önnön nimbuszrombolásom, azt is meggyónhatom, hogy bizony néhányszor nagyvonalúan mellőztem a paragrafusok parancsolatait.

Igen, loptam. Súlyosbító körülményként kéretik figyelembe venni, hogy az eset után az égvilágon semmi bűntudatot nem éreztem, bocsánatot nem kértem, sőt, büszke voltam bátorságomra.

Évtizedekkel ezelőtt egy kietlen vasútállomáson ücsörögtem egy töredezett padon igen kedves hölgyismerősömmel. S mivel akkor még csak ismerősöm volt, de én roppantul pályáztam még ki sem csírázott barátságunk magasabb és intimebb szférákba emelésére, körülnéztem azon az állomáson. Lerobbant, feketére kormozódott épület rogyadozott ot, szeméttel bőségesen álcázott és enyhén bűzölgő talpfák, unatkozó vasutasféle nézegette a peront közvécének használó szürke galambokat.

A pad mögött azonban, óh!, oázis a szocreál iparosítás acélos jellegtelenségén, kicsiny parkocska virított. A láthatóan egészségesen elhanyagolt gyep közepén pedig rózsák pompáztak. Gyönyörű, piros, életvidám rózsák.

Kérem szépen, a néphiedelem szerint virágot és csókot lopni nem bűn. Arról nem értekezik a régi bölcsesség, hogy jogilag milyen besorolást kap az amúgy bocsánatos kihágás, amennyiben a delikvens azt egy állomás nyilvános parkjában követi el, mellesleg éppen ama parkra nyíló lokális rendőrörs bóbiskoló közegének orra előtt. Figyelembe vehető-e enyhító körülményként nemes szándékom, mellyel egy másik lopást igyekszem megelőzni. Tudniillik, ha leszakajtok onnan, a nép vagyonából, egy szál csodás rózsát, és rendeltetésszerűen használom azt fel, úgy megelőzhetek egy súlyosabb bűncselekményt, a csóklopást. Vélelmeztem ugyanis, hogy a virág hatására szükségtelen lesz azt a csókot a célszemély tudta és feltétlen hozzájárulása nélkül megszereznem.

Persze, a jól hangzó magyarázat és derült égből érkező lángoló hősiességem ellenére, komoly kéelyeim merültek föl vakmerő akcióm végkifejlete kapcsán. Finom szellő lebbent, kóbor varjú károgta el magát rajtam röögve, miközben, minden valaha létezett merészségem tagjaimba gyömöszölve, ide-oda tekintgetve, prédára leső oroszlánként lopóztam a virágágyás felé. Villámgyors terepszemlévek választotam ki áldozatomat, már kinyílófélben levő, de várhatóan még egy-két nap agóniát kibíró tüskés gyönyörűséget. Gyorsan kellett lecsapnom, mert egyrészt jött a vonat, amire vártunk, másrészt alaposkodásom garantáltan lebuktatott volna a rend visszafogottan éber őre előtt.

A vonat trombitált, fújtatott, nyikorgott. Felkapaszkodtunk, arcunkon a legtökéletesebb krisztusi ártatlansággal. Gálánsan segítettem megmászni a rideg vaslépcsőket, hiszen szúrós rózsával egyik kezében nem kis feladat az egy ifjú hölgynek.

A folytatást gondolják hozzá, ahogy tetszik…

Annak dacára, hogy lopásom ezer érvvel menthető, a tény makacsul tény marad. Ahogyan azt sem mossa tisztára sem népmese, sem az eltelt hosszú idő miatti elévülés, hogy diákkoromban, az oly népszerű őszi „mezőgazdasági gyakorlatok” során majdnem naponta rejtettem néhány szem krumplit vödrömbe, a rákötözött melegítőfelső álcája alá. Vagy marharépát. Mikor mit tolt elénk a mezőgazdasági gyakorlat. És hazavittem, a nyulaink nem kis örömére. Később szatyorra cseréltem a vödröt és apró fadarabokkal gazdagítottam az otthoni tüzelőállományt abból a gyárból, ahol aktuálisan napjaim harmadát töltöttem. Egy szomszédos ipari termelőegységből csak egy elárvult villanykapcsoló örökbefogadására futotta időmből… Jelentem, azóta is megvan. Csak azok a forrásvidékek tűntek el, ahonnan felelős őrzésbe vettem a jelzett cuccokat. És eltűnt a szlogen is, mely, akár a rózsa esetében a néphiedelem, kimoshatott volna a galibából: miénk a gyár, nekünk dudál! Hát, ha a miénk, akkor a sajátom elvitele tán mégsem von börtönt maga után, nem?

Mindeddig megúsztam, bár néha rám telepszik a lelkiismeretfurdalás. Lehet, hogy a nép vagyonának bűnös megdézsmálása is kiütött egy téglát a nép szocialista rendszerének ormótlan építményéből? Lehet, hogy a szükség sem magyarázhatja tetteim, hiszen a krumpli, marharépa vagy a fadarabok nélkül sem lett volna sivárabb létem?

Akkor mi volt az indíték? Az, hogy mindenki lopott és kirekesztés lett sorsa a nyájtól eltévelyedőknek? Az vajon, hogy a nép vagyona mindenkié, tehát valójában senkié? Így istenigazából el sem lopható? S ha mégis, mert a székely-magyar ritka találékony fajta, akkor sem kárhoztathatja magát azért az ember, s remélhetőleg más sem őt. Mert aki tehette volna, hát… az is lopott.

Igen, kedves szövegemen szenvedő olvasó, loptam, s lopott más is, keveset, sokat, volt, aki rengeteget. Loptunk virágot, csókot, krumplit, aztán tévét meg pénzt, gyárakból, földekről, magánemberektől. Loptunk a régi rendszerben s lopunk az újban is. És lopunk, sajna, akkor is, ha tulajdonképpen semmi szükségünk rá. Olyasmivá vált e ténykedésünk mint sok extrém sport, melyne egyetlen értelme, ha egyáltalán van ilyen neki, az adrenalintermelés fokozása. Az izgalom bizsergését előcsalogatni nyikorgó gerincünk alól.

Nem ismerünk sem istent, sem embert, sem áldozatot, sem okozott bánatot vagy kárt, nem látunk, nem hallunk, csak megpróbáljuk elvenni, ami ott van. Néha csupán azért, mert ott van. Néha akkor is, ha a kiszmelt jószág le van betonozva. És néha akkor is, ha templomtoronyban lóg. Ha pedig elődeink azt a tornyot túl magasra tervezték, isten dicsőségére, megteszi egy harangláb is. Pirkadatkor kelünk, ahogyan nagyapáink, ha kaszálni indultak, fejszét s fűrészt ragadunk történelemmel kérgesített kezeinkbe és szétfarigcsálva a haranglábat, harangot zsákmányolunk. A harang mindenkié, tehát senkié?

Leadjuk hulladéknak, a kapott kis pénzből majd kidüllesztett mellizommal csapunk a kocsmapultra?

Az lehet, hogy virágot, csókot lopni nem bűn. De harangot lopni a legsúlyosabbak egyike, mit ember elkövethet. Nem a fém számít, amiből öntötték, mégcsak a felszentelés sem. Nem a kirabolt közösség bánata, munkájának, pénzének semmibe taposása.

A harang mint fogalom a fontos. Mert minden harangban benne lakik a tatárok támadására figyelmeztető kondulás lármafák iszonyú lángjainál. Benne lakik Hunyadi nándorfehérvári diadala. Ott lapul falában Gábor Áron ágyúinak dörgése a kökösi hídnál. Ott ültet családot asztalhoz a bronz és ezüst minden délben, s hív imára, ha eljön az ideje. És felejthetetlenül hordozza anyagában minden harang véreink temetését.

Benne él s szól belőle egész életünk, ezer éven át. És mindenkinek szól, akár hallja, akár nem akarja hallani, vagy csak érteni s érezni rest, buta.

Harangot lopni ugyanaz, mint életet lopni. Az enyémet, az önét, mindenkiét.

Az úr 2011. esztendeje jégbontó havának elején a székelyföldi Kirulyfürdőn ellopták a harangot.

Uram, mi jöhet még?!

Hol vagyok én, porszem, kevéske krumplimmal, szakasztott rózsámmal? Hol vannak azok, kik Gál Sándor honvéd ezredes és vitézei sírján taposva leszedték az emléktáblát a Nyergestető kopjafájáról?

És hol vannak azok a régimódi, elavult palik, akik valaha csókot csentek virágzó orgonabokrok illatában?

Ellopták a harangot.

Hol vagytok, székelyek?

 

Kercsó Alpár

 

 

Beküldés ideje: 2011-02-10 14:19:51

 


 

Metakommunikáció anyanyelven
 

A gyergyószentmiklósi vasútállomáson ücsörögtem, nyári gyakorlatra utaztam vissza a fővárosba, ahol egyetemista voltam. Harmadév utáni nyáron volt ez, már egészen belejöttem a nagyvárosi életbe, alig vártam, hogy ismét ott lehessek. Türelmetlenül nézegettem az órámra, de nem sok haszonnal: vagy két napja egy rossz mozdulattal felhúzás közben kiugrattam a rugóját, így kitartóan mutatta a reggeli fél tízet.

A személyvonattal este féltizenegyre értem ide, és a gyors, amivel tovább utazhattam, csak éjjel egykor jött. Az állomáson egy-két ember lézengett. Magamfajta, társaságnak való, senki.

Gondolatban már Bukarestben jártam, a kollegáknak meséltem az apró-cseprő nyári élményeimet. Sejtem, hogy románul futott bennem a belső monológ, mert akkora már bátran, majdnem hibátlanul beszéltem a nyelvet.

-   Kisasszonkám, ha meg nem sérteném, órája van-é?

No, egy ilyen ostoba leszólítás igazán nem hiányzott!

Már megtanultam, hogy a legokosabb semmit sem felelni, így lehet a legkönnyebben lerázni az alkalmatlankodót, és már léptem volna is tovább rá sem nézve a kérdezőre, amikor visszacsengett a fülembe a körülményesen megfogalmazott kérdés a hangsúllyal együtt: jé, apám szokása így cifrázni a beszédet, ha mókázni, viccelődni akar.

- „Kisasszony, adna-e nekem egy pakk szivarat, de hitelbe?” – szokta kérdezni a kezdő eladó lányoktól, és közben ’vágott’ a szemével, jelezve, hogy ez csak játék. És ha a kislány nem értette a viccet, és rávágta, hogy „hitelbe nem árulunk” apám elkeseredve panaszkodni kezdett:

- „No, Feri, te is jól alája mentél, hogy a széplányoknál még egy annyi hiteled sincs, ameddig a bukszádat elékotorod.”

Székely ember szokása, hogy minden mondatban, köszöntésben, kérdésben ott legyen a móka, a sziporka, ott bujkáljon a huncutság. Kell a sok ködre, hidegre egy kis kacagás is napfény helyett.

Ahogy fordultam volna el, faképnél hagyva a hívatlan beszélgetőtársat, végigszaladt rajta a szemem: félcipő, pantalló, hozzá más színű zakó, alatta szürke, házilag kötött szvetter, kihajtott inggallér, napégette, hatvan körüli arc, vidáman csillogó szemek és a szemek körül a kacagó, fehéren virító szarkalábak. De hát ez így ismerős!  Ez egy jókedvű és rendes székely ember; nem leszólítani akar, tolakodni, csak unatkozik, és ahogy a szemét látom, valami mókát forgat a fejében.

Hát akkor lássuk a medvét!

Mit is kérdezett? Hogy van-e órám?

Előkaptam a legtökéletesebb rádióbemondó hangsúlyomat, és széles mosollyal fordultam feléje:

-   Igen, bácsi, van.

-   S ha szépen megkérném, megmondaná-é, hogy mennyet mutat?

A kisördög táncra perdült bennem: a kérdés így fogalmazva éppen kérte a mókát.

Nagyon vigyázva, hogy a szemem se rebbenjen, és anélkül, hogy ránéztem volna az órámra, adtam a választ nagyon komolyan.

-   Fél tízet.

-   De a’ nem létezik – hőkölt hátra a székely bácsi.

-   Hogyne létezne! Meg is mutathatom – folytattam rezzenéstelen arccal, és odatartottam a kezem az órával, olyan mozdulattal, mintha kézcsókra nyújtottam volna.

Odahajolt, megnézte, rám pillantott csodálkozva, majd megfogta a kezem, és egészen ráhajolt az órára, hogy jobban lássa. Aztán óvatos, atyáskodó hangon, hogy meg ne sértsen, fejcsavargatások között mondta:

-   Akkor az, ejsze, nem jár jól.

-   Az sehogy sem jár. El van romolva – közöltem a lehető legtermészetesebb hangon.

-   Ej, az álgyódat, te léjánka, hogy kibabráltál velem! Melyik falusi vagy? – taszította a feje búbjára a kalapját kacagva.

Ennyi volt. Négy mondat, alig több tíz szónál, és az öreg székely pontosan megértette, hogy kivel is van dolga: nem holmi kisasszonkával, hanem rendes, falusi léjánkával.

 

André Ilona Ibolya

 

Beküldés ideje: 2011-02-17 08:58:39

 


 

Kis köz- apropo 3.
 

 

Kedves Viktor bácsi!

 

Kedves Viktor bácsi, most én írok neked, mert apukám a havat takarítja az udvarról meg a kapu előtt is, egészen az útig. Néha felnéz az égre, ahonnan szakadatlanul szakad az „égi áldatlanság”, ahogyan ő nevezi. Már több mint egy órája lapátol megállás nélkül, ha nem számolom azt a néhány percet, míg a szomszéddal váltott pár szót homlokát törölgetve. Aról beszéltek, hogy jó hosszúra és hidegre sikeredett az idei tél, hó is akadt rendesen, de a mi utcánkban hókotróval még nem találkoztak, a közterülete is nekik kell takarítaniuk, És arról, hogy, különös módon, a belvárosban meg a lakótelepeken senkit nem zavar a jég, a hó, senki nem söpri el, sem a város, sem a lakók, és mindenki tojuk az egészre, ahogyan mondták, hatalmas ívben. Aztán azt is mondta apukám a szomszédnak, hogy jövőre, ha ilyen gázárak lesznek,, s miért ne lennének, fogalma nincs, hogyan fűtünk majd, mert már a mostani számlákat sem lehet győzni. És aljas dolognak mondta, hogy mindig csak a távhősöket siratjuk, őket kell támogatni, akiknek jó része hazamegy és tojik mindenre, … hatalmas ívben. Mert nekik nem kell nyáron füvet vágni az árokparton, télen havat lapátolni sem, nekik csak olcsó fűtés kell…

Tudod, Viktor bácsi, éppen itthon vagyok, mert begyulladt a mandulám, hatalmas dilibogyókat kell szednem, a nevüket nem bírom megjegyezni, anyukám is csak annyit mondott a gyógyszertárban, mikor kiváltottuk a receptet, hogy ajjaj! Tán aranyból van az a gyógyszer?!

Apukám azért aggódik, hogy nagyon lemaradok a tanulással, ha sokat hiányzom a suliból, s még a végén megbuktatnak. Mert a diákot, aki nem tud, megbuktatják. Nem úgy, mondta tegnap este apukám, mint valami Matolcsy bácsit, aki állítólag rendesen elszámolta magát mikor adótörvényt „eszkábált” (ő mondta így), aztán mégsem őt buktatják meg, hanem  másokkal vitetik el a balhét. Állítólag Matolcsy bácsi, akit te biztosan ismersz, Viktor bácsi, soha nem dolgozott a reálgazdaságban (ezt nem értem), csak mindenféle intézetekben meg minisztériumokban, apám szerint halvány lila segédfogalma nincs arról, hogyan működnek a cégek, akikkel most meg akarja fizettetni számtani bukását. Gondolod, Viktor bácsi, hogy engem Gallyas Lajoskát, meg kell buktatni, ha matekból csak karókat kapok, a Matolcsy bácsit meg nem kell?

Apukám szerint, aki mindig elmondja, hogy ő rád szavazott, ezért joga van méltatlankodni, már megint a kisebb ellenállás irányába mozdultok, mikor a nyugdíjasoktól akartok elvenni. Azt is mondta az este, hogy ő borzasztóan kíváncsi lenne, melyik munkaerő-piacra fogjátok visszaterelni a rokkantakat. Arra, ahol az egészségesek több mint tizede sem talál melót magának? Ja, jut eszembe, arra is borzasztóan kíváncsi lenne, mikor jöttök már rá, hogy a rookkantat a doki általában nem a két szép szeméért százalékolta le, hanem vagy azért, mert tényleg beteg, vagy azért, mert valamilyen borítékkal meggyőzték őt.

Most beszólt apukám, hogy nyissak ablakot, szellőztessek… Ő meg rágyújtott egy cigarettára. Jövedék adózok, szokta mondani ilyenkor.  Nagy a jólét szerinte, ha a kormány legfőbb gondja a dohányzás tiltása mindenféle helyeken, míg a cigiből befolyt adókért mindkét markát tartja. Érdekes, a pálinkával nincs ilyen gondjuk a vezéreknek, lehet, hogy Viktor bácsi utálja a füstöt, de a jó házi kisüstit nem annyira?

Azt is mondta apukám, hogy képmutatásnak tartja a melósok meg nyugdíjasok „kiszivattyúzását”, míg az igazgatók és menedzserek zsebében több marad a tavalyinál. Meg, hogy csomó lényegtelen dologgal foglalkoztok, Viktor bácsi, szerinte talán azért, mert az igazán lényegesekhez nem nagyon tudtok hozzászólni, de a lázas munka látszatát fenn kell tartani.

Kedves Viktor bácsi, csak azért írom mindezt neked, mert apukám szomorú. Szomorú, mert ő rád szavazott, hogy nyolc év „szoci téboly” után végre jó híreket is halljon reggelente a rádióban, de onnan csak rosszak jönnek. Szomorú, mert neki már nagyon sokszor mondták, hogy majd egyszer jobb lesz, csak ki kell várni, de még soha nem lett jobb. És azt mondja apukám, hogy neki csak ez az egyetlen élete van, nem várhat a végtelenségig, míg a te  ígéreteidből esetleg lesz valami.

Nem tudom, miért van úgy oda azzal a szavazással, bár azt hallottam, hogy szerinted, Viktor bácsi, apukámnak helyettem is szavaznia kellene. Miért? Hogy azután én is szomorú legyek? Meg ha minden gyerek helyett szavaz az apukája vagy anyukája, akkor Kanalaséktól, a szomszéd utcából, a papa beköltözhetne a szavazófülkébe, mert ott tizenegy gyerek van. Igaz, ráérne, mert nem jár dolgozni. Pedig erős, nagydarab ember, félnek is tőle, akkor sem mernek szólni neki, ha nem lehet bemenni a kocsmába az ajtó előtt parkoló „dromedár” kocsijától.

Most már becsukom az ablakot, hideg van, és letekerem a termosztátot, hogy mire apukám bejön a lapátolásból, ne lássa, hogy beindult a kazán. Nemsokára úgyis indul melózni, úgysem lenne ideje fölmelegedni.

Kedves Viktor bácsi, te nagy ember vagy, kérlek, ne engedd apukámat szomorkodni. Téged sem szeretnek a gyerekeid szomorkodni látni, ugye? És csak azt buktasd meg, aki nem tudja a leckét, ne azt, akinek könnyebb beírni az egyest.

Csókolom, Viktor bácsi.

 

Gallyas Lajos, IV. B. osztály

Beküldés ideje: 2011-02-28 10:57:40

 


 

Mi, Gallyasék, segítünk
 

 

 

 

A Nemzetgazdasági Minisztérium Kreatív Főosztálya részére

 

Mi, a Fideszre szavazók egy. csoportja, úgy érezzük helyénvalónak, ha 2010 áprilisi döntésünkhöz hűen, támogatjuk, erőnkhöz mérten, a magyar kormány munkáját, a nemzeti függetlenségért vívott küzdelmét. Ezért ajánljuk fel segítségünket a tisztelt Minisztérium Főosztályának. Nemzeti szívünkből reméljük, hogy hozzá tudunk járulni javaslatainkkal a hont fojtogató államadósság csökkentéséhez, az ország felvirágoztatásához, az egész magyar nemzet boldogabb jövőjéhez.

A minap bejelentett Széll Kálmán terv nemzeti lelkünket nagy örömmel töltötte el. Mivel jól tudjuk, hogy a Nemzetgazdasági Miniszter úr különböző Minisztériumokban és intézetekben szerzett végtelenül értékes és gazdag tapasztalatával, kiváló szakmai felkészültségével versenyre nem kelhetünk mi, vállalkozók, alkalmazottak, nyugdíjasok, csupán néhány szerény javaslatot teszünk a Széll Kálmán program kiegészítése céljából.

Mindnek előtt mélyen egyetértünk a Miniszterelnök Úr nyilatkozatával (egyik Faebook-tag szomszédunk olvasta fel nekünk), mely szerint az államadósság megfojtja drága hazánkat. Igen, a felelősöket meg kell nevezni és felelősségre kell vonni! Javasoljk a nemzeti kormánynak, hogy a felelősségre vonással párhuzamosan próbálja az irdatlan mennyiségben hitelbe felvett pénz jelenlegi helyét is felkutatni. Azt már a nemzeti kormány bölcsességére bízzuk, hogy megítélje, jó helyre került-e a felvett hitel, és ha nem, próbálja visszaszerezni a pénzt. A nemzeti kormány ezirányú szándéka világos, annak ellenére, hogy a megszámlálhatatlan korrupciós eljárás során a gyanusítottak majdnem kivétel nélkül szabadlábon sétálnak, a gyanú szerint elsikkasztott milliárdoknak pedig semmi nyoma. Kitartást kívánunk ezen ügyek megnyugtató lezárásában és néhány jogtalanul eltakarított forint visszaterelését a köz nemzeti pénztárába, enyhítendő a fojtogató államadósság szörnyű bilincsét.

Mélyen egyetértünk a Miniszterelnök úr nyilatkozatával, mely szerint Magyarországon nyugdíjat csak a nyugdíjalapba befolyt bevételekből lehet fizetni (tiltakozunk a svéd nyugdíjmodell szocialisták általi emlegetése ellen!). Mélyen egyetértünk a Miniszterelnök Úr egy nappal későbbi nyilatkozatával is, mely szerint a nyugdíjalapból csak nyugdíjat lehet fizetni (mi mást???). És, természetesen, mélyen egyetértünk a második nyilatkozatot követő napon megjelent nemzeti szándékkal is, mely a Széll Kálmán tervben is testet ölt, mely szerint a z állami nyugdíjalapba államosított magánnyugdíj-vagyonból 220 mlliárd forintot államadósság csökkentésre fordít nemzeti kormányunk. Aztán hozzátették, hogy ugyanabból a vagyonból pótolják a MÁV veszteségeit, átvállalják a BKV tartozásait (nagyjából 100 milliárd juttatás a pestiek közlekedtetésére).

Nagy tisztelettel kérjük a Miniszterelnök urat, hogy egyszerűbben, általunk, átlagemberek, polgárok által is érthetően fogalmazzon, tudniillik, a mi fejünkben a csak nyugdíjra fordítható nyugdíjkassza nehezen párosul az évtizedek óta szétlopott pesti buszcéggel, sem a vasúttal.

Mélyen egyetértünk a bankadó további fenntartásával is. A fojtogató államadósság csökkentése érdekében mindenkinek áldozatot kell vállalni, a banki ügyfeleknek is. Akkik, ha már a nemzeti új személyi jövedelemadó rendszerben buktak néhány ezrest, nyugodtan bukhatnak még néhányat a bank- és hitelköltségeken is. Tisztelettel kérjük a Nemzetgazdasági Miniszter Urat, jelöljön meg egyetlen magyarországi bankot, mely nem hárította át, jóval azelőtt, hogy a kormány észrevette volna, különadóját kamatostól üzleti és privát ügyfeleire. Szeretnénk koszorút elhelyezni ama bank bejáratánál.

Mélyen egyetértünk a vállalkozások adóterhei csökkentésének leállításával is. Köztudomású, hogy a hazai cégek mind-mind kizsákmányolók, kizárólag a tulajdonosok gazdagodására törekszenek. Igen jó példa erre az a nemzetileg tűrhetetlen magatartásuk, mellyel kényszer nélkül nem hajlandók kompenzálni a munkavállalóikat a Nemzetgazdasági Miniszter Úr világszínvonalú és igazságos adótörvényei által okozott anyagi hátrányt. Annak ellenére sem, hogy az új adórendszer közvetlen folyományaként a vezérigazgatók, igazgatók, mendzserek béremelés nélkül is jóval többet vihetnek haza zsebükben.

Mélyen egyetértünk azzal is, hogy a vállalkozókhoz hasonlóan, a rokkantnyugdíjasok is mind csalók, sőt, azt sem tartjuk kizártnak, hogy legtöbbjük önmagát százalékolta le, az állam pénzére pályázva, nem saját befizetett járulékaira. Természetesen, vissza kell őket terelni a munka világába. Javasoljuk azonban, hogy az egyenlőség szellemében és az európai normákra figyelemmel, foglaltassék az őket rokkantsági státuszukból kibillentő törvény preambulumába az is, hogy a törvény minden magyar államplgárra nézve kötelező, bőrszínre való tekintet nélkül! Javasoljuk továbbá, a fojtogató államadósság csökkentése céljából, hogy vegyék el a rokkantnyugdíjat mindenkitől, akinek legalább egy lába vagy egy keze van, legalább egyik nevét ki tudja mondani és testhőmérséklete meghaladja a 26 fokot.

Mindennek dialektikus következménye, természetesen, a teljes nyugdíjrendszer nemzeti és forradalmi átalakítása. A Miniszterelnök Úr szavait tisztelettel idézve, mindenkinek a nyugdíjkorhatárig kell dolgoznia. Kérjük a Nemzetgazdasági Miniszter urat, a buta nép csekély értelmét meghaladó nemzeti gondolat megmagyarázása érdekében, pontosítsa, hol dolgozzon nyugdíjkorhatárig mindenki. Mert a buta rokkant, vagy korengedménnyel nyugdíjazott, aki csak a törvény szerint járt el, azt hiszi, hogy az egészségesek és fiatalok körében létező 12 százalékos munkanélküliség mellett csak Harry Potter képes őt munkához juttatni.

Mélyen egyetértünk azzal, a nyugdíjrendszert érintő nemzeti változással is, hogy a nyugdíjemelés törvényi szabályozását ismét megváltoztatják, az éves emelést kizárólag az inflációhoz igazítják. Tudjuk, hogy az átalakult és Nemzeti Statisztikai Hivatal legalább olyan hiteles adatokkal fog szolgálni az infláció mértéke tekintetében, mint tette azt a még nem átalakított és nem nemzeti hivatal a Gyurcsány és Bajnai kormány idején. Mindazonáltal, javasoljuk a Nemzetgazdasági Miniszter Úrnak, hogy látogasson el időnként az ún. reálgazdaság létesítményeibe (gyárak, üzletek, vállalkozások) és titokban fürkéssze ki, miként készülnek azon a veretes statisztikai kimutatások, melyek összesítésére alapozva messzemutatő következtetéseit levonja és kiszabja az új, nemzeti irányt.

Mélyen egyetértünk a táppénzek visszafogásával kapcsolatos tervekkel is. Javasoljuk az otthoni önápolási kötelezettség bevezetését, az esetleges táppénzek teljes egészében munkáltatókra hárítását, mert köztudott, hogy a dolgozók legtöbb betegségét a kizsákmányoló és a  közterhek alól kibújni igyekvő vállalkozások okozzák. Ezért kötelezni kell őket úgy a betegség miatt kieső munkaidőre járó mnkabér, mint a felmerülő gyógyszer-illetve kórházi költségek megtérítésére.

Mélyen egyetértünk a közmunkák körének és mennyiségének kiszélesítésével. Elutasítjuk azt a reakciós feltételezést, hogy lassan recski táborszerű meló lesz az egész, valamint azt is, hogy a közmunka nagyjából annyit ér, mint az érte kifizetett pénz. Swbaj, Miniszter Urak, legalább a következő közmunkával kijavíthatjuk azt amit az előzővel elrontottunk.

A fojtogató államadósság csökkentése érdekében maradéktalanul egyetértünk az útdíj bevezetésével is. Javasoljuk azonban annak kiterjesztését valamennyi nemzeti tulajdonban lévő aszfaltcsíkra, függetlenül attól, hogy csupám kátyúk végtelen sora vagy néhány méternyi valódi járófelületet is tartalmaz. Köztudott, hogy minden autós, akár a vállalkozók, nyugdíjasok, nyilvánvalóan eltitkolt jövedelemből, adózatlan pénzből tudott autót venni, Európa-csúcs-drága benzint tankolni, súlyadót meg eredetvizsgálatot, kötelező biztosítást fizetni, regisztrációs adót, autópálya-díjat előteremteni. Ideje hát kivenniük részüket a közterhek viseléséből, hozzájárulni a fojtogató államadósság lazításához. Javasoljuk ugyanakkor az útdíj járdad-, ösvény és dűlődíjjal való kiegészítésével, hogy ingyen senki ne taposhassa a haza szent földjét.

A jövő nemzedéket már ebben a nemzeti szellemben szükséges nevelni, oktatni. Ennek érdekében, miközben mélyen egyetértünk az oktatási rendszer átalakításának terveivel, javasoljuk Pelczné Gál Ildikó oktatási és nevelési miniszterré való kinevezését. A kormánypárti képviselő asszony igen nemes bizonyítékát adta ebbéli rátermettségének, mikor Erdélyben, az RMDSZ tisztújító kongresszusán alaposan elmagyarázta az ottani magyaroknak, mi a helyes és mi nem szerinte  és pártja szerint, valamint a nemzetegyesítés jegyében rámutatott azokra a viselkedési mintákra, melyet a romániai magyar politikának feltétlenül követnie kell, ha a nemzeti magyar kormány támogatására pályázik. Végre kimondatott, hogy senki magyarséga önmagában nem jogosítja őt fel semmire, mindenkinek le kell tennie a nemzet asztalára azt, amit a nemzet elvár tőle. Függetlenül attól, hogy az asztalt nem ő söpörte le, nem ő akarta ellopni és attól is, hogy képes-e oda bármit letenni vagy nem.

Mélyen egyetértünk azzal is, hogy a Széll Kálmán terv nem tartalmazza az „adós fizess!” bankszagú és nemzetietlen szlogent. Mert mi egyek vagyunk! Nem az számít, ki tekerte nyakunkra a fojtogató államadósságot, ki lopta el a rengeteg felvett hitelt, hol van a pénz, hanem csak a nemzeti egység számít, amivel a törlesztést teljesítjük.

Tiszta, nemzeti szívünkből hisszük, sikerülni fog. Egyszer felsüt majd a magyarok napja! Addig meg azért imádkozunk, hogy legalább ükunokáink láthassák azt a napfényt. De a szívünkkel hiszünk, ha az eszünkkel kevésbé is. Nem feledjük azonban a himnusz arany sorait: „Hallgass a szívedre,…”

 

Id. Gallyas Lajos

Beküldés ideje: 2011-03-03 09:51:17

 


 

Kesernyés árnyék
 

„Hogy tud édes lenni a győzelem annak, aki csal?”

A kérdést, költői kérdést a Polgár Társ Alapítvány csíkszeredai vezetőjétől származik. Az apropo: idő előtt lezárták a szervezők Az év fája Európában internetes szavazást, mert csalást észleltek, a meghirdetett szabályokkal ellentétben  kisebb-nagyobb világhálós miskulanciákkal, fiktív drótposta címekről is  özönlöttek a szavazatok a végül versenyben maradt két fagigászra, az 500 éves csíkszentléleki hársra és egy 600 éves bolgár platánra.

Most pedig ott áll a két óriás lmbos elárulva és elárvulva, egymástól távol, mégis egy sorson. És ott maradtak cslódottan a tisztességes voksolók is. Akik, legalábbis a szentléleki hárs táborában, talán türelmetlenséggel vegyített, de boldog várakozással remélték győztesként viszontlátni a székelyek földjében mélyen gyökerező hárs diadalát. Ahogyan egyszer már győzelemre vitték őt Romániában. Ahogyan egyszer már övé lett a dícsőség. Még akkor is, ha a kinyilatkoztatott környezettudatossági, környezetvédelmi szempontok mellett a legtöbb szavazó pontosan tudta, igazából nem a fáról szól az egész. Rólunk szól, magyarokról, lehetséges összefogásunkról, egységünkről, jelenlétünk megjelenítéséről. És, természetesen, a győzelemről. Először csak „román”, majd minden európai fa fölött. Győzelemről, a szó legnemesebbb értelmében. A tét súlyát adva a mindennapok gondjainak tükrében tét nélkülinek látszó küzdelemnek.

A szentléleki hárs honi megkoronázását emberek ünnepelték, szegény sztárrá avanzsált matuzsálem talán egy fél pohárnyi száraz pezsgőt sem kapott. Nem kellett délcegen kihúznia vénséges gerincét, hiszen egyenesen áll az ötszáz éve, rendületlenül, fagyban s ízzó napsütésben, záporban és tikkadt aszályban, lágy tavaszi és gyilkosan metsző szélben, bárhonnan is fújt az.

Vajon mit mond most a szentléleki hárs? Csalódott? Dühös? Lelke megroppan, mert az emberek, akik táncba vitték s akikre rábízta magát, csaltak? Leereszti ágait akkor is, ha a csalók nem azok közül valók, kiknek fél évezrede árnyat bocsájt?

Ez a játék nem a fákról szól. Ha róluk szólna, felnéztünk volna rájuk, Erdélyben, Bulgáriában egyaránt, és tekintélyt parancsoló létük, kitartásuk, szálfa gerincük megtanított volna legalább a verseny idejére hozzájuk hasonlatosnak lenni. De mi csaltunk, és teljesen mindegy, ki és hol tette. Mi, emberek, bármire képesek vagyunk a győzelemért. Coubertin báró talán legnagyobb tévedése volt, mikor az olimpiai játékokon való részvételt fontosabbnak mondta a győzelemnél. Sőt, fejlődésünk eme kései korában eljutottunk odáig is, hogy csak és kizárólag az aranyszín az érték, a többi csak díszlet, háttere az elsőnek. Arany, mely glória viselőjének, szembántó a másodiknak, s minden áldozatot megérdemlő cél a „boldog” résztvevőknek. Minden áldozatot és eszközt megérdemel, évekig tartó aszkéta életmódot, rengeteg munkát, de, ha kell, mindenféle műanyag segédeszközt és szert is. Kerül, amibe kerül. Csak győzzünk!

Milyen íze van a csalással dobogóra jutó sikerének?

Kedves olvasó, valljuk be, senkit nem érdekel. A lényeg a látszat. A lényeg a hivatalos verdikt. A lényeg a papír, és senki meg nem kérdezi, hogyan jutottunk hozzá. Mert a dícsőség, ellentétben az esetenként érte asztalra pakol töméntelen verítékkel, kérészéletű. Gyorsan múlik, mint a tavaszi megfázás, aztán rohanni kell a következő győzelem felé, a következő dícsőség felé. Csak addig számítunk, csak addig tudnak rólunk, míg nyerésre állunk. Mi is, s általunk a fáink is.

Nincs időnk megállni a fene tudja mi módon meghódított csúcson, mindössze egy igazoló fotó másodpercére, aztán sürgősen új hegyormot kutat falánk tekintetünk.

És most eltrécselhetnénk arról, miként áramlott közénk (is), talán a hamburgerrel és a kólával, a „meg tudjuk csinálni!” társadalmi alaptörvény óceánon túlról, nyugati fuvallattal. S jött vele a „győztes mindent visz” kinyilatkoztatás, melynek folyománya a „vesztesnek semmi nem marad” eszmécske. Kullogott utánuk szemlesütve egy ritka szép, régi magyar kifejezés is: a lúzer.

Mi, akik ellenálltunk tatárnak, töröknek, labancnak, kitártuk vendégszerető karjainkat s magunkhoz öleltük őket. Egy új világ új szamárvezetőit. Divattá emeltük a hozzájuk való igazodást, s oda kényszerítettük azt is, ki valamiféle régimódi berögződésből ódzkodott tőlük.

Azóta csak a győzelem számít. Ha pedig éppen nincs megnyerhető csata, hát kitalálunk egyet. És, ha sejtjük várható lúzerségünket, akkor csalunk. Mi is, más is. A győzelem íze pedig mindig édes. Cinkosan hallgatunk a kanyarokról, melyek az édes ízhez navigáltak. Nem szaladni kell, gólt kell rúgni, mondogatta nagyapám, miközben fekete-fehér, a szentléleki hársfával vetekedő korú tévénken próbáltuk egymástól megkülönböztetni a rohangáló focistákat. Mert a futballt gólra játszák, nem kilóméterre. A győzelem után már csak a rezgő háló marad emlékezetünkben, a sportműsorok is csak azt ismételgetik. A töbi csak díszlet, háttér.

Talán bocsánatot illene kérnünk a szentléleki hársfától, mert díszletnek minősítették le őt a csalók, saját glóriájuk fényéért készek lettek volna akár égigérő lángot csiholni ötszázéves ágaiból.

A verseny cseh koordinátora szerint kiszűrik a hamis szavazatokat, utána hírdetnek eredményt. A mi hársunk és a bolgár platán addig marad az indulók között.

Milyen íze lesz a győzelemnek, ha…

Szegény hársfa, meglátta az árnyékát. Mely árnyékot mi, emberek vetettünk rá. S melyet, ahelyett, hogy merengve élveztünk volna, mint tehettük öt évszázadon át, sötétebbre és nagyobbra kerekítettünk. És hiába a csaló kilétének homálya, hiába minden magyarázkodás, az emberalkotta árnyék makacsul ott marad. Úgy tűnik, sem a hárs, sem az emberek nem tudják átugrani.

Hogyan is tehetnék? A fát mélységes gyökerei kötik, az emberen saját, törpe árnyéka is kifog.

Jól van ez így?

Most azt mondják, micsoda súlytalan gondok? Micsoda lelki problémák, miközben ezer baj rág bennünket naponta?

Meglehet.

Csakhogy az árnyék, amit a szentléleki hársfára vetettünk, lerázhatatlanul elkísér mindnyájunkat. Mindaddig, míg egész járdakoptató életünkben csak a győzelem a fontos. Legyen tanulás, munka, karrier, politika, kicsiben vagy nagyban, hegymászás vagy úszóverseny. Teljesen mellékes, győzni kell. A győzelem viszont okvetlenül legyőzöttet is feltételez.

Most, kénytelen-kelletlen, az ember legyőzte a fát. És az a hárs csak abban bízhat, hogy egyszer talán saját árnyékunk fölött is diadalt akarunk majd ülni.

Milyen íze is van?… A győzelemnek?… Milyen győzelemnek?

Kercsó Alpár

Adalék

 

A verseny végeredménye kihirdettetett, az első három helyből kettőt magyar fa nyert el!

   A fára kattintva elérhető minden részlet: 

 

Beküldés ideje: 2011-03-09 09:40:01

 


 

“Öngyilkos” hidak (Suicide bridges)

Nem épp vidám téma, de sajnos gyakori jelenség Amerikában is a hidak korlátján egyensúlyozó öngyilkos jelöltekről szóló híradás. A magyar és az amerikai statisztikákat összehasonlítva, – bizonyára az Államok területi nagyságából fakadóan, meg a hatalmas, sziklás folyók miatt is – a “sikeresen” végrehajtott öngyilkosságok aránya jóval magasabb az USA-ban.

 

Bizonyos hidak kifejezetten vonzzák az életüket eldobni kívánókat. Ezeket Suicide Bridge-knek, Öngyilkos Hidaknak nevezik. A világon a legtöbb öngyilkosságot a San Francisco-i Golden Gate Bridge-ről követik el, eddig 1200-at. 2005-ben Eric Steel dokumentumfilmet forgatott a hídról, a The Bridge címmel és csak a forgatás ideje alatt 23 öngyilkosságot rögzített kamerájával.

 

A George Washington Memorial Bridge Seattle-ben 230 ember halálához asszisztált, ezzel áll a második helyen Amerikában. Ezen a hídon épp most fejeződött be egy 5 millió dolláros öngyilkosság megelőző rács felszerelése. Ugyanezt tervezik a Golden Gate Bridge-re is, de attól tartanak, a költségek akár a Seattle-i tízszeresére is rúghatnak.Meglepő módon a George Washington Memorial Bridge-et is megelőzi a Prágában található Nusle Bridge. Innen 300-an ugrottak a mélybe és a 3 méter magas védőrács is évtizedekkel ezelőtt elkészült. Viszont ez sem tartja vissza az ugrani kívánókat, így Prága önkormányzata 2007-ben különleges bevonattal látta el a rácsot, mely olyan síkossá teszi a felszínét, hogy képtelenség felmászni rá.Ezeken a kiemelten veszélyeztetett hidakon Amerikában több ponton is telefonokat helyeznek el, melyeken elérhetőek az Öngyilkosságmegelőző Krízisközpontok.

ejegyzés megírásához az vezetett, hogy ezen a hétvégén kétszer is áthaladtunk a Tappan Zee Bridge-en, mely New York Államban vezeti az Öngyilkos Hidak szomorú listáját, csupán az utóbbi tíz évben 25 halálesettel, melyek közül az utolsó kettő az elmúlt évben az amerikai hadsereg szolgálatában álló katona volt.  A híd a Hudson folyó felett ível át és Rockland Megyét köti össze Westchester Megyével. A hídon négy krízis telefon található, kettő-kettő a két oldalt, s valamennyi a Lifeline központtal áll kapcsolatban. Néhány méterenként ezen feliratok olvashatóak: “Life is Worth Living” és “When it seems like there is no hope, there is help.” (Az életet érdemes élni. Amikor úgy tűnik nincs remény, segítség mindig akad.)

New York másik nevezetes “ugróhelye” a George Washington Híd, mely szintén a Hudson folyó felett ível át. Ennek a hídnak a nevezetes esete Emilio Bonilla, aki 1994. december 7-én akarta eldobni magától az életet, de mielőtt ezt megtette volna, felhívta Howard Stern élő rádióműsorát, Stern pedig szóval tartotta a 29 éves férfit mindaddig, amíg az feladott tervével és a mentőalakulatok is megérkeztek. Howard-ot később felhívta New York polgármestere és gratulációját fejezte ki. A műsorvezető helytállása, leleményessége, higgadtsága mentette meg Emilio életét. Emilio-t a műsor később vendégként is meghívta, ám sajnos a kokain rabságában élő munkanélküli fiatalember visszaélt a hírnévvel és gyakran hívogatta a műsorvezetőt, figyelmeztetve “kötelességére”, amennyiben mint életének megmentője, köteles élete végéig támogatni őt. Sajnos nem könnyű a szenvedélybetegeken segíteni és a krízis telefonok másik oldalán ülő pszichológusok is csak megerősítik, hogy ez az egyik legnehezebb feladat egy terapeuta életében.

Miközben ezeket a sorokat írtam, azon gondolkodtam, vajon hány ember életét mentik meg ezek a telefonok, mert ezekről sajnos nem szól a híradás. Aztán azon is elmélkedtem, miért ezek a hidak? Mit jelképeznek az elkeseredett emberek számára? És vajon mi vezeti az öngyilkosságra készülőket, hogy felvegyék a telefont? És mások miért nem teszik meg? És vajon ezeknek a szinte utolsó utáni pillanatokban elolvasott életigenlő soroknak van-e értelme? Tudom, mindenki más és más, életében, halálában és a halála előtti pillanatban is. Ezek a kérdések, hiába tanultam pszichológiát éveken keresztül, szinte megválaszolhatatlannak bizonyulnak számomra. Ti mit gondoltok?

 

Katalin Garbutt

 

Katalin Garbutt blogja itt érhető el

Adalék

 

Túlélte az ugrást a Golden Gate hídról egy fiatal
2011.03.15. 11:24

úlélte az ugrást a San Franciscó-i Golden Gate hídról egy 17 éves amerikai fiú, aki annak ellenére maradt életben, hogy 70 métert zuhant.

A könnyebb sérüléseket szenvedett fiatalt egy szörfös mentette ki a vízből. A hídról leugró öngyilkosjelöltek általában belehalnak a kísérletbe.
A kamasz fiú megmentőjének azt mondta, „szórakozásból” ugrott le. Az 55 éves szörföst megszólaltató újság szerint csoda, hogy a gyerek túlélte a becsapódást. A kaliforniai iskolás osztálykiránduláson volt San Franciscóban, a rendőrség lehetséges öngyilkossági kísérlet miatt folytat nyomozást.
A hatóságok becslése szerint tavaly 32 ember ugrott a halálba a világhírű hídról. Az építmény 1937-es átadása óta összesen több mint 1500-an váltak meg életüktől úgy, hogy leugrottak a hídról. A esetek 99 százaléka végződik halállal. A gyakori próbálkozások miatt évek óta vitáznak arról, hogy fémhálót vonjanak a híd alá, ezzel védve az embereket. A Golden Gate hídon telefon is van arra az esetre, ha az öngyilkosjelöltek mégis segítséget szeretnének kérni.

 

(MTI/Honline.ro)

 

Beküldés ideje: 2011-03-09 14:22:10

 


 

A férfit már a… statisztika is húzza

“Az Eurostat friss felmérése szerint az Európai Unió 27 tagországában a nők 65,0 százaléka, a férfiaknak pedig a 71,1 százaléka mondta azt, hogy jól, vagy nagyon jól érzi magát a bőrében. A magyaroknál azonban ennél jóval rosszabb az arány: a nők közül csak minden második (52,0 százalék), a férfiaknál pedig 58,9 százalék nyilatkozott úgy, hogy egészségesnek érzi magát.

Ezzel párhuzamosan jóval az európai átlag felett mondták a magyarok, hogy rosszul, vagy nagyon rosszul érzik magukat: a nők 21,1 százaléka, a férfiaknak pedig a 17,0 százaléka nyilatkozott így, miközben az uniós átlag a nőknél 10,7 százalék, a férfiaknál pedig 8,2 százalék.

A 27 tagországból Magyarországon mondta a legtöbb férfi, hogy nem érzi egészségesnek magát, és a nők körében is csak Portugália előzte meg Magyarországot. A legjobban ugyanakkor Írország lakói érzik magukat: a nők 83,3 százaléka és a férfiak 85,8 százaléka mondta azt, hogy jó egészségben van.”

 

Index.hu

 

Magyarországon 1000 férfira 1105 nő jut.

Bizonyos megközelítésből akár vonzó is lehet az arány, csakhogy évek óta azt halljuk, hogy a fejlett világot majdnem minden szegletét “sújtó” ivararány-eltolódást az anyatermészet kompenzálni igyekszik. Így több fiúgyermek születik, mint kislány, állítólag. A kompenzáció ráférne a férfitársadalomra azért is, mert az ő születéskor várható élettartama jelentősen elmarad a nőkétől. Magyarán, nem pusztán kevesebbben vannak, de kevesebbet is élnek a “teremtés koronái”. Ez utóbbi megnevezés szigorúan idézőjelben, nehogy az esélyegyenlőségi hatóság bármi kivetnivalót találjon benne.

Szegény férfit azonban az ág is húzza! Kevesebb van belőle, kevesebbet él és még szarul is érzi magát. Kérem szépen, hát élet ez?

Mielőtt drága jó tudósaink belevetnék magukat a női muszklikat kőkeményre gyúró, kizárólag természetes alapanyagokból készülő és tévéshopban rendelhető dilibogyók áldozatos kifejlesztésébe, valamint a férfimentes szaporodás új technikáinak tökéletesítésébe, talán érdemes lenne néhány, átlagos képességekkel is jobbítható körülményt megvizsgálnunk. Melyek, ha hosszabb földi életet nem is, de legalább jobb közérzete kölcsönözhetnek hímnemű polgártársainknak.

Nézzünk a jövőbe! Önök szerint elücsörög boldogan egy férfi több más férfival a jó kis közösségi züllesztő intézetben, korsó sör mellett, ha tízpercenként szégyenszemre ki kell oldalognia az utcára, a járókelők szeme láttára, rágyújtani egy spanglira? Van értelme güriznie annak a létszámban és életévben sajnálatosan megfogyatkozott férfinak, hogy a családi eklézsia mellett fussa egy-két kocsmai vizitre is, ha akkor és ott is cask a kényelmetlen önmegtartóztatástól, a bírság ígérete okozta gyomorgörcstől kell szenvednie? Lehet job közérzete?

Önök szerint lehet-e annak az férfiúi agynak endorfint termelni a vasárnapi focimeccsen, ahol a méregdrága belépő ellenére a ritkás nézőközönségen kívül mindenki más alszik, s aki véletlenül ébren maradt, az kilencven percent át előre tökéletesen megjósolható teljes sikertelenséggel keresi a labdát?

Öntheti-e  jóleső s büszke melegség a férfiúi keblet kocsija volánja mögött, ha egész figyelmét az út szélén posztoló, két- vagy háromlábú rendőr felfedezésére kell fordítania ahelyett, hogy minden arra kószáló ifjú hölgy által jól hallható motorbőgéssel erejét és ügyességét kitenné a kirakatba?

Megéleti-e társadalmi szerepét teljes súlyában a férfi, akitől az esti híradó közepén elveszik a távirányítót, hogy átkapcsolják a bambuládát egy erősen málnaszörp-illatú sorozatra, „ha már eddig néztük…! szoprán felkiáltással

aláfestve?

Miért ne érezné alacsonyabb rendű humanoidnak magát a férfi, aki már három kerek órája ténfereg egy plázabeli hosszú butiksor előtt arra várva, hogy előbb-utóbb érkező nőnemű párja óriási, nélkülözhetetlen textíliákkal teletömött szatyrot nyomjon kezébe és szerelmesen fülébe súgjon: ezt vidd ki a kocsihoz, addig én még benézek a cipőkhöz! S miként élvezhetné egyenjogúságát a férfi, akit rögtön elrángatnak a polctól a második üveg levett sör után, „hízlal és drága!” csatakiáltással.

Hogyan bizonyíthatja be kedvesen, udvariasan a férfi, hogy hideg téli estéken a nappaliban gyújtott tizennégy szantálrudacska és harminckét illatmécses legalább olyan büdös, mint az ő csonkig szívott cigarettájának füstjéből az a néhány köbmilliméter, ami beszivárgott a hátsó ajtón, miközben dermedten próbált visszatérni az otthon beltéri melegébe? Hogyan értesse meg a többségi és hosszabb életű nemmel, hogy időnként egy csavarhúzó talán vetekszik fontosságban a harmadik megrendelt és plafonig mindent beterítő ruhásszekrénnyel?

Miképpen vegye rá párját, hogy tegye hozzáférhetővé a hangerő-szabályzót kecses, hófehér nyakán, s arról, hogy a magas hangszínben és ágyúkat megszégyenító energiával sugárzott szöveg nem feltétlenül az előadásmód okán lesz igaz vagy jogos?

Azt hiszem, a válasz minden esetben: sehogy.

A sok elfojtott indulat, belerekesztett szó, csírájában kiirtott ötlet meg csak forr a rövid életű és egyre kevesebb férfiben. Stressszeli őt. Gőzkifújásra nincs mód, sem kocsma, sem foci, sem kocsi. Se hírek, se csavarhúzó…

Miért is csodálkoznánk a statisztikán?!

 Talán az üvegipar lehet az utolsó lehetőség. Ha már kihal a férfi alfaj, legalább lombik legyen bőven a következő nemzedékeknek.

Beküldés ideje: 2011-03-09 16:00:18

 


 

Kossuth vs. Szent István

A múlt hét végéig 115 ezer, az Alkotmánnyal kapcsolatos kérdőívet küldtek vissza az azt kitöltő emberek. A válaszok kiértékeléséről, összesítéséről még nincs hír. A kormánypártok előterjesztették saját tervezetüket (a teljes szöveg a cikk végén elérhető).

Sok kérdésben megoszlanak a vélemények. Az éberen figyelő magyar média jeles képviselői már azt is kiszámították, hogy a választójoggal rendelkező állampolgároknak kipostázot kérdőívek, inkluzíve a válaszboríték, nagyjából 852 millió forinttal könnyítettek a központi költségvetés bukszáján. Kiszámolták azt is, hogy abban az esetben, ha a Fidesz-KDNP tervezete válik elfogadott Alkotmánnyá, csupán az ország nevének megváltoztatása Magyar Köztársaságról Magyarországra további tömöttt zsákokban emészt fel milliárdokat, a felsorolhatatlanul rengeteg helyen szükségessé váló felírat-cserék miatt.

A szóbeszédek a közigazgatási egységek tekintetében eddig csak a járások újjáélesztéséről szóltak, a tervezet szerint viszont vármegyék is lesznek, értelem szerint a megyék helyén. A városok, községek maradnának.

A bevezetőt, preambulumot egyfajta nemzeti hitvallás helyettesíti. A szövegtervezet egyértelműen hatályon kívül helyezi a most még élő Alkotmányt, többször hivatkozik a kommunizmus, világkommunizmus bűneire, az azoktól való elhatárolódásra. Az egyéni és közösségi jogok tekintetébadság hasábjain megjelent eszmefuttatásának, olvassa végig a cikk végéről elérhető ben lényegében az eddigi szabályozás maradna, viszont az egyházak szerepét, az állammal és a társadalommal való viszonyukat jobban kidomborítja az új alaptörvény.

Nem szól a nem Magyarországon élő magyar állampolgárok választójogáról, csak annyit említ, hogy képviseletüket biztosítani kell. Nem ad plusz szavazatot a gyermekes szülőnek, csupán nyitva hagyja annak lehetőségét. Korlátozza az állam eladósodását. Kiemelten fontosnak minősíti a családot és a gyerekeket, az ő támogatásukat, a házasságot. Ez utóbbit egy férfi és egy nő önkéntes kapcsolataként definiálja.

A nemzetközi kapcsolatok terén túlzott meglepetésekre nem számíthatunk.

Az eddig megszkottól való legszembetűnőbb eltérés vitathatatlanul a Hitvalllás. Ki ne tessék hagyni!

Az itt következő, vélhetően érzelem- és elfogultságmentes „elemzés” régi ismerősünk, Bartus László műve. Tisztelettel kérünk minden olvasót, mielőtt belefogna az írónak az Amerikai Magyar Népszava Szabadság hasábjain közzétett opuszához, fusson végig a tervezeten. Mihelyst kialakult valamilyen véleményük, összevethetik azt Bartus úr szakszerű és kulturált analízisével. Higgyék el, megéri az időt, érdekes tapasztalat lesz.

 

Az Alkotmány tervezetének teljes szövege itt olvasható:  Alkotmány (tervezet)

 

Bartus László: Katolikus hiszekegy az Alkotmány elején

 

 Budapest – Bemutatták az új Alkotmány koncepcióját, amit egyedül a Fidesz alkotott meg, pártok részvétele és a nép megkérdezése nélkül. A kérdőívek ugyanis még csak a napokban érkeztek meg, a szöveg már készen van. A szöveg alapján annyi állapítható meg, hogy egy műfajilag meghatározhatatlan, zavaros, kisebbrendűségtől hajtott, hamis nemzettudatot árasztó hitvalláson kívül, érdemleges változások alig vannak, néhány helyen rontottak az eddigi alkotmányon, és néhány dologról nem lehet tudni, hogy mit akarnak. Ezért kár volt új alkotmányt készíteni. Ami veszélyes, a katolikus hiszekegyre emlékeztető hitvallás, amely a nemzet egésze számára teszi kötelezővé a felekezeti rögeszméket, és közös bálványimádásra kényszeríti az egész országot a Szent Korona tiszteletében. A veszélyes, hogy ebből a zagyvalékból mi következik az egyénre nézve.

Az új Alkotmány tervezete az “Isten áldd meg a magyart” felszólítással kezdődik, amelynek egyetlen erénye, hogy kivételesen helyesen írták az “áldd” szót, nem úgy, ahogy Schmitt Pál szokta, viszont a felszólítás végéről hiányzik a felkiáltójel. Ennyit a magyar nyelv védelméről, amit Schmitt javaslata nyomán most alaptörvénybe foglaltak. Isten tehát belekerült a világnézetileg semleges állam alkotmányába, méghozzá azzal a trükkel, hogy a szöveg a Himnusz első sorára emlékeztet, de nem az, mert nincs benne idézőjel. Maga a Himnusz sem kívánkozik Alkotmányba, hiszen bármennyire tiszteletre méltó is, mint nemzeti ének, csupán egy irodalmi mű. Ez a mondat tehát nyilvánvalóan nem a Himnusz, hanem Isten miatt került az Alkotmány élére. Ennél a megoldásnál tisztességesebb lenne a lakosság és Isten felé is, ha nem ilyen ravasz módon próbálnák becsempészni, hanem nyíltan vállalnák, hogy Istenben hisznek vagy bíznak, és fittyet hánynak polgártársaik világnézeti szabadságára. Ráadásul vallási szempontból ez “az Isten nevét hiába ne vedd” parancsolat tipikus esete, az egyháztól deklaráltan elválasztott állam esetében pedig alkotmányjogi nonszensz.

Utána úgy folytatódik, hogy “Mi, a magyar nemzet tagjai”, de ez a “mi” jelen pillanatban kizárólag a Fidesz és a KDNP parlamentben ülő képviselőit jelenti, és mindazokat a szélsőjobboldali nézeteket valló jobbikos képviselőket, akik esetleg a Fidesszel együtt megszavazzák ezt az alkotmányt. Nem “mi, a magyar nemzet tagjai”, mondjuk ezt az imát az Alkotmány elején, mert rajtuk kívül ehhez senki a nevét, az áldását nem adta, semmiféle népszavazás ezt meg nem erősíti. Ezt a szöveget ők találtak ki maguknak, kizárólag ők mondják, és még talán azok, akik velük egyetértenek. De hogy nem “mi”, a magyar nemzet egésze, az egészen biztos. A Fidesz itt kisajátítja magának a nemzet fogalmát, saját világnézeti hitvallását a nemzet nevében teszi meg, majd a párt ideológiáját és szimbólumait ráerőlteti a nemzet egészére. Erre őket senki nem hatalmazta fel.

Ezután következik  a hitvallás szövege. Ez a katolikus hiszekegy mintájára fogalmazódott, se tartalmilag, se formailag nincs köze az alkotmányhoz. Színvonalát tekintve – a helyesírási hibákat leszámítva – leginkább Schmitt Pál alkotmánykoncepcióhoz benyújtott javaslatára emlékeztet, ami annyira kínos volt, hogy utóbb vissza kellett vonni. Állítólag mi mindnyájan büszkék vagyunk arra, hogy Szent István Magyarországot a keresztény Európához csatolta. A “keresztény Európa” kitétel fölött nagy vita volt az uniós szerződés kapcsán is, a Vatikán erőltette, hogy ez a fordulat bekerüljön, végül elvetették. Európa nem keresztény, hanem sokszínű. Másrészt Európa vagy egy ország nem tud “keresztény” lenni, a Biblia alapján ez fogalmilag kizárt. Keresztények csupán egyének lehetnek. Ugyanakkor a “keresztény” jelző országok esetében mindig a politikai katolicizmust jelentette, amelynek lényege, hogy a katolikus egyház az állam erejével, tekintélyével próbálja a vallási tanokat terjeszteni vagy mások számára kötelezővé tenni. Az egyháztól elválasztott állam esetében a keresztény jelzőnek nincs helye az alkotmányban. Ebben a megfogalmazásban azt jelenti, ha Szent István a keresztény Európához csatolta Magyarországot, akkor Magyarország is keresztény ország. Ez azért sem igaz, mert Szent István nem a kereszténységhez, hanem a római pápához, a katolikus egyházhoz térítette az országot. Ma azonban Európa nem vallja a katolikus egyházzal való azonosságot.

Azt állítja a hitvallás, hogy elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Közlöm, hogy nem ismerjük el, 1848-ban azért harcoltunk, hogy ezt ne ismerjük el. Az egész reformkor, a polgárosodás, a polgári forradalmak arról szóltak, hogy az államot elválasszák az egyháztól. A polgári demokratikus forradalmak óta ez a hazugság megszűnt, a nemzetet nem valamely egyház, vagy annak tanítasa vagy követése tartja meg. A szekularizált államban nincs a vallásnak, a kereszténységnek, vagy bármelyik egyháznak nemzetmegtartó ereje. Világnézetileg semleges állam esetében ez az állítás tudományosan elfogadhatatlan.

Feltűnő az a megkülönböztetés, ahogyan a kereszténységgel kapcsolatban annak nemzetmegtartó szerepéről beszélnek, míg más vallások tekintetében azt mondják, “becsüljük országunk különböző vallási hagyományait”. Ez a felekezeti és világnézeti egyenlőség elvét sérti, amennyiben megkülönbözteti, és magasabbrendű kategóriába helyezi a kereszténységet más vallásokkal és világnézettekkel szemben. Ha ez alatt nem más vallásokat, hanem a kerezténység különböző vallási hagyományait értik, a helyzet még rosszabb, mert a kereszténységen kívül nem vesznek tudomást az ország polgárainak más vallásairól. A nemzeti hitvallásban velük is a kereszténységet dicsőíttetik.

Külön problémát jelent, hogy a kereszténység különböző felekezetekre és irányzatokra oszlik, egységes “kereszténységről”, ami alatt mindenki ugyanazt értené, nem beszélhetünk. A katolikus egyház nem fogadja el a protestáns Bibliát és fordítva. Ami előtt a katolikusok térdet hajtanak, azt a protestáns teológia utálatosságnak mondja. Az új keresztény vallási mozgalmakról nem beszélve, amelyek épp olyan történelminek számító, bevett vallásfelekezetek, mint például a baptistáké vagy másoké. Az ő hittételeik tagadják a katolikus, más tekintetben a református tanításokat és fordítva. És ezek mind keresztény egyházak. Nem létezik olyan egységes “kereszténység”, amelyet maguk a keresztények is egyformán elfogadnának. De a Biblia nem is beszél arról, hogy a kereszténységnek bármi köze lenne a világi hatalomhoz, társadalomhoz. Ahogy Jézus mondta, “az én országom nem evilágból való”. Számos bibliai keresztény irányzat szerint a kereszténységnek a világi hatalomhoz való ragaszkodása önmagában keresztényellenes, bibliaellenes, istentelen cselekedet.

Egyetlen olyan egyház van, amely magát a világi hatalomhoz köti, alapfilozófiája a trón és az oltár szövetsége, nem véletlenül maga is egy államot irányít, és ez a római katolikus egyház. Ez egy felekezet a sok közül, de a magyar Alkotmány tervezetében szereplő kijelentések kizárólag a katolikus egyházra vonatkoztathatók. Ezért a szövegben helyesen úgy hangoznék, hogy “elismerjük a római katolikus egyház nemzetmegtartó szerepét”. Ebben az esetben már mindenki értené, miről van szó. Ezt eltakarják az általánosító “keresztény” kifejezéssel. Szeretném elmondani, hogy mi sokan, ezt nem valljuk, és nem ismerjük el. Ránk ez nem vonatkozik, pedig mi is a magyar nemzet részei vagyunk.

Van közben egy kishitű, kisebbrendűségi érzésektől hajtott felsorolás arról, mi mindenre vagyunk büszkék önmagunk nagyságát illetően. Egészséges öntudattal rendelkező emberek ilyeneket nem mondanak, nincs szükségük rá. Nem elegáns, kicsinyes, szorongó. A hitvallást készítő nagy keresztényeknek idéznénk a Biblia idevágó passzusát, hogy “dicsérjen meg Téged a más szája, ne a Tied”. Elég lenne ilyen bibliai alapelveket betartani, és nem döngetni a mellet a kereszténységgel, mert az nem keresztényi. Jobb lenne, mint a kereszténységről beszélni, és két mondattal arrébb a bibliai tanításokkal ellentétesen cselekedni.

Egy újabb bekezdés durva beavatkozás az egyének szabad választásába. A hitvallás azt jelenti ki mindnyájunk nevében, hogy “valljuk, együttélésünk legfontosabb  keretei a család és a nemzet, összetartozásunk alapvető értékei a húség, a hit és a szeretet.” Ezt sem valljuk, hanem meghagyjuk mindenki szabadságát. Az egyének szabad választása, hogy az együttélésnek milyen kereteit választják: van aki a családot, van aki más értéket tart fontosabbnak. Ez a mondat Mikola doktor “szingli hordákra” vonatkozó megjegyzéseire emlékeztet. Van, akinek  a tudományos kutatás vagy az utazás fontosabb a családnál. Ez neki magánügye. Az alkotmánynak ezekben a kérdésekben nem kellene nyilatkoznia, ez nem templom, ahol a szeretetről kell beszélni. Ha erről szól, akkor csak egyet deklarálhat az állam, a különböző életstílusok, életmodellek szabadságát, egyenjogúságát, és az állam kívül állását. Az alkotmány nem arra való, hogy a szeretetről prédikáljon, mert vannak, akiket ez a képmutatás dühbe gurít. Az mindenkinek magánügye, a szeretetét nem kell az alkotmányban szabályozni. Senkinek semmi köze hozzá.

Valljuk, mondja a szöveg, hogy minden ember becsületének alapja a munka. Ezt sem valljuk, mert minden ember tisztelni való érték önmagában is, Marx mondta azt, hogy az embert a munka teszi emberré. Ez nem igaz, ezt megint a Bibliával lehetne legkönnyebben cáfolni, de a kereszténységet alkotmányba foglaló szerzők itt a marxi világnézetet népszerűsítik. Az is érthetetlen, hogy ilyenekről miért kell egy alkotmányban, ráadásul hülyeségeket, locsogni?

Ezután jönnek a kényes részek. A szöveg szerint “tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait, a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos folytonosságát”. Nem tartjuk tiszteletben a Szent Koronát, mi Kossuth Lajos pártján állunk, aki a trónfosztást, polgári egyenlőséget követelte. A Szent Korona a hűbériség megtestesítóje, nem a szabadságé. Mi nem tiszteljük mindazt, amit a Szent Korona jelképez. mi tiszteljük a magyar nemzet évszázados küzdelmét és harcát, amellyel megszabadult a Szent Korona elnyomó tiszteletétől, azoktól az úri osztályoktól, amelyek a koronára hivatkozva rekesztettek ki másokat a nemzetből, zsarnokoskodtak a nép fölött. A szabad polgári Magyarország legnagyobb győzelme a Szent Korona (és tisztelete) kirúgása a magyar jogrendből. A Szent Korona visszacsempészése nemcsak hagyománytiszteletet jelent, hanem mindazt, amit a korona, a feudális hűbériség, elnyomás jelent. Szerencsére Orbán Viktor azt mondta korábban, hogy az Alkotmányt nem kell tisztelni, feltételezzük, hogy ez az ő alkotmányára is igaz, és ki is jelentjük, hogy nem tiszteljük az alkotmányát és a Szent Koronát sem tiszteljük, hanem amíg élünk, harcolni fogunk a szabadságért a Szent Koronával szemben, és mindaz ellen, amit ez a fémtárgy megszemélyesít.

Sok át nem gondolt, zavaros szöveg van a hitvallásban. Például jogfolytonosságról beszél a történelmi alkotmánnyal, de a napi politika szintjén emlegeti a közelmúlt nemzeti szocialista és kommunista diktatúrájának elévülhetetlen bűneit. Ebben a távlatban hogyan jön ez ide? Ráadásul csak sebeket tép fel, mert ha a Lenin szobor kikerült a szoborparkba, akkor a Turul szobornak is ott lenne a helye. Ha a kommunizmus bűneit nem lehet tagadni, akkor a holokauszttagadással szemben is fel kéne lépni, de az mindennapos. Érthetetlen, hogy ezeknek a napi politikai ügyeknek mi közük egy történelmi távlatokban gondolkodó alkotmányhoz. És akkor miért nem írjuk be, hogy a tatárjárás idején elkövetett bűnök is elévülhetetlenek?

A hitvallás azt mondja, hogy egyetértünk azzal, amit a rendszerváltás utáni első szabad Országgyűlés mondott ki, hogy “a mai szabadságunk a világkommunizmust halálra sebző 1956-os forradalmunkból és szabadságharcunkból sarjadt ki”. Ez igaz volt 1990-ben, mert egy kommunista diktatúra utáni rendszerváltás után született ez a határozat. De nem igaz ma, amikor történelmi távlatú alkotmányban gondolkozunk. Ma már 1848 eszméi, elvei, világnézete, követelései és vívmányai a magyar szabadság alapjai. 1956-nak nem voltak az 1848-as forradalomhoz hasonló tiszta polgári demokratikus követelései. Ez a kijelentés megint csak egy napi politikai kiszólás, aminek antikommunista éle a napi politikai harcokhoz kapcsolódik. Szimpla komcsizás. Méltatlan és megosztó egy nemzeti alkotmányba. Legalábbis ilyen vitatható kijelentések nem valók egy alkotmány preambulumába.

Ezután következik egy újabb zavaros lelki fröccs arról, hogy “valljuk, hogy a huszadik század  erkölcsi megrendüléshez vezető évtizedei után múlhatatlanul szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra”. Hogyan jön ez egy időtlen alkotmányba? Nem lehet Schmitt Pál színvonalától elszakadni? Aztán: “Bízunk a közösen alakított jövőben, a fiatal nemzedékek elhivatottságában. Hisszük, hogy gyermekeink és unokáink tehetségükkel, kitartásukkal és lelki erejükkel ismét naggyá teszik Magyarországot.” Hogy jön ez ide? Mi ez? Valami iskolai ünnepély? Végül: “Alaptörvényünk jogrendünk alapja;  szerződés a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között;  élő keret, amely kifejezi a nemzet akaratát, azt a formát, amelyben élni szeretnénk.” Ebből egyetlen szó nem igaz. Annak, hogy a mostani alkotmány szerződés lenne a múlt, a jelen és a jövő között, egyrészt semmi értelme nincs, másrészt egy baromság. Arról pedig szó nincs, hogy ez kifejezné “a nemzet akaratát, azt a formát, amiben élni szeretnénk”. A nemzet akaratát ezek nagy ívben szarták le, még a saját kiküldött kérdőíveiket sem várták meg.

A legsúlyosabb mondat a következő: “Mi, Magyarország polgárai készen állunk arra, hogy országunk rendjét a nemzet együttműködésére alapítsuk.” Még az a szerencse, hogy nem kopizták bele a NENYI-t, bár ha jól meggondolják, a hitvallás széteső, zavaros szövege nem más, mint egy bővített NENYI. Nem állunk készen a Fidesz nemzeti együttmőködésére, ezt saját pártszervezeteikben kiadhatják pártfeladatként, de nem a nemzet alkotmányában. Semmi közünk Orbán Viktor nemzeti együttműködési rendszeréhez. Féléves Amerikai Népszava előfizetést sorsolunk ki azok között, akik megmondják, egészen pontosan mit jelent az, hogy “nemzeti együttműködés”.

Ezt a katolikus hiszekegyet követi a voltaképpeni alkotmány, ami nem más, mint a nagy dirrel-durral megtagadott előző alkotmány majdnem szó szerinti átvétele, azzal a különbséggel, hogy vármegyék és főispánok lesznek a korona szellemében, nyilván hamarosan követik őket a csendőrök. Ötévenként lesznek önkormányzati választások, hogy a mostani garnitúrát még tovább pozícióban lehessen tartani. Nyitva hagyják annak lehetőségét, hogy ha veszélybe lerülne a következő tíz választáson a Fidesz kétharmada, akkor a sokgyermekes katolikus anyák minden gyerek után kaphassanak még egy szavazati jogot. De erre ráfizetnek, mert holnaptól, mi liberálisok is elkezdjük a gyerekcsinálást, én tíz gyerekig meg se állok, és örökbe fogadok még tizet. Ezen kívül nyitva hagyták az ajtót a határon túliak szavazati joga előtt, de itt érződik némi bizonytalanság, mert a határon túli hivatásos magyarokon kívül keveseket érdekel a kettős állampolgárság, nagyon kevesen jelentkeztek az inteznív propaganda ellenére.

Az előző átkos alkotmányhoz képest már csak annyi a különbség, hogy az Alkotmánybíróság szerepét teljesen kinyírják, mert nem adhat be bárki alkotmányossági kontrollra vonatkozó kérelmet, csak az érintettek, és ez valahogy kiheréli az egészet. A magzatvédelem az okos lány állapotában van, mert mostantól ugyan a fogantatástól ember a magzat, és védelem illeti meg, de azt előre kijelentették, hogy ezt a védelmet a baba nem kapja meg, dögöljön meg, mert az abortusztörvényhez nem nyúlnak a jó keresztények, nehogy elveszítsék az abortálók szavazatait. Az fontosabb, mint a fogantatásától ember magzat.

Ha azt leszámítjuk, amit rontottak, amivel a demokráciát rombolták, kár volt új alkotmányt csinálni.

Ez a hiszekegy az alaptörvény elején a magyar nemzet fennállása óta, beleértve a honfoglalást, Szent Istvánt, az Árpád-házi királyokat, Dobzse Lászlót, a borzalmas Habsburgokat, a fürdőző törököket, a Tanácsköztársaságot, Hothy-t, Kádárt és Orbánt, a legszínvonaltalanabb és legprimitívebb fércmű, amely megalázza a magyar kultúrát, a magyar irodalmat, a magyar szellemet, amely szégyent borít szegény Jókai, Ady, Mikszáth, Móricz, Krúdy és mások fejére, akiknek volt eszük, és még írni is tudtak. Aki ezt a zagyvaságot összehordta, nemcsak hülye volt, hanem analfabéta is.

 

 

A cikk eredeti helyén itt olvasható, további gyöngyszemek kíséretében:  AMNSZ

 

 

 

Beküldés ideje: 2011-03-10 14:44:20

 


 

2. “Kívánjuk a sajtó szabadságát…”
 

“A New Yorkban élő magyarok számára is szívügy a magyar sajtószabadság. A békés tüntetést a Facebook-on keresztül hirdették a szervezők. Persze millióan nem jelentek meg a Magyar Főkonzulátus Manhattan-i épülete előtt, ahogy azt a plakát hirdette, de az összegyűlt 30 lelkes magyar számára nem a résztvevők száma, hanem az indíttatás volt a fontos.

Hűvös, szeles délutánunk volt, de ez nem zavarta a kis csapatot. A fiatal anyukák még a babáikat is elhozták magukkal az eseményre. A szervezők Free Press – Sajtószabadságot táblákkal érkeztek, a helyszínen pedig többen piros-fehér-zöld ragtapasszal a szájukon jelezték, nem értenek egyet az új médiatörvénnyel.

A tüntetés során nemcsak ellenérzésüket fejezték ki a kormány politikája iránt, de ismeretségek, barátságok is szövődtek, Facebook felhasználónevek cseréltek gazdát. Többen itt találkoztak először közösségi portálos ismeretség után. Öröm volt hallani a magyar szót, a vidám magyar társalgást a Manhattan-i forgatagban. Köszönjük a szervezőknek, Robert Folkel-nek, Torsa Mátyás-nak és Orsolya Burton-nak.”

 

   Katalin Garbutt               

 

 

Látjátok, feleim, szümtükkel, mik vogymuk? És mi mindenre jó a Facebook? El tudjátok még képzelni a létet s életet nnélküle? Zuckerberg, a Facebook-atya a mi nagy jótevőnk! Lám, összehozza magyart a magyarral, óceánon innen s túl. Ne legyünk kishitűek, harminc Magyar egy helyen éppen harminccal több, mint senki. És ha az a harminc ritka nagy egyetértésben tüntet a Magyar sajtó szabadságáért, hidegben és szélben is akár, akkor bízvást tekinthetünk a jövőbe, a mostanában oly gyakran emlegetett nemzeti egység kezd testet ölteni.

Könnyfakasztó a New York-i magyarok együttérzése kicsiny honunk médiatörvénnyel sújtott lakóival, legalábbis a lakók azon részével, akik éjt nappallé téve, időt s energiát nem kímélve dolgoznak azért, hogy a magyar médiatörvény körül keltett, és jótékonyan folyamatosan külső földekre exportált csípős füst el ne oszolhasson. Bizony, nem könnyű dolog! Merthogy, érvek hiányában valami mással kell annak a füstnek tüzét táplálgatni. S miután ama tűz körül még ücsörgők és támogató barátaik nemrég veszítették szem elől a hatalom jótékony és bőkezű madarát, igen nagy találékonyság szükségeltetik a tűzrevaló beszerzéséhez.

Lehet például bőszíteni, princelni a brüsszeli atyák s anyák remek gyülekezetét, bírná már rá a kissé túl hangosra sikeredett, apró mivoltukról s elvárt aláendetségükről momentán megfeledkezni látszó magyarokat a médiatörvény módosítására. Aztán, miután Brüsszel diktálása szerint a magyarok azt megteszik, találni kell másik brüsszeli atyákat s anyákat, akik Hollywood-ot megszégyenítő előadásban játszák el a semmit nem tudó s a magyar médiatörvénnyel változatlanul roppant elégedetlen demokrácia-őröket.

És, természetesen, találni kell olyan médiumokat, melyek halált megvető bátorsággal teszik közzé a „szigorúan megalapozott” ellenvéleményeket, itthon s határon, minden határon túl, közben folyton a kifogásolt törvény szörnyű csapásaitól rettegve.

Azért klassz dolog az a Facebook. Nemes szabadságharcot segít folytatni az arab világban, miközben a művelt és mindenhol demokráciát hirdető és terjesztő Nyugat tökéletesen tétlenül nézi ezrek halálát, véres polgárháborúban. Talán úgy gondolják, megkaptátok a Facebook-ot, egyelőre ennyi… Talán érdekeik, dolláros érdekeik állnak áthághatatlan sorompóként nagyívű, demokratikus szólamaik és a szomorú gyakorlat között. Talán szólni kellene nekik, hogy Líbiában is van olaj, nemcsak Irakban, ahol egyetlen demokratikus másodperc alatt elindították a katonai megszállást.

Klasssz hely az a Facebook, összehozza a magyarokat. Ha nem azért, hogy együtt üljék meg március idusát, hogy együtt örvendjenek az első külhoniaknak átadott magyar állampolgárságnak, hát azért, hogy egy olyan kizárólag Magyarországon hatályos törvény ellen demonstráljanak, melyet közvetlen forrásból vélhetően nem is ismernek. Mert klassz dolog a Facebook, lehet rajta mindenfélét üzenni, mindenkiről és mindenről bármit állítani. Innen talán már csak egy lépés a kőbe vésett igazság…

Köszönjük, kedves tengerentúli testvéreink, s kívánunk nektek, odaát, szép tavaszt. Magunknak, ideát, szép igazságot, jó magyar kézfogást.

 

 

 

 

 

 

 

 

Beküldés ideje: 2011-03-16 15:50:51

 


 

Márciusi elő- és utózöngék
 

 

Március 15.-e a magyarság egyik legnagyobb ünnepe. Idén tetézte az emelkedett hangulatot a határon túli magyarok visszahonosítása, az első állampolgársági eskük letétele. A hivatalos állami megemlékezések és anyaországi ünnepségek mellett igen érdekes tapasztalatokkal szolgáltak a világ közelebbi-távolabbi helyein élő magyarok rendezvényei. A legtöbben méltósággal, az eseménynek kijáró tisztelettel vették kezükbe a zászlót. Akadtak azonban, akik nem tartották annyira fontosnak az aktuális politikai áramlatoktól és érdekektől való elszakadást, álláspontjuk megjelenítésére március idusa látszólag remek alkalmat szolgáltatott.

Eképpen demonstrálhatott maroknyi amerikai magyar New Yorkban a magyarországi médiatörvény ellen és adhatott elő egy rögtönzött akasztási szertartást egy derék, bevallottan nacionalista székely atyafi Erdélyben, Csíkszeredában. Ez utóbbi helyszínen nagyszabású hivatalos ünnepség is tartatott, helyi és magyarországi magasrangú közszereplők részvételével.

A derék székely atyafi, Csibi Barna, a nemzeti hősként tisztelt román Avram Iancu alakját formázta meg szalmából, majd felolvasta az ő halálos ítéletét és nemes egyszerűséggel felakasztotta őt (videó)

Az 1848-as forradalom és az azt követő szabadságharc Erdélyben mást jelentett a magyarok és a románok számára. Utóbbiak, miután szerintük a forradalmi magyar kormány nem volt hajlandó követeléseiket maradéktalanul teljesíteni, a magyarok ellen fordultak, a bécsi udvarhoz közeledve, annak támogatását élvezve, utasításait követve. Magyarellenes akcióik egyik vezéralakja volt a Csibi által szimbolikusan jobblétre szenderített Avram Iancu (bővebben itt olvashat róla).

 

Természetesen, ahogyan az már lenni szokott, a románok roppant felzúdulása követte a csíkszeredai kivégzést, a román kormány egyik minisztere méltóztatott személyesen is száját haboztatni, a parlamentben órákig vitatkoztak afölött, hogy elítéljk a magyar politikát. A bukaresti magyar nagykövet felesége által Marosvásárhelyen felolvasott Orbán Viktor üzenet félreértése további nemzeti hullámokat kavart.

Március 15-ke a magyarok egyik legszebb ünnepe. Függetlenül attól, hogy mit gondolnak róla románok, magyar emlékműveket romboló ukrán hazafiak, magyarverő honért tipródó szerbek vagy éppen a nagybetűs szabadságért annyira aggódó tengerentúli testvéreink. És talán legalább nekünk, magyaroknak illene saját, legszebb ünnepünket méltósággal megtartani. Kibírni azt az egyetlen napot akasztás és demonstráció nélkül. Virrad majd március 16. napja, akkor nyugodtan élhet vélt vagy valós jogaival bárki, bárhol.

Az ünnep elmúltával így nem szentségtörés talán feleleveníteni egy szomorú epizódot Erdély 1848-as történelméből. Azzal a megjegyzéssel, hogy az alább idézett esemény messze nem volt sem egyedi, sem elszigetelt.

Minap egy tudós elme úgy vélekedett, hogy Trianonban azért adták Magyarország részeit a szomszédos országoknak, hogy sem ők, sem mi soha ne békülhessünk meg igazán egymással. Hogy nekünk mindig fájjon a vágott seb és ők mindig tartsanak tőlünk, féljenek a revíziótól. Amennyiben valóban ez volt a szándék, a „divide et impera” ősi elve talán egyik legsikeresebb alkalmazásában ölthetett testet.

Ráadásul időnként mi is rátromfolunk. Nem a bamba belenyugvás a követendő magatartás, de míg önmagunk ünnepeinek tiszteletében gyengélkedünk, mások tiszteletére is hiába tartunk igényt.

Azt pedig, hogy Avram Iancu megérett-e a bitóra, döntsék el önök.

 

 

                                                                                                                                                                                                                                                                       

                                                                     Nagyenyed ma

Népirtás Nagyenyeden

 

Nagyenyed legnagyobb pusztulása a magyar szabadságharc idején, 1849. január 8-án volt, amikor a város leégett, több mint 800 ember halt meg, amikor román népfelkelők lerohanták a várost.

Mai napig kérdés, hogy az 1848 márciusában békésen kezdődött forradalom hogyan alakult át véres, pusztító polgárháborúvá. Miként az közismert, az 1848. évi VII. törvény kimondta Magyarország és Erdély unióját. A problémát az jelentette, hogy az 1848. május 15-17. között tartott balázsfalvi gyűlésükön a románok is megfogalmazták saját igényeiket, így önálló nemzeti parlamentet követeltek és létrehozták a Román Nemzeti Bizottságot, melyet afféle erdélyi román kormánynak tekintettek. Az erdélyi románok szövetkeztek az ellenséges osztrák erőkkel és fegyverkezni kezdtek a magyarok ellen. Ennek hírére Alsó-Fehér vármegye számos településéről megindult a magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt menekülőkkel, összesen mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők, öregek, gyermekek, betegek zsúfolódtak össze Enyeden, hiszen az egészséges férfiak a honvédség kötelékében harcoltak.

Így érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája. Az Enyedtől mintegy 5 km-nyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette gyülevész haramiahadát, majd megindultak a város felé. Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte meg a szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi Szent Bertalan éjszakára: amint a román csőcselék betört a városba és felgyújtotta az első épületeket, „kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott”. Jellemző, hogy az iszonyat kiáltásai és a dúlás eszeveszett alvilági hangjai még a Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatóak voltak.

Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem szenvedett ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant hiányos öltözetben az utcára a mintegy mínusz 20 fokos hidegben, és kétségbeeséssel próbált üldözői elől menekülni.

A fosztogatás és vérontás látványától megrészegülő oláh csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt – a gyilkolás módszerei nagyon változatosak voltak. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket, a templomokat sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot – egyszóval mindent, sőt, belovagoltak a templom épületébe. A fosztogató söpredék elpusztította a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe a mócok, mint a református egyház épületében. Az a szörnyűség pedig, amelyet a minorita házfőnök, Viskóczi Henrik elszenvedett, még a legképtelenebb horror regényeket kieszelő szerzők fantáziáját is bőségesen felülmúlja. S az egészben az a leghihetetlenebb, hogy e borzalmakat a házfőnök túlélte. Ő maga később így emlékezik vissza kálváriájára: „ Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd’ halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek”. Papjai vitték a derék atyát vissza a rendházba. Azonban a felfegyverzett csőcselék oda is betört, további tortúra várt még Viskóczi atyára: újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd a „biztonság kedvéért” még egy újabb, nyolcadik golyót is beléeresztettek. Csodával határos módon a rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára menekítették és később felépült sebeiből. A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be. A magyarirtásnak mintegy 800-1000 főnyi halálos áldozata volt, ám legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára.

Román részről a mai napig nem kértek bocsánatot az általuk elkövetett szörnyűségekért, Silviu Dragomir történész később elismerte a barbárság tényét. 1993-ban pedig a főkolomposnak, Axente Severnek a bűntett színhelyén, Nagyenyeden szobrot állítottak. Talán ehhez a tényhez már nem is szükséges semmiféle kommentár.

1848. szeptember 29-én, a pákozdi győztes csatával világossá vált a bécsi kormányzat számára, hogy nem számolhat a magyar szabadságharc azonnali elfojtásával. Az osztrák kormányzat a szerbek és románok fellázításával próbálta a magyarokat többfrontos háborúra kényszeríteni.

Egy erdélyi román ügyvéd, Avram Lancu vezetésével 1848 októberében megfélemlítő hadjárat indult az Erdélyi-szigethegység környékén található magyar települések ellen. Az egyik legvéresebb román akció a zalatnai mészárlás volt, ahol 700 fegyvertelen magyart mészároltak le 1848. október 24-én. A férfiak a magyar szabadságharc seregében szolgáltak, így nem harc volt ez, hanem közönséges, aljas mészárlás.

A vérengzések 1849 tavaszáig folytatódtak, a gyilkosságokat rendkívül kegyetlenül hajtották végre: nem volt ritkaság a végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás, megvakítás, karóba húzás, nők, lányok megerőszakolása és halálra kínzása.

Bem erdélyi hadjáratát követően, miután sikerült 1849 márciusára a császáriak csapatait Erdélyből kiűzni, a magyar hadvezetés viszonylag kis létszámú haderő átcsoportosításával a románok vérengzéseinek gátat tudott szabni.

A vérengzések egyik különösen borzalmas csúcspontja az 1849. január 8-i nagyenyedi népirtás volt.

A várost az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópák vezette román felkelők támadták meg. Az ortodox karácsony másnapján, éjszaka elszabadult a pokol. 800-1000 védtelen embert mészároltak le helyben, nem kímélve csecsemőt, nőt, aggastyánt sem. Közel ugyanennyien, akik mezítláb a környező hegyekbe menekültek, megfagytak a huszonnégy fokos dermesztő hidegben.

A Kollégium évszázados szellemi értékei a sárban végezték, a haramiák által többre becsült holmik kocsiszámra a támadókat gazdagították. A halottak egy részét a vársáncba, másik felét az addig mészoltónak használt, a vár sáncai melletti gödörbe temették, ahol, bokroktól takarva, csak a dátumra és az áldozatok számára emlékeztető tábla áll. A borzalmas halálnemek kiagyalóinak nem büntetés járt, hanem Erdély-szerte szobrok és utcanevek hirdetik „dicső tetteiket”.

További vérengzések

Az első mészárlásra 1848 október 19-én került sor, Kisenyeden. Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.

Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.

Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.

Zalatna és Abrudbánya bányavárosokat felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepü határában lemészárolták. 1700 magyar esett itt áldozatul.

Október 23.-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200.

Október 28.-ról 29.-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.

Október 29.-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg.

Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.

Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.

A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben.

Következzen egy lista az 1848-49-ben a román felkelők által erdélyi magyar falvakban elkövetett vérengzésekről:

Dátum – Település – Magyar áldozatok száma

1848. október 12. Kisenyed (Sangatin) 140

1848. október Magyarigen (Ighiu) 176 család

1848. október Asszonynépe (Asinip) ?

1848. október Boklya (Bochia) 30

1848. október Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasa) 73

1848. október Bugyfalva (Budesti) ?

1848. október Csáklya (Cetea) ?

1848. október Forrószeg (Forosig) ?

1848. október Mikeszásza (Micasasa) ?szinte mind

1848. október Zám (Zam) ?

1848. október 20. körül Balázsfalva (Blaj) térsége 400

1848. október Alvinc (Vintu de Jos) 2 békeküldött

1848. október Sárd (Sard) környéke 300

1848. október Algyógy (Geoagiu) 85

1848. október 24. Ompolygyepüi (Presaca Ampoiului) vasúti megállóhely – 700 zalatnai magyar

1848. november 13. Felvinc (Unirea) 200

1849. január 8. Nagyenyed (Aiud) 800

1849. január 18. Marosnagylak (Noslac), Hari (Heria), Marosdécse (Decea), Inakfalva (Inoc), Felvinc (Unirea) (100?)

1849. január Marosújvár (Ocna Mures) 90

1848 december 9. Köpec 51

1848. december 14. Kővárhosszúfalu (Satulung), Bácsfalva (Bacea), Türkös (?), Al- sócsernáton (Cernat)?, Tatrang (Tarlungeni), Zajzon (Zizin), Pürkerec (Purcareni) ?

Gerendkeresztúr (Grindeni) 200

1848. október 28. Borosbenedek (Benic) a teljes falu

1848. október Székelykocsárd (Lunca Muresului) 60

1848. Gyulafehérvár (Alba Iulia) ?

1848. október Naszód (Nasaud) ?

1848. október Borbánd (Baraban?) ?

1848. október 25. Kőrösbánya (Baia de Cris) és Cebe (Tebea) között a teljes Brády-család

1848. október Radnót (Iernut) környéke majdnem teljes falvak lakossága

1849. május Abrudbánya (Abrud) 1000

1849. május Bucsesd (Buces) 200

Forrás: Nagyenyed történelme / www.miabonyunk.hu 

 

(Erdély.ma)

 

Adalék

 

Az 1848-as forradalom és szabadságharc idején és utána, a románok által elkövetett magyarok elleni vérengzésekről, az emlékek eltüntetéséről, a történelem hamisításáról Gudor Kund Botond, Magyarigen (ma Ighiu, Fehér /Alba/ megye, Románia)  református lelkésze tartott Magyarországon is több városban vetítéssel egybekötött előadásokat (olvasson hozzá).

Beküldés ideje: 2011-03-31 13:45:56

 


 

Erdélyország az én hazám… ötödször
 

2011 július 8-11 között Verőcén immár ötödik alkalommal találkozhatnak azok, kiknek szívét vagy érdeklődését megmozdítja az „Erdélyország az én hazám”  mondat/jelmondat. A világba szétröppent vagy szétröppentett erdélyiek érezhetik három napig otthon, sajátjaik között magukat a verőcei fesztiválon, majd, élményeik s emlékeik által, talán egészen a következő nyárig.

A rendezvény, mely, nevéhez híven, nem nélkülözi a fesztivál fogalmának egyetlen ismérvét sem, minden esztendőben igen szép számban kürtöli össze az Erdélyből elszármazottakat és az ott élő magyarokat is. Gazdag eseménytára mindenféle ízlést és korosztályt jóllakat, ha az ember a hagyományos erdélyi ízeken túl lelki, szellemi csemegékre is áhítozik.

Ami viszont a rendezvény talán legértékesebb adománya, hogy mindenki megérezheti: a hon bennünk lakozik. Lehetünk bár távol a Tündérkerttől, a velünk egyszívűek társasága a családi tűzhely melegét és ismerős biztonságát varázsolja elénk.

A verőcei környezet szépsége ellenére sem pótolhatja erdélyi hegyeinket, délceg fenyveseinket, de azok lelke odaül közénk az esti tábortűzhöz.

Aki ellátogat a fesztiválra, bőrén tapasztalhatja az általában csak szólamként emlegetett közösségi megtartó erőt. Megélheti az összetartozás minden szót nélkülöző értelmét és adományát. Erőt meríthet övéiből. Megbizonyosodhat arról, hogy bizony nincs egyedül e világban. Megkeményedhet benne a hit, miszerint erdélyinek lenni jó, bárhová is sodorták volna kóbor szelek a földgolyón.

Találkozni, együtt lenni, kezet fogni – a legszebb nyári gesztus lehet a festői Duna-kanyarban. Ajánljuk jó szívvel mindenkinek!

A fesztivál részletes ismertetéséért, programjáért kattintson a képre.

 

 

 

Kapcsolódó cikkek

Erdélyország az én hazám…   

Tündérálom

Ébredés a tündérálomból

 

 

 

Adalék

 

Kedves Barátaink!

Ötödik évébe lépett az Erdélyország az én hazám világtalálkozó, ám ezúttal új csapat vette át a rendezvény szervezését: a nyárádszentlászlói Pásztortűz Egyesület. Eljött az ideje, hogy bemutatkozzunk, megismertessük céljainkat, és beszámoljunk az idei rendezvény programjának alakulásáról.

A Pásztortűz egy kicsiny székelyföldi faluban, Nyárádszentlászlón alakult, elsősorban diáktábo-roztatással, a kézműves hagyományok ápolásával, megőrzésével foglalkozik. Így talált ránk váratlanul – de korántsem véletlenül – a nemes, de hatalmas feladat, az „Erdélyország az én hazám” világtalálkozó megszervezése.

Az eddigi főszervező a Pásztortűz egyesületre ruházta a szervezés jogát, ezzel együtt minden gondját és örömét. Gondját, mert a pénzügyi helyzet kevéssé sem javult az elmúlt esztendőben, és ez jócskán megnehezíti a programszervezést, de minden erőnkkel azon vagyunk, hogy nagyon színvonalas műso-rokat kínáljunk a látogatóknak. Ugyanakkor örömét is, hiszen újra és újra kiderül, sok jó ember áll mel-lettünk, bíztatnak, lelkesítenek bennünket.

Szeretnénk új fejezetet nyitni a világtalálkozó történetében, minél jobban összefogni az Anyaországban és Erdélyhonban tevékenykedő megannyi szövetség és egyesület tagjait, hogy egyesült erővel képvi-seljük erdélyiségünket, tegyünk szülőföldünkért.

Szeretnénk megőrizni mindent, ami az eddigi évek során az „Erdélyország az én hazám” jó hírét vit-te, színvonalát emelte, ugyanakkor igyekszünk kijavítani minden esetleges hibát, botlást, hogy a rendez-vény újra a régi fényében ragyogjon.

Boldogan tudatjuk, hogy Böjte Atya szolgálatot vállal a vasárnapi ökomenikus istentiszteletünkön, jelenlétével is erősítve összetartozásunkat. Bíztatása már most hatalmas erőt ad ahhoz, hogy véghez-vigyük vállalt feladatunkat!

Hálásak vagyunk Bethlen Farkas polgármester úrnak, hogy gondolkodás nélkül a rendezvény mellé állt, elvállata az „Erdélyország az én hazám” védnökségét, és segítségéről biztosított bennünket!

A Budapesti Székely Kör és a Székelyföldért Társaság jelentős részt vállal a szervezési munká-ból, amit szívből köszönünk!

Kérünk minden kedves barátunkat, aki kézhez kapja eme hírlevelet, terjessze, vigye hírét a világtalál-kozónak, amelynek az idén – az összefogás jegyében – új mottót választottunk:

 

„… – nekünk kincsnél kevesebb cél:

Látni téged, újultodban, Erdély!

Érted, hogy virulj, gyarapodva váltig:

Szívet és erőt áldozunk halálig.”

                          (Tompa László)

 

Ilyés Emese szervező

Pásztortűz Egyesület

 

 

Beküldés ideje: 2011-04-04 15:16:03

 


 

“A történelem szemétdombján”
 

 

 

Gyakori, divatos kifejezés, Elhatároztam, szétnézek, mit is találok ott? A Szemétdomb, inkább gödör, Rengeteg papír, kidobott könyv, megpenészedett eszme. Sok rongy, valaha büszkén viselt „egyenruha” amit viselt sok ostoba, önként, vagy az államot is uraló, hasznot húzók öltöztették bele! A legszennyesebb mundért védték a leghevesebben! Most, itt, már csak a penészgombák rohasztják, azzal küzd, eredménytelenül.

Találhatsz még, nemesebb anyagot, jobb sorsa érdemes bronzot, „nagy gazemberek” szobrait összetörve! Vannak gazemberek, kinek szobrai még állnak, de csak idő kérdése a felvilágosodás, amely a szobraik, ide juttatja. Aztán jönnek a színes fémgyűjtők, a bronzból megint harang lesz, az eszmei szolgálatot, úgyis megszokta már. Az, hogy mikor viszik újra lövegtöltény hüvelynek, rejtély, csak a körforgás biztos.

Találsz még, zászlónyeleket, dobokat, melyet eldobtak, kidobtak. Nyűtt talpú bakancsokat, mibe masíroztak, csízmákat mellyel tapostak, beléd rúgtak! Az egész fölött, a titoktartás köde, felszínre került gazemberségek, aljasságok bűze! Gyomorforgató hely, pártok, híres emberek, kitömött majmok, mint nagygyerekek hatalmas, mára besározódott bábok, vagy bábuk? Ki tudja? Kilóg belőlük az afrik, meg a sok meggondolatlan szavazócédula, ami a „megtévedéshez, közpénzhez, bankbetéthez” juttatta! Találsz bélsarat, amit egymásra kennek, lejáratási céllal, aztán kiderül, akad ott saját is vastagon, nem is kell keresni nagyon. Csábító a vagyon!

 

B. G.

 

 

 

 

Beküldés ideje: 2011-04-06 09:13:18

 


 

Zsemle vagy szalámi?
 

 

Az éhség nagy úr!

Nagyobb, mint az alkalomadtán üres zseb.

Kisebb viszont, mint egy jó ki s hírverés. Ami, ugye, táplálja a médiából megélni szándékozó, időnként homályosabban látható alakok megvilágítását.

Pedig néha ezek az alakok igen fontos emberek. Megmondo emberek, kimondó emberek. A szabadság vagy éppen a szabadosság babérkoszorús bajnokai. Véleményt alkotók és véleményt formálók. Gyakran az őket fizetők véleményével formálók.

Mert az éhség bizony nagy úr! És enni kell, a szabadság bajnokainak is, a média hatalmas szellemeinek is. Legalábbis addig, míg isteni létükben légneművé nem szellemülnek, felérhetetlen magaslatokban.

Megy-mendegél Bakács Tibor hazafelé egy fárasztó médiaszolgálati munkanap végén. És utoléri a földhözragadt, pórias, közönséges éhség. Bemegy-mendegél hát egy áruházba. Végigsöpri mindentlátó szemeivel a színes túlkínálatot. Lényeglátó tekintete azonnal megakad  némi márkás és márkásra árazott téliszalámin, kissé extrább sajton… Az éhség nagy úr, a nagyszerű Megasztár megmondó zsüritagja, az újságíró, klubrádiós  aranyló aurája környékén is. Isteni létezése folytán nem ereszkedhet ama mindennapi sárba, ahonnan a sok csúszómászó lesi az ő kinyilatkozásait. Nem alacsonyodhat le kopott pénztárcák tartalmának nyilvántartásához.

Bakács Tibor, önjelölt és öncímzett Settenkedő éhes. Pénze meg nincs. Nemes egyszerűséggel, ahogyan csak telivér zsenik tehetik, ruhája alá teleportálja a szalámit, a sajtot és délceg magabiztossággal igyekszik visszatérni olümposzi kollégái szent ege alá.

Délcegen és cipőben.

A folytatás annyira szennyes, fantáziátlan és méltatlan az ő nagyságához, hogy talán illetlenség, eufemizmus lenne megemlékezni itt róla.

A biztonsági kapu jelzett, a csokirendőrök ugrottak, betessékelték Settenkedőt irodájukba, ahol a Nagy Lény az asztal alá dobálta a szalámit, a sajtot. Feljelentették.

Telt-múlt az idő, a Nagy Lény bíróság elé járult. Természetfelettti képességeit villogtatva és az őt ért igazságtalan megaláztatás ellen tiltakozva, a Nagy Lény nevet és lábbelit változtatott. A Bakács ugyan maradt, de Setttenkedőből Lopakodóvá nemesült, és a Nagy Lény úgy ítélte meg, bőven megfelel a magyar bíróság tekintélyének az is, ha papucsban settenkedik a bírói pulpitus elé.

50 ezer jó magyar forint pénzbírságot szabtak ki rá, amit határtalan nagylelkűséggel kegyeskedett méltóztatni elfogadni. Sőt, enyhének minősíteni.

És térhet Őnagylénysége vissza szellemi trónusára, ahonnan lészen eljövendő véleményt hírdetni, észt osztani…

És most kicsit térjünk vissza a mi mezei járdáink porához.

Tegyük fel, hogy Kovács Józsi bácsi kisnyugdíjas vagy Szabó Rózsi munkanélküli lop abból az áruházból. Természetesen nem téliszalámit és nem chedarsajtot, számukra könnyebben felismerhető az akciós párizsi és a vizes zsemle. Ahogyan a tekintélyes magyar bíróságnak is sürgősebben ötlene elméjébe a lopásért alkalmazható elzárás Józsi bácsi és Rózsi néni megítélésekor. Avagy belőlük ki sem nézné az igazság elhivatott szolgája a bírság befizetésének képességét? Netán nem akart Settenkedő/Lopakodóból mártírt kreálni?

Mert szerinte aki szót emel nyilvánosan a mostani hatalommal szemben és közönséges lopásért elzárják, az Magyarországon akár hős, de minimum mártír is lehet?

Talán meghallotta Iustitia földi helytartója a magyar nemzet gerincét részben felépítő azon „értelmiségiek” hangját, akik a Nagy Lényt vagy a drogosan cserbenhagyó gázoló Stohl Andrást ért méltánytalan rágalmak, hivatalos eljárosok ellen tiltakoztak, a szabadság és demokrácia fényes nevében?

Rózsi néni pere aprócska hírecske sem lett volna bármely oldali sajtóban. Az ismeretlenek senkit nem érdekelnek. Sem az elzárásuk. Talán az sem, hogy előfordulhat új jogelvek alkalmazása a közbiztonság javítása, az elrettentés kátyúszőtte magyar útján: a kérdés nem az, mit tett, hanem az, ki tette.

Tizenéves gyerekeket zárt el napokra magyar bíróság apró bolti lopásért. Bakács Settenkedő megdicsőülve kivonult (kislattyogott) a tárgyalóteremből.

Hogy ez mind-mind demagógia? Meglehet. Mielőtt ezt gondolnák, keressék Bakács úr velős médiabeli megszólalásait. Azért, hogy a demagógia fogalmát precízen definiálhassák. Tippeket nem adunk, tessék a Nagy Lényért megdolgozni! Reméljük, megéri…

Adalék

 

Az ítélet    video (wmv)

 

Bakács Tibor… ki ő?

 

 

Beküldés ideje: 2011-04-06 11:55:49

 


 

“Beszéljük meg”… Tényleg?
 

 

A kitartóbb Kossuthrádió hallgatók talán emlékeznek még Bolgár György fenti címen futó műsorára. Évekkel ezelőtt majdnem minden délután a műsorvezető három-négy közéletinek számító témát vetett fel és a betelefonálókkal megbeszélte azokat. Bolgár hallhatóan igyekezett az elfogulatlan moderátor, időnként vitapartner látszatát fenntartani. Aztán eltanácsolták a magyar rádiótól, persze, a média különböző ágyai boldogan kínáltak menedéket számára. Láthatóvá vált többek között az ATV politikai beszélgető műsoraiban, majd a Klubrádió oszloos embere lett.

„Beszéljük meg” – mondta Bolgár, s a szlogen, legalábbis magyarul, azt jelenti: én is mondom, te is mondod. Nem előadó és hallgatóság szembenézése, hanem eszmecsere, vélrménycsere, tárgyalás,  viszonossági alapon folyó kommunikáció.

Bolgár György régi objektivitása, vagy annak látszata, lassan elenyészett az éterben és nyomtatott formákban is, a baloldalt vagy éppen a liberális oldalt támogató megnyilvánulásai nyílttá váltak. Amivel, ugyebár, semmi gond nem volt s nem is lehet. Pláne akkor, ha ezen nézeteit kereskedelmi médiákból hírdeti. Szíve joga ezt tenni.

Legutóbbi „afférja” azonban azt sejteti, hogy a „beszéljük meg” jelszó kizárólag akkor alkalmazandó, amennyiben az ő gondolatvilágával hangosan egyetértők a partnerei.

Nem vitatható, hogy Magyarország jelenlegi politikai viszonyainak és távlati kilátásainak legavatottabb elemzésére Bolgár György a legalkalmasabb. Itthon, s ha már kevésnek véli a rá hallgató füleket, bizony külföldön is. Számos nagy előd példája lebeghetett szemei előtt, mielőtt Stockholmba indult előadást tartani a magyarországi diktatúráról, antiszemitizmusról (mi másról?!), az épülő abszolutizmusról, a szzörnyű állapotokról. Hiszen bizonyára jól ismerte a jelenleg ellenzékbe szavazott magyar pártok képviselőinek Brüsszelben tett országépító nyilatkozatait, szépemlékű Bokros Lajosunk EU-ban eldörgetett borzalmait Magyarországgal szemben, avagy a felvilágosult nyugati lapokban gyakram fizetett, megrendelt cikkekben terjesztett kritikákat s látomásokat, melyek szerint a magyar politika lassan az egész univerzum integritását veszélyezteti. Mindezt akkor, természetesen, mikor Magyarország az EU soros elnöke, s úriemberek legalább erre a fél évre, legalább kifelé, némi egységet tanusítanak, közös sikerünk céljából.

Bolgár úr viszont már nem akarja megbeszélni. Sem a politikával, sem az emberekkel, senkivel. Sőt, arra is allergiás, ha azok is láthatják-hallhatják őt, akiket nem érez elvtársainak.

A továbbiakat fogadják kommentár nélkül. Kérjük, eszükbe ne jusson az az eb, aki nem elégszik meg megutált óljának belülről való megugatásával…

 

Szemle

 

 

Sokakat felháborított, hogy nem lehetett kérdezni Bolgártól

Botrányosra sikeredett a Svéd Akadémia és a Pen Nemzetközi Írószövetség tegnapi rendezvénye, amelynek főelőadója Bolgár György, a Klubrádió újságírója, a Népszava publicistája volt. A Duna Televízió híradója szerint a svéd fővárosban Jelentés Magyarországról címmel tartott beszélgetésen a megjelent magyarok közül sokakat felháborított, hogy az előadást követően nem lehetett kérdéseket feltenni. A szervezők – a tudósítás szerint – mindent megtettek azért, hogy ne lehessen azt rögzíteni, amint a helyi magyar közösség tagjai mindezért kérdőre vonták őket és az előadókat.

Bolgár egyébként előadásában hosszan sorolta, hogy szerinte a magyar kormány hogyan lehetetleníti el a demokratikus ellenzéket. Szerinte hatalmas változások mennek végbe Magyarországon, amelyek ahhoz vezetnek, vagy már vezettek is, hogy egy tekintélyelvű rezsim alakuljon ki (…)

 

(Magyar Nemzet, 2011.04.07, MR1 Kossuth rádió)

 

 

 

“Jelentés Magyarországról” – felháborodás Stockholmban

 

A Svéd Akadémia és a Pen Nemzetközi Írószövetség “Jelentés Magyarországról” című rendezvényének főelőadója Bolgár György újságíró volt. A nézők nem tehettek fel kérdéseket. A szervezők az MTV Híradó stábjának munkáját is igyekeztek akadályozni.

A beszámoló szerint a Svédországban élő magyarok nem értették miért nem kérdezhettek, és miért próbálták megakadályozni a forgatást. A skandináv országban élő egyik magyar, Politidu Mária a Híradónak azt mondta: Magyarország demokratikus ország; megszoktuk, hogy lehet kérdéseket feltenni Svédországban is és itt is.

 

 

A Svéd Akadémia és a Pen Nemzetközi Írószövetség rendezvényének főelőadója Bolgár György volt. Az újságíró arról beszélt, hogy szerinte a magyar kormány hogyan lehetetleníti el a demokratikus ellenzéket. Mint fogalmazott: hatalmas változások mennek végbe Magyarországon, amelyek ahhoz vezetnek, vagy már vezettek is, hogy egy tekintélyelvű rezsim alakuljon ki, egy parlamenti demokrácia álcája alatt.

Bevezetőjében a svéd moderátor a szélsőjobboldal európai és kifejezetten magyarországi előretöréséről beszélt. Ezután több előadó is a magyarországi holokausztról, a zsidóüldözésről, valamint Jobbik romák elleni fellépéséről osztotta meg nézeteit. A szervezők végül arra hivatkozva, hogy a terem bérlete lejárt, megköszönték a részvételt és a villany lekapcsolásával véget vetettek a rendezvénynek.

A hallgatóság több tagja szerint az előadások rendkívül egyoldalúak voltak, és csak arra volt jó az esemény, hogy lejárassa Magyarországot.

 

(MTV, hirado.hu)   Nézze meg a videót:

 

 

Hallgattassék meg…

 

“A stockholmi botrány különös részletei Bolgár Györgytől

 

Egy ilyen esemény nem számít különösebben hírértékűnek, nem is szoktak ilyenre forgatócsoportot kiküldeni – mondta Bolgár György a tegnapi botrányba fulladt stockholmi előadással kapcsolatban. Az újságíró műsorvezető a Reggeli Gyorsban úgy fogalmazott “mintha előre tudták volna, hogy lesz ott valami, amiért érdemes odamenni és csinálni belőle egy jó kis botrányos tudósítást.”

 

A svéd Pen Klub Jelentés Magyarországról címmel rendezett egy estét a magyarországi helyzetről: a szélsőséges nézetek, mozgalmak terjedéséről és a médiatörvény után kialakult állapotokról.
Ennek alkalmából szerveztek egy több mint 2 órás műsort egy stockholmi művelődési házban. Az eseményre meghívtak egy auschwitzi túlélőt, részleteket olvastak fel a Stockholmban élő Klein György professzor memoárjából, külön interjút készítettek Berlinben Kertész Imrével, amelyet a helyszínen levetítettek, egy magyar műfordító tartott előadást, valamint részleteket olvastak fel Földényi F. László nemrég megjelent könyvéből, (melynek politikai vonatkozása nincsen.) – mondta Bolgár György az előadás kapcsán.

 

(Klubrádió)

 
Bolgár Györgyöt itt hallgathatja meg:

 

 

Ha valaki nem ismerné…

 

Bolgár György

 

 

 

 

Beküldés ideje: 2011-04-07 12:15:10

 


 

Ne bántsuk Artúrt!
 

 

Ne bántsuk Artúrt!

 

Sok-sok évvel ezelőtt a feleségem úgy döntött: kell nekünk egy kutya.

Tessék nyugodtan lepapucsozni, bár erősen kétlem, hogy akad kívülről épkézlábnak látszó család, ahol a belső, demokratikus döntéshozatali mechanizmus ne a ház asszonyának elhatározásait tükrözné. Nem szégyen ez, kérem, ráadásul a családi tűzhely őrzője ezernyi csalafinta technikát fejlesztett ki az egyenjogúságáig eltelt évezredek alatt, melyek alkalmazása nyomán tökéletesen képes álcázni akarata érvényesítését. Annyira, hogy gyakran mi, férfiak, a teremtés koronái, hittel hisszük, tulajdonképpen mi akartunk valamit, amibe életünk párja csupán kulturáltan beleegyezett. Azt persze dagadó mellizomzattal tagadjuk, hogy az asszony vett rá fondorlatos praktikákkal ama akarásra.

Azért még ráérünk a férfijogokért harcba szállni, demonstrációkat szervezni. Ne feledjük, az őskorban vlt már egyszer matriarchátus, mikor mindenek ura a nő volt. És azt is túléltük! Ajjaj, de mennyire!

Nos, a feleségem kutyát kart, s természetesen nekem is akanom kellett. De én nem nagyon akartam. Végighallgattam, szörnyen átérző, enyhén párás tekintettel őt, amint gyerekkoráról mesélt, midőn mindig nagyon szeretett volna egy ebet maga körül, de hát a tömbház korlátozott tere folyton gátat emelt vágya elé.

Oké, megadtam magam. Volt más alternatívám?

A megalapozott döntés érdekében vettünk egy kutyalexikont, tekintettel arra a szomorú tényre, hogy a bioszféra szóban forgó teremtményével kapcsolatos tudástár mifelénk meglehetősen üresen tátongott. A lexikont nekem is végig kellett tanulmányoznom, természetesen szabad akaratomból. Naná!  S ahogy lapozgattam a számomra tökéletesen érdektelen könyvet, egy kép láttán belém hasított a fény. A megvilágosodás fénye. Homlokomon cuppant a múzsa csókja.

A képen egy igen különös ebféle szerepelt, a szöveg szerint bassett hound a fajtája. Vonatnyi hosszúságú, de erősen rövidre szabott lábakon álló szerkezet, földig érőn hosszú fülekkel és rettenetesen bánatos, már-már depressziós szemekkel. Alkatát elbámulva, az ismertetőt végigböngészve, úgy tűnt, az a fajta valószínüleg az égvilágon semmire nem alkalmas, ráadásul meglehetősen ritka előfordulású. Talán nincs is, csak a könyvet töltötték vele…

Biológiai analfabetizmusomon ekkor felülkerekedett az önmagammal való konspirálás kellemes bizsergése. Ez az! És rohantam anyjukhoz széles vigyorral: kedvesem, én beleegyeztem abba, hogy legyen kutyánk, de ragaszkodom hozzá, hogy ilyen legyen! Vagy ez, vagy semmi! És a képre böktem, határozottságom teljes tudatában. Bevallom, arra számítottam, hogy ama gnómszerű képződmény nehezen vagy egyáltalán nem szerezhető be. A feltétel viszont keményen marad. Ha van isten, sehol nem találunk belőle, így megúsztam a kutyatartást.

Önök szerint mi történt?…

Artúr, mert így neveztük el a négylábú, mélynövésű  kedvencét, idén áprilisban négy éves. Feneketlen étvágya, csekély értelme, jámbor természete és végtelenül bús tekintete minden reggel rám köszönt az udvaron… Rám, a család fejére!

Igazságtalan lennék, ha nem említeném a nemes eb legszimpatikusabb vonását. Nem ugat. Egyáltalán nem. Talán nem is tud ugatni…

És történt egy álmos reggelen, hogy a szomszéd nagyságrendekkel fürgébb és karcsúbb vizslája betévedt hozzánk a nyitva felejtett kapu jóvoltából. Megállt az idvar közepén, megvetően lenézett a mi földközeli Artúrunkra és dobhártyát repesztő hangerővel csaholni kezdett.

Az én udvaromon! Mondom, az én udvaromon!

Pofátlanul, hetykén, élesen. Csak azért, mert momentán kétszer magasabban viselte orrát, mint az én rövidlábú kutyám.

A jószomszédi kapcsolat megóvása tartott vissza az ugató betolakodó lapátnyeles kiűzésétől. Az úgynevezett civilizáció úgynevezett máza, az úgynevezett békés egymás mellett élés égisze alatt.

Feleségem viszont dühödt oroszlánként rontott rá a vizslára. Az lábai közé csapta volna farkát, ha tenyésztői csonkig nem vágták volna, és vonítva kimenekült tőlünk.

Ha ez itt egy állatmese lenne, következhetne a tanulság. Először behelyettesítjük a szereplőket kétlábú kutyákkal, végigjátszuk immár velük a történetet és igyekszünk megérteni annak üzenetét. Kérem, ne induljanak a férj és feleség alá-felülrendeltségi viszonyainak elemzése irányába. És ne mondják boldogan: lám-lám, az asszonynak volt igaza, megérdemli királyságát!

Téves útvonal lenne… Újratervezés! Huszárosan!

A művelt, kultúrkincsekkel agyonékesített Európa közepén 2011-ben a maradék maroknyi magyar nemzeti ünnepét ülte. Hivatalosan és kevésbé nagy felhajtással. Közhelyszerűrn vagy igazán szívből jövően. Kinek-kinek ízlése s ítélete szerint. Gondolom agyonrágott csont már mindenki fülének az amúgy jelentéktelen csíkszeredai affér, ahol egy önjelölt nemzetőr felkötötte Avram Iancu szalmából eszkábált bábuját. Éppen március 15-én, és éppen a központi ünnepség környékén. És éppen azon a március 15-én, ahol először ünnepelhettük a visszahonosított magyar állampolgárokat.

Iancu kivégzése hatalmas hírré dagadt. És, ahogyan az már lenni szokott, a lényeg kissé árnyékba húzódott. Egy akasztott szalmafigura füstje bemocskolta a tényt, hogy Trianon után kilencven esztendővel végre fel merészeli vállalni Magyarország a magyarjait, a magyarok egymást, éljenek bárhol e földi világban.

Nemzetőrünknek, magyar történelmi szempontból talán igaza volt, a másvilágra postázott illető nagyjából megérdemelt jussához jutott. De rosszkor és rossz helyen! Saját ünnepünk fényét homályosította el önkéntes „igazságtételével.

És imígyen nézve, teljesen mellékes, hogy a mi, magyarok történetírása avagy a Csíkszeredát is éppen uralóké állít igazat, tényszerűt. Ahogyan az is mellékes, mennyire ismerik mindkét oldalon a valós, vagy legalábbis valósnak tartott történelmet. Mert a tények, stílszerűen, a kutyát sem érdeklik, ha egymásnak feszülünk. Sem az akasztás nyomán azonnal heves csaholásba kezdő, Erdélyben aktuálisan nagyobb testű ebet, sem a kisebb termete okán a küzdelemben esélytelenebb Artúrt.

És hiába lenne a kis magyar Artúr mögött másik kis magyar Artúr, a nagyobb vizsla akkor sem bírná felfogni, hogy más udvarában neki nem illik ugatni. Igaz, talán éppen azért teszi, mert pontosan érzi, a más udvarában van. A magáénak tudja, de a másénak érzi. És rettenetesen zavarja őt, ha az a más folyton emlékezteti őt erre.

Lehet, hogy félre kellene időnként állnunk nekünk, okos, megfontolt férfiaknak, nemzetőröknek s utat engednünk asszonyaink ösztönös, a miénknél sokkal őszintébb seprűnyelének. Talán, míg mi a jó szomszédságról filozofálunk, ők kikergetnék a csaholó nagykutyát, kutyákat a mi udvarainkról.

Egyszerűen és egyenesen.

A következő március 15-én pedig fogjuk karon feleségeinket, sétáljunk ki a napsütötte térre és egész egyszerűen örüljünk egymásnak. Persze, csak, ha az asszony is akarja!

A kutyát pedig hagyjuk otthon. Akár tud ugatni, akár nem, akár kicsi, akár nagy. Maradjon mind a saját udvarában. Ahol nem bánthatja sem vizsla, sem másik Artúr.

 

Kercsó Alpár

Beküldés ideje: 2011-04-13 09:43:16

 


 

Koccintsunk, Európa!
 

Köztársasági elnökünk szerint a magyar EU elnökség egyfajta történelmi igazságtétel Magyarországnak. A kormány szerint elnökségünk sikeres. Az ellenzék szerint elnökségünk kudarc. A kormány szerint a magyar elnökség programja kiváló és fontos ügyekkel foglalkozik. Az ellenzék szerint… Kitalálják?

Ami biztosan tudható, hogy számos velőtrázóan jelentős EU rendezvény, politikai tanácskozás színhelye Magyarország elnöksége féléve alatt. Ezen ülések és egyebek kiemelt és leggyakrabban használt helyszíne a gödöllői királyi kastély.

Namármost, ismereteink szerint Gödöllő igen gyéren ellátottt repülőterekkel, márpedig Európa jelenének és jövőjének, mindnyájunk boldogságának avatott és felkent alakítói a levegőből szállnak le közénk. Ahogy illik!

Érkeznek hát a sok értekezlet elegáns résztvevői a frissen Liszt Ferencről (gonosz ellenzéki hangok szerint Semjén Zsolt szívéről) elkeresztelt budapesti nemzetközi repülőtérre. Rangjuknak megfelelően elnökségi váróban söpörhetik le magukról a hosszabb-rövidebb utak porát.

A magyar elnökség nagy hangsúlyt helyez az ország és tradícióinak megismetetésére, ezért minden, amit az EU öltönyös-kosztümösei kizárólag magyar ételekkel s italokkal csillapíthatják földhözragadt testi szükségleteiket (magyar lányokról, betyárokról nincsenek hírek).

A reptéri váróban hőn szeretett európai atyáink rögtön egy innnovatív, a magyar találékonyságot és szürkeállományt dícsérő ketyerével találkozhatnak. Az országos és vélhetően világpremier egy pálinkaautmata. Derék vezéreink és fegyverhordozóik 2010-es évjáratú, a Nobilis pálinkafarmtól származó meggy-, szilva- és barackpálinkát „csapolhatnak” EU logóval ékesített, tulipánt formázó kristály poharakból.

 

Fotó: palinkafozes.com

 

Innentől fogva a jókedv garantált. A rendezvény során kizárólag válogatott magyar borokkkal öblíthetik le nemes torkukban a jó magyar pálinkát, s remélhetőleg ihletet is meríthetnek a szőlő nedűjéből kisebbedni oly makacsul nem szándékozó, immár közös gondjaink hathatós megoldására.

A kemény munka után pedig remek magyar vacsora feledteti a gyöngyöző homlokokkal a nehéz nap áldozatos fáradtságát. Íme példaként egy elnökségi vacsoramenü:

 

nCitrusos pulykamell-érmék ropogós zellerszirmokkal.
Póréhagymás burgonyakrém-leves füstölt marhanyelvvel.
Egészben sült borjúszűz, köményes céklával és csicsókás kelbimbó-levélkékkel.
Túrófelfújt aranymazsolával.

 

Bízzunk benne, hogy kiváló italaink és étkeink jó hírét messzire viszik nagyszerű képviselőink. És bízzunk abban is, hogy megérdemelték a sokunk számára gyakran elérhetetlen szintű vendéglátást. No meg abban is, hogy jó vendégként viselkednek majd, s udvariasan elkerülik időnként megalapozatlan, politikai szimpátiából vagy indulatból, vélt felsőbbrendűségből táplálkozó megjegyzéseiket.

Na, isten-isten!

 

Beküldés ideje: 2011-04-13 13:21:41

 


 

Mi, Gallyaség, segítünk… 2.
 

Kikerült az Alkotmányból a vármegye. A közigazgatási egység megnevezése a megye marad. Pedig lényegében szegény Lázár János Fidesz frakcióvezető kifogásolta csupán egyetlen egyszer a vármegyét, tudniillik szerinte sokakban nem a magyariknek fülét mindeddig felsőbb utasítások nyit évszázados intézmény, hanem kellemetlen, esetleg fájó emlékek ébrednek az elnevezés hallatán. Akkor Lázár javaslata süket fülre talált azok körében, akiknek fülét mindeddig felsőbb utasítások, ó, bocsánat!, iránymutatások nyitották, csukták. A vármegye most mégis visszasompolyog a történelemkönyvek lapjai közé. Ha pedig nem lesz vármegye, s a várak is csak múzeumok maradnak, úgy belőlem sem lehet főispán. Sem ispán, sem alispán, de tán még kisbíró sem. Elszomorító! Még akkor is, ha talán a kormányunk által oly sokszor oly sötétnek lefestett gazdasági helyzetünkben talán nem ez volt a legsürgetőbb és legsarkalatosabb, megoldásra váró gondunk.

Nem lesz gyermekek után járó szavazati jog sem. Ezt talán enyhe, átmeneti depresszióval átvészelhetem. Olvastam egy borzasztó, szélsőjobbos, neonáci, fasiszta honlapon, hogy a gyermekek után járó plusz szavazat igazából drága roma testvéreinknek kedvezett volna, mert gyerek, sok gyerek csak náluk találtatik, a magyaroknál jóval ritkábban. Micsoda borzasztó megközelítés, micsoda aljas feltételezés… De plusz szavazat mégsem lesz.

Lesz viszont életfogytig tartó szabadságvesztés az alkotmányban. Nem igazán értem, miért kell azt alkotmányba illeszteni, mikor kényelmes otthona lehet a Büntető Törvénykönyv, ahol barátai között is sokkal otthonosabban érezhetné magát. És szó lesz az önvédelem jogáról is, egyelőre részletek nélkül. Mintha eddig nem létezett volna! Persze, akár az életfogyt, ő sem alkotmányéknál lakott.

És, természetesen lesz húsvéti alkotmány, hiszen a jogalkotást valamelyest figyelve, igen valószínütlen a parlamenti végszavazás sikertelensége. Feltételezhetően hatalmas szimbolikát takar a húsvéti elfogadás. Húsvét Krisztus feltámadása. Az új alkotmány Magyarországnak kínálja ugyanazt. Remélem…

Azt is megtudhattam, hogy Magyarország legrettegettebb embere nem a miniszterelnök. Á, dehogy! Ő Matolcsy nemzetgazdasági miniszter urunk. Mindenki fél tőle. Annyira fél, hogy nem akad egyetlen szittya legény a gáton, aki a mai magyar valóság legalább egy picinyke szeletkéjét elébe merészelné tárni.

Mondjuk azt a jelentéktelen apróságot, hogy igen dícséretes drága miniszter urunk szándéka, miszerint 300 ezer adózó munkahelyet akar a kies pannon síkon. Ezért 150 ezer rokkantat visszateelnek a munka világába (elveszik a rokkantnyugdíját), a munkanélküli ellátást 270-ről 90 napra csökkentik. És mindenkinek a piacról vagy a közmunkából kell megélnie.

Remek, miniszter úr! Csakhogy ma az egészséges munkaképes lakosság körében 12 százalékos a munkanélküliség. Vállalkozások ezrei szűnnek meg havonta. Emberek ezrei veszítik el állásaikat havonta.

Drága miniszter úr! Az önök szent és boldogításra áhítozó Magyarországában nem minden ember csaló, döglusta, sültgalambra váró gazember, aki éppen nem dolgozik. Az a fura helyzet is elő-előfordul, hogy bármennyire szeretne, nem talál munkát. Mert, drága miniszter úr, hogy az oly nagyon hangsúlyozott keresztény kultúrkörből idézzek egy örökérvényű mondást, ahol nincs, onnan az isten sem vesz! Pedig, miniszter úr, állítólag őkelme mindenható.

Igaz, miniszter úr, az Audi és az Opel, csekélyke 17 milliárdos adófizetői támogatással, talán majd létrehoz 2-3 ezer munkahelyet. Közvetlenül. Mert az önök által szónokolt 17 ezer, miként drága miniszterelnök urunk is mondta az egyik gyár alapkövének lerakásánál, közvetett munkahely lenne. Azaz, ha a két autógyárba az utolsó munkásnadrág sliccgombjá és hozzá a cérnát is magyar beszállító biztosítaná, jó magas alkalmazotti létszámmal. Van már sok hasonlóan megtámogatott külföldi beruházónk, miniszter úr, és megtanulhattuk volna, önnel együtt, hogy a dolgok messze nem így állnak egyiknél sem. Akkor sem, ha ezt nyilatkozni politikailag sem tőkét nem hoz, sem szalonképesnek nem mondható.

Csakhogy a tények makacs dolgok, miniszter úr. A statisztikák, melyekből ön építkezik, elegáns irodákban, messze a valóságtól, csak akkor lehetnének elfogadhatók az ön számára, ha ön hamisította őket. De ön nem tenne ilyet, miniszter úr! Így viszont azt sem tudhatja, mi igaz belőlük, van-e egyáltalán valós adat a számtalan kimutatásban.

Érteni vélem, hogy kiszabdulva az ellenzékiség hosszú béklyóiból, önök a hont is szeretnék szabadon szárnyalni látni, minden adósságtól mentesen. Csak azt ne feledjék, hogy talán sikerül a boldogításra várókat addig tökéletesen mozgásképtelenné tenniük. És, ha mi, Gallyasék, nem tudunk repülni, a haza sem fog tudni.

Hadd emlékeztessen, szerényen bár, egy az önökéhez hasonló, történelmi próbálkozásra, kizárólag annak gazdasági és szociális vonatkozásait kiemelve. A Romániában 1965-ben hatalomra erülő Ceausescu a ’70-es években úgy érezte, szabadságát láncokba szorítja az ország küladóssága. És teljes diktátori hatalmával kiadta az ukázt: vissza kell fizetni mindet!  Az eredmény talán mindenki számára ismert. Milliók éheztek, élelmiszer-jegyrendszer, a fűtés és áramszolgáltatás gyakorlatilag alig-alig létezett, nyomorba kényszerített ország és lakosság. A terror és az erővel fenntartott türelem 1989 decemberéig tartott… Boldog és teljes szuverenitás! Boldog és teljes szabadság! Aranykor! Adósság nélkül.

A sanyarú évtizedek gyümölcseit mégsem élvezhette senki átlagember fia. Sem akkor, sem azután.

Igaz, ott én, Gallyas Lajos sem nyithattam volna ki a számat büntetlenül. Vagy a fagytól való vacogás miatt…

Most viszont megtehetem, akár hallják, amit mondok, akár nem érdekel senkit. Most egyetlen dolgot nem tehetek meg: nem lehetek főispán!

Szomorú…

Beküldés ideje: 2011-04-13 16:29:26

 


 

 

Csak a miénk!… A pálinka
 

Az ünnep a hétköznapok fűszere. Az a csipetnyi sáfrány, mely drága ugyan és talán fölösleges flancnak is tűnhet, de ehetővé teszi a hosszú szürke esztendő kifőzdéjének monoton menüjét. Az ünnep kicsit kisiklat a gyakran sáros vágányokról, élménnyel töltögeti üresedő lelkeinket. Alapot teremthet a később megszépülésre ítélt emlékekhez.

Sok mindent ünnepelhetünk. Országot, történelmet, önmagunkat… És persze sokak számára kedves dolgokat. Ez utóbbiak sorát gyarapíthatja a már eredetvédett jó magyar pálinka. Ezen a néven tudatmódosíó alkoholterméket csak mi állíthatunk elő és tárhatunk az egyre szélesebb nagyközönség elé, az ő és mindnyájunk boldogítására.

Április közepén rendezték meg a már hagyományos gyulai pálinkafesztivált. A várkertben sorjáztak az árusok sátrau, fabódéi, harsogott a zene, pörgött a rögtönzött vidámpark minden színesen kivilágított ketyeréje. Frissen sült kenyérlángos, csülök illata oldódott a hamisítatlan napsütésben. Az éppen üdén zöldülő fű alázatosan kúszott az ódon várfalak lábához.

Még soha nem voltam a pálinkafesztiválon. Este fél hatkor érkeztünk a bejárathoz, ahol, a hely és a főtermék szelleméhez idomulva, 1100 jó magyar pengőért cserébe csuklónkra tekerték a napijegyet, nagyvonalúan mellőzve a szomorú tényt, hogy a nap túlnyomó része már odavan. Két talpig egyenruhás (fekete nadrág, fehér ing, plecsni) biztonsági emberke szúrósan vizslató tekintete kísérte a karperec felhelyezését, így tudtam, nyugodtan élvezhetem majd az utánozhatatlan színmagyar gyümölcspárlat varázsát.

Jártunk-keltünk a kavicsokkal felszórt sétányokon. Megcsodáltuk az ezernyi kézműves kerámiát, fatálat, textíliát… Megcsodáltuk a sort a gyanúsan lassan elkészülő lángosnál és a magányosan unatkozó csülökárust, aki talán a rengeteg hús elé biggyesztett ártáblával tartotta kordában magyar testvérei koleszterin-éhségét.

 

Volt ott minden, amit emberi fantázia egyáltalán összehozhat a pálinkával. Párnák tömkelege, kínai pólók, cserépedények, műanyag bizsuk tonnaszám. A kürtőskaláccsal farkasszemet néző sajtjait aranyáron mérő bácsi mellett pedig felsejlett a célszalag: a pálinkasátor.

Áhitatos csend és rend várt ott ránk. Rögtön az elején a magyar EU elnökség hivatalos pálinkaszállítójának pultja várt. Rajta néhány elegáns üveg és egy kis tábla, mely 300 forintért kóstolóra hivogatott. Odamentünk. Szilvát kértem. S míg az úriember igyekezett a lehető legkisebb mennyiséget juttatni a kis műanyag pohárba, a feszültséget oldandó, eldicsekedtem roppant tájékozottságommal, miszerint tudom, hogy ők üzemeltetnek pálinkaautomatát a Ferihegyi (most Liszt Ferenc) repülőtér EU elnökségi várójában, ahol brüsszeli atyáink EU logoval ellátott kristály poharakból kaphatnak ízelítőt a magyar itókából.

Az úr keze megállt egy pillanatra. Talán elgondolkodott, talán megfelelőnek észlelte a nagyjából egyetlen centiliternyi már kiöntött párlatot. Az is lehet, hogy mindössze elbizonytalanodott afelől, mennyit árulhat el nekem, ismeretlennek, az uniós pálinkabizniszről. Aztán pajkosan rám nézett és azt mondta: nem érdemlik meg, nem érdemlik meg!

A szilva kiváló volt, vettem belőle fél litert. Azt sajnos nem árulhatom el, mennyiért, mert egyrészt üzleti titkot sértenék, másrészt nemzeti adó- és vámhivatalunk rögtön nemzeti vagyonosodási vizsgálatot indítana ellenem. Elégedjenek meg azzal, hogy egy liternyi a délvidéki mittudomén milyen szilvából főzött elixír nagyjából a hivatalos nemzeti minimálbér hetedéért mérettetik.

Segített a pipettányi kóstoló első döbbenetem leküzdésében. Gondoltam, megnézzük a többi világhírű magyar termelőt, tán ők emberközelibb árfekvéssel erősítik a nemzeti együttműködést és a nemzeti áruk iránti ragaszodást.

Ha már nem ők viszik jó hírünket széles e kontinensen.

A következő standoknál azonban felértékelődött a hivatalos pálinkaszállító állami megbízása. Azoknál már egy ropogós ötszázasért csöpögtették műanyag pohárkába a kóstolót. Erdélyi testvéreink remek sompálinkája igazi különlegességként kacsintott felém. Fél liter tízezer, kereste ki a listából a láthatóan alkoholok terén gazdag ismeretanyaggal egyáltalán nem küszködő ifjú hölgy.

És én, gonosz nemzetietlen kozmopolita, nem kacsintottam vissza a csinos somos flaskára. Sem más csinos flaskákra.

Kielé ballagva elméláztam a kisstílűség és a zabolátlan lenyúlás dialektikus összefonódásán. Például azon, hogy a gyulai vár el?tti füves téren árusítók nyilván zsíros helypénzért pakolhatták ki portékáikat. Meg azon, hogy belépőt fizettettek mindenkivel gyakorlatilag a semmiért, hiszen minden standnál, a vurstli minden üvöltő hókuszpókuszánál külön belépőt kellett váltani. Vagy azon, hogy talán nem lett volna ördögtől való és talán a remek hagyományt sem taszította volna az anyagi csőd posványába, ha a húzós belépő fejébe legalább egy műanyag, egyszer használatos pohárkát adtak volna. Természetesen üresen!

Az már csak hab lett volna akadékoskodásom füstjében, hogy talán az igazi, minőségi magyar pálinka is jobban fogyna, ha nem két-három palack eladásából szeretné a nemzeti előállító az éves bevételét biztosítani.

Jó sorsom elvetett néhány hasonló rendezvényre Európában. Belépődíjra nem emlékszem, legalábbisén nem találkoztam vele. A fogyasztás természetesen sehol nincs ingyen, de az árak messze a megfizethetetlen égi szint alatt lakoztak. Fene tudja, talán ezt-azt mégis tanulhatnánk másoktól. Persze, a pálinkával nem lenne könnyebb dolgunk, mert, mint említettem, azt csak mi csinálhatjuk és tárhatjuk e néven a széles közvélemény elé. Hogy mennyire szolgálja ez mindnyájunk boldogulását? Azt döntsék el önök.

Kapcsolódó cikkek

Koccintsunk, Európa!

 

 

Beküldés ideje: 2011-04-19 13:14:52

 


 

Élet Osama után
 

Állítólag…

Amerika CIA kommandósok megölték Osama bin Ladent Pakisztánban, Islamabad mellett, egy méretes kúriában. Obama elnök személyesen jelentette be a hírt Amerikának és a világnak. Amerika ünnepel, hivatali körökben és az utcán is. A „civilizált” világ jó része dettó.

A ’80-as években a Szaúd Arábiában, gazdag családban született bin Laden még Amerika nagy barátja volt. A szovjetek afganisztáni háborúja idején a CIA pénzzel, paripával, fegyverrel támogatta szovjetellenes akcióit. Azután, ki tudja miért, összerúgták a port. A szovjet capatokat kivonták Afganisztánból, mondván, elég volt a hullákat orosz földre szállító vonatokból, különben is, hagyományos módszerekkel az afgán háborút nem lehet megnyerni. A mudzahedek partizánharca, s vele Osama szerepe elenyészni látszott, a hatalmat a tálibok vették magukhoz, akik fundamentalista iszlám államot szerveztek.

Aztán két eltérített utasszálllító repülőgép a new york-i világkereskedelmi ikertornyokba csapódott, földig rombolva azokat, több, mint háromezer áldozatot követelve.

Amerika megdöbbent. Hosszú évtizedek óta senki nem intézett támadást ellenük saját földjükön. Róluk, sajnos, ugyanaz nem mondható el mások országával kapcsolatban.

Kiderítették, legalábbis ezt mondták, hogy az ikertornyok elleni terrortámadás szellemi szerzője Osama bin Laden és az ő szervezete, az Al Kaida volt. Beindult a nagy amerikai titkosszolgálati és hadi gépezet. Természetesen Afganisztánban, hol máshol. És annak már tíz esztendeje.

A kérdések persze maradtak. Már az ikerornyok kártyavárszerű összeomlása is sokak számára valószínütlennek tűnt, „mindössze” két repülőgép becsapódása miatt. Tény, bin Ladent Amerika első számú közellenségévé nyilvánították. És, kötelező módon, a világ első számú közellensége is lett.

Amerika és szövetségesei tíz éve vívják terrorizmus elleni háborújukat Afganisztánban. Az ottni tálibok, köszönik, megvannak. Áll a bábkormány, élén a bábelnökkel. A végső győzelem azonban még beláthatatlan távolsában van. A tálibok, akikkel lehet egyetérteni vagy elutasítani őket, otthon vannak. Akár az irakiak Irakban. A történelem alapfogalmait átfogalmazó Amerika terrroristának titulálja őket. Nagyjából úgy, mintha Tito partizánjai vagy de Gaulle ellenállása is terrrorista szervezet lett volna. A felszabadító Vörös Hadsereget nem is említve.

Tíz éve dolgozik a földgolyó legnagyobb költségvetésű hadi gépezete bin Laden kézre kerítésén. Abban a korban, amikor katonai műholdak a sánta bolha tyúkszemét is kristálytisztán fotózzák az űrből, Osama fellelhetetlen volt úgy a megszállt Afganisztánban, mint a szervilisen együttműködő Pakisztánban.

Tíz év után a CIA állítólag fülest kapott, kommandót küldtek , felállították a kamerákat (ahogyan az Öböl-háborúban is tették, mielőtt az amerikaiak partra szálltak volna), betörték az ajtaját egy, a környékbeli házaknál jóval nagyobb épületnek, és az ellenszegülő bin Ladent fejbe l?tték. A kameráknak hála az amerikai elnök élőben követhette az eseményeket a washingtoni Fehér Házban. Utána bejelenthette a nagy diadalt.

Bin Ladent, miután az amerikaiak tiszteletben tartják az iszlám törvényeket, igen sürg?sen el is temették, tengerbe dobták, nehogy sírhelye később zarándokhellyé váljon.

És itt egy kicsit akadozni kezdett a masinéria. A learatandó dicsőséghez elengedhetetlenül szükség van a nyilvánosságra. Az egyetlen, a halott bin Ladenről készült és közzétett fényképről kiderült, hamisítvány. Az állítólag begyűjtött DNS mintákról semmi hír. A rendkívül sürgős temetés okán a holttest nem látható, nem vizsgálható. A magyarázatok egymásnak mondanak ellent.

Jelenleg az amerikai elnök szava az egyetlen, ami elhangzott. És mintha előfordult volna már, hogy az a szó nem feltétlenül a kőbe vésett igazságot takarta.

Néhány ország, pl. Kína, cáfolhatatlan bizonyítékokat kér az USA-tól bin Laden halálára.

A „civilizált” világban fokozzák a biztonsági intézkedéseket, egy esetleges bosszútól tartva.

New York népe karneváli felvonulásra emlékeztető ünnepségen hurrázik a terrorvezér megölése okán. És számos ország hasonló megkönnyebbülésről, örömről számol be.

Amerika pedig keresett magának új első számú közellenséget. Al Zavahiri állítólag az Al Kaida másodkapitánya volt…

Azt mondják, a világ jobb lett Osama nélkül.

De valójában milyen lesz a világ nélküle?

Osama bin Ladenből Amerika csinált sztárt. Afganisztáni bérharcosként, terroristaként, közellenségként. Az ok talán túlmutat az ikertornyok lerombolásán. Voltak hangok, mint mindig, melyek az amerikai hadiipar és a titkosszolgálatok érdekharcáról szóltak, melyhez szkségeltetett egy elllenségkép. Az amerikai globális befolyás expanzióját is emlegették.  Az igazság vélhet?en rejtve marad. Wikileaks ide vagy oda.

Ha igaz, hogy az Egyesült Államok történetének legvéresebb terrortámadását bin Laden szervezte meg, akkor igen látványos nemzetközi összeboruláshoz nyitotta meg az utat. Mely „szövetség”, amint azt maga az amerikai védelmi miniszter, Robert Gates mondta, nem Amerika szeretetén alapul, hanem sokak Amrikához fűződő érdekein. Hogy pontosan milyen érdekeken, gazdasági vagy politikai célokon, az nem nyilvános.

Egy hasonló összeborulásos „hadműveletről”, az iraki megszállásról kiderült, hogy kiváltó okai koholmányok voltak. Vajon mi derülhetne ki az afgán háborúról?

Arról a kilátástalannak látszó, immár tíz éve húzódó háborúról, melyet anno a szovjetek sem tudtak megnyerni. Csak sorjáztak a halott katonákat szállító vonatszerelvények Moszkva felé. Amerika azonban sokkal messzibb van, oda légi úton szállítják haza az elesett katonákat.

Miért is?

Osama bin Laden halála után talán biztonságosabb lesz a világ. Talán már nem lesz arra szükség, hogy gazdasági válság által sújtott állami költségvetések horribilis pénzeket fordítsanak úgynevezett biztonsági kiadásokra. Talán nem lesz szükség röntgengépekre minden repülőtéren, talán vissza lehet terelni az irtózatosan felduzzasztott titkosszolgálatok fölöslegessé vált embereit hasznosabb foglalkozásokhoz.

Fogadjuk el egy pillanatra, hogy igaz, amit mondanak nekünk. Akkor talán az is megállja a helyét, hogy ha Amerika eltüsszenti magát, Európa influenzás lesz. Ha pedig Amerika kicsit megnyugszik, talán számunkra is derűsebb napok következhetnek. Következhetnek?

 

 

 

Beküldés ideje: 2011-05-04 09:36:51

 


 

Alkotmány és polgári engedetlenség
 

 

Az alábbi elemzés a Kanadai Magyar Hírlapban jelent meg a főszerkesztő tollából, 2011 áprilisában. Az írást a szerző előzetes hozzájárulásával tesszük közzé.

 

    Christopher Adam

 

 

Miközben a rendvédelmi szervek szombati budapesti tiltakozásához 15 ezer tüntető csatlakozott, miközben elárasztották az Andrássy utat a tűzoltók által dobált füstbombák és a kinyított tűzcsapokból ömlő víz, a kétharmados kormánytöbbség éppen olyan alkotmányt fog lenyomni a magyar Országgyűlés torkán, amely nemcsak Sólyom László volt köztársasági elnöknél és az ország legismertebb tudósainál verte ki biztosítékot, hanem a magyar bírói karnál is. A parlament gazdagon díszített, aranyozott termeiben alkotmányozó, egyre inkább öntelt kormánypárt nem vette észre, hogy egyre jobban elszakad a valóságtól, választóitól és az egész magyar társadalomtól.

Az április 14-én kiadott bírósági közlemény főleg a bírók előrehozott, kötelező nyugdíjazásáról szól, mely nyugdíjazási hullám új, függetlennek aligha nevezhető, Fidesz-közeli bírók kinevezéséhez vezethet. Az új nyugdíjkorhatár értelmében nyolc évvel korábban vonulnának vissza a bírók (tehát 62 évesen). Ennek következményeként 2012. január 1-jétől 228 bíró kénytelen feladni pozícióját, és akár több éves késések is lehetnek legalább 40 ezer bírósági ügyben, ahol új bírókat kénytelenek kijelölni. A bírósági vezetők rendkivül kemény szavakkal illették Orbán Viktor miniszterelnök kormányát, jelezve, hogy a több mint két évtizede létrehozott magyar demokratikus rend felszámolása következhet az új alkotmányból: „Képtelenségnek tartjuk, hogy 21 évvel a rendszerváltás után egy, az EU soros elnöki tisztét betöltő országban újra a demokrácia minimum értékeiért kell küzdenünk.”

A bírók példa nélküli kiállása és tiltakozása a magyar kormány ellen fontos ugyan, de a közvéleményre valószín?leg sokkal nagyobb hatással lesznek az utcai demonstrációk. Ezek a protesztek mutatják igazán, hogy nem kell többé félni a hazaárulózástól, a lekommunistázástól, az elmúlt két ciklusban valóban politikailag lejáratott szocialista párttal való azonulástól, és nem szégyen, ha valaki nyíltan felszólal a tavaly kétharmados többséget szerző Fidesz–KDNP-koalíció szociálisan igazságtalan és a demokráciára, a független intézményekre nézve kimondottan veszélyes intézkedései ellen.

Kanadából nézve egészen hihetetlen és teljesen elképesztő, hogy egyáltalán felmerülhet: bárkinek is szégyellni kéne, ha tiltakozik az ellen, amit bármely párt politikusai művelnek. Éppen múlt kedden és szerdán mentem ki kiváncsiságból az Ottawából televízión közvetített angol és francia választási (miniszterelnök-jelölti) viták alkalmából rendezett tüntetésekre, amelyeken a legtöbb parlamenti párt részt vett. Egymás mellett tüntettek (és egymással viccelődtek) konzervatív, liberális és szocialista szavazók és pártaktivisták. Egyetlenegyszer sem merült fel senkiben az, hogy kétségbe kéne vonni a számára ellenszenves párt szimpatizásainak hazafiasságát, vagy valamilyen gonosz, cinikus összeesküvést sejtenie amögött, hogy eltérnek politikai nézetei. Heller Ágnes magyar filózofus a héten interjút adott az ATV Egyenes Beszéd című műsorának, amelyben elmondta, szerinte azok, akik fenyegető sms-eket hagynak a mobiltelefonján, egy percig sem tudják megérteni, hogy vannak olyanok, akik másfajta meggyőződésük és hitük okán szólalnak fel a kormány döntései ellen, nem pedig cinikus pártpolitikai érdekektől vezérelve. Különös vicces (és egyben meglehetősen szánalmas is), hogy éppen a teljesen szervilis kormánypárti média vonja kétségbe mások függetlenségét.

Magyarországon sajnos hosszú hagyománya van annak, hogy „ellenséges” és „lojális” táborokra osztják a politikusok, állami vezetők és egyéb közszereplők a magyar lakosságot. A hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években ez a siralmas szemlélet sajnos még Kanadába is eljutott, a Magyar Népköztársaság ottawai nagykövetségének köszönhetően, amelynek nagykövetei és ügyvivői is két ilyen csoportra osztották fel a kanadai magyar közösségeket, és szinte minden eszközt felhasználva bomlasztották a kanadai magyar emigráns szervezeteket. A megmaradt levéltári dokumentumok kétséget kizáróan bizonyítják, hogy az emigráns szervezetek bomlasztása a Magyarok Világszövetsége, a Magyar Szocialista Munkáspárt és a Külügyminisztérium közös célkitűzése volt, és több mint harminc éven keresztül az ottawai nagykövetség volt hozzá az eszköz. 1981-ben a kanadai Külügyminisztérium konspiratív, bomlasztó tevékenységgel meg is vádolta Szombathelyi Gyulát, az ottawai nagykövetség diplomatáját, és a kanadai-magyar kétoldalú kapcsolatok felfüggesztésének lehet?ségét is kilátásba helyezték.

A bomlasztás és konspiratív munka aztán már 1986 körül véget ért a nagykövetségen, de az a hibás szemlélet, amely baráti és ellenséges csoportokra osztja a magyarországi lakosságot és a külföldön élő magyarokat, sajnos máig létezik a magyar közéletben.

A Fidesz-alkotmány körüli demonstrációk, a nyolc éven keresztül harmadikutas, markáns baloldali szólamokat trombitáló mai kormánypárt megszorításai és a magas keresetűeknek kedvező egykulcsos adórendszere jelzik, hogy többé nem kell szégyellni azt, ha valaki felszólal a kormány intézkedései ellen, és erélyesen kiáll a demokratikus rendszer, a napi pártpolitikától független intézmények és a társadalmi igazságosság mellett. Amennyiben pontos a Medián legújabb felmérése, február óta nyolc ponttal esett vissza a Fidesz támogatottsága, miközben az ellenzéki pártokat támogatók és a bizonytalanok aránya észrevehet?en növekedett.

A Fideszt most két komoly politikai veszély fenyegeti. Egyrészt a fideszes alkotmány konkrét és szimbolikus célpontot adott nemcsak az ellenzéki pártok számára (amelyek eddig nem tudtak tőkét kovácsolni a kormány sorozatos balsikereiből), hanem a kormánnyal elégedetlen civil és szakszervezeteknek is. Az alkotmány – mint valami óvatosan becsomagolt születési napi ajándék – szépen összeszedett, rendezett formában foglalja össze azt az arroganciát, amely első pillanattól jellemezi a kétharmaddal maximálisan visszaélő hatalmat. Másrészt azonban a Fidesz-alkotmány azt jelzi, hogy egy nehéz gazdasági periódusban a kormány fontosabbnak tartja a „nemzeti hitvallás” retorikai fordulatait, mint a lakosság számára sokkal égetőbb gazdasági, egészségügyi és közbiztonsági problémák megoldását. Nem hazaáruló, kommunista vagy valamilyen sötét „liberál-bolsevista” alkura hajlamos személy az, aki szót emel a valóságtól elszakadt pártpropaganda ellen, hanem sokkal inkább gondolkodó, autentikus nézetekkel rendelkező polgár, akitől semmi sem áll távolabb, mint a pártpolitikai szervilizmus.

Christopher Adam

 

 

A Kanadai Magyar Hírlap itt érhet? el

 

KaslikPéter (Kanada) hozzászólása itt érhető el

Beküldés ideje: 2011-05-06 09:02:28

 


 

Amikor a farok csóválja…
 

Amikor a farok csóválja…

… a kutyát, akkor az a malőr is előfordulhat, hogy egy igazi, globális nagyeb ösztönei hirtelen felébrednek, amint egy New York-i szállodai szoba zuhanyzójából sietősen kilépve, megpillantja az ott serénykedő szobalányt. Felébred az ösztön és valami más is. A már nem túl zsengekorú nagykutya csóválására hivatott testrésze.

Miután a jelzett nagyvad hozzászokott a „nekem mindent szabad” alapelvhez, semmi oka nem lehetett némi civilizációs önkontrollt, önmegtartóztatást magára erőszakolni. Uccu neki, nyomás a szobalányra. Félreérthetetlen szándékkal. Amit, ugye, a csóválható díszlet is egyértelműen mutatott.

A zsákmány azonban gondolt egy merészet s nagyot, és a kellő tiszteletről teljesen megfeledkezve, elmenekült. Nagykutyánk, talán mert a csóválható testrészen kívül nem büszkélkedhetett más atlétai erényekkel, eredmény nélkül zárta a hajszát. Éhen maradt. ? is, a farka is.

A zsákmány azonban, cserfes lévén, mint általában a szobalányok, rögtön eldicsekedett kikapós kalandjával. Furcsa módon a rendőrségnek.

Nagykutyánk, immár egyik szolgálati luxusöltönyébe burkolózva, száguldott a reptérre, nehogy lekésse következő orbitális fontosságú találkozóját egy másik nővel. Történetesen a német kancellárral.

Ki tudja, talán a Bundestag széles folyósói tágabb teret biztosítanak a sikeres vadászatra. Végül is, a kancellár ugyan idősebb az amerikai szobalánynál, talán nem is a nagyvad zsánere, de tagadhatatlanul nő az illető, s mint ilyen potenciális préda…

Ahogyan több más nő is volt, a nagyvad globális súlyú karrierjében.

Mindez lehetne egy olvasásra tökéletesen érdemtelen bulvársztori is. Csakhogy…

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezérigazgatója, Dominique Strauss-Kahn, most New York központi börtönében ül, miután a szívpanaszokkal nete ehezen vádolható amerikai rendőrök szépen leszállították az Air France járatáról, mellyel iszonyú gyorsan menekülni igyekezett. A vád szexuális bűncselekmény, nemi erőszak kísérlete és törvénytelen fogvatartás. Az első két bűncselekményért egyenként akár 15 évet, a harmadikért 3 év börtönt is kaphat a világ pénzének éber őre s osztója.

Az amerikai bíróság elutasította Strauss-Kahn szabadlábra helyezését, még az ügyvédje által javasolt 1 millió dolláros (mellényzsebből!)  óvadék ellenében is. Kahn barátunk egyelőre csücsül, talán a legjobb szállodában, ahol valaha megszállhat. Az amerikaiak ragaszkodnak a nagy ember társaságához, nemcsak azért, mert szerintük követett már el korábban is hasonló félrelépéseket, de azért is, mert tanultak a szintén óriás Roman Polanski intő példájából aki, miután szintén csóválási ügybe keveredett, visszaosont Európába, és évek óta húzódó kiadatási huzavona lett sanyarú sorsa bírósági tárgyalás helyett.

Strauss-Kahn mellesleg, ha momentán nem lányok után lohol, annak az IMF-nek a vezére, mely, szimbiózisban a nagyszerű Európai Unióval, országok bedöntéséről és megmentéséről dönt. Pénzügyi mentőcsomagjai vétlen állampolgárok tízmillióinak életét keserítik meg, azokkal fizettetve meg vezetőik impotenciáját, akiknek semmilyen ráhatása nem volt és nincs sem az európai, sem a nemzeti pénzügyek alakulásra. Ahogyan a globális válságok generálására és úgynevezett kezelésére sem.

Az IMF igen jóindulatú szervezet. Egyszer már keresztényi bűnbocsánatba részesítette vezetőjét, akkor is csóválási afférja okán.

Azt, hogy a glóbusz pénztárcájának őre mennyire kellene vigyázzon az ő és az általa vezetett szervezet tekintélyére, döntsék el önök, nyájas olvasók. Talán akkor, amikor özlik önökkel, hogy az önökre kivetett állami sarcokra jórészt az IMF hitelek törlesztéséhez van szükség.

És döntsék el azt is, normális világ-e az, ahol a farka által csóvált kutya megítélése kizárólag az állat méretétől függ.

 

Olvasson hozzá

 

Kahn gengszterek közé került

Orális IMFormációk

 

Kapcsolódó cikkek

 

Na, ki a főnök

Ne nyisd ki a palackot

Beküldés ideje: 2011-05-17 10:11:34

 


 

Én a nénit akarom
 

Ahogy egyre gúnyosabb vigyorral mutogatja reggelente a tükör szaporodó ősz hajszálaimat, egyre inkább a megszokások uralják napjaimat. Persze, fogkefémet vicsorogva szájam sarkába szorítva találok azért némi vigaszt bánatomra, miszerint az időautó fékpedálja számomra elérhetetlen. Azt mondják, talán csak lelkem ostoba hullámait csillapítandó, hogy a deresedő férfihalánték hatásos szexepil (csak így, magyarosan). A próféta szóljon általuk!

Büntetőjogi felelősségem teljes tudatában kijelentem azonban, hogy családom megfertőzése néhány vírussal berögződéseim népes táborából kizárólag a véletlen műve és általam semmilyen mértékben nem befolyásolható okora vezethető vissza.

A terjesztett kórok között van hétköznapi tüneteket produkáló, mint a pontban reggeli fél hétkor esedékes kávé, és van amolyan ünnepnapi vagy külső telephelyen jelentkező szindróma  is.

Ez utóbbi általában Erdélyországhoz köthető. Hazaútjaink során mindig ugyanakkor indulunk, ugyanott állunk meg reggelizni, ugyanazokkal az egészségnevelő frázisokkal igyekszem meggyőzni gyermekem, hogy ne kövesse apja rossz példáját, és igenis létezik a nap első étkezésénél a cigaretta plusz kávénál vitamindúsabb menü is.

Aztán, már bőven a Székelyföld útjain poroszkálva, mindig ugyanabban a kertészetben veszünk virágot. Mert a hazaérkezést mindig ugyanabban a temetőben kezdjük… S a házba belépőnek illik köszönni övéinek, lakjanak ők bárhol…

Visszafelé pedig, immár lefelé a hegyről, éppen megpillantva a Kibédet jelző táblát, kimondatlan parancsszóra mindnyájan egy öreg nénit kutatunk. Kis, kopott asztalka mellett szokott ácsorogni az útpadkán, meglehetősen korosra fakult alacsony ház előtt. Asztalán hagyma, paszuly, méz.

Sok-sok asztal szegélyezi a kibédi utat. Vannak nagyobbak, fényesebbek,  mázsányi háztáji súlya alatt hivalkodóbbak. Vannak mindenféle állványok, akasztófái látványosra összefűzött hagymafonatoknak.

Az „én nénimnek” nincs szüksége reklámra. Aszott, töpörödött asszony, fekete, hosszú szoknyáját enyhe mosópor-allergiától szenvedő kötény óvja a zöldségforgalmazás mellékzöngéitől. Fején a tikkasztó nyári szaunában is fekete kendő.

Áll mozdulatlanul. Előtte csillogó autóremekek suhannak el, mintha két, évszázadokkal elválasztott világ találkozna a poros útpadkán.

Nekem mégis az a néni kell!

Nem ismerem, nevét sem tudom. Nem szép, amint apró szemeivel vizslatja szándékom, ahogy közeledek hozzá. Vékony, karvalyszer? orra még ifjúkori lehetséges vonzóságra sem utal.

Nekem mégis az a néni kell!

Talán nagyanyám is lehetne, szárazra barnult ráncai megszámlálhatatlan évgyűrűként teszik korát megfejthetetlenné.

Nekem mégis az a néni kell!

Pedig a hagymának sem áll szándékomban oltárt emelni a konyha egyik nélkülözhető falán. Sőt, az őszülő halántékkal ellentétben, szerintem a szexepilemen sem lódít, legyen bár az a híres-neves kibédi hagyma is. Mely, mint köztudott, édes és ízdús, inkább enni, mint főzni való, rendesen tárolva jó sokáig eláll. És, bevallom, elég ránézni, s egy kicsit otthon érzem magam általa. Otthon, a néninél.

Annak ellenére, hogy Kibédtől még vár rám egy-két óra zötykölődés, ha le szeretném tenni a virágot őseim sírjára.

Egyszer egy okos ember valami olyasmit mondott, hogy csalódik az, ki a boldogságot valami nagy dolognak várja, valami elsöprő érzelemnek. Szerinte a boldogság sok apró részletörömből állhat össze. Olyan aprókból, melyeket gyakorta észre sem veszünk, miközben hatalmas durranásokban reménykedünk s azokra várunk.

Nos, a kibédi néni, aki énnekem annyira kell, megmutatott nekem egy parányi örömöt. És a kis öröm azonnali felismerésének csodáját. Megtanított hinni a piciny csodákban, atomnyi boldogság-morzsákban.

Pedig a néni nem tett az égvilágon semmi különöset.

Egy novemberi délelőttön, midőn a nap még kegyesen felénk utalta néhány bágyadt sugarát, megálltunk kicsiny asztalánál. Őt láttuk meg elsőként, beérve a faluba, más okunk nem volt rá. Dünnyögött egy fáradt jónapotot, apró szemeivel rám nézett, vékony, karvalyszerű orra fura árnyékkal sminkelte barnás ráncait.

Hagymát kértünk tőle. Váratlan   fürgeséggel kezdte szállítható méretűre alakítani a fonatot, az egyetlent, amit kirakatába kiállított.

-            Hozok egy szatyrot – mondtam neki, s előkotortam egy hatalmas, mifelénk szuper, hiper, mega, gigaáruházakban kapható műanyag átalvetőt. Beletette a hagymát, elindultam zsákmányommal a csomagtartó felé, míg az allergiás kötény alól csekély méretű pénztárcába csörgette a kapott fémpénzt. Majd utánam szólt:

-            – Fáin szatyor!

-            S amint visszanéztem rá, apró szemei elmosolyodtak.

-            Egy töredék másodpercre minden barázda kisimult arcán. És az a mosoly maga volt a csoda! Valami olyan őszinte derű, olyan hamisítatlan huncut szemvillanás, amit eddigi életemben csak székely asszonyoktól láthattam. Egy pillantás, mely látszólag maga a tökéletes közhely, de rajtam akadálytalanul áthatolt. És ott, akkor, arra a töredék másodpercre, nagyon boldoggá tett. Mert valami átívelt közöttünk, amit csak azonos gének képesek létrehozni. Valami, túl minden logikán, értelmen, szóba préselt gondolaton, minden vélt vagy valós érzelmen. Valami, amitől istenigazából otthon lehettem. Valami, ami azonosít bennünket, Kibéden, Magyarországon, s talán az Északi sarkon is. Ami márványkeményen szembesít a vágyott valósággal: együtt vagyunk, egyek vagyunk.

-            Persze, lehet, hogy a hosszú kocsikázás koktélként rázta össze agysejtjeimet. Lehet, hogy azt láttam s éreztem, amit látni és érezni akartam. Lehet, hogy az út poros padkája kegyesebb volt hozzám, mint saját, otthoni tükröm, és jótékonyan rózsaszínűre retusálta az amúgy roppant szürke novemberi délelőttöt. De ha álom volt is, nekem azóta is csak az a néni kell.

-               A fáin szatyrot belenyomtam kérges tenyerébe. Elővettem egy másikat, kevésbé fáint, de ahhoz elég öblöset, hogy magába ölelhessen mindent, ami a kis kopott asztalkán volt, paszulyt, mézet.

-               Azóta eggyel szaporodott vénülő bogaraim  hosszú sora. És legújabb szerzeményemmel is fáradhatatlanul fertőzök. Hogy mind többen akarjuk azt a nénit!

 

Kercsó Alpár

 

Beküldés ideje: 2011-05-17 10:37:44

 


 

Izsák álma
 

Úgy hasított bele a kasza éle a harmatos sarjúba, jó volt hallani a korai virradatban. Ásított még a völgy a fennsík alatt, érezni lehetett biztos jót álmodhatott.A fenyves a fennsík szélén épp beretválkozott. Nagy fehér habok voltak orcájára tapadva melyeket majd a Nap éles sugara fog feloszlatni kolompok zenéjére. A madarak kiimádkozták már magukat, néhány jókedvű fújta még a reggeli misét az erdők mélyén, nekik különösképpen tetszett ez a mai ébredés.

 

Kicsit cuppogott még a főd az ösvényen felfele mikor jött. Azóta már pár renden túl van és elégedetten pökött tenyeribe majd újra és újra nekifogott. Jól esett neki ez a reggeli művészkedés. Egyedül itt fenn a hatalmas fennsíkon olyannak tűnhetett a menyországból nézve, mint egyetlen szógája az Istennek kit még utolsónak a földön hagyott. Legyen, ki reggelibe rendet csináljon ezen a színpadon, legyen mit nézni onnan fennről az angyaloknak ha netán elunnák magukat a sok citerázás után.

Arra gondolt Izsák, – mert így híjják a falubeliek őt, és illik, megnevezi itt is, arra gondolt talán van itt már olyan madár az erdőbe ki vót má ott messze túl a tengeren Amerikába. Hejj de megkérdezné tőle, nem e látta talán az ő babáját ott arrafelé. Hiszen asse lehet akkora nagy ország, hogy a a madár ne járhatná bé. Ott is falu van biztos csak a tengernek partján és a mezőn dógoznak ott is ejsze az emberek. Ha meg nem akkor is, csak kiülnek szalonnázni délbe a gyár elé kik abba dógoznak. Látott már gyárat mikó Segesváron vót katona. Annak a tetejit ők fedték bé, oda voltak egyszer besorolva munkára. Az olyan gyár vót, hogy szőnyegeket szőnek ott de mán nem is emberek hanem nagy gépek. Erről sokat mesélt még a faluban

Erzsi az családostúl hajóra szállt, ment velik apjuk, anyjuk, testvérei mind. Egy éve mán annak. Levelet ígért ugyan, de az olyan messzire lehet még nem ért ide. Ejsze majd csak ideér hezzá. Emlékszik mielőtt elment vóna, sokat beszélgettek a kapuajjban arrúl, hogy ott a nagybátyja aranyat kapott a fődön, a patak partján.Ezért híjja ki az egész családot. Nade  miért kellett ezért kimenni Erzsinek oda? Hiszen ott még a pityóka is más, és káposztalev ivás nélkül eszik a sült kolbászt. Pedig Erzsi azt pedig úgy szerette. Azt mondták neki, ott annyi homok van, hogy abból egész Hargitát bé lehetne keríteni és vissza.

Kicsit megállott és bényúlt a zsebibe. Azt  a zsebkendőt, amit most elévett nagyon féltette, mindig nagy gondossággal volt hozzá, hogy véletlenül el ne tünjön a  nagy bánatába, gazdája után. Azt mondta Erzsi, az apja és testvérei aranyat fognak keresni, oszt majd hazagyünnek és 4 tehént is fognak tartani olyan gazdák lesznek. S akkó neki is jut majd és abból házat építenek s akkor majd elmehetnek a paphoz, adja őket össze. A tél elejin hazajött ugyan egy falubeli, az bányába dolgozott és azé jött vissza megnézze anyjának sírját.Na az mondta, hogy talán ő úgy tudja Erzsit látta egy komédiába, valami naccságos asszonyt szerepelt és azt mondták, hogy kivetitik. Hát bezony ő akkó jól megmondta a falubélijének, hogy bizony az Erzsit senki ki ne vetítse. Ne csufondároskodjon már vele, s azzal ott is hatta, feléje se ment pedig harmadik szomszédja.

Elmosolyodott. Még hogy az Erzsi. Komédiázzon. Hogyne. Erzsi olyan jól tud kapálni és fonni és a nem fog ilyen szégyent ?zni magával. Még hogy komédiázzon. Biztos nem az ő Erzsijét látta a Pesta.

De szeretne most madár lenni, jön az ősz, és úgysem jut minden madárnak erdő Afrikába, Ő bizony Amerikába repülne. Úgy igyekezne, hogy sebessen. Aztán addig repülné ott körbe a falvakat míg meg nem találná Erzsit kapálni. Nade ejsze ott most tél van. Akkó pedig a fonóból kihallatszana a hangja, hiszen mindég ojjan szépen énekel az ő nádszálvékony, feketehajú Erzsije. Mindég ráhagyták a nótakezdést. A Pesta azt mondta neki, azt a jányt kiről ő ugy gondolja a vót Erzsi, na azt Elisabeth Carpenternek hítták a komédiába. Így leírta neki papirosra. Az ő Ács Erzsijét. Annak párja nincs pedig. Mindég mosolygott és vidám vót. Nem engedné ! Komédiázni ?

A kolompok hangja felébresztették álmaiból, Jöttek a tehenek át a másik fennsíkra a völgyből. Már kezdett felszárandní.

Nem is húzott úgy a kasza mint hajnalban. Valahol egy madár, ismerősére találhatott mert nagyot vinnyogott örömibe, és a szél is csendesen elkezdett hűvösen fújjní. És lemosta a beretvahabot a magas fenyők tetejiről fel az égbe, szolgáljanak felhőként tovább a mai áldott napon.

 

Szente Cs. János

 

Szerk. megj.: A bet?hiányok, helyesírási hibák szándékosak, a hely hangulatát, ízét hivatottak szolgálni.

 

Beküldés ideje: 2011-05-19 10:43:47

 


 

Amíg a lélek él
 

Az Isten jött kicsit szétnézni ezen a földön. Na de nem maradt soká, mert látta mekkora kínlódásba van a világ és inkább hagyta, hadd tanuljon még saját hibáiból.

 

 

Oda ahova lenézett volt, friss hajnal hasadt épp a már régen megteremtett földekre és az emberek még aludni akaró kedvvel tették fejeikre báránybőr sapkájukat, ezennel aláírva egy újabb szerződést egy újabb napra a sorssal.

Nagy köd ereszkedett volt be a völgyekbe és friss volt a levegő, az ember alig mert szuszogni attól félve, nehogy ezt a nagy hideg üveg hegyet egyből felszippantsa s ez neki gondot okozzon egész napjára. A kutyák is csak félve ugattak ezen a reggelen, a köd mint fal, ijedten csapta vissza fejükhöz ugatásukat mely másvilágias hangzásával félelemre és fegyelemre intette őket.

Csendes álmodás volt ez és azok is kik most nagy nehezen elindultak a házból kifele erősen visszafogott szuszogással dicsérték Istent, nehogy nyakukba szakassza ezt az irdatlan nagy ködöt.

 

 

Szenthe József is így gondolkodva fordította el a kócsot az ajtóba, majd kilépve a tornácra elnézett messze a völgyre és azt szerette volna ha élete végéig ilyen nyugalom lenne körülötte mindig.

Recsegve, nagyokat zökkenve szaladt el egy szekér az utcán, futott le a völgybe. Józsi bácsi, megfogta a fejszét, jól megszorította és megegyezett vele, hogy ma is együtt fognak fát hasogatni. A fejsze, az nem szólott erre semmit mert nem tudott, cserébe bólintott egyet fejével mikor az öreg át lódittotta karjára és úgy indult vele a diófa alá.

Rátette a rönköt a tuskóra, mire az szemeit lehunyva várta a szörnyű nagy koppanást feje tetején. A farönk fájdalmába kettéhasadt, teste kétfelé hullott. A tuskó nem nyitotta ki szemeit tudta, az öreg addig nem áll majd le míg egy kosárra valót nem hasít.

Józsefben is a lélek kezdett megelevenedni az első farönk hasadása után. Vállaiba újból az Erő  jelezte, jelen lesz ma is testébe, készen szolgáni őt. Arra gondolt, talán mégsem kéne ekkora szörnyű csattogással lenni ezen a kora reggelen, félt nehogy a köd összetörjön mint üveg hegy ettől a szörnyű fejsze csattogástól.

A kilencedik farönk után élvezettel egyenesedett ki és szívta magába az éltető friss levegőt :

- Im?, hetven éves vagyök de a bivallal es megverekszem ha köll ! –majd élvezettel pökött egyet tenyerébe és azért is odaverte a fejsze fejit egy tizedik farönkhöz is de úgy, hogy hírtelen az angyalok is kíváncsiak lettek mi ez a szörnyű csattogás a köd alatt és óvatosan egy kissé széthúzták az égen a felhő függönyt .

Jól esett egy kis reggeli napfény. Kissé hunyorgatva de belenézett a fényforrásba. Orcáját enyhe szell?ő simogatta meg s élvezettel szítta be újra és újra ezt a gyémántos levegőt. Úgy sziporkázott a fény a fák tetején a hírtelen lett fénysugárba, hogy talán … és most arra gondolt, – igen – Talán a Mennyország lesz ilyen szép.Majd.

Elunták az angyalok is a nézelődést hírtelen, visszalebbentették az égi függönyt és Józsibácsi is magához térve megfogta a kosarat majd komótosan bement a házba.

A szoba falán volt egy óra, azt még Gyergyóba vette vót vásáron,annak a szász embernek 8 véka pityókát fizetett érte. Valami Smitt nek hítták. Az órát pedig Vekkernek, igaz nem írja rajta sehol de neki így mondták vót. Annak 25 éve már. Az óra mellett a csíki mester által készített fotográfia Anuska van rajta.Nyugodjék. Az a kép is abba az évbe készült róla mikor az órát cserélte.

- Hejj, idők , drága szeretteim ! Sóhajtott mélyről az öreg, majd ugyanezzel a lendülettel elégedetten csukta be a lemence száját egy vasajtóval, hadd égjen magába a tűz, neki csak a melege kell. Pálinkát ötlött magának, leült a padra és örvendett, hogy él.

- Na, ami nem öl meg az megerősít – bíztatta magát s ezzel egy hajtással kiitta poharát. Egyedül érezte magát. A kutya is úgy elment a háztól a reggel óta, nem látta azóta. Az óra méltóságosan ketyegett tovább, életének sokmilliomodik sóhajtását kattogva el, majd hírtelen sokáig készülve rá, hírtelen kerregéssel elütötte a hatot.

Józsibácsi eltette a reggeliző bicsokját, komotósan megtörülte bajszát és a jóllakott teste  lelkével kezdett kibékülni és mintha nem is érezte már annyira a magányt. Úgy mosolygott, a szemei megteltek könnyekkel és célt tűzött ki magának. Igen, a temetőbe fog menni ma és olyan szépen megveti azt a két ágyat virággal, hogy élvezet lesz az ottalvóknak majd amikor eljön a világ vége az ébredés. A fia is eszébe jutott. A háború vitte el. Azt is. Újra töltött egy nyelés pálinkát és már nem érezte magát egyedül. Hamarosan ő is ott lesz. Közöttük. De addig is dolga van még ezen a földön.Gondoznia kell sírjaikat. Amíg a lélek élni fog benne.

 

 

-        Szép ez a vasárnap, – mondta fennhangon és olyannak hallatszott ez  mint egy imádság.

 

Szente Cs. János

 

Beküldés ideje: 2011-05-19 12:43:45

 


 

Kicsi, sárga és… nagyon drága
 

Egy néhány nappal ezelőtti bejelentés szerint a magyar gazdák további 600 milliárd forint támogatásra számíthatnak. Valahogy olyan nálunk a mezőgazdaság, mint Indiában a szent tehén. Nem számít, mennyibe kerül az országnak és mit produkál, etetni kell akkor is, ha a hátsó feléből már a lepény is csak vékonykán szivárog, az eleje viszont kísértetiesen emlékeztet egy luxus BMW vagy Mercedes terepjáróra.

Pedig, ha éppen nem a parlamenti alelnökké előléptetett és az előző kormány idején látványos traktoros demonstrációkkal Budapesten is pompázó Jakab István MAGOSZ elnököt hallgatjuk, akkor a magyar mezőgazdaság nemzetmegváltó mítosza szertefoszlani látszik. Ennek ellenére irdatlan állami támogatás árad az agráriumba, a termel? társaságok gyakran árbevételük közel felét állami juttatásokból szerzik. A manapság oly divatos gazdák, családi gazdaságok üzemmérete nem tesz lehet?vé annyira hatékony gazdálkodást, melynek produktumai nemzetközi vagy akár hazai viszonylatban is versenyképes árakon kerülhetnének piacra. A támogatások azonban az utóbbi években folyamatosan dőlnek a mezőgazdaságba. Szerencsére, nem szükséges megtérülést kalkulálni…

Sem az agrárszektor adóforintjai számlálgatni az állami büdzsé bevételi oldalán. Annál inkább a kiadásin…

Okos emberek szerint egy sikerre áhító országban nem lehet a gazdaság minden ágazatát fejleszteni. Egy szegény országban, mint mi vagyunk, ki kell választani egy-két területet, azt támogatni, a többi pedig vagy megáll saját lábán, vagy elenyészik.

A mezőgazdaság, a Világgazdaság c. lap alább idézett cikke szerint nem érdemli meg feltétlenül a kiemelten támogatandó státuszt. Annak ellenére, hogy a jelen uralkodó kurzus szerint megkövezendő, aki ezt vitatni merészeli, talán érdemes lenne elgondolkodni azon, milyen más, munkaerőt foglalkoztató, közterheket fizető, fejlődőképesebb gazdasági ágazat elől csorognak az egyre elavultabb termékstruktúrát, egyre alacsonyabb jövedelmezőséget és a nemzeti össztermékhez egyre kisebb mértékben hozzájáruló agrártermelők felé súlyos állami százmilliárdok.

 

Új barázdát szánt az eke?

 

„Kicsi, sárga, de a miénk

Ebben az évben 550–600 milliárd forint támogatás jut a magyar gazdálkodóknak – erről tegnap beszélt Palkovics Péter, a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal (MVH) elnöke. Jóllehet ez jócskán alatta marad a nyugat-európai gazdáknak kifizetett pénzeknek, általánosságban elmondható, a kifizetések összege jócskán megnőtt az uniós csatlakozás után. Ennek ellenére az ágazat a mai napig financiális problémákkal küzd, és az – unió által is elvárt – szerkezetátalakítás is elmaradt.

A2004-es csatlakozás óta eltelt évek mindegyikében negatív volt a nettó beruházások szintje a hazai agráriumban, ez jól jelzi, hogy az ágazat szereplői szinte egytől egyig kiveszik a pénzt az üzletből. Ennek több oka van. Egyfelől a kisebb gazdák tőkeszegénységük miatt a megtermelt jövedelem egészét felélik, fogyasztásra költik, fejlesztésekre már nem futja. A másik komoly strukturális probléma a hazai mezőgazdaságban, hogy Magyarországon gazdasági társaságok nem vásárolhatnak termőföldet, még akkor sem, ha magyar tulajdonban vannak. Ezért a gazdálkodó szervezetek kénytelenek bérelni a földet tevékenységükhöz. A bérleti díjak összege átlagosan 40-42 ezer forint hektáronként. A hazai agrárium egészéből körülbelül 200 milliárd forintnyi pénz áramlik ki földbérletre évente. Vagyis az idén hektáronként 49 ezer forintos uniós közvetlen kifizetés jelentős része a bérleti díjakra megy el, ahelyett, hogy ezt a pénzt fejlesztésre vagy egyéb üzleti célokra fordíthatnák. Az sem kedvez a versenyképességnek, hogy – részben a hazai ellentmondásos birtokpolitika miatt – az egyéni gazdaságok 68,5 százaléka egy hektárnál kisebb területen gazdálkodik.

A fejlesztések hiánya döntően az olyan ágazatokat érinti, amelyek munkaigényesek, és komoly beruházásokat követelnének a versenyképes termeléshez. Ilyen például a kertészet, a szőlészet, a gyümölcstermesztés, valamint az állattenyésztés. Ezekben az ágazatokban az elmaradó fejlesztések, valamint az ebből adódó alacsony versenyképesség miatt évek óta csökken a kibocsátás. A leglátványosabb zsugorodás az állattenyésztést, azon belül is a sertéstartást érinti, amely a szerkezeti problémák és a piaci ingadozások legnagyobb vesztese. A rendszerváltás környékén még 10 millió darabos hazai sertésállomány mára alig haladja meg a 3 milliót, és – a rendkívüli takarmányárak miatt – várható hogy az idén és jövőre is tovább csökken.”

 

Világgazdaság

 

 

Beküldés ideje: 2011-05-26 15:04:57

 


 

Egy eldobott sörösüveg kiszámíthatatlan íve
 

Egy eldobott sörösüveg kiszámíthatatlan íve

 

1.

Egy fülledt júliusi kora délután egy fiatalember egyedül utazott a vonat utolsó vagonjának utolsó fülkéjében. Elégedetten dőlt hátra az ülésen egy üveg sört kortyolgatva. Túl volt az utolsó negyedéves vizsgáján is, a fiziológián, ráadásul kitűnőre vizsgázott, és most már biztos lehetett, hogy orvos lesz belőle. Még fél óra, és otthon lesz. Előtte egy hosszú és jól megérdemelt szünidő.

Belekortyolt a sörbe, de az már langyos volt, hát egy hanyag mozdulattal kidobta az üveget a nyitott ablakon, és visszahuppant az ülésre.  Egy negyedóra múlva szedelőzködni kezdett, és leszállt egy  kisváros  állomásán. A barátnője várta. Ujjongva összeölelkeztek, és hosszasan csókolóztak.  Otthon  a szülei ünnepi ebéddel fogadták.  Megette a húslevest, majd a rántott húst, este elment sörözni a barátokkal, és másnap elutazott a barátnőjével nyaralni.

A kidobott sörösüveg magas ívben átrepült egy fűzfabokor felett, és éppen fejen talált egy idős embert, aki a folyóban horgászott. Az öregember az ütést?l beleesett a vízbe és megfulladt. Hulláját hetekkel később több kilométer távolságra találták meg. Az orvosszakértő megállapította a fejütést, így a rendőrség nyomozni kezdett. A halászoktól kapták az információt, hogy egy csavargó horgászbotokat akart eladni nekik némi italért. Elkapták a hajléktalant, és megkapták nála az idős ember hátizsákját. A hórihorgas, gyámoltalan, rongyos ember tagadott. Azt vallotta, hogy elhagyva találta a folyóparton a botokat meg a zsákot, de ellenére szólt az, hogy gyakran emlegette társai körében, hogy ölt már embert, és soha nem kapták el, de nem is fogják, mert van annyi sütnivalója, hogy ne hagyja magát. A többi hajléktalan nem igazán hitte el neki, de okosabbnak látták nem kukoricázni vele.

A gyilkosságot rábizonyították, és a hajléktalant tizennyolc év börtönre ítélték rablás céljából elkövetett emberölés miatt.

Öt év múlva a börtönben meghalt.

A fiatalember nem hallott az öreg halász haláláról.

Elvégezte az egyetemet, és orvos lett. Lelkiismeretes, jó szakember volt, kollégái szerették, a  betegei rajongtak érte.

Megnősült, a barátnőjét vette el még a tanulmányai befejezése előtt. Két kislányuk született, akiket odaadóan neveltek.

Példás, rendszerető ember volt, aki mindig dühös lett, ha azt látta, hogy valaki csak úgy eldob valamit. Ilyenkor gyakran rá is szólt a rendetlenkedőre.

Az, hogy valamikor ő is kidobott a vonat ablakán egy sörösüveget, soha nem jutott az eszébe.

 

2.

Egy fülledt júliusi kora délután egy fiatalember egyedül utazott a vonat utolsó vagonjának utolsó fülkéjében. Elégedetten dőlt hátra az ülésen egy üveg sört kortyolgatva. Túl volt az utolsó negyedéves vizsgáján is, a fiziológián, ráadásul kitűnőre vizsgázott, és most már biztos lehetett, hogy orvos lesz belőle. Még fél óra és otthon lesz, és előtte egy hosszú és jól megérdemelt szünidő.

Belekortyolt a sörbe, de az már langyos volt, hát egy hanyag mozdulattal kidobta az üveget a nyitott ablakon, és visszahuppant az ülésre, de azonnal fel is ugrott.

- Apám! Mi ütött belém? Hátha valakit… – de nem is merte végigmondani a gondolatot. Mélyen kihajolt az ablakon, és kutatva nézett vissza, hogy lássa, hova esett az üveg. Semmit sem látott. A folyóparton egy lélek sem volt. Megnyugodva ült vissza, és egy negyedóra múlva szedelőzködni kezdett. Leszállt a  kisváros  állomásán, ahol a barátnője várta. Ujjongva összeölelkeztek, és hosszasan csókolóztak.  Otthon  a szülei ünnepi ebéddel fogadták.  Megette a húslevest majd a rántott húst, este elment sörözni a barátokkal.

Attól a helytől, ahol az üveget a fiatalember kidobta, öt-tíz kilométerrel lejjebb, de az is lehet, hogy feljebb, öt-tíz perccel azelőtt vagy éppen azután, egy csavargó egy földről felszedett üres sörösüveggel leütött egy egyedül horgászó öregembert. Kiforgatta a zsebeit aprópénz után kutatva, és hogy nem talált,  elvitte a botjait és a hátizsákját, majd  fütyörészve tovább baktatott a folyó mellett. A hídnál felkapaszkodott egy lassító tehervonatra, és este egy kétszáz kilométerre levő városban italra cserélte a horgászbotokat.

Az öreg hamar magához tért, és a folyóban akarta megmosni a vérző fejét,  de az ütéstől még kábultan, beleesett a folyóba és megfulladt. A sodródó hullát fürdőző fiatalok látták meg, kihúzták a partra,  és elszörnyedve ismerték fel az öregembert. Értesítették a rendőrséget, akik megállapították a fejsérülést, és elrendelték a nyomozást.

A fiatalember este sörözés közben értesült az általa is jól ismert öreg  tragédiájáról. Elsápadt, megállt a levegőben a sörösüveget tartó keze. Érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra, hogy  egy korty sört sem bír lenyelni. Óvatosan tette le az üveget az asztalra, és messzire eltolta magától. A többiek is észrevették rajta a változást, rákérdeztek, hogy mi a baj.

- Semmi, semmi – dadogta, – azt hiszem, hogy elrontottam a gyomrom az ebéddel. Az elvékonyodott egyetemista gyomrom nem bírja a zsíros házi kosztot – próbált viccelődni.

- Azt hiszem, járok egyet – mondta.

- Jól vagy? Jövök veled – ajánlkozott a barátnője, de ő leintette, hogy maradjon csak, mert  megy haza aludni. Túl fáradt, kimerült a vizsgák alatt, és holnap utaznak. Egy jó alvás, és minden rendben lesz.

Egész éjjel nem hunyta le a szemét, és másnap reggel, mielőtt a szülei felébredtek volna, elment a rendőrségre, és feladta magát.

A fiatal ügyész elégedetten dörzsölte a kezét: nem számított ilyen gyors megoldásra. Még aznap megejtették a helyszínelést. Igaz, hogy a pontos  helyet, ahol a halász beleesett a vízbe, nem találták meg, és nem találták meg sem a botjait, sem a zsákját, de ezt nem is tartották lényegesnek. Egyeztették az időpontokat a folyó sodrási sebességével és a távolságokkal, és minden egyezett.  Megvolt a hulla, megvolt a tettes, aki beismerő vallomást tett, és ezzel az ügyet átadták a bíróságnak.

A bíró sajnálkozva nézte a megtört, sápadt, fiatalembert, aki minden kérdésre halkan, de készségesen válaszolt. Hét év börtönre ítélte gondatlanságból elkövetett emberölésért.

Ebből négy és fél évet ült, a többit elengedték jó magaviseletéért.

A barátnőjével megszakadt a kapcsolata, a lány férjhez is ment hamarosan.

A börtönben  az apja egyszer sem látogatta meg, meg is halt infarktusban az eset után két évvel.

Miután kikerült, alkalmi munkákat vállalt, de sehol sem találta a helyét Az egyetemet nem tudta folytatni, pedig az egyik legígéretesebb hallgató volt, de hogyan lehetne  orvos, hogyan menthetne emberéleteket, ő, aki embert ölt. Elköltözött otthonról, mert nem bírta látni a megtört édesanyját. Inni kezdett, és talán drogozni is. Hajléktalanként tengődött.

Az anyja, ha tehette, megkereste, és kevés pénzzel, ruhával segítette.

Valószínű, hogy a kevéske pénzét akarták elvenni, ezért támadták meg.

Agyonvert holttestét három nappal a halál beállta után találták meg.

 

André Ilona Ibolya

 

Beküldés ideje: 2011-05-30 10:20:26

 


 

Mi, Gallyasék…
 

 

A jóléti gazdaság korának vége?

 

Kedves miniszterelnök úr, én nem vagyok már fiatal ember. Akarva- akaratlan éltem abban a szocialista érában is, melynek végnapjaiban ön és bajtársai is edződtek az új világért folytatott harcban. És, sajnos, emlékszem, mennyi mindent ígértek, jósoltak abban a rendszerben, ha mi, proletárok meg mindenféle kétlábú teremtmények, még egy kis türelemmel viseltetünk a mindig átmeneti nehézségek iránt. Azt mondták, vörös pulpitusokról szónokolva, hogy ugyan most egy kicsit nehéz meg rossz a helyzet, és természetesen mindezért a világgazdasági helyzet felelős meg az elmúlt idők reakciósai felelősek, de kitartó szocialista építő munkával nemsokára mindez tényleg a múlté lesz és ránk virrad a jólét napja.

Ezerszer mondták, évtizedeken át. Csak ki kell várni…

Hát igen, némi reményt adhattak ama szónoklatok, mígnem az átlagproli is rájött, hogy az ő földi életének hossza valószinüleg nem lesz elég a Kánaánba jutáshoz. .

Azt is mondták, hogy csak a munka teremthet olyan erős, virágzó gazdaságot, mely későbbi gazdagságunkat megalapozhatja.

Természetesen, semmi nem volt igaz. De a remény, hogy egyszer talán jobb lesz…

Kedves miniszterelnök úr, ön most ezt az ostoba reményt huszárosan lefejezte. Az öntől megszokott határozottsággal kijelentette, hogy a jóléti gazdaságok kora lejárt és elérkezett a munkaalapú társadalom kora. Igaz, arról nem szólt, hogy ez lesz az emberi társadalom fejlődésének legmagasabb szintje, hogy ez visszafordíthatatlan történelmi folyamat stb. stb. És mindenkinek, akit jó vagy rossz sorsa ide tojt a földre, a szép új világot kell építenie. Azt a munkaalapút.

Nos, mély tisztelettel viseltetek veretes szavai iránt. És szívom magamba a korszakos tudást és éleslátást, amit hordoznak.

Egy apró dolgot azonban, nézze el nekem, nem értek pontosan, vagy félreértek. Talán épen hajló korom okán.

Én azt hittem eddig, kedves miniszterelnök úr, hogy a gazdaságnak nevezett valami van az embeerért és nem fordítva. Én azt hittem, hogy az ember azért dolgozik, hogy megéljen. Ha pedig többet, jobban dolgozik, akkor egyre jobban élhet. Azért gürizik, hogy kényelmesebb otthona, nagyobbb autója, netán nyaralója lehessen, elmehessen évente egy hétre valamelyik tengerpartra, ha már nekünk nincs olyan. Vagy azért, hogy a számára kimért néhány földi évtizedet ne kizárólag kínai géprongyként importált műanyag melegítőben járja végig. Esetleg szeretne az akciós kifőzde-menün időnként túlmutató vacsorát vagy, renitens módon, elkerülni a gyomorgörcsöt, ha a vécében sárgálló negyvenes izzó öt perccel tovább fogyasztja a nemzet energiáját, mint az feltétlenül szükséges.

Azt hittem, egy kicsit a jólétünkért dolgozunk. Aztán egy kicsit a gazdaságunkért. Aztán mindazért, amit az első kett? elhozhat nekünk.

Állítólag az emberi természet igen körülményesen változik. Többek szerint a kommunizmus szép eszme volt, de emberekkel lehetetlen volt megvalósítani, az alkalmasabb angyalok pedig éppen mással voltak elfoglalva. Az irgalmas szamaritánus, az önzetlen ember, a munkájáért jutalmat nem váró pedig mindig ritka madár volt. Magyarul, ugyan miért dolgoznék többet, jobban, kedves miniszterelnök úr, amikor ön világosan kijelentette, hogy jólét konyec?

Melyik jólét, miniszterelnök úr? Amelyik nem is volt? Vagy amelyiket remélhetnénk? És ha egyáltalán reméljük, ugyan mennyi idő múlva kerülhet látótávolságba, kedves miniszterelnök úr? Ön nyilván azt is határozottan tudja, talán nekem is megsúghatná. Legalább számolgathatnék egy kicsit. Tudniillik az én életem rövidke, véges. És ezen egyetlen sarkalatos törvény sem változtathat. Sem országom, nemzetem, Európa, államadósság meg egyébzengzetes ügyek.

Kedves miniszterelnök úr, én igenis szeretném közvetlenül érezni a munkám eredményét. Tudja, valahogy még nem sikerült felkapaszkodnom a nemzeti (valaha szocialista) öntudat azon magaslataira, ahol tökéletesen hidegen hagy saját porszemnyi létem minősége és boldog nyugalommal hajtom álomra fejem két lehúzott műszak után, mert tudom, de legalábbis azt mondták nekem, hogy áldozatos munkám csökkentette az államadósságot, hogy hozzájárult a hon erősödéséhez s ezáltal az egész világ jobb lesz… egyszer. És vacogva húzom össze magam a takaró alatt…

Nagyon szeretném ezt megérteni, miniszterelnök úr, de képtelen vagyok rá. Nagyon szeretném megérteni, hogy ugyan miért kell engem folyton szabályozni meg visszaterelni a munka világába, ahol, melózzak bármennyit, jólétet nem remélhetek. Azt is érteni szeretném, miért nem?

Érteni szeretném, hová tűnt az a temérdek pénz, amit most velem akar visszafizettetni mindenféle külföldi banknak. Mert a pénz nem boldogít, csak a munka? Vagy már az sem?

Érteni szeretném, miért oly nagy baj, hogy szeretnék jobban élni. Kézzelfoghatóan jobban?

Ön mondta néhány évvel ezelőtt, hogy a magyarok sokkal többet dolgoznak, mint a nyugati kollégák, mégis sokkal rossszabbul élnek. Miből gondolja, miniszterelnök úr, hogy még több munkával nem fogunk még rosszabbul élni, ha minden megtermelt petákunkat továbbra is a Nyugatnak adjuk?

És miért kellene a rosszabbat jobbnak éreznem csak azért, mert, ma már kevésbé vörös, pulpitusokról ezt szónokolják nekem?

Kedves miniszterelnök úr, tudom, ön túl elfoglalt ahhoz, hogy mindezt elmagyarázza nekem. Talán nem is fontos, hiszen én csak egy vagyok abból a néhány millióból, akit, szerencséjére vagy szerencsétlenségére, ide tojt a teremtő. És aki nyilvánvalóan felelős azért, hogy nem élhet legalább kétszáz évig s ezáltal nem találkozhat a beígért Kánaánnal sem. És persze azért is, mert balgán elhisz, amit mondanak neki. Például azt is, hogy hülye szegény, hiszen az mégsem lehet, hogy a nagy ember téved, mikor szemébe néz a tévéből.

 

Id. Gallyas Lajos

Beküldés ideje: 2011-06-01 09:52:24

 


 

Az öregedő skorpió is csíp
 

 A Scorpionz rockzenekar kétségtelenül az egyik legismertebb európai   banda a műfajban, a németek közül pedig az első és legsikeresebb csapat, mely hatalmas nemzetközi hírnevet zenélt össze magának. 1965-ben alakultak, a németországi Hannoverben és, apróbb tagcseréktől eltekintve, azóta is fáradhatatlanul járják a vilgot. Az alapító Rudolf Schenker és Klaus Meine idén 63 évesek. A hírek szerint utolsó koncertturnéjuk tényleg az utolsó lesz. Persze, számtalan együttes búcsúzott már „utolsó” előadásokkal, majd köszöntek ránk ismét „nagy visszatéréssel”.

A Scorpions zenéjét, mint minden hasonló produktumot, lehet szeretni, lehet fumigálni. És lehet üvoltve, égbe emelt karokkal rajongani érte, ahogyan a budapesti koncerten mellettem ülő hölgy tette, székéről rugóként felpattanva, amint felhangzott a banda Hurricane című nótája. Üvöltését, mert másnak nem nevezhetem gesztusát, talán csak én hallhattam, egyrészt a koncert igazán ütős hangereje miatt, másrészt a dühöngőben és az ülőhelyeken egyaránt önmagukat lazán elengedők „rajongása” okán (nézze meg a Hurricane pesti verzióját amatőr videón ).

Lehet a Scorpions „srácokat” utálni is, természetesen. Mégis mifelénk, Európa keleti tájain, a 80-as években senki nem vitatta volna, hogy ezek a germán fiúk történelmet írtak.

Egy kisfilmben meséltek a kezdetekről, az első lemezekről, a korai koncertekről. És az első alkalomról, mikor végre beengedték őket a nagy Szovjetúnióba fellépni. 1989 előtt. Meséltek azon moszkvai koncertjükről is, mely után Mihail Gorbacsov meghívta ?ket a Kremlbe. Ahol kedélyesen elbeszélgettek. Miután Gorbacsov fölöttébb barátságos és közvetlen volt, a fiúk politikai témákat is szóba hoztak, természetesen a rockmuzsika mellett. Érdeklődtek, mit gondol az akkori pártfőtitkár Hruscsov ENSZ-béli szerepléséről, midőn sebtében lehúzott cipőjével verte a pulpitust és a világ majdnem megízlelte az atomháború ízét.

Gorbacsov azt válaszolta: – That was heavy rock! Az kemény rock volt!

Aztán ledőlt a berlini fal, melynek nyugati oldaláról, míg állt, a Scorpions nem juthatott át a keletire. És megszületett a Wind of change cím? dal, mely akár a rendszerváltozások himnusza is lehetett volna. Aki élte azokat az éveket, talán ma is himnusznak érzi a dalt (hallgassa meg).

A „heavy rock” Scorpions módra megállíthatatlanul folytatódott, Európa után meghódította Amerikát, Japánt, a Távol-Keletet… Gyönyör? balladák (itt egy belőlük: Send me an angel Budapesten ) és melodikus kemény számok váltak slágerekké nyomukban, számtalan lemezük eladási csúcsokat ostromolt. Előzenekarként olyan sztárokat tettek ismertté mint Bon Jovi. A berlini filharmonikusokkal közös koncert tökéletes összhangú egyvelegét nyújtotta a két látszólag teljesen különböző műfaj egymást kiegészítő harmóniájának.

A Scorpions pedig mindvégig egy, a szó nemes értelmében vett, baráti társaság tudott maradni. Egy olyan csapat, melyben az igazi barátságot sem a csillogás, sem a siker, sem az anyagiak nem voltak képesek megmérgezni.

2011 június 6-án Budapesten léptek fel, hivatalosan búcsúkoncerten, a Papp László Sportarénában. Telt ház előtt.

A felejthető előzenekar után ott állt a négy „srác”, mögöttük az egyetlen amerikai tag, James Kottak, a dobos.

lSorjáztak a jól ismert dalok, hihetetlenül dinamikus előadásban, profi kivitelezésben. A közönség közé benyúló színpad elején, közel a hallgatósághoz, mindig volt valaki. Meine énekelt ott, vagy Schenker, a ritmusgitárt tépte, Jabs szólózott korát meghazudtoló mozdulatokkal. Csak szegény Kottak volt székéhez cövekelve, de egy kis akrobatikára ? is alkalmat kapott egy hosszú dobszóló jutalmaként.

A közönség pedig lelkesen énekelt minden refrént, Klaus Meine felé tartott mikrofonjába.

Kifogástalan látványvilág, kifogástalan hangzás és csontvelőig hatoló, fiatalos produkció lelkesítette az állítólag tizenkétezres tömeget.

Nem tudom, hányan voltak, csak azt, hogy nagyon sokan. És talán néhányan azért is jöttek el, hogy elbúcsúzhassanak egy igazi legendától. Hogy még egyszer, utoljára érezzék a változás szelét (the wind of change), mely dal már régen túllépte pusztán zenei mivoltát.

Nagyszerű élmény volt.

Hazafelé szakadó esőben mentünk. Arról beszélgettünk, milyen hatalmas a különbség a mi, magyar, idős emberekről alkotott képünk, felfogásunk és a szintén pubertás korukat jócskán kinőtt Scorpions-tagok között.  Arról, hogy a mi tájainkon yakran írjuk le a hatvan fölöttieket és ők is gyakran érzik fölöslegesnek és értelmetlennek hatvan fölött tervek szövögetését, a jó szellemi és fizikai kondíció iránti igyekezetet. Mintha abban a korban már csak a puszta túlélés lenne az egyetlen cél minden áldott vagy áldatlan reggelen, fáradt szemeiket rányitva szűkülő világukra.

A Scorpions az időskor honi megítélésének élő és erős cáfolata volt azon az estén. Tudom, most sokan hivatkoznának a nálunk dühöngő életszínvonalra, keserves történelmi tapasztalatainkra, nehéz sorunkra és sorsunkra. Meg arra, hogy nem lehet egymás mellé állítani a vélhetően tejbeszerzési gondokkal kevésbé küzdő rocksztárokat Mariska nénivel vagy Józsi bácsival, akik minimálnyugdíjjal foszladozó zsebükben lesik a postaládába hajított akciós reklámban az olcsó lecsókolbászt. És akik, s ezt nap mint nap el is mondja nekik a magyar hatalom, koloncnak érezhetik magukat egy talán jobb sorsra érdemes társadalom nyakán. Hiába a több évtizedes munka, hiába minden negédes szólam, a mi magyar világunk megfárasztja az idősebbek lelkét. Fáradt lélekkel pedig lehetetlen hatvan fölött karban és elmében fiatal, tetterős, tenni akaró maradni.

Elpocsékolunk egy értékes korosztályt…

Nem tudom, mennyi Scorpions-kortárs volt ott a koncerten. Szerintem nagyon-nagyon kevés. Pedig, ha lenne bennünk csipetnyi spiritusz, elvittük volna őket. A sok üres, demagóg sóder helyett megmutatni nekik, hogy íme, másképpen is elhúzhatnak az évek az ő és mindannyiunk feje fölött.

Olvasson hozzá

Scorpions honlap

      Scorpions (wkipédia)

 

Videók a koncertről

 

Beküldés ideje: 2011-06-09 16:02:51

 


 

Kertész Ákosnak a dagonyából

 

Kertész Ákos nyílt levele az Amerikai Magyar Népszavának

 

 

Kedves Bartus Laci!

Ez látszólag magánlevél, de én író vagyok, a magánleveleim (nagyon kevés kivétellel) is mind nyílt levelek, az én életformám az, hogy hangosan gondolkodom.

Nem léptem be a Kohányi Társaságba, és a tagdíjaimmal nem járultam hozzá – anyagilag is – az Amerikai Népszava online fennmaradásához; azt hittem elég, ha cikkeimet ingyen küldöm el a lapnak. Tévedtem. Ma már tudom, belátom, és igyekszem jóvátenni.

Aki egy kicsit is odafigyelt a publicisztikámra, tudja, hogy nem-igen foglalkozom a Fidesszel, egyszerűen nem érdekel. Unom, mert tudom. Két-három éve tudom, és hiába ordítoztam, hogy vigyázat, közeledik, figyelmeztetésem hatásfoka minimális volt.

Már az se nagyon érdekel, milyen a magyar. Egy ideig kerestem a mentségeket, de föladtam: nincs mentség. „Ezért a népért úgyis mindegy. Ebsorsot akar, hát akarja!”

Ami engem még érdekel, az a baloldal. Mert bár az én testre-szabott, morális alapú szocializmusom – aminek a lényege, hogy mindig az eltaposottak, a kifosztottak, a cserbenhagyottak, a nehézsorsúak mellett állok –, nem azonos soha az éppen aktuális „pártszocializmussal”, mégis ez az a közösség, amelyik hozzám legközelebb áll. És engem ennek a közösségnek a folyamatos árulása érdekel, mert ha nincs ez az árulás, Fidesz sincs.

Ezen a jobboldal röhög, a baloldal elereszti a füle mellett, mert pillanatnyi érdeke, hogy ne hallja meg. Amúgy persze létérdeke volna, hogy odafigyeljen, de addig ez a banda nem bír fölemelkedni, ezek is magyarok. Percemberkék. A jelenben élnek, akár az állatok. A valóságos állatokra gondolok, vagyis ez nem erkölcsi ítélet, egyszerű ténymegállapítás.

Ezért vagyok rémült, hogy ha még Te is berekeszted a szolgáltatást, végleg megszűnik számomra minden felület, és te tudod, hogy ez nem egzisztenciális kérdés. Nem ebből élek. Lassan semmiből se élek.

Én nem vagyok a kapitalizmus híve, de azt tudom, hogy olyan üzenetet kár föltenni a társdalom kommunikációs csatorna hálózatára, ami senki érdeklődését nem bírja fölkelteni. Amire semmilyen kereslet nincs. (Ettől még nem abszolutizálom a piacot.) De kétségbeesve látom, hogy be vagyok zárva az anyanyelv börtönébe, és amit én tudok, az nem kell senkinek, arra nincs vevő. Itt, ebben az országban, semmi nem történik, ha megjelenek, és akkor sem történik semmi, ha nem jelenek meg.

Szabad országokban a szabad embereket pedig meg sem érinti az a problémakör, amin én nem bírok keresztüllépni, amibe én beledöglök.

A magyar genetikusan alattvaló. József Attila talált mentséget: „ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít, vagy parancsot követ.” De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi b?nökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire.

Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt.

Így aztán nem is kapott soha föloldozást!

Mivel mindez a magyar jobboldal hitvallása, ideológiája, éthosza, csak a baloldal szelleme lenne képes változtatni rajta, csak a progresszív, haladó, demokrata baloldal volna képes megváltoztatni, és ezzel megváltani a magyart, méltóvá tenni arra, hogy az európai közösségnek (kis áttétellel: a szabad világ közösségének) egyenrangú tagja lehessen. A nyolcvanas évek közepétől, Gorbacsov föllépésétől kezdve nem lehet a szovjet-bolsevista elnyomásra hivatkozni. Azóta a baloldal már önmaga felelős önmagáért, a magyarságért, az országért. Önmaga felelős azért, mert elherdálta minden pozitív szellemi vagyonát, teljes történelmi örökségét Dózsa Györgytől Petőfin és Adyn át Károlyi Mihályig, Bibó Istvánig, Nyers Rezsőig, a kelet-német turisták előtt a határt megnyitó Horn Gyuláig, az örökölt médiahálózatával és infrastruktúrájával együtt, hogy teljes tudatzavarban, szervezetileg lerobbanva, kifosztva, védtelenül áll a diktatúra támadásával szemben. De közben az egész baloldali elit és tisztikar, beállt a harácsolók, a korruptak, a tolvajok közé, elárulva nemcsak az eszmét, de konkréten a baloldal közkatonáit is, mert sebesülten és haldokolva hátrahagyta őket a vesztett ütközetek után a harcmezőn, és sorsára hagyta a védelmére szoruló civil lakosságot is. És ahelyett, hogy az utolsó töltényig harcolna a diktatúra ellen, a kiskapukon át menti a rablott vagyonát és az irháját.

Mert belőlük is hiányzik az a négy alaptulajdonság, ami emberré tesz minket: az empátia, a szolidaritás, a tolerancia és a lelkiismeret.

Magyarországot vajon nem határozza-e meg a Simicska & Puch Co. működése? Természetesen bizonyítékom nincs, de lidérces álmaim, véresen logikus következtetéseim vannak, mint sok társamnak, barátomnak, elvbarátomnak is.

Mindezekről hol beszéljek, ha már nincs Amerikai Népszava sem?!

Én várom az AN online visszatérését, énrám számíthatsz te is minden olvasóddal – olvasóinkkal – együtt, és hiszem, hogy találtok megoldást, és ha csak egy kicsi is múlik rajtam, és képes vagyok rá, segítek, ameddig bírok.

Őszinte híved

Kertész Ákos

 

 

. Kedves Ákos,

megtiszteltetés a leveled, ahogyan a cikkeid is azok, a barátságod is. Amint azt korábban is jeleztem, kizárólag a hírszolgáltatás áll le, vagyis az, ami pénzbe kerül. A híroldalak nem frissülnek a továbbiakban, amíg nem lesz rá fedezet, illetve csak olyan mértékben, amilyen mértékben én vagy néhány önkéntes munkatársunk ezt meg tudjuk tenni. A website online hírújság funkcióját kell felfüggesztenünk, minden más marad. Így maradnak a publicisztikák is, ezért ha bármikor írást küldesz nekünk, az meg tud jelenni, és megtiszteltetés lesz számunkra.

Egyébként pedig tudod, hogy mennyire egyetértünk a leveledben írtakkal.

Baráti üdvözlettel, Bartus László”

 

Amerikai Magyar Népszava

Az írás eredeti helyén itt olvasható.

 

 

 

Kertész Ákosnak a dagonyából

 

Kertész Ákos levelét megírta…

Szerelmes könnyével azt is telesírta, folytatódna a sor, ha Kertész Ákos másodállásban Szilágyi Erzsébet volna, Mátyás királyunk szülőanyja. De Kertész Ákos első és másodállásban is író. Író volt és író lesz. És aki olvasta tollából legalább a Makrát, azt is tudhatja, hogy tehetséges író. Nem mellesleg Kossuth-díjas író.

Kertész Ákosnak, mint írónak, a lehető legtermészetesebb joga a véleménynyilvánítás. Bármilyen véleményé. Nekünk, akik még az Amerikai Magyar Népszavában is áhítattal olvassuk becses gondolatait, pedig a lehető legtermészetesebb jogunk véleményt alkotni Kertész Ákos véleményéről.

Azt már csak remélhetjük, hogy a nagy író legalább feleannyi érdeklődést tanusít hozzáfűzéseink iránt, mint mi tettük legutóbbi, nagy hírverést szerzett nyílt levele kapcsán, melyet, mint a szerző állítja, magánlevélként fogalmazott a már említett Népszava amerikai verziójának főszerkesztője címére. Kertész Ákos azonban író, „az anyanyelv foglya”, s miután ebbéli minőségéből kitörni képtelen, így minden levele nyílt levél is egyben. Ezért, ha a Magyarországot szorgalmas rendszerességgel iszaposan bűzlő mocsárnak lefestő főszerkesztő úr, Bartus László, kies Amerikában nem hatódna könnyekig Kertész levelétől, még mindig ott sorjázunk mi, mezei olvasók, akik pótmegoldásként bőven megtehetjük azt.

Kertész Ákos levele tele van aggodalommal. Irántunk, magyarok iránt. Magyarország iránt. Kemény kézzel ostorozza jelen politikánk diktatúrát építő jobboldalát és nem bánik selyemkesztyűs ujjakkal a rabolt vagyonát kiskapukon át mentegető, szétesett baloldallal sem. A jelzők a nagy írótól vétettek, köszönet értük.

Miután a levélíró mindkét, még létező, magyar politikai szárnyat a maga naturális ocsmánysgában láttatja, nem mulasztja el a magyar nép „méltatását” sem, mely disznóként röfögve zabálja a moslékot. És mely, ha ilyen politikai széljárásokat akar, hát meg is érdemli azokat.

Mert ez egy bűnös nép! Sőt, Kertész korszakalkotó axiómája kimondja, hogy a holokauszt (mi más?), egyáltalán az egész második világháború a magyarok bűne.

Valljuk be, soha nem gondoltuk volna, hogy ekkora hatalmunk s befolyásunk lehetett a világ forgására. Egek, ha ma itt birtokában lehetnénk hatalmasságunknak, természetesen nem emberiség elleni bűnökre, de legalább szerencsétlem kis forintkánk felemelésére használhatnánk őt.

Kertész azonban nem bíz semmit a véletlenre. Megmondja: azért a mi sarunk háború és népirtás, mert mi, röfögve moslékot zabálók, vagyunk az egyedüli csürhe, aki nem kért bocsánatot a nagy háború után, nem tett szent fogadalmat arra, hogy soha többé nem követ el olyan mértéktelen bűnöket, nem tanusított mély megbánást.

Nagy kár, kedves Kertész Ákos, hogy elmulasztott minket emlékeztetni a mostanában tanusított renitenciáinkra is. Mondjuk arra az istenkáromlásra, midőn az izraeli Simon Wiesenthal központ által háborús bűnösnek kikiáltott, 98 éves Képíró Sándort, akit hordágyon és bekötött infúzióval cipeltek a magyar bíróságra, a törvény magyar szolgái nem találták bűnösnek. Látja, kedves Kertész Ákos, az is a mi átkunk, hogy máig nem fejlődünk. Képtelenek vagyunk felfogni, hogy a Wiesenthal szava szent és semmi más nem számít. Említésre is méltatlan sok százezer elesett magyar katona, sok százezer meghurcolt magyar, ha Wieresenthalék azt nem tartják fontosnak… Csak a csendőrként 60 évvel ezelőtt valószínüleg parancsot teljesítő (háborúban főbelövés terhe mellett) aggastyán a fontos. És a Wieresenthal közleménye, mely tengermély sajnálattal értesült Képíró Sándor bekövetkezett haláláról. Aki pofátlanul meghalt még mielőtt példásan elítélték volna.Mielőtt bocsánatot kért volna, bűnbánatot tanusíthatott volna saját és a teljes magyar “csürhe” nevében.

Csürhe mivoltunkért és bűnös lényegünkre tekintettel pedig, Kertész lángoló logikája szerint, megérdemeljük sorsunkat. Mely sors, a politikai elit elemzése nyomán, természetesen kizárólag borús lehet.

Szép kilátások!

Talán mégis van némi remény…

Nem vagyunk egyedül! Itt van velünk Kertész Ákosunk, osztozik szörnyű megpróbáltatásainkban. Igaz, őt csak a közlési lehetőségek beszűkülése fenyegeti, sziporkázó gondolatai alkotói fiókba szorulása, ha a Bartus igazgatta Amerikai Népszava, állítólag anyagi források híján, nem fog tudni elegendő szereplési felületet biztosítani számára. Ami, mint mindnyájan jól tudjuk, az összmagyarság számára valóságos tragédia lenne.

Pedig Kertész Ákos példátlan tisztánlátása nélkülözhetetlen! Állítja ezt Kertész Ákos, aki érzi és elfogadja, bevallottan baloldaliként, de sosem pártszocialistaként, a kapitalizmus szabályait, melyek szerint fölösleges bármit közzétenni, ami senkit nem érdekel, amire nincs „vevő”. Így talán az ő glosszáit is?… ?, aki a nyelv fogságában vergődik, mert magyarul ír, olvasatlanná senyved, ha Bartus lapja megfogyatkozik?

Kedves Kertész Ákos, vigasztalódjon. Kívánom ezt szívből önnek. Tudja, amolyan sertészívből, nekem már csak olyan jutott. Kebelbarátja, Bartus úr biztosította önt határtalan egyetértéséről és együttérzéséről, valamint mindenkori helyéről a Népszava amerikai tagozatában. Arról talán Bartus úr sem tehet, hogy a legutóbbi disznóországi választások óta mintha megcsappanni látszanának a Népszava-szerű kiadványok pénzügyi apanázsai. Bízzon azonban abban, hogy egy sajtóorgánumra, mely oly kiváló fóruma volt és lesz is a magyarság gyalázásának, mindig szükség lesz. Mindig lesz rá kereslet, benne természetesen Bartus úr interkontinentális vezércikk-köpéseivel, szorosan utána az ön örökbecsű tanítómeséivel.

Lesz „vevő” az ön arany betűire, kedves Kertész Ákos, mert ön is tudja, hogy a disznók is mind-mind szeretnének elsőként jutni a vályúhoz és mind többet habzsolni a moslékból. És annak a disznónak, amelyiket félrelökik onnan, csak a többire szórt átkos röfögés marad. A nyelv börtöne. S miután mi, magyarok, ön szerint eme állatfajhoz tartozunk, az a börtön röfögéssel van körberácsozva.

Kérem, fogadja ugyanakkor őszinte részvétem amiért az ön megnyilvánulásai az amerikai magyar fronton kevés „vevő” emeli le a kapitalista médiaáruházak polcairól. Tudja, kedves Kertész Ákos, aki Bartus úr, hivatásos magyarkáromló „őszinte híve”, amint ön levelét jegyezte, annak talán ez természetes lehetne. Csak ücsörög a polcon, aztán, a szavatosság lejárta után, visszaküldik a gyártónak.

Várjuk haza tárt karokkal, kedves Kertész Ákos!

 

Kercsó Alpár

 

Olvasson hozzá

     Kertész Ákos    

 

Kapcsolódó cikkek

 

Pezsgőzés Bartus módra

 

Adalék

 

Mégsem genetikusan alattvaló a magyar

 

 

   

 

 

 

 

Beküldés ideje: 2011-09-07 14:42:21

 


 

Melletted, Feri!

Közéleti személyiségek tiltakoznak Gyurcsány Ferenc mentelmi jogának felfüggesztése ellen. Az MTI-nek kedden este elküldött közlemény szerint ugyanis “koncepciós eljárást indítanak a volt miniszterelnök ellen”.

A közleményben, amelyet eddig 74-en írtak alá, az olvasható, hogy a “demokrácia kiüresített díszletei között ma új önkényuralom épül, a magyar társadalom megint a félelemmel ismerkedik. Úgy tűnik, a hatalom birtokosai bármit megtehetnek. Kényük-kedvük szerint hozhatják a törvényeket; maguk alá gyűrhetik a sajtót, csorbíthatják a jogainkat, elkobozhatják a tulajdonunkat, elvehetik még a szabadságunkat is. Börtönbe csukhatnak bárkit – mindenekelőtt politikai ellenfeleiket”.

Mint hangsúlyozták: szerintük Gyurcsány Ferenc ellen koncepciós eljárás folyik. “A vád koholt, a büntetőeljárás nem az igazságot, hanem a hatalmat szolgálja. Ilyen eljárásra a Rákosi-korszak és az ötvenhatos forradalmat követő megtorlás óta nem került sor. Az utolsó perbe fogott magyar kormányfő Nagy Imre volt” – tették hozzá.

“Orbán Viktor és társai – s a velük cinkosságot vállalók – ma olyan határon léptek át, ahonnan nincs visszaút. Talán abban reménykednek, hogy mindannyiunk emlékezetéből kitörölhetik az elmúlt két évtized demokratikus Magyarországát, s hogy megfélemlíthetnek bennünket is” – áll a közleményben.

A közlemény aláírói között ott van Békesi László közgazdász, Demszky Gábor volt főpolgármester, Heller Ágnes filozófus, Kuncze Gábor volt országgyűlési képviselő, Mécs Imre mérnök, Tamás Gáspár Miklós filozófus, Vágó István televíziós műsorvezető és Vekerdy Tamás pszichológus.

(index.hu)

 

Na végre!

Ha már a volt miniszterelnök párttársai, kivéve az időközben függetlenné átigazolt Szili Katalin, mindössze egy sovány NEM gombot voltak képesek nyomni a parlamentben a mentelmi jog felfüggesztésére, legalább a “köz szereplői”, a véleményalkotó és véleményformáló értelmiség személyiségei hallatják hangjukat. Igen! Így kell ezt, kérem szépen, csinálni, ez illik az igazi demokratákhoz. Ezt kívánja a haza!

Hiszen a demokrácia, a hőn áhított demokrácia olyan, mint az auto: nem elég megszerezni, fönn is kell tartani. És ha már az istenadta nép választottjai erre nem hajlandók, akkor az értelmiség kutya kötelessége harcolni érte.

Fogadjuk el egy pillanatra, hogy Gyurcsány ellen koncepciós eljárás folyik. Fogadjuk el, hogy a kormányváltás óta fontos törekvése az aktuális hatalomnak fogást találni Gyurcsányon, végleg eltávolítani őt a politikai versenytársak közül, mert az igazi ellenfelet benne látják. És az ún. elszámoltatási hercehurcák végső célja is talán ez.  Számos korrupciós ügy, néhány letartóztatás, miközben az igazán nagyra dagadt halak, még Kertész Ákos szerint is (!), a kiskapukon keresztül zavartalanul mentik a rabolt vagyont. A sor végén talán Gyurcsány áll.

Végre találnak egy ügyet, a ma már vízcsapból is ömlő sukorói telekcserét. Nyomoznak, vizsgálódnak, furcsa módon az LMP-s Schiffer tesz feljelentést Gyurcsány ellen, nem az amúgy igen szorgalmas elszámoltatási kormánybiztos. A parlament pedig felfüggeszti Gyurcsány mentelmi jogát, most már nyugodtan ki lehet hallgatni, meg lehet gyanúsítani, sőt, akár majd el is lehet ítélni. A vád hivatali visszaélés. Természetesen a jogi keretek között, a jogszerűség szigorú látszata mellett. Anélkül mártírt csinálnának Gyurcsányból, az pedig egyáltalán  nem hiányozna a Fidesznek. Talán azért nem, mert pontosan tudják, hogy Gyurcsányt sok mindennel lehet vádolni, de butasággal nem. Ha valaki igen, akkor ő mindig pontosan tudta, mit miért tesz.

Íme, máig nem sikerült ütősebb hibát nyakába varrni, mint egy erősen vitatható hivatali visszaélést. Mely visszaélést, ha nagyon beletúrkálnánk az elmúlt húsz esztendőbe, talán minden miniszterelnöknél felfedezhetnénk.

A gond az a közlemény aláírói kapcsán, hogy, miként a Gyurcsány elleni vadászattal is, hitelességük ebben a kérdésben nagyokat sántít. Hiszen láthatjuk, hogy Gyurcsány egykori köreiből érkeznek, kegyeltjei vagy éppen támogatottjai voltak. És viszonttámogatták őt, nyíltan vagy kevésbé. Ez, persze, mindenki szuverén joga, csak éppen elfogulatlansága fölé helyez kérd?jelet. És megmosolyogtatóvá teszi szájukból a magyar demokráciáért való aggódás szólamát.

Egyébként látványos fejlődést mutat az aláírók demokrácia-érzékenysége, igazságérzete, hivatástudata.  Legalábbis ahhoz a szinthez képest, melyen Gyurcsány miniszterelnöksége idején tartózkodott. A fővárosi rendőrattak idején,, Őszöd idején, az aláírók zsíros állami megbízásai idején. Kissé régebben Gyurcsány faramuci előlépése idején, amikor Medgyessy Péter bársonyszékébe pattant, enyhén vitatható módon.

Ma nehéz eldönteni, akár Kertész Ákos esetében is, hogy a köz személyiségei valóban a demokráciáért aggódnak ily keservesen, vagy mindössze megcsappant apanázsukat gyászolják.

Mindezek ellenére vigasztaló lehet a tudat Gyurcsány Ferenc részére, hogy nincs egyedül, ezekben a nehéz időkben sem. Remélhetőleg lesz ideje és nyugalma arra, hogy elgondolkodjon elvtársai árulásain, és talán az értelmiség árulásain is. Alkossanak s formáljanak bár véleményt bármely oldalon…

Ha pedig  tudja, s ezt ő tudhatja a legjobban, hogy ártatlan, akkor nemcsak félelmei, de „barátai” demokráci-védő mozgalma is okafogyott. Ugye?

 

 

 

 

Beküldés ideje: 2011-09-14 13:01:21

 


 

Talán túl egyszerű
 

A Népszabadság értesüléséért, miszerint készülő szappanoperájával Jáksó László akár kétmilliárdos szerződéshez is juthat az MTV-ben, hálásnak kell lennünk. S bár az efféle hírekről a jobboldali térfélen taktikusan hallgatni illik, mi igyekezzünk csak tárgyszerűek és igazságosak lenni.

Jáksó Lászlót szeretni vagy gyűlölni mindenkinek szíve joga. Ha visszarévedek a Heti Hetes című proletárhíradóban alakított mellékszerepére, József Attila halhatatlan sora jut eszembe: „okos urak közt játszottam a bambát…” Lássuk be, nem könnyű mesterség az övé. Belesimulni mások gondolataiba, gazsulálni a humor nagyágyúinak, alájátszani mondjuk egy Hernádi Jucusnak, roppant nehézségű feladat.

Társaival együtt Jáksó László hosszú éveken át azok ellen f?űötte az embereket, akiknek a kegyelméből most busás szerződéshez jut. Arra az Orbán Viktorra szórta, szórták vég nélkül a kis humorbonbonokat, akinek a második kormánya most tétlenül nézi, amint ezt a modoros és jelentéktelen álláshalmozót az új politika nagyágyúi, vagy nem is tudom, kik, közpénzből dédelgetik.

Az eset első tanulsága tehát az, hogy a kétharmados győztes tisztességgel megfizeti politikai ellenfeleit. De akkor hol a határ? Bajor Imrét megkínálják majd a főműsoridővel? Vagy Mester Ákos 168 Óráját is megtámogatják a balfácán tolerancia jegyében? És ha alázatosan, lesütött szemmel bekopogtat valamelyik fontos ember ajtaján, Farkasházy Tivadar is kap pénzt, posztót, paripát?

A másik tanulság merőben erkölcsi természetű. Miközben teljesen apolitikus, „csak” munkájukat végző televíziósokat is elbocsátottak százával a közszolgálati szférából, nehéz épkézláb magyarázatot találni arra a jogos kérdésre, hogy a Jáksónak „járó” súlyos százmilliókból nem kellett volna inkább őket megmenteni? Talán nem tűnik demagógiának, ha azt állítom, hogy az elbocsátások mögött hús-vér emberek, családok, gyermekek állnak… őket vagy Jáksót László szappanoperáját választja a polgári Magyarország?

A Jáksó-eset azonban csak tünete egy sokkal nagyobb rendellenességnek. És erről feltétlenül szót kell ejtenünk.

A választási éjszakán megvilágosodott celebek, a kétharmadhoz dörgölődző prozeliták, a dollártekintetű szerencselovagok nem alakíthatják az új Magyarországot. Nem, mert eddigi életüket éppen a mi értékeink tagadására építették. Nem hitelesek azért sem, mert ha fordul a kocka, újra baloldaliak lesznek: valójában sem hitük, sem erkölcsi hitelük, sem jövőképük nincs. Ezekre az emberekre tehát nemzeti politikát építeni nem lehet.

2002 óta szívósan építkezik a magyar jobboldal. Közös akarásunknak, munkánknak, lelkesedésünknek az eredménye a tavalyi történelmi fordulat. Csakhogy az út még nem ért véget, és különösen a mostani kusza és néha oly reménytelen gazdasági helyzetben újra és újra meg kell szólítani az embereket, el kell érni a hozzánk hasonló értékrendet vallókat.

A Jáksó-üggyel és a hasonló balfogásokkal viszont elbizonytalanítjuk a saját táborunkat.

Üzenem annak, aki Jáksó László szerződését jó ötletnek tartotta, de legalábbis nem tett ellene semmit, hogy az ország roppant nehéz helyzetben van. Pattanásig feszült a hangulat – az indulatokat persze rendesen szítják jobbról és balról –, a társadalom lerongyolódott, az emberek rosszkedvűek, fásultak, és tökéletesen elegük van a nagy ívű programokból.

Itt és most pont erre volt szükségünk. Jáksó László kistafírozására, kétmilliárdból.

Tudják, mennyi kétmilliárd forint? Pontosan ennyi jut a Nemzeti Eszközkezelő Társaságnak a devizahitelesek megsegítésére. No comment…

Ha ilyen vállvonogatósan kötnek busás szerződéseket az állítólag közszolgálativá pofozott televízióban, akkor miben is különbözünk a túloldaltól? És mit írjunk mi, jobboldali újságírók? Hallgassunk, mint a csuka, vagy vállaljuk a belső bomlasztás vádját? Mit válaszoljunk azoknak, akik azt mondják majd nekünk, hogy ők éppen a Jáksó-félék ellenében szavaztak a Fidesz–KDNP-re? Miféle értékrendszer, milyen gondolat jegyében kellene megvédenünk az ilyesfajta döntéseket?

Gyorsan felejtünk.

Nemcsak a magam, de minden jobboldali újságíró nevében, aki két cikluson keresztül, és még előtte harcolt az országrontás ellen, írom a következőket. Nem Jáksó László e-mailjeit olvasgatta a titkosszolgálat éveken keresztül. Nem az ? telefonját hallgatták le. Nem Jáksó Lászlót fenyegették nemzetbiztonságiak kierőszakolt kávézás közben, nem őt rabosították, nem őt ítélték felfüggesztett szabadságvesztésre. Nem Jáksó vágta Gyurcsány szemébe az igazságot, amikor annak még egzisztenciális tétje volt. Nem Jáksó László magánéletét kutatták titkosszolgálati eszközökkel. És nem Jáksó László és barátai hisznek ma is a polgári Magyarországban, mindannyiunk közös hazájában.

Nem ő, nem ők, hanem mi. Mi, akik beleszülettünk, és nem belebotlottunk a nemzeti gondolatba.

Ideje észhez térni, és betartani az elemi tisztesség szabályait. Amelyek sorában az első, a legfontosabb Eger 1552-es ostroma, Dobó István ideje óta mit sem változott: az ellenséggel nem barátkozunk! Ha pedig mégis őket választjuk, akkor semmiben nem különbözünk a túloldaltól.

Vannak bonyolult ügyek, ez nem az. Azt is mondhatnánk, kristálytisztán egyszerű.

 

Szentesi Zöldi László

Magyar Hírlap

Talán túl egyszerű

 

Magyar Hírlapban nemrég közzétett jegyzetében a lap rendszeres véleményírója, Szentesi Zöldi László határozottan kifogásolja, hogy a köztelevízió kétmilliárd forintot fordít egy Jáksó László által megvalósítandó szapppanopera-szerű sorozatra. A hír fölötti értetlenség nemcsak az összeget érinti, hanem elsősorban a „menedzser” (ez ma annyira divatos!) személyét, aki, Szentesi Zöldi László szerint, az egyik olyan ún. médiaceleb, aki legkevésbé méltó a jobboldali, konzervatív, nemzeti, kinek hogy tetszik, oldal és kormány támogatására. Különösen az előző években fényt látott produkciói (pl. a Heti hetes műsorvezetése) teszik érdemtelenné kétmilliárd elköltésére. És különösen akkor, amikor, mint azt naponta elmondja nekünk szépreményű Matolcsy miniszter úr és főnöke, kényszerű megszorítások követik sűrűn egymást, az ország gyalázatos gazdasági helyzete és a véletlenül sem igazolódó előrejelzések miatt.

A Fidesz média-klientúra építése a 2002-es választások után kezdődött. Azt hihettük, tanultak a szocialista-liberális kollégáktól, akik pontosan tudták, hogy ebben az országban a valóság már Kádár óta lényegtelen apróság, az számít, amit mondanak róla/mellette, és az, hogy azt a mondandót hány fórumon és milyen harsányan hirdetik. Akié tehát a média, azé a hatalom. És akinél a pénz, annál a média. A szocik által tisztességesen apanált tévék, rádiók, újságokkal szemben, hivatalosan a médiaegyensúly megteremtése érdekében, 2002 után lassan előbukkant néhány jobbosnak készülő sajtótermék (pl. Hír TV, Lánchíd Rádió). A Magyar Nemzet című napilap egyértelműen ugyanehhez a táborhoz tartozóvá vált.   Néhány gazdasági potentát is szükségét érezte hallatni a hangját a szocialista politizálással szemben (pl. Széles Gábor új médiabirodalma, Echo tv, Magyar Hírlap). Egy-két „régi motoros” mint a Magyar Demokrata és a Heti Válasz, tovább küzdött a barikádokon.

Épült-bővült a jobboldal szócsöve, végül 2010-ben igen komoly része volt abban, hogy a Fidesz kétharmados többséget szerezhetett az országgyűlésben.

Az említett médiák, már csak önmaguk szembeköpésének elkerülése végett is, maradtak a táborban a győztes választás után is. Elképzelhető, hogy a nagy nemzeti elhivatottságon túl némi anyagi megfontolás is motiválhatta őket.

Az Újjáépítjük Magyarországot – jelszó égisze alatt a média azon részét, melyet abszurd módon közmédiának neveznek (a közuntató helyett), hatalmi szóval egybegyúrták. Jellegét, nem különbözve a korábban regnáló baloldaltól, meghatározták, embereit lojalitásuk szerint megeostálták. Az immár ízetlenné, szagtalanná, jellegtelenné és érdektelenné átgyúrt közmédián belül ma már teljesen mindegy, melyik tévécsatornára (m1, m2, Duna) vagy az ismét Kossuth rádióként bemutatkozó (az mr1 Kossuth után) adóra kapcsolunk, szóról szóra ugyanazokat a mondatokat hallhatjuk, ugyanott van a vessző és a pont is. A leggyakrabban elhangzott kifejezés mindegyiknél: MTI Hírcentrum. Az egységesített hírszolgálat említése. Mindent ő jelent, mindenki onnan tudósít, mindent onnan mondanak, mutatnak.

A kliensmédia nem állami része pedig változatlanul az ellenzék támadásával tölti napjait, időnként egy-egy győzelmi jelentéssel megszakítva, de a kőkemény napi valósággal, annak mindenki által tapintható visszásságaival nem, vagy csak virágnyelven s szőrmentén foglalkozik, amolyan ejnye-bejnye szinten. És ott is mindenhol ugyanazt olvashatjuk, láthatjuk, csekély esélyt találva érvek és értelmezések ütköztetésére, a valóság esetlegesen más-más szögből való megközelítésére.

Ebben a magyar médiaposványban tűnik fel Szentesi Zöldi László jegyzete a Magyar Hírlapban, mely talán tulajdonosának köszönhetően kevésbé függ a kormány financiális köldökzsinórjától. Legyünk azonban optimisták és nevezzük a jegyzetet a szabad véleménynyilvánítás szép példájának. Amellett, hogy, sajnos, egyet kell értenünk vele. Hiszen kétmilliárd forintot kezébe adni egy olyan huszadrangú médiabohócnak, aki szorgalmasan ásta Orbánék sírjá és nem rajta múlott, hogy üres maradt a gödör, olyan szintű politikai dilettantizmus, mely nem maradhat büntetlenül. Az összeg célja és nagysága ráadásul hiteltelenné tesz minden áldozatvállalásra buzdító kormányzati felszólítást, állítólagos szuverenitásunk védelmében. A szuverenitásért, mely igazából a huszadik század elejétől mifelénk csak kóbor tankönyvekben létezett. És amely szuverenitás ma sokkal inkább jelentheti a kormány zavartalan országlását, mint az ország teljes önrendelkezését.

Ez utóbbi meglátás cáfolata a dolga a kliensmédiának. Dolga továbbá fenntartani az előző hatalom elszámoltatásának látszatát, miközben ezen a téren a hétköznapi valóság meglehetősen szikár sikereket képes felmutatni. Nagy ügyeket uniform megközelítésből gumicsontként rágva, kis ügyekből világmegrázót dagasztva, kitartva gyakran olyan ballépések üdvös mivolta melett, melyeket négyelemis parasztbácsi is károsnak hívna.

Az olvasó, rádióhallgató, tévénéző mindössze egy multi áruház silány szlogenjét csaphatná oda: mert hülye azért nem vagyok! S hogy mégsem teszi, annak talán az is lehet az oka, hogy kételyei vannak a kjelentés igazságával kapcsolatban.

Úgy tűnik, most a nagyszerű Jáksóra is szüksége van a honnak. Hiába villogott a sánc túlpartján, hiába a kétes hírnév, ha hí a haza, menni kell. Persze, nem ingyen, á dehogy. Jáksó szerint az emlegetett kétmilliárd forintnak csak töredéke marad neki a tőle rendelt produkció költségeinek levonása után. Úgyhogy, nem kell majrézni!

A jegyzetíró Szentesi Zöldi Lászlóban pedig felrémlik a kérdés, amit talán nagyon sok jobbos értelmiségi vagy lelkes pártfogó fel fog tenni önmagának, ha eddig nem tette volna fel: tényleg nem vagyunk semmivel jobbak?

 

Az eredeti cikk

 

Jáksó László kétmilliárdja

 

 

 

Beküldés ideje: 2011-09-21 14:29:28

 


 

“Pedig engem Makovecznek hívnak”
 

Állítólag a csengeri iskola építésekor, mikor a tetőszerkezethez érkezett a munka, az építésvezető kijelentette, a tervek fölé hajolva: ezt nem lehet megcsinálni! Hívták hát az iskola tervezőjét, Makovecz Imrét, s ő ment is sietve. Az építésvezető neki is előadta sommás véleményét, mire Makovecz azt válaszolta: Nem? Akkor hozom az erdélyi ácsokat.

Hozta. Ők megcsinálták.

Makovecz Imre többé nem hív ácsokat. Sem a magyar rónáról, sem Erdélyből, sem Felvidékről. Makovecz Imre vendégségbe ment ahhoz a végtelen nagy úrhoz, kinek számtalan házat tervezett idelent, a földön. Az úrnak és az ő magyarjainak. És most talán éppen templomtervei jutalmát élvezi egy örök és fényességes égi dómban.

Az egyik utolsó, vele készített interjúban Makovecz Imre azt mondta (a pontatlan idézésért idelentről is bocsánatát kérem), hogy a magyar nem birka nép. A magyar egy hihetetlenül türelmes nép. A magyart nem lehet eltaposni. Hiszen majd’ hatszáz éve nincs igazán független Magyarország, ma mégis itt vagyunk és magyarul beszélünk! Pedig engem Makovecznek hívnak – tette hozzá, részben lengyel származására utalva.

Makovecz Imre meghalt. És vele a legkiválóbb magyarok egyike halt meg. Amit épített, ahogyan épített, akikel és akiknek épített, azon kevesek közé emelték, emelik őt, akik teljes joggal írhatják nevük mellé csupa nagybet?vel a „magyar” szót. Abban az értelemben, ahogyan manapság ritkán határozzuk meg. Az ő magyarsága nem hangzatos szózatokban, zászlók unos-untalan lengetésében, gyakran igazi tartalomtól mentesített melldöngetésben öltött díszmagyar mentét. Az egyszerű magyar ember végtelen szeretete és tisztelete, a magyar lélekbe oltott feltétlen hit, igaz és egyedi értékeink előtti meghajlás öltöztette őt magyarnak. Isten házai Erdélyben, Felvidéken, Magyarországon, melyek Makovecz kéznyomait viselik tornyaikon, mind-mind többek egyszerű templomnál. Aki belép a rendelés szerint mindig nyitott ajtóikon, pontosan érezheti azt. A szellemet, mely átjárja minden fáradt sejtjét, erőt öntve belé, akár a mennyezetet tartó gerendák gerincébe  a világ legmesterebb ácsai.

Pedig engem Makovecznek hívnak…

Eszükbe jutott valaha is, mondjuk felnézve a Makovecz-tervezte csíkszeredai templomra, hogy ki is az igazi, jó magyar ember? Hogy talán arról ismerszik meg, ha, belépve a szentélybe, szívét az isteni áhitat mellett némi meleg büszkeség is átjárja? Egy megmagyarázhatatlan érzés, mely nemcsak égi, de földi közösségét is otthonná varázsolja? Az érzés, hogy övéi között lehet akkor is, ha egyedül áll a templom közepén?

És gondoltak már arra, hány meg hány igaz agyarunk volt ezer év alatt, akiket sem elődeik sem vérük nem magyarnak szánt? Vajon mi az a kincs a mi gyarló lelkünkben, mely közénk vonzotta őket, mely magyar lelket öntött beléjük s tette őket nemzetünk legnemesebb főivé? És mi az az átok, mely oly sok magyar génekből sarjadót silányított árulóvá, értéktelen kétlábúvá sorainkból?

Talán valahol az előbbiek között rejtőzik a mi nagy titkunk. Ami itt tart bennünket ezer éve, magyarul beszélve, ellenségek és bitorlók között, háborúk és idegen urak árnyékában. Valamilyen megmagyarázhatatlanul makacs, konok, néha számunkra is érthetetlen kitartással. Csak állunk egyenesen, mint Makovecz Imre tornyai, és kíméletlenül mutatunk az égre. Mert ekkora erőt csak onnan kaphattunk. Erőt, melyről gyakorta nem is tudunk, miközben járjuk hétköznapjaink poros ösvényeit, de ott él minden mozdulatunkban, minden magyar szavunkban.

Makovecz Imre látta, felismerte ezt az erőt.

Pedig engem Makovecznek hívnak…

A példa, az irány a mi rövidlátással vert szemeinknek is világos. Mutatja azt minden magyar közösségben épült Makovecz-templom, iskola, faluház. Csak bátorság kell belenézni a fénybe és felismerni önmagunkat benne.

Beküldés ideje: 2011-09-28 16:09:48

 


 

Eurofrász, hitelfrász, bank(ár)frász

 

Szalai Berzeviczy Attila, a Budapesti Értékt?zsde volt elnöke „A nagy bankrablás” című írása bejárta a világot. Terjedt, „mint a vírus”, a cikket eredetileg közzétevő Index internetes újság szerint. Átvette Szalai Berzeviczy örökbecsű szavait a Wall Street Journal, a Bloomberg, a Dow Jones… kell ennél több?

A volt tőzsdeelnök, jelenleg az Unicredit bank ügyvezetője, halottnak nyilvánította az eurót. Görögország csődje napok kérdése, szerinte, mely csőd 10-es erősségű földrengésként söpör végig Európán.

Szakmai megállapításaival laikusként oktalanság lenne vitába szállni. Azok, akik az Indexen elolvasták sorait, bőségesen megtették.

Csupán egyetlen aspektust szeretnék említeni Szalai Berzeviczy egyébként logikusan felépített és roppant közérthető értekezéséből. A bankok pótolhatatlan szerepét a gazdaságban és annak növekedésében, valamint az esetlegesen megroppant tőkéjű pénzintézetek állami megerősítésének feltétlen szükségességét.

A bankok, mint a cikkíró állítja, értünk és a gazdaságért vannak. A banknak nincs saját pénze, a részvényesek (tulajdonosok) illetve a betétesen pénzével sáfárkodik. Előbbiek azért fektettek be a bankba, hogy osztalékot (jövedelmet) szerezzenek, utóbbiak kamatjövedelmet remélve. Tehát, ha egy bank bajba kerül, ez a két kategória kerül bajba. Ugyanakkor, ha egy bank tőkehiányossá válik (esetleg azért, mert például a magyar állam többbletterheket rak vállára, különadót, árfolyamrögzített devizahitel törlesztést, kedvezményes árfolyamú devizahitel végtörlesztést stb), akkor a bank jövedelemtermelő képessségét veszélyezteti. Magyarul, a részvényes nem kap osztalékot, a betétes kamatot, a gazdaság hiteleket.

Szalai Berzeviczy Attilának valószínüleg igaza van. Ha bukik a bankrendszer, bukunk mi, betétesek is, a gazdaság is, pláne annak növekedése.

A kérdés csak az, s ezt Berzeviczy nem firtatja, hogy mennyi az a tiszta nyereség, ahol a bank még rentábilisnak mondható. Hol van az a határ, ahol már egy bank nem tud osztalékot fizetni részvényeseinek, kamatot betéteseinek és hitelt nyújtani a gazdaság szereplőinek.

A magyarországi pénzintézetek hivatalosan közzétett pénzügyi mutatói alapján a fizetésképtelenség veszélye igen távolinak tűnik. A prosperáló gazdasági szereplők eredményeit is többszörösen meghaladó adózás utáni eredményeik, a kifizetett osztalékok hivatalosan közzétett mértéke nem minden esetben támasztják alá Berzeviczy apokaliptikus előrejelzéseit.

Maradjunk egyetlen témánál: a devizahitelek rögzített, kedvezményes árfolyamon való törlesztésénél. Mely, Berzeviczy szerint, nemcsak igazságtalan, de a magyarországi bankrendszert is súlyosan veszélyezteti. Igazságtalan, mert a nehéz helyzetbe kerülő bankokat az államnak kell konszolidálnia (pénzt adva nekik), természetesen az adófizetők pénzéből. Azaz végső soron minden magyar adófizető fizeti a devizaalapú hitelt felvevők terheit, nemcsak azok, akik azokat a hiteleket felvették.

Veszélyes, mert olyan mértékű többletterhet ró a bankokra, melyet tőkehelyzetük és jövedelmezőségük szenved meg.

A magyar kormány, Berzeviczy szerint, óriási hibát követett el a végtörlesztés lehetőségének megteremtésével. Banánköztársaságot emleget, ahol a reggelinál a miniszterelnök kitalál valamit, ebédnél a parlament törvényt alkot arról, vacsoránál a köztársasági elnök aláírja és kihirdeti azt.

Berzeviczy bankár, akár érthető is lehetne a bankszféráért tanúsított aggódása. De Berzeviczy szakember is, így talán elvárható lehetne, hogy említést tegyen a devizahitelekkel kapcsolatos néhány egyéb apróságról, melyeket mostanság kínos gondossággal elhallgatnak.

Tény, hogy senkit nem kényszerített egyetlen bank sem devizaalapú hitel felvételére. Tény az is azonban, hogy a bankok a hitelért folyamodónak a devizahitelt ajánlotta, nagyon gyakran kizárólag azt. Indokolta ajánlatát a lényegesen a forinthitelhez viszonyítottan alacsonyabb kamattal, a svájci frank legendás stabilitásával.

Tény, hogy a hitelszerződés megkötésekor a bank a hitel összegét devizában „megvásárolta”, teljes összegben, az aktuális árfolyamon (pl. svájci frankot 150 forintért). Tény, hogy az ún. forrásszerzés, tehát a frankvásárlás bank szerinti költségét az ügyféllel megfizettette és a törlesztés ideje alatt folyamatosan fizetteti. Tény, hogy a válságra hivatkozva ezen forrásszerzési díj folyamatosan emelkedő mértékben terheli az ügyfelet, akárcsak a bank által egyoldalúan emelt kamat. Tény, hogy a bank által a hitelfolyósítás időpontjában 150 forintért vásárolt frankot az gyfél ma 240 forintos árfolyamon törleszti. A különbözet? Banki profit?

Az is tény, mint Berzeviczy írja, hogy a demokrácia egyik alappillére, a demokratikus stabilitás egyik fokmérője az, hogy a kölcsönöket mindenki rendesen törleszti. Az is tény, hogy egy ún. piacgazdaságban, demokratikus államszerkezetben a kormány nem avatkozik bele a bankok és ügyfelek közötti magánjogi szerződésekbe. Az is tény viszont, hogy abban az esetben, amikor százezrek kerülnek súlyos anyagi, megélhetési válságba egy tízmilliós országban, akiknek megsegítése előbb-utóbb menthetetlenül az állam nyakába szakad, éppen az adófizetők pénze érdekében a kormányzatnak kötelessége beavatkozni. Amennyire lehetséges, az adófizetők pénzéből finanszírozott állami költségvetés érdekeinek messzemenő figyelembe vétele mellett. Azon adófizetői pénzért, melyért mintha egyetlen bankár, volt tőzsdeelnök sem tépte volna haját szörnyű aggodalmában, amikor az állam az ő „megtámogatásukra” felvett százmilliárdos kölcsönöket szerencsétlen adófizetők forintkáibl törlesztette s törleszti ma is (lásd államadóssság-csökkentési kampány).

Talán ennek tudható be, hogy a most elfogadott, devizahitelek végtörlesztéséről szóló jogszabály a végtörlesztés költségeit a bankokkal kívánja megfizettetni. A szabály elfogadásának gyorsaságára vonatkozóan érdemes elolvasni a Berzeviczy-cikkhez fűzött hozzászólásokat az Indexen.

Nem tagadható, hogy a felvételkor meglehetősen kedvezőnek tűnő devizahitelekből sokan luxuskiadásokat fedeztek, olyan ingatlanokat vásároltak (Berzeviczy szerint rózsadombi villákat) vagy autókat, balatoni nyaralókat, melyek messze meghaladták jövedelmi helyzetüket. Azonban a lakosság körébe kihelyezett állítólag 6000 milliárd forintnyi devizahitelnek valószínüleg csak elenyésző hányadára igaz az álllítás. Említésre méltó a bankok gyanúsan rugalmas hitelezési gyakorlata a devizahitelek tekintetében, hiszen fűnek-fának, a jövedelmi helyzet és a jelzáloggal terhlendő ingatlanfedezet várható jövőbeni értékének mélyreható vizsgálata nélkül adták hiteleiket. Aggodalmuk a 2008-ban kipukkant pénzügyi válságlufi nyomán nőtt meg, hiszen a válságot indító amerikai bankcsődök jelentős részét éppen a valótlan vagy elértéktelenedett fedezetre nyújtott hitelek bedőlése okozta. Virtuális pénzt adtak olyan fedezet mellett, mely kevesebbet ért a piacon mint a rá felvett hitel.

Természetesen minden devizahitelt igénylőnek illett volna minimum tíz évre előre pénzügyi elemzéseket készítenie. Talán mégis inkább a bankokba vetett bizalmát illett volna sutba vetni. Nagy kár, hogy Szalai Berzeviczy Attila nem osztotta meg akkor félelmeit mindnyájukkal. Most a kárenyhítés időszaka jött el, s ha egyáltalán lehetségessé válik, bizonyára néhányaknak fájni fog. Mert, amint jól tudjuk, olyan nem létezik, hogy mindenkinek jó legyen. Eddig a bankoknak volt jó. Hiszen, köszönik, megvannak, harminc fölötti az országba betelepült külföldi bankok száma, eredményeiket, melyeket ?k maguk osztanak meg velünk, bárki szabadon megismerheti.

Ki tudja, tán most a hiteleseknek lesz egy icipicit jobb, vagy kevésbé rossz. A magyarországi viszonyok ismeretében bátran kimondhatjuk: nyugi, drága bankok, ez csak átmeneti állapot.

 

 

Szalai Berzeviczy Attila:  A nagy bankrablás

                                                                                                            Szalai Berzeviczy Attila

Európa közös fizet?eszköze gyakorlatilag halott. Az euró helyzete menthetetlen. Az egyetlen nyitott kérdés most már csak az, hogy az európai kormányok és az Európai Központi Bank reménytelen utóvédharca még hány napig tartja a lelket Görögországban. Hiszen abban a pillanatban, amikor Athén cs?döt jelent, Európát egy tízes erej? földrengés rengeti meg, ami egy teljesen új korszak nyitánya lesz az öreg kontinens életében.

Ugyanis Görögország cs?dje nem pusztán azt fogja jelenteni, hogy a görög állampapírok tulajdonosai egyáltalán nem kapják vissza befektetett pénzüket, hanem azt is, hogy az állam a bels? tartozásait sem lesz képes teljesíteni.

Attól a pillanattól kezdve egyetlen görög tanár, orvos, rend?r, katona, minisztériumi és önkormányzati alkalmazott sem fog fizetést kapni, ugyanúgy, ahogy a nyugdíjasok sem számíthatnak nyugdíjukra jó ideig. A pénzautomaták percek alatt kiürülnek. A helyi bankok kezében ragadt állampapírok elértéktelenedésével egy azonnali likviditási válság a görög bankrendszer teljes összeomlásához vezet. Így a betétesek megtakarításai is elúsznak mivel a görög állam betétbiztosítási garanciája sem él ekkor már. Bankkártyájukról onnantól kezdve már nem csak otthon nem fognak tudni pénzt felvenni, de a világ egyetlen automatájából sem. A benzinkutakból elfogy az üzemanyag, ahogy az élelmiszer is a boltokból. Görögországban gyakorlatilag teljesen megáll az élet és minimum egy évtizedre megrázó szegénységbe süllyed a teljes ország.

A probléma az, hogy ebben az esetben ez a katasztrófa nem tud megállni a görög határon, hanem óriási gyorsasággal és lendülettel tovagy?r?z?dik majd a teljes euró zónában, Európában és végül megrázza az egész világot. A fert?zés terjedési csatornája természetesen egy ilyen forgatókönyv esetében is ismét a bankrendszer lenne. Ugyanis a nemzetközi bankok a Görögországban elszenvedett több száz milliárd eurós t?kevesztésükön túl azonnal zárolni kényszerülnének más bankok hitelkereteit, amelyeknek jelent?s közük van olyan országokhoz, ahol – a befektet?i várakozások szerint – a görög mennyk? újra lecsaphat.

És amikor már a bankok sem bíznak egymásban, nem is hiteleznek egymásnak, akkor a nemzetközi pénzpiacok leállnak. Ez pedig annyit jelent, hogy minden pénzintézet magára marad az ügyfeleivel.

A gyenge országok, gyenge bankjaiból megkezd?dhet a pánikszer? lakossági pénzkivonás. De mivel a betéteket lakossági vagy vállalati hitelek formájában kihelyezték és a bankközi piacról ezek a pénzintézetek nem tudnak áthidaló céllal hitelt felvenni, azonnali likviditási krízisbe kerülhetnek. Ez pedig minden olyan pénzintézetet cs?dbe sodorhat, amelynek nincs stabil t?kéje és nem áll mögötte er?s, hitelképes állam. Az európai országok ma természetesen garantálják a betéteink biztonságát, de a bankrendszer megroppanása miatt nehéz anyagi helyzetbe kerülnének azoknak az országoknak a kormányai, amelyeknek a bankrendszerük hóna alá kellene nyúlniuk. Így az eszkalálódó pánik önbeteljesít? módon söpörhet végig Európán, ami aztán az eurózóna széteséséhez vezet.

Természetesen Angela Merkel, Nicolas Sarkozy és José Manuel Barroso naponta megismétlik unos-untalan, hogy az eurózóna felbomlásáról szó sincs, az euró mindenképpen marad, mivel ennek alternatívája óriási költség lenne minden tagállam számára. Csakhogy a valutaunió felbomlásának az egyik f? jellemz?je vélhet?en az lesz, hogy az nem egy Brüsszelb?l menedzselt folyamat, hanem egy hívatlan vendégként érkez? pénzügyi apokalipszis eredményezi. Az euróövezet felbomlását, annak idejét, erejét az emberi tényez?k, valamint a pénz és t?kepiaci er?k és folyamatok határozzák majd meg, a politikusaink pedig csak velünk együtt pánikba esve nézik a fejleményeket, ahogy három évvel ezel?tt is tették, amikor a Lehman Brothers omlott össze.

A már négy éve tartó és egyre csak tomboló válságért a mohó, önz? emberi természeten túl bizony nem a bankok, nem a brókerek, nem az id?járás és nem is a természeti katasztrófák, hanem mindenekel?tt és els?sorban a mindenáron való gazdasági növekedést, a hatalmat hajhászó politikai elit a felel?s világszerte. Nevezetesen azok a törvényhozók, akiknek a többsége soha nem volt képes átlátni a nemzetközi pénzügyi folyamatokat, ezért a megfelel? krízismegel?z? jogszabályok megalkotására csak akkor voltak kaphatók, amikor 2008-ban a világ már összed?lt.

Márpedig a bankokat szabályozni kell, nem pedig büntetni vagy megbélyegezni.

Az amerikai politikusok legalább azt mindig is értették, hogy a pénz- és t?kepiacok a hatékony gazdaságpolitika szövetségeseiként a befektet?kért, a vállalatokért vannak. Ezzel szemben az európai kollégáik sajnos még ma sem értik a piacok természetét, többségük azt gondolja, hogy a pénzügyi rendszer az ?sellenség, mert az nem úgy m?ködik, ahogy azt a saját politikai érdekeik diktálnák.

Óriási hiba és felel?tlenség volt a nemzetközi politikai elit részér?l a krízis 2009-es enyhülésekor a saját hanyagságaik és hibáik palástolása végett a közvélemény indulatának feltüzelésével b?nbakot csinálni a pénzintézetekb?l. Amikor mindenki pontosan jól tudja, hogy az adófizet?k pénzéb?l a kormányok nem a bankokat mentették meg, hanem a vállalati, lakossági és önkormányzati betétesek pénzét. Mindez nem politikai döntés volt – mint mondjuk az autógyárak vagy légitársaságok esetében – hanem egy súlyos rendszerhiba elhárítása.

Az emberek két dolog miatt viszik bankba a pénzüket: biztonságban szeretnék tudni azt és kamatot remélnek a megtakarításaik után. A banknak a biztonságot meg kell teremtenie, a kamatot pedig ki kell termelnie. Ezt viszont csak úgy tudja megtenni, hogy a betéteket hitel formájában kihelyezi oda, ahol pénzre van szükség a m?ködéshez, a növekedéshez és a munkahely-teremtéshez. Ebb?l aztán elegend? kamatot kell beszednie, hogy tudjon kamatot fizetni a betéteseknek.

A bankok így a gazdaság legfontosabb üzemanyag-hordozói, amelyek válság idején a nemzetgazdaságok legsebezhet?bb pontjai, amelyeket éppen ezért mindenáron óvni és védeni kell. Végül aztán ezt belátva “es? után az es?köpeny” módjára Európában megszületett az EU T?kemegfelelési Direktívája, az Egyesült Királyságban a Vickers Bizottság ajánlása, az Egyesült Államokban a Dodd-Frank Törvény, míg globális szinten a Bázeli Bizottság (Basel Committee on Banking Services) III. csomagja. Ezek mind egyt?l egyig a bankrendszer t?ke és likviditási helyzetének meger?sítésér?l szólnak. Az el?írásoknak, szigorításoknak – amelyeknek nem kis hatása van a magyar bankrendszer t?ke- és likviditási helyzetére is -, azonban az az ára, hogy a bankok a hitelezés mértékének a visszafogására kényszerülnek, ami csökkent?leg hat a gazdasági növekedésre és növelni fogja a munkanélküliséget.

Van egy ország…

Mindezek ellenére azonban még mindig van egy ország Európában, ahol a politikai elit az elmúlt évek válságából sem tanulva gazdaságpolitikai zsákutcában folytatja tovább kalandozásait. Egy hely, ahol a politikusok továbbra is azt mantrázzák felel?tlenül, hogy a bankok jelentik minden probléma forrását és egy képzelt gazdasági honvéd? háború részeként le kell gy?zni ?ket, ahelyett, hogy azok t?kéjének meger?sítésére rohannának a közelg? eurókatasztrófa végs? beállta el?tt. Ahol még mindig komolyan azt gondolják: az ország javát szolgálja, ha tartósan a nemzetközi piaci folyamatokkal szembe menetelnek.

Ez az ország sajnos nem más, mint Magyarország, ahol az önkormányzatok, a vállalatok és a lakosság egy jelent?s része nyakig eladósodva, a svájci frank fogságában tölti napjait. Mára már szinte mindenkinek a kedvenc témája a “mit kezdjünk a devizahiteleseinkkel” cím? történet, ami a politikai elitünknek köszönhet?en ismét polarizálni kezdte a társadalmat. Annak ellenére, hogy a véleménykülönbség valójában nem a szenvedések és a szolidaritás hiánya között húzódik meg, hanem a megoldás és a helyzet tovább romlása között. A kormány végül egy váratlan, mindenkit megdöbbent? húzással villámgyorsan pontot tett a vita végére. Sokaknak a rekord gyorsasággal a parlamentben elfogadott, idevágó jogalkotás zene a fülnek. Én azonban azon kisebbséghez tartozom, mely szerint a kormány az ország számára a rossz, veszélyes és mérhetetlenül igazságtalan megoldást választott.

Ki a felel?s a kialakult devizahiteles-helyzetért?

Ennek megállapításához nincs szükség vizsgálóbizottság felállításához. A kialakult helyzetért az elmúlt egy évtized teljes magyar politikai elitje felel?s, mert rövidlátó és öncélú politizálásával a következ? négy lépés eredményeképpen kiszolgáltatott helyzetbe juttatta országunkat.

1) A lakosság látványos eladósodása 2000-ben kezd?dött el azzal, hogy az akkori Orbán-kormány egy drasztikus túlköltekezési program részeként belevágott a lakáshitelek nagyvonalú költségvetési kamattámogatásába. Mindezt annak reményében tette, hogy ez a 2002-es választások el?tt majd segít a bels? kereslet beindításával növekedési pályára tenni az országot egy nemzetközi krízis kell?s közepén. A választásokat végül megnyer? MSZP-SZDSZ koalíció ezt aztán a maga “száznapos programjával” fejelte meg (amit az akkor ellenzékben lév? Fidesz is automatikusan megszavazott), amely még néhány további elképeszt? gazdaságpolitikai lépéssel kiegészülve az ország totális eladósodásához vezetett. Mindkét politikai oldal abban bízott, hogy a bels? keresletb?vítés mesterséges felpörgetésével, az osztogatáson keresztül felgyorsítható a gazdaság, amely aztán majd automatikusan kitermeli a fedezetet az így keletkezett deficit eltüntetéséhez. Ez azonban téves hipotézis volt, annál is inkább, mert a felpörgetett hazai fogyasztás csak az importot serkentette, ez pedig csak az ország külkereskedelmi mérlegét aknázta alá. Az így kialakult fiskális egyensúlytalanság a jólét hamis illúzióját okozva katalizálta az egyre er?söd? lakossági hitelkeresletet.

2) A magyar lakosság nem a saját devizájában adósodott el, hogy hitelei után ne az ország romló gazdasági állapota miatt a forintot sújtó kamatfelárat kelljen megfizetnie. A kilenc évnyi elhibázott gazdaságpolitika (a fenntarthatatlan nyugdíj, egészségügyi és lakástámogatási rendszeren túl, a minimálbér 50 százalékos növelése, a közalkalmazottak körében végrehajtott 50 százalékos béremelés, a 19 ezer forintos egyszeri nyugdíj-kiegészítés, a 13. havi nyugdíj bevezetése, a minimálbér adómentessé tétele, az átgondolatlan áfaváltoztatások, az állam és a magánszektor vélt vagy valós együttm?ködésén alapuló PPP-beruházások túlburjánzása, az irreálisan drága autópálya építések) egy kirívóan alacsony adófizet?i morállal párosulva egyre nagyobb lyukat ütött az államháztartáson, ez pedig az ország eladósodását eredményezte. A fedezetlen jólétünket pedig érdemi gazdaságpolitikai irányváltás helyett a mindenkori magyar kormány a külföldi befektet?kkel finanszíroztatta, akik ezt persze mindezt a növekv? kockázatok miatt egy magas kamatfelár mellett voltak hajlandók megtenni.

3) A mindenkori magyar kormány hibája, hogy 21 évvel a rendszerváltást követ?en a pénzügyi és közgazdasági alapismeretek tantárgy még mindig nem kötelez? része a középiskolai oktatásnak és az érettséginek. Az emberek emiatt nemcsak a hitelezésr?l tudnak keveset, de fogalmuk sincs mi a kamat és a THM közötti különbség, nincs kell? információjuk magukról a bankokról, a pénzügyi szolgáltatóról. Emiatt aztán kiszolgáltatottak, védtelenek, nem aktív megtakarítók, inkább er?n felül költekeznek. Amit mégis megtakarítanak, azt meg szeretik a párnájuk alatt tartani, idegenkednek a t?zsdét?l és nem értik a legalapvet?bb közgazdasági összefüggéseket sem. Így persze nagyon fogékonyak a politikusaink demagóg bank- és t?kepiac ellenes retorikájára, amikor a kialakult helyzetben megoldások helyett megpróbálnak felel?söket keresni maguk helyett.

4) Az adóforintjainkból fenntartott pénzügyi kormányzatot és a piaci ellen?rz? szerveket legmélyebb álmában lepte meg a válság 2008-ban. Feladatukat nem tudták ellátni, éppen ezért Magyarországot felkészületlenül érte a krízis, ezért hatása is súlyosabb volt. A mindenkori kormány, parlament, jegybank és a felügyelet feladata, hogy figyeljék, ha kell, szabályozzák a piaci folyamatokat és ha nagy anomáliákat vagy veszélyes trendeket tapasztalnak, akkor idejekorán lépjenek – a megfelel? törvénykezéssel mindenkit visszatereljenek a helyes vágányra. (Például ha egy bank felel?sségteljesen akart volna viselkedni és ezért nem ad frank hitelt az ügyfeleinek, akkor az ügyfelek válaszképpen átmentek volna egy másik bankba, ahol kiszolgálják ?ket.) Éppen ezért az MSZP-SZDSZ kormány óriásit hibázott, amikor szabadjára engedte Magyarországon a devizahitelezést, ahelyett, hogy korlátozó jogszabályokat alkotott volna, amelyek minden bankkal szemben egyformán komoly követelményrendszert támasztottak volna a frank hitelezéssel kapcsolatban. Ezzel persze az akkori ellenzék sem foglalkozott a parlamentben.

A kormány Don Quijote szerepében

A magyar kormány a költségvetési helyzet kezeléséhez egy egyszer?, de annál populistább megoldást választott. A minden probléma ered?jének kikiáltott bankokat szisztematikusan sajtolni kezdte: válságadókat vetett ki a bankrendszerre, moratóriumot vezetett be a jelzálogjogok érvényesítésére, hároméves árfolyamrögzítéssel maximalizálta az adósok havi törlesztését. Ezek természetesen fájdalmas intézkedések minden pénzintézet életében, de még érthet?ek és elviselhet?ek a válságra való tekintettel. A kormány legújabb ötlete, a rögzített árfolyamos devizajelzáloghitel-törlesztés azonban már túlmegy a józanság összes létez? határán.

A bankok látszólag jól állják az ütéseket, mert küls? szemmel ?k a pénz korlátlan forrásai (de a bankoknak nincs saját pénzük, a betéteseiknek van és a részvényeseiknek). A valóság azonban az, hogy a hazai bankok ezekkel a lépéssekkel elveszítik a jövedelemtermel? képességük és a t?kéjük jelentékeny részét, ami veszélyes helyzetbe sodorja a magyar bankrendszert pont akkor, amikor a világon mindenütt a bankok t?ke és likviditás pozíciójának meger?sítésén dolgoznak a kormányok. Az idehaza kialakult helyzetben, válaszképpen a bankok még inkább a hitelezés visszafogására kényszerülnek, a többségében külföldi kézben lév? bankjaink egy része pedig a távozás mellett dönthet. Persze erre az utóbbi lépésre mondhatjuk azt, hogy mindez kit érdekel: hiszen ez csak javítani fogja a magyar vezetés alatt álló pénzintézetek piacszerzési lehet?ségét.

De a helyzet azért ennél jóval bonyolultabb. Egyrészt a magyar bankok mérete összesen sem elég nagy ahhoz, hogy csak hazai forrásból maguk finanszírozzák a teljes magyar gazdaság növekedését. Másrészt pedig költségvetési szempontból öngyilkosság bármilyen adófizet?, munkahelyteremt? céget elüldözni, f?leg ha az élen jár a magyar állampapírok vásárlásában. És végül, de nem utolsó sorban egy zsugorodó és egyre kockázatosabbá váló nemzetgazdaságban egyetlen felel?sen m?köd? pénzintézetnek sem célja növekv? piaci részesedést szerezni. Ha pedig ráadásul ez az ország még az adott bank anyaországa is, akkor ez azt jelenti: a kockázatok növekedésével egyre inkább kiszorul a nemzetközi pénzpiacokról és még a jelenleginél is sokkal drágábban, vagy egyáltalán nem fog tudni forrásokat bevonni külföldr?l.

Éppen ezért magasabb forintkamatokra és drámaian visszaszoruló vállalati, lakossági hitelezésre lehet Magyarországon számítani, ami mindannyiunknak rossz hír. F?leg akkor, ha figyelembe vesszük azt a törvényszer?séget, hogy minden egyes százalékpontnyi gazdasági növekedéshez nagyságrendileg négy százalékkal kell b?vülnie minden évben a bankhitel-állománynak. Ennek hiányában marad az út a recesszió és a tovább növekv? munkanélküliség irányába. Ugyan az elmúlt három év pont azt mutatta meg, hogy a korlátlan és szabályozatlan hitelb?vülés is milyen bajokhoz vezethet. De ett?l még a hitel a gazdaságnak az, ami a víz az él? szervezetnek: nélkülözhetetlen és pótolhatatlan. Arról pedig már nem is beszélve, hogy a versenyhelyzet és a kínálat hiánya növekv? banki költségekhez, továbbá csökken? szolgáltatási min?séghez vezet.

Éljen a társadalmi igazságtalanság

A kedvez? árfolyamon történ? devizahitel-törlesztés lehet?sége a reálgazdasági és pénzpiaci problémákon túl még egy fontos problémahalmazt is felvet: az intézkedés társadalmilag rendkívül igazságtalan is.

1) Vessen magára, aki nem adósodott el?

Azért fordulunk hitelért a bankhoz, mert így döntöttünk és nem azért, mert a bank pisztollyal erre kényszerít. A hitellel rendelkez? ember olyan fogyasztó, aki a valós lehet?ségein túli életvitelt folytat, vagyis jobb körülmények között él, mint amilyet megengedhet magának. Ez azonban még önmagában nem baj, csak éppen magánügy. F?leg, ha a hitelfelvétel forint helyett devizában történt. A devizában eladósodás ugyanis nem más mint spekuláció az adott deviza gyengülésére. A devizahitel felvev?je arra fogadott, hogy a forint er?södik vagy er?södni fog, így a törleszt? részlete egyre kisebb lesz, vagy ha gyengül is, a gyengülés mértéke soha nem fogja meghaladni a svájci frank és a forint kamatkülönbözetb?l származó relatíve nyereségét. Az ügyfél maga dönti el a bankban, hogy az igényelt hitelt forintban veszi fel 10 százalék feletti kamattal vagy inkább a frank hitelt választja 6 százalékon. Az egyiknek nagyobb kamatterhe van, de nincs árfolyamkockázata, míg a másiknál a kisebb kamatteher árfolyamkockázattal párosul. Tehát a hitelfelvev? lehet?ségeihez, kockázatt?r? képességéhez viszonyítva választott. A döntésünk felel?sségét pedig nem varrhatjuk mások nyakába, ha egyszer a nem jött be az, amit vártunk. Márpedig a kormány döntése értelmében a veszteségeket a bankoknak kell átvállalniuk. Ez annyit jelent, hogyha egy válságos helyzetben a pénzintézetek a szétporladó t?kéjük miatt az összeomlás szélére kerülnek, akkor a magyar kormánynak az adófizet?k pénzéb?l kell majd talpra állítani ?ket, hogy ne vesszen oda a betétesek pénze, miután azokra garanciát vállalt. Vagyis leegyszer?sítve: amíg a forint er?s volt, a devizahitelesek nyer?ben voltak, majd amikor a részben saját maguk által felépített pozíció miatt meggyengül? forint miatt veszteségeik keletkeztek, akkor a kormány ezt megpróbálja azokkal kifizettetni, akik nem vettek fel hitelt, hanem helyette megtakarítottak és azt betét formájában bankjuknál elhelyezték. Azok akik pedig forintban adósodtak el, most a saját terheiken túl szolidaritásból még a devizahitelesek terheit is magukra vállalhatják, tehát duplán fizetnek. Ez rendkívül igazságtalan azokkal szemben, akik az életüket hitel felvétele nélkül a lehet?ségeik határán belül tartották, vagy felel?sen gondolkodva a drágább forint hitelt vették fel, szemben a hosszú évekig relatíve nyereséget biztosító devizahitellel.

A devizahitelesek azon hivatkozása, hogy senki nem mondta nekik, a forint ilyen mértékben meggyengülhet egyszer?en hiteltelen és elfogadhatatlan. Ráadásul pont egy olyan országban, ahol a lakosság hosszú évtizedeken át úgy szocializálódott, hogy legjobb devizában tartani a megtakarításokat, mert a forint már eddig is számtalan alkalommal lett leértékelve. Nem is beszélve arról, hogy az ember hosszas és alapos mérlegelés után választja ki ingatlanját. Nehéz azt elképzelni, hogy a finanszírozás feltételrendszerével kapcsolatban nem tájékozódik alaposan.

2) Támogassuk azokat, akik frankból vették a rózsadombi lakásukat?

A devizahitelesek megmentésér?l szóló parlamenti döntés szerint a meglév? devizahitelét kizárólag az fogja tudni el?törleszteni, akinek megfelel? megtakarításai vannak, vagy kell?en stabil és jó jövedelemviszonyok közt él, hogy mindezt újabb, immáron forint alapú hitelb?l finanszírozza. A kormány döntései következtében beindult forintgyengülés még nehezebb helyzetbe sodorja a valóban rászoruló devizahiteleseket, miközben mások kárára ment?övet dob azoknak, akik a hitelükb?l luxuslakást és balatoni nyaralót vettek.

3) Kukába a tulajdonjog szentségével

A kormány eddig csak azt üzente a választóknak: lehet felel?tlenül kezelni a közösségi és pénzügyeinket, mert ha baj van, akkor az atyáskodó állam majd segít. A parlament hétf?i döntésével azonban már gyakorlatilag jogszabályt alkotott arról, hogy Magyarországon szabad bankot rabolni.

A bankok nem holmi maguknak való pénzeszsákok, ahonnét bármikor és bármennyi pénz szabadon kiszedhet?. Olyan vállalatokról van szó, amelyeknek tulajdonosai, részvényesei vannak. Akik azért fektetnek pénzt ebbe az iparágba, mert jövedelmet várnak. A jövedelem pedig azoktól az ügyfelekt?l származik, akik a megtakarításaikat azért hozzák a bankba, mert biztonságot és kamatot várnak cserébe. A banknak pedig ki kell termelnie m?ködésének a költségét, a betéteseknek a kamatát és a részvényeseknek az osztalékát. Ha ebbe a folyamatba a kormányzat mindenféle el?zetes egyeztetés és józan átgondolás nélkül beleszól, akkor azzal a betétesek megtakarításait és a részvényesek befektetéseit kockáztatja. Ez pedig nemcsak bankcs?dhöz vezethet rosszabb esetben, hanem oly mértékben megrendíti a bizalmat Magyarország iránt, hogy elriasztja azokat, akik pénzt szeretnének Magyarország gazdaságába fektetni.

Egy jól és megbízhatóan m?köd?, piacgazdaságra építkez? demokratikus országnak két f? ismérve van: a magántulajdon szentsége, megkérd?jelezhetetlensége és az a faktum, hogy az adósságot mindig mindenki rendben törleszti. És ezt a két tényez?t egyetlen politikai er? sem tudja és nem is akarja megpiszkálni. Mert mindenki tudja, hogy az az ország ahol a kormányf? reggeli közben kitalálja, aznap éppen melyik gazdasági szerepl?t?l fog valamit elvenni, amit aztán a parlament ebédre már alkotmányba is foglal, hogy a köztársasági elnök még aznap a vacsora el?tt alá is írja és kihirdesse, az a befektet?k szemében egy elkerülend? banánköztársaság.

Mi a gyógyszer?

A lakosság, a vállalatok, az önkormányzatok és az állam devizatartozásának a jelenlegi mértéke valós makrogazdasági kockázat, amit kezelni kell. A pékt?l az orvoson és buszvezet?n át a bankárig mindannyiunknak ugyanaz az érdeke: a minél elviselhet?bb árfolyamon való törlesztés. De ezt nem mindegy, hogy milyen módszerrel érjük el. A parlament által elfogadott devizahitel-törlesztésr?l szóló jogszabály rövid távon ugyan segíti a tehet?sebb adósokat, de rendkívül igazságtalan és káros az ország nagyobb részének. Ez ugyanis olyan pénzpiaci és reálgazdasági folyamatok beindulásához vezet, amelyek inkább el?bb, mint utóbb a 300 forint feletti euró árfolyam irányába visznek. Vannak lépések, amelyek lehet, hogy jól hangzanak ma, de valójában pont egy gyorsított pályán küldik az országot a görögök után. Míg más elképzelések nem hangzanak népszer?nek, de középtávon stabil és ésszer? megoldást kínálnak a devizahiteles problémára.

Ez utóbbiak azok a hiteles gazdaságpolitikai döntések, amelyek az állam méretének csökkentésével, a nyugdíj és egészségügyi, valamint a közigazgatási rendszer reformjával segítik a versenyképesség javulását. Olyan intézkedések, amelyek vonzzák a befektet?ket és a beruházásokat, növelik az adóbevételeket, beindítják a növekedést – aminek köszönhet?en végre csökkenhet a munkanélküliség -, kevesebb lehet az államadósság és végül, de nem utolsósorban er?södésnek indulhat a forint, hogy végre csökkenni kezdjenek a devizahitelek törleszt?részletei.

 

(Forrás: www.index.hu)

 

A cikk eredeti helyén

 

A nagy bankrablás  

Vírusként terjed az index cíkke

 

Beküldés ideje: 2011-09-30 11:41:36

 


 

Minden relatív – mondotta Bolyai Helyreigazítás
 

Minden relatív ­- mondotta Bolyai*

Nincs még egy nép a földnek kerekén, amely­nek szellemi kincseit annyiszor orozták, babérait annyiszor tépdesték mint a magyarét! Tették – ká­runkra – a hozzánk sem fajilag, sem etnikailag nem tartó idegenek, akik ügyes szimattal mérték fel a mi tudásunk, tehetségünk ezerrétű magyari tárhá­zát. S hogy ekképpen bennünket Fortuna csak rit­kán kegyelt, nem is sorolhatunk a szerencsés nem­zetek közé. Meglehet, ennek eredője éppen a mi népünk sajátos nyíltságában, őszinteségében rejlik

„Földönjáró csillagaink” – ahogy én fajtánk nagy tudósait, költőit, katonáit, művészeit neve­zem becsületességükben, tiszta gondolkozásukban.

Témám Erdélybe vezet tudós matematikus Bo­lyai Farkas és Jánosra vonatkozik, akiket Istennek kegyelme székely üstökösként adott mellénk. Erre a földre hívom most megjelent magyar testvérei­met, pontosabban Marosvásárhelyre, ahol a két lángeszű magyar – hol egekig szárnyaló pályán, hol a hétköznapok gondjaival küzködve – életének derekas részét élte. Kárpátaink keleti peremvidéké­re, ahol vártát állanak a fenyők és ahol a havasok­ról aláfutó surrogó szél, mintha ki akarná seperni a völgyeket. Erdélybe, az annyira egyéni zamatú, tö­rekvéseiben, harcaiban, kételyeiben, bizonyosságá­ban, örökké megújuló, újarcaságában magasabb cé­lokat reveláló földre.

 

Most térek valóban a Bolyaiakra, akiknek pá­lyája, de másként ívelhetett volna, ha történetesen a Fortuna szekerén ülnek! Másként, ha a mi ma­gyar népünk előző hosszú évszázadokon át Euró­pa védelmében – ha nem is mindig egyedül- eme­li magasra a pajzsot, épít erődöket. Ha ezalatt a mi tudásszomjas ifjúságunk is a katedrák köré gyüle­kezhetik, – mint Bolognában, Göttingában – a mi magvari vérünk hullása árán, boldogabb Nyugat! De számunkra a várszerűség, a védő és védekező jellem lett kötelező, vált hagyománnyá, – s  míg mi, peremvidékünk messzitekintő figyelőtornyaiból kémleltük a Kelet felől megindult ellent, – ők a vé­dett nyugaton csillagvizsgálókból figyelték a pla­nétákat…

Ezzel kerülök az Úrnak 1802-ik esztendejében Kolozsvárott napvilágot látott Bolyai Jánoshoz, ki­nek születését atyja, tudós Bolyai Farkas, ezzel jegyzi Bibliájába:

 „Én is adtam egy planétát a világnak, melynek azon­ban sem középpontját, sem pályáját nem tudom kiszámí­tani.”

v  A Bolyaiak könyvtárában Deé Nagy Anikó – volt könyvtárigazgató a Tékában– Bibliát nem talált, a hölgy nem tudom milyen Bibliára utal

v  Az idézet helyesen: „én is egy új plánetát indítottam el a Földre, de sem középpontját, sem pályáját meghatározni nem tudom” Forrás: Bolyai Farkas levele  Gausshoz, 1803.febr. 27.

De lehet-e jövendőjét mondani olyan csillag­nak, aki négy éves korában felkap, egy szeletkét a konyhában burgonyát hámozó szolgáló kosarából s azzal fut atyjához „Táte nézzed mit kaptam: pi­tyóka árkusának pityóka szinuszát!” [helyesen: Hi! Táti mit találtam…]

Ezek után gondolom továbbra is Jánosról beszél.

Alig cseperedik, már viszi tudományszomja kül­földre. Nyugatra. Amikor elindul, egyetlen va­gyontárgya az erdélyi keményfából ácsolt, veretes diákláda, [ez a ládikó a Farkasé volt és ezzel ment Enyedre, ez látható Marosvásárhelyen a Bolyai Múzeumban.] mely úgy kíséri útjain, mint üstökös Kö­rösi Csorna Sándort, az enyedi pagonyban somfá­ból metszett vándorbot.

[Bolyai János nem Göttingában tanult, hanem Bécsben, sohasem találkozott, vagy levelezett Gaussal.] Göttingában ismerkedik össze a nála idősebb Karl Friedrich Gausszal, a germánok későbbi mate­matika-fejedelmével. Egyelőre még csak indulnak az egyforma képességek, de nem egyforma esélyek alapján. Így lesz Gauszból a híres göttingai csillagvizsgáló intézet nagytekintélyű professzora, míg Bolyaiból????? a vidéki város – Marosvásárhely – kollé­giumi tanára. [Ez a Farkas története]

Bolyai János [Bolyai János sohasem levelezett Gaussal] onnan is összeköttetésben marad a Nyugattal! Sorra küldi ki munkáit, képleteit Ga­usznak, akinek becsületességében bízik. Amikor a paralellák teóriájáról szóló megoldása érkezik Ga­uszhoz, az – hiúságában sértődötten – indulatosan tépi össze a maga –[szerintem ezt sem látta senki, szakirodalom sem említi]  szintén e témakörben 35 esz­tendő óta kutató – eredményt nem ért dolgozatát. Ezután már – ,.fejedelemségét” féltve – az előzően zseninek nyilvánított Bolyait- agyonhallgatja.

 

*Megjelent München Hídfő Könyvtár 1974.évi 3. szám 47. oldal

Így lesz a mindenekfelett hiú Gausz „barátsága” drámaian sorsdöntő a messzeélő, földhözragadt székely életére. Ez a kegyetlen mellőzés, ez a csaló­dás teszi keserűvé, emberkerülővé, meghasonlottá. Mindinkább az erdőket járja és ebben az időben jegyzi Testamentumába:

A testamentumot Farkas írta,!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Helyesen:

„Isten veled, te földön is égi szép természet. Légy mindig menedéke a bús szívnek, a sokaságból kivitt sebek fájdalmat enyhítve magányod bájaival– s  vigasztald minden csüggedő gyermekeidet.”

Ezekben a bolyongásaival teleszőtt időkben olykor kályhák építését vállalja el. Gazdag mágná­sok kastélyaiban, vidéki udvarházakban. Erdély­ben még ma is azt tartják, hogy ahol egy-egy fenn­maradt öblös kanda11ó, terebélyes kályha kémé­nyén különös mértani számítások alapján kúszik magasba a füst, és amelyben a rönkök égésekor nem vész el kalória: azt a kályhát Bolyai rakta.

Kemencéket is Farkas rakott, kandallót nem, mellékelek egy általam talált, és tényleg Bolyai segédletével rakott „oszlopkemencét” ahogy ő nevezte.

Éppen a múlt nyáron kaptam példáját egy ilyen legendaszépségű emlékezésnek, amikor Marosvá­sárhely környékének erdeit, mezeit járván, vakola­tot hullató omladozó kúriához értem, amelynek sa­rokszobáját agg székely házaspár lakta

Ott üldögélt a két kedves öreg, lócán a ház e1őtt. Köszöntöttem őket, s ahogy észrevettem: a fészerhez támasztott roggyant kóberes szekér mö­gött békés tehénke legel – illendően feltettem a kérdést: kaphatnék-e, vásárolhatnék-e náluk, szomjúságom oltására egy pohár tejet.

Ahogy kimondottam, már röppent is a néni és hozott bögrényi finom, pincegádorban hűtött aludttejet. Beinvitáltak a szobájukba, a diófaasztal mellé. Még rozskenyeret is tettek elém: „Fogyassza lelkem „meleg mondattal. Amint közéjük teleped­tem, szemembe ötlött a szoba sarkába beépített ha­talmas – műremeknek is gyönyörűséges – mázas, zöldszemes kályha.

- Hát biza, úgy kell arra tekinteni – magyarázta készségesen Ráki néni -, hogy azt igen-igen híres ember rakta. Az is meglehet, éppen a Rákóczi vagy a Petőfi!

- Ne bomolj, asszony – hördült fel a bácsi ­mán hogyan lett volna azoknak idejük kályhát rakni, amikor hun a nímöt, hun meg a muszka ült a nyakunkon! – És hogy az oldalbordája felé ad­resszált személyes neheztelésén és a maga hiányos történelmi magyarázatán ? sem jutott túl, lemon­dóan legyintett. – Ne nyűdd az eszedet Ráki, csi­korog az mán a magaméval együtt, akár a dec­kásszekér.

S hogy jómagam valami be1ső sugallatra kimon­dottam a Bolyai János!!!!!!!!!!!!!!! nevét, úgy ragyogott, vilá­gosodott meg a két meleg, ezerráncú arc, mint ami­kor a hunyó parázsból még pattan egy szikra…

Kemencékkel Farkas foglalkozott. A hölgy teljesen összekavarta apa és fiu életrajzi adatait, ezért már éltalános iskolában is elégtelent adnak.

Azóta is felidézem őket! Gyönyörködöm anya­nyelvük csodálatos fonetikáján, szóváltozataiknak különös világán, betűvariációjuk különös rejté­lyén… Ha képzeletben bódenitói magányomból hozzájuk szállok, úgy érzem a Bolyai-rakta szemes­kályhánál melegszem.

 

1860-ban halálát érezte közeledni Bolyai János. Sok utat járt diákládájába rendezi iratait. Pontosan, gondosan, számozottan a több mint tizennégyezer­nyi írott oldalt kitevő munkáit. Közöttük az egykor már nyomtatásra kész – Gausz irigysége folytán nyomdát nem látott – könyvalaktan meg nem je­lent művét: a relativitás elméletét.? És amikor a Ma­rosvásárhelyt ma is á1ló ősi cinteremből a kollégi­um lélekharagjának csengése mellett [ez is Farkassal történt, őt temették a kollégium csengőjével, harangszó nélkül] kísérik a te­metőbe – hagyatéka, a diákládájával együtt, meg­őrzésre a Teleki Thékába kerül.

[Bolyai János kézirathagyatékát az osztrák hadsereg Vásárhelyen állomásozó hadosztálya vette magához, és évekig kutatta a benne lévő esetleges katonai titkokat. Egyetlen oldalon sem volt számozás, sem őrszó, ezért nem is lehetett, csak óriási erőfeszítések árárn – értelemszerűen– egymás mellé rakni néhány tanulmányt. Benkő Samunak ehhez 50 évre volt szüksége, Kiss Elemérnek a matematika iratok rendezése évekig tartott Évekkel később a kollégium könyvtárába szállították, majd a kollégium államosítása után- 1950 tájékán került a Teleki Tékába.]

Ma már bizonyos: egyedül Bolyai János jutott eI ge­ometriai vizsgálódásai alapján ahhoz a felismeréshez, amely az általános relativitás fizikai lényegét alkotja. Nevezetesen ahhoz, hogy a gravitációs erőtér és a geo­metriai erőtér mögött belső összefüggés van. Ezzel a kor­szakalkotó felfedezésével évszázaddal megelőzte korát!

 

Nemrég történt, hogy Kanadában tudósokból álló társaság, matematikai témákról és ezzel kap­csolatban a nagy tételek megoldásáról beszélt. Az egyik – különben montreáli francia – arról, misze­rint „a relativitás atyja„ több mint száz esztendővel ezelőtt élt magyar. Hozzá is fűzte gall akcentus